jelen s azt mondta neki:
– Kérem szépen, igazgató úr, azért jófiúnak tetszik engem gondolni,
úgy-e?
Az igazgató egy pillanatra felkapta a szemöldökét, azután azt mondta:
– Hm… Éppen azt akarjuk megtudni… Éppen ezt firtatják a prófesszor
urak!…
A kisfiú lehajtotta a fejét s kiment, de a szíve azért titkon mégis csak
az öreg úrnál maradt egy kicsit.
Ahogy kilépett az ajtón s még hallotta a heves beszélgetést, amely
odabent újra kitört, a tanterem ajtaján bejött valaki, akin az első
pillanatban maga sem tudta miért, csak épen valami boldog, felfakadó
örömben ismert rá, az ő valakijére: a nagybátyja jött meg, Isaák Géza,
nagy barna bunda volt rajta, olyan úri nagybunda s keskeny kis fején
fekete kis kemény kalap volt, nagy sötét szeme kutatva pillantott körül
s ahogy felismerte kis öccsét, kitárt karral sietett hozzá.
– Misikém, – mondta s a keblére ölelte.
És a kis fiút, aki annyi időt töltött el idegenek közt s nem mondta
senki neki ezt a szót, hogy _Misikém_… elöntötte a könny s beleroskadt a
bátyja karjába s belefúrta az arcát annak jéghideg bundájába s szakadt,
szakadt belőle a zokogás.
Soká, soká sírt: kimondhatatlan az a boldogság, hogy sírhat, valakinek a
szívére borulva, a bátyjának, az eszményképének, az egész család
szemefényének, az édes jó Géza bátyjának, akiről oly régen nem hallott
hírt, nem kapott levelet, akire nem is gondolt a nagy bajában, hogy az
megjött és megszabadítja őt…
– Bántanak, – fuldoklott ki belőle ez az egy szó – bántanak, Géza
bátyám…
És az keztyűtlen kézzel megsimogatta a fejét s megcsókolta a homlokát s
nedves szemmel nézett a szemébe: az ő nagy, dióbarna szeme is könnyel
volt tele, oh azok a drága, nagy komoly szemek:
– Édes kis fiam…
– Nem leszek többé debreceni diák! – kiáltotta a gyerek. – Nem akarok
többet!… bántanak!…
És zokogott s csuklott és hörgött és nem bírta elég erővel kiadni
magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta
felgyűlt benne…
A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába
vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki
a ruhát marta s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos
zokogását.
XII. FEJEZET
amelyben kiviláglik, hogy a kis Misi egész életében minden munkáját
ugyanolyan csodálatos és rendkívüli zűrzavarok és kétségbeejtő válságok
között vitte végbe, mint első kis versének költését.
– Maradj itt fiacskám, – szólt a nagybátyja kimondhatatlan szeretettel –
bemegyek hozzájuk, te csak várj itt, csak várj itt szépen.
Misi összekucorgott a középső padsorban, az első pad szélén s remegett,
reszketett. A homlokát a kezére fektette, a hideg rázta, vacogott a foga
s a vacogás taktusára egyszerre csak elkezdte mondani: Simonyi – óbester
– kisgyerek – korába… felmászott – eccera – verestoromba… Magosvolt – a
toron – magosa teteje – azegész – fedele – verebe – kkeltele – Simonyi –
óbester – mintegy a hős – kiállott – ott látta – alatta – azegész –
világot. – Azsebét – megtömte – verébfi – ókákkal – nemcserél – nemostan
– azegész – világgal…
Egyszerre megütődött, úgy rémlett neki, hogy szebb volt ez a karcerben,
mikor először kitalálta.
Ijedség fogta el… Mintha elveszített volna valamit. Valamit kiesett…
Újra kezdte mondani: Lámmegmondtam – Angyalbandi – nemenjaz – alföldre…
Betyároknak, zsiványoknak – közibe – közibe… Ez sokkal jobbnak tetszett
neki s próbálta: trallalala – trallalala – trallala – trallala…
Kebelét megrakta
verébfi – ókákkal,
nemcserélne most az egész
kerek – világgal…
A homlokát erősen a pad széléhez szorította s erőltette az agyát, hogy
eszébe jusson, a szemét behúnyta, hogy fájt s vicsorított hozzá:
Kebelét megrakta
apró verébfival,
nem cserél most boldogságot
a – kollégiummal…
Hevesen elkezdett kacagni. A vers zörgött, zötyögött, de ez a gondolat,
hogy ő most nem cserélne, ő az üldözött, a bántott, a kínzott gyerek, az
egész kintugráló vidám kollégiumi néppel… »Nem vers, de igaz!« (Tavaly
Ilonka kisasszony mesélt egy adomát Törökéknél, hogy volt egyszer egy
úr, aki meg akarta tréfálni az inasát s azt mondta neki: Tudsz te verset
mondani, Miska? Nem? Hát én mondok neked egy verset:
Hallod-e te hebehurgya Miska,
Szeret engem a húgod Juliska!
És hozzátette, hogy: látod szamár, ez vers, de nem igaz. Erre azt mondta
a legény:
Hallja-e a nagyságos úr,
szeret engem a nagyságos asszony!
És ő is hozzátette: tetszik-e látni nagyságos úr, ez nem vers, de igaz.)
Ezen ő tavaly mindig nevetett, ha eszébe jutott, pedig nem értette, de
most éppen ilyennek tetszett neki a saját kádenciája: hogy nem cserélne
a kollégiummal. Nem vers, de igaz.
Olyan soká nevetgélt, lehajtott fejjel, a homlokával a pad szélén, hogy
a szeme is könnyes lett és olyan éhes, hogy hirtelen úgy érezte, kiesik
a hasa. Aztán megint a Simonyi óbester jutott eszébe, már ördög bánja,
kicsapják, nem csapják, de istenem, hogy lehetett elfelejteni azt a
szépet:
Százezer szárny csattog annak
a szívébe…
vagy hogy volt. Sehogy se bírta visszahozni, mintha nem is ő találta
volna ki, csak olvasta volna, vagy álmodta volna s mindjárt
elfelejtette…
Hirtelen ezen is nevetni kezdett; ilyen butaságot, az ember költ egy
verset és azt is elfelejti… Azok a csúszómászók kiverték a fejéből
odabenn:
Csúnya irígy csúszómászók,
van ezernyi szárnyam…
nézhettek utánam…
ilyenek voltak valahogy benne.
Előkaparta a mellénye zsebéből a ceruzát, de papirja nem volt. Csak egy
kis cédulát talált, de attól hevesen elkezdett a szíve dobogni, az
édesapja utalványának a szelvénye volt…
Lehajtotta a fejét s újra a padra borult, mintha porrá lett volna,
összeesett, megsemmisült. Hirtelen azt a fáradtságot érezte, az édesapja
sorsát, az ő szerencsétlenségét; most megsejtette, mi volt a kinyizsi
baj… Olyan kicsire gubbaszkodott, amilyenre lehetett… A nehéz porban
cammogott hirtelen, a forró homokon, mikor a mult nyáron ételt vitt
édesapjának Kinyizsre s a mély homokban térdig járt s alig bírta a
hőségen a lábát: most a dermesztő hidegben ugyanazt a verejtéket érezte
kiütni magán, amit a hő nyáron érzett… Szörnyű káromkodást hallott, az
egész teste végig iszonyodott, ahogy a kiskaput benyitotta, látta a nagy
fekete parasztot, aki ordítva emelgette az öklét s két-három feketeruhás
parasztasszonyt, akik uszították s torkukszakadtából acsarkodtak s az
édesapja ott állott, olyan kicsi volt köztük s csüggedt…
– Az isten így meg úgy… röpködött az isten neve vastagon és durván, és
zuborogva, rotyogva a paraszt szájából, mint a trágyalé… – Százhatvankét
forintért vállalta, má kétszáztizet kiattam, még hun vagyunk!… még se
ódala, se ajtaja, se semmi az isten…
Mikor az édesapja meglátta őt, ahogy az ételhordó szilkével beállított,
ránevetett, mintha ez mind szélfúvás volna, oda se hederített nekik:
– No Gazsi, – mondotta tréfásan, mert minden gyerekének szokása volt,
valami tréfás nevet adni, – mit hoztál? krumplilevest?
– Csirkebecsináltat, – mondta ő.
– Pszhő – tett valahogy így furcsán az édesapja, – csirkebecsináltat!…
Várj csak egy kicsit, megyek mindjárt veled – s hátra akart menni az
udvaron, de a parasztok, akiket egy percre megállított a veszekedésben a
gyerek megjelenése, most újra elkezdték:
– Egy krajcárt se! Nem fizetek többet, maga becsapott, meglopott, maga
gazember!
De az édesapja most egyszerre paprikamérges lett:
– Fogja be a száját kend, mert úgy belevágom ezt a fejszét, valahol egy…
Itt hagyom, csinálja meg magának!… Dűjjön össze az egész, szakaggyon rá,
az…
– Százhatvankét forintért vállalta!
– Az isten a százhatvankét forintjával! Hát hol van az a százhatvankét
forint?… Többet megivott abból kend, mint én, mer én fizettem kendnek
áldomást, de kend még egy deci pálinkát se nekem! Itt a százhatvankét
forintja a házába, ott a gerenda, ott a szarufa, ott a zsindely, itt a
munka! A guta döglessze meg a kendtek százhatvankét pengőjét, tetvesek!
– Vállalta, csinájja meg, ha vállalta, csinájja meg! Minek vállalta, ha
nem tuggya annyiból kicsinálni, – rikácsoltak az asszonyok.
– Mit vállaltam én? hun van az, amit én vállaltam, maguknak húsz
centivel magasabb fal kellett, tíz centivel nagyobb ablak kellett, dufla
ajtó kellett, vastag szarufa kellett, maguknak palota kellett, hiszen
azt a görbe nyakát fel se tudja emelni olyan egyenesre, hogy felnézzen a
háza tetejére, valahun egy fogatlan vénasszony! Ne járjon a szája már,
menjen, haljon meg! Egy ilyen vénasszonynak már nem kastély, annak már a
koporsóba a helye!
Sok hallgató volt, nevették, az édesapja kézen fogta. – Gyer innen! –
kiáltott rá s elmentek az utcára, onnan a kocsmába, mire odaértek,
akkorra már az édesapja lecsillapodott, hogy nem hallották a tovább
folytatódó csatározást.
De ő reszketett, a lába remegett, a szíve vert s úgy gondolta, hogy a
parasztoknak van igaza s az édesapja becsapta azokat, pedig úgy
dolgozott nekik, mint a tűz, három ember nem csinál meg annyit egy nap
alatt, mint ő egy óra alatt, hogy vág, emel, dob, rendez, ég a
mozdulata, valami emésztő tűz lobog benne: mit értik azt ezek a nehéz,
tohonya, lassú mozgású népek, hogy áll, hogy áll az a napszámos, a pipa
lóg a szájában, a csizmát alig mozdítja idébb, odább: ember ez is?… az ő
édesapja tízszer átfut a falun azalatt, míg az egy kosár földdel
végigtehénkedik fel a padlásra… S mekkora fákat repít fel a tetőre, még
reggel semmi sincs sehol, estére olyan pár szarufák sora áll, be is van
lécezve s milyen tehetetlen marhákkal kell dolgoznia… És azok a gazok,
azért a pénzért: nem nézik azok, hogy mit teremtett oda nekik a kis
Nyilas mester, csak azt számították, spekulálták a tompa eszükkel, hogy:
a forint: a krajcár… Hogy mindent megkapjanak, amit csak a szemük,
szájuk kitalál, de ők egy garassal többet ne adjanak, mint ami ki volt
_alkudva_, kupori, zsugori módon… Saját magának dolgozott szegény, úgy
dolgozott, mint saját magának a legkülönb ember: ez igen, ezt
elfogadták, ennek nevettek, hogy kaptak egy bolondot, aki nekik így töri
magát, hisz ők fizették a fát, az anyagot, a napszámot, látták, hogy nem
lop el belőle semmit, nem _keres_ és mikor a kimondott összegen túlment,
mert nem telt ki belőle: elkívánták volna, hogy a vállaló mester
elmenjen haza a falujába, adja el a házát, a ruháját, az ingét s fizesse
tovább az ő házuk költségét… Emésztő düh s olthatatlan gyűlölet égett a
gyermek lelkében most. De akkor becstelennek tartotta az apját s úgy
gondolta, igenis, meg kellene tenni és inkább tönkremenni, mint hogy
ilyen csúfságot érjen…
Néhány kanállal evett az apa jóízűen az ételből: Na egyél! – mondta
aztán s odatolta neki és ő szemérmes restelkedéssel mentegetődzött, mert
azt szerette volna, ha elteszi magának estére, vagy holnapra. De
rászólt. – Egyél te mókus, vagy odaadom ennek a cigánygyereknek! Erre ő
gyorsan enni kezdett, mert tudta, hogy megteszi.
És tessék, valahogy ugyanolyan bajban van most ő is, mint akkor az
édesapja: íme egész sereg vén ember, tanárok, férfiak ültek össze, hogy
őt szidják, büntessék, kicsapják; végigsimította a homlokát s azt
mondta:
– Jaj istenem, istenem, – s ebben a sóhajban benne volt a legnagyobb
fáradtság: az emberek értelmetlenségével való viaskodás kimerültsége…
Mi az, mi az, ami megakadályozza az embereket abban, hogy egymást
megértsék?
Hát lehetetlen, hogy az igaz ember a sötét s buta emberek közt élni
tudjon?… Az édesapja egy perzselő tűzáradat, amely munkában ég s
olthatatlan sebességgel teremt mindenki számára valamit, amire másoknak
szüksége van: s minden munkájának a vége veszekedés, elégedetlenség,
felzúdulás… Ő ijedten s gyáván búvik el az emberek szeme elől s teljesen
magába bujva, vackában, zugában, gondolatainak csöndjében él s
kisgyerekül már akar valamit mindenkinek adni, tenni, gondolni akar jó
gondolatot mások számára: és íme már a legelső lépésén ekkora
felzúdulást ébreszt…
Nem, ez elintézhetetlen… Soha ezt ő megmagyarázni, kifejteni, világossá
tenni nem tudja, nem képes ő megvilágosítani az emberek elméjét: ez az
eset rajta marad míg él, el fogják emlegetni, míg emberek emlékezni
tudnak…
Nézte, nézte a ceruzáját, amely hatszögletű volt és kopott és rövid, és
a két oldala a végén le volt faragva, két egymással szemközti lapja,
hullámosan, szépen: s ez volt az ő _jele_, kézjegye a ceruzán, hogy ez
az övé, nem is azért, hogy megismerje, ha elvész, mert ha elveszne,
ellopnák, ő nem kérné vissza s ő el sem árulná soha, hogy az övé, mint a
kalapját, azt is megismerte a kertészlegény fején, mégis őrajta maradt a
gyanú, csak azért, hogy most, míg az ő tulajdona, olyan legyen, amilyen
senkinek sincs: senkinek a világon, csak neki van így megfaragott
plajbásza és másnak senkinek… Kopogtatni kezdett vele, koppantgatni,
hogy: Simonyi óbester… mint egy hős kiállott… ottan látta köröskörül… az
egész világot!…
Ah, nem így volt: szebb volt. Hogy lehetett elveszteni. A fogát
összeszorította s azt gondolta, az szinte dicsőség, hogy elveszett a
reskontó, patvar vigye a pénzt, a sok pénzt, az egész koffer bankót… de
elveszíteni a saját költeményét…
Didergett valami titkos kéjtől, hogy mégis volt egy verse, ami
elveszett… ha el nem veszett volna, akkor talán híres lett volna, tán
egyszer az iskolában tanították volna a tanárok s beszekundázott volna,
aki nem tudja elmondani… megmagyarázták volna, hogy azt, hogy
»százezerszárny«, nem úgy kell érteni, hogy valóságos madárszárnyak…
hanem izé…
Bentről hangokat hallott, erre elszorult a szíve, de nem tudta, miért?
egészen meg volt könnyebbülve, istenem, mit búsul, hisz már nincs baj:
itt van Géza bátyám!… Megvan a megváltás… itt a megváltó… hisz már nem
az ő gondja, hogy mi történik tovább, levette a válláról a felelősséget
valaki… és úgy hasonlított most a Gézabátyám arca a jó
Jézus-Krisztuséhoz, épp olyan szelid jó szakálla van, barna szakálla,
erős szeme, ami átlát a szíveken és mindenható… Magára veszi most,
kideríti most a bűnt, hogy nem bűn, hanem erény… Így jó, ha van, aki az
emberről leveszi a felelősséget, így jó… hogy felegyenesedik az emberi
lélek az ő dicsőségében s aki előbb sárral lett dobálva, most tisztán és
dicsőségesen fehér…
Kijöttek a tanárok zsibongva s ő már úgy állott fel, szinte
átszellemülten dideregve.
– No, szegény kis nebuló, – mondta az igazgató erős katonahangján, –
mindig mondtam, mit kerítenek ilyen nagy feneket ennek a szamárságnak…
Nézzetek rá! sugárzik róla a becsületesség…
Misinek arcát elöntötte a könny.
– Jótanuló, jómunkás, pénzkereső gyerek: büszke lehet a szegény édesapja
rá… No, sebaj fiam, csak ezután megbecsüld magad…
Sápadtan, pirosan, ijedten s álmélkodva állt fel Misi, de a tanárok
tovább is sötétek, gonoszak, idegenek voltak, mintha nem lett volna
ínyükre a szerencsés befejezés; a kövér, pohos, krumplifejű tanár olyan
vállveregetően nézett rá, hogy ő megint csak nem bírta róla levenni a
szemét az útálattól, még mikor tovább ment, még mindig utána nézett,
hogy tovább útálhassa. Mért nézte ezt a tanárt oly elökröndöző undorral,
szegényke nem is tudta, milyen tehetségtelen történész volt e
professzor, csak később tudta meg, hogy Bethlen Gáborról milyen
iszonyúan ostoba írásokat írt ez a hájfejű, aki rothadt elteltséggel
nézett mindent a világban, ami ész, szív és erő. Az elnök egészen
megváltozott jóakarattal nézett rá, ez rendes ember volt, olyan,
amilyennek kell lenni: ha szid, zsörtölő, ha dícsér, fecseg:
– No fiacskám, ezek után csak egy tanácsot adok, azt, ami benne van a
kollégium címerében: »Ora el labora!«… Tudod mit jelent ez? imádkozzál
és dolgozzál! ezt tartsd szem előtt: imádkozni s dolgozni! akkor a jó
isten segítségét nem fogod nélkülözni… Hát akarsz-e már debreceni diák
lenni? – s körülnézett nevetősen a kollégákon, mint aki tudja, hogy
mitől döglik a légy s egyúttal két kézzel igazította meg a cvikkerjét:
De ekkor Misiből kigyúlt valami dac, megmerevedett és rekedt lett és azt
felelte:
– Nem.
Nagy konsternáció tört ki az egész társaságon, elképedve néztek a
gyerekre s leginkább persze az elnök, aki egyszerre nem tudta elég
nagyra nyitni apró szemeit:
– Neeem?… – s szemöldökét olyan magasra húzta, ahogy bírta – és mért
nem?!… rikácsolta el magát.
Misi hallgatott. Már majdnem elkiáltotta magát, hogy: csak nem!… mikor a
szeme a bátyjáéval találkozott, aki komolyan, csodálkozva, de megértően,
figyelmeztetve s kérve pillantott rá… és az ő szeme ott maradt a drága
barna szemekben, a mély és mennybéli drága szempárban, aki mintha messze
mese-messziből, a túlvilágról, ködökön, felhőkön, elmult élteken át
pillantott volna rá s elbágyadt és ellankadt s elvesztette erejét s
érezte, hogy megrokkan benne az akarat, a gonoszság, elomlik az erő, a
kegyetlenség s jóságra és türelemre válik s mély szakadék szélén ingott
és lebegett s nem mondta tovább, nem mondta, csak gondolta, suttogta,
magában vacogta: számtalanszor, hogy: nem… nem… nem… csak: nem!… csak:
nem!… csak: nem!…
– Nem kell kínozni a gyereket! – mondta az igazgató. – És ha nem akar,
nem akar!… Ember lesz a pataki diákból is, nemcsak a debreceniből, hogy
a tatár vigye el!
Erre ő még jobban összecsuklott s érezte, hogy a bátyja kézen fogja,
jégdermedt kezeit még hűvösebb kezébe veszi s aztán elvezeti a sok
beszédek és már tűrhetetlen okos emberek közül…
Vakon, mintegy szellemkézen ment… lépcsőkön fel, folyosókon tova.
– Melyik az ágyad? – kérdezte a bátyja, mikor a coetusban voltak. Ő az
ágyához ment s szeretettel simogatta fekvőhelyét: – ez az én ágyam, –
mondta s megérintette, mint éjfélkor koporsóját az ébredő halott. – Ez
az én ládám, – mondta s rátette ujjait a ládára, mint a fejfára, – ez az
én fiókom – és megkerítette virágfakasztó varázzsal debreceni
diákságának kopott sírkertjét, a zöld asztal elejét…
Kihúzta a fiókot, hogy valamit kiszedjen belőle, maga sem tudta mit,
csak tétovázott a keze, az ujja a legszeretettebb szál virág után a
sírhanton s hirtelen kiemelte a pergamentbe kötött könyvet, az üreset…
és remegett tőle, mert tudta, hogy a verset ebbe fogja… ah nem fogja
beleírni, nem, nem, mert akkor elolvasnák és megtudnák és beszéd lenne
róla és a titkot elveszteni… azt nem… és mégis ezt a könyvet vitte csak,
a többi az mind vesszen el… mert csak ez az egy a becses, a
legbecsesebb, a fehér, a tiszta, a jövő életnek szimboluma, a könyv,
amely sosem telt meg, mert soha az élet eleget, nagyot, belevaló méltót
hozni nem hozhat…
De semmi mást nem vitt, csak ezt szorongatta s ment bátyjával tovább és
a hátsó lépcsőn mentek le a kollégiumból, a nagytemplom felőli régi,
szédítően magas boltozatú lépcsőn, ki, kí a világba.
A zeneterem óriási kétszárnyú ajtaján taktusos éneklés szűrődött ki s a
szíve megzajdult: soha többet oda bejutni nem fog ő és soha többet nem
lesz debreceni diák… a kín fullasztotta be, mikor lement a lépcsőn, hogy
azon többet vissza ne forduljon, minden fokon egy hulló könnycseppjét
ejtette el, így szállt lejjebb, lejebb a mélybe, a mélybe s már nem
debreceni díák…
Az első emeleten a prepák hegedültek, a szívébe sikított az édes jó
cincogás, ami az őszt olyan kimondhatatlanul különössé tette, a bicegő
skálák s a kezdő kezében ijedten sikító szegény hegedűk… és ő többet már
nem debreceni diák…
Most hirtelen szemébe tűnt a nagy szemétláda, a szürke óriás
tölgyszekrény, amely mögött örökre ott lakik a Böszörményi bicskája… s
megrándult a karja s szeretett vón odatérdepelni, mint a templomban s a
homlokát földre tenni a bűnbánattól bűneiért és… kikotorni… s elvinni a
bicskát… emlékül, hogy ő volt debreceni diák.
Lejjebb a féllépcsőn megismerte a helyet, ahol a dinnyét megette az
ősszel, hogy ne kelljen másnak adni belőle senkinek s a földszinten a
nagydiákok könyvtárát, ahonnan könyveket cipelt Nagy úrnak, a debreceni
lunátikust, óh Istenem Nagyúr… a kis púpos jó ember s a magyarok
dicsőséges ősi eredete, mind megmarkolta a szívét, hogy azt hitte
meghal, mire kiérnek a kapun s még ráadásul e pillanatban felcsendül a
csengő és ő összerezzent: a Csokonai csengője, amivel őt kiharangozzák a
kollégiumból…
Csak 12 órát csengettek s ő kint volt egy ugrással, lent a téglajárdán,
ott nagyot lélegzett, kinyílt a tüdeje s teliszívta magát: még az imént
elnyomott kis, szenvedő debreceni diák, most felszabadult, boldog ember
az emberek között…
Röpülve ment keresztül a városon a bátyja hűs kezén, szellemkéz biztos
erején…
És mikor a Pongrác bolthoz értek, egyszerre csak ijedten visszanézett,
úgy érezte, a Nagytemplom magasba emeli piros sapkáját s azzal, mint
süveggel gyerek a lepkét, egy nagy kiáltással leborítja őt: ezen a
helyen, ahol minden s annyi történt vele, az öreg úr kapuja előtt s a
divatkereskedés, ahol Bellát látta s ahol a fiúval veszekedett, s a
sivatag-tér szörnyűsége: a rádőlő templom árnyéka: harangkongás:
elszédült s ájultan hullott a járdára.
Még mikor a kövön feküdt, a jeges aszfalton, nem vesztette el az eszét,
emlékébe villant, hogy milyen forró volt ez az aszfalt, mikor az a
mezítlábos belépett, akinek a lábanyoma most is ott van a Nagyvárad-utca
felé, a vasút felé, Bella elutazott, oh jaj, szegény Bella… Vajjon az ő
lebukásának nyoma itt marad a hideg aszfalton… és Debrecen utcáin?… – s
mosolygott.
Csak az ágyban tért magához, igen rossz és kínos emlékek közt, az ajka
tüzességét érezte és a lehellete forróságát és a hosszú, hosszú vergődés
nyomorúságát, a vére úgy dolgozott, mint gőz a kazánban, gépész
nagybátyja tüzesgépjében, egyszerr hallotta titokban, hogy az édesapja
birtoka azért úszott el, mert elárverezték, mert a tüzesgép felrobbant
az alföldön, de nem csak úgy magától, hanem mert felrobbantották… s
emiatt licitáltak el mindent a tiszaparti kisfaluban, a nagy diófákat és
a szilvásokat, ahol hetekig főzték ősszel a lekvárt s ők koldusok lettek
s földönfutók, akik féltek a csendőr kakastollától és a váltó nevétől és
a pálinka szagától… és ő most úgy félt, hogy neki most fel kell
robbannia, mint annak a kazánnak és el kell pusztulni, az édesapja élete
is itt van az ő betegségében és hogy az ő életét is felrobbantotta az
alföldi robbanás és az apja őseinek nagy szerencsétlensége, a jobbágyok,
a földesurak rajtuk feküdtek, míg csak ki nem robbant a világ… Jaj…
Mikor jobban lett, piros narancsot hozott neki a bátyja, vérbélű
narancsot kettőt s ő kezébe vette és gyönyörű volt, ő sose mert venni,
ki volt téve a Leidenfrost kirakatába »vérbélű narancs«, de sajnált érte
darabjáért három krajcárt… s virágot is hozott neki s eszébe jutott,
hogy ő már volt egyszer ilyen beteg: a meneküléskor, mikor a szülei
szekéren futottak, a Tiszapartról messze, más megyébe, homokra a fekete
földekről… s ő meg az öccse ketten betegen feküdtek a nagybátyjánál, a
gépésznél, vereshimlőbe s azt írta a bácsi az édesapjának: »sógor a
gyerekeid betegek, gyere értük, mert én nem vállalom!«… ilyen
kegyetlenül és az édesapja eljött, akkor is nagy tél volt és betoppant s
csinált neki csergő játékot dióhéjból, doboló játékot s nem vitte el
őket, mert biztosan egy krajcárja sem volt… és vajjon most van-e?
Sokat sírt, befelé fordulva a falnak…
Egyszer eljöttek hozzá Orczy meg Gimesi, mikor egyedül volt s nem volt
otthon a bátyja.
Nagyon örült és nagyon izgatott lett. Kezet fogott velük s büszke volt,
ilyen szép ágyban fekszik a szállodában, meleg szobában, mint a gőzfürdő
s az éjjeli szekrényen orvosságosüvegek vannak s poharak, ezüstkanál és
beteg!
– Szervusz Misi.
– Szervusz Orczy.
– Szervusz.
– Szervusz Gimesi.
– Hát hogy vagy.
– Hát csak jól.
– Hát én olvastam a Török úr levelét, amit írt a rendőrségnek, te
olvastad?
– Én nem olvastam.
– Hát hogy bevallja, hogy ő lopta el a zsebedből a reskontót.
– De mikor?
– Mikor mutogattad náluk, az apjáéknál.
Misi visszagondolt, az lehetséges. Mert nem adta vissza.
– És azt is megírta, hogy a tíz forintot akkor dugta a zsebedbe, mikor a
pakktáskát letetted.
– Igen, azt gondoltam.