helyére s arra gondolt, hogy miért nem szereti őtet senki… Mindenik fiú
vidám és megelégedett, miért nem tudják őt is szeretni, hiszen meg tudna
halni egy mosolyért, ha valaki ránevetne s a kezét odanyújtaná neki,
miért olyan idegenek hozzá a fiúk s a tanárok és mindenki, a coetusban
se szereti senki, s az öreg úr sem szerette, sose szólott hozzá
szívesen, Viola gyűlöli, Sanyika gyűlöli, Törökék se szeretik,
gúnyolódtak vele, még a néni is, Ilonka kisasszony is… Bella se
szerette, mert ha szerette volna, akkor itt volna s nem utazott volna el
avval a gazemberúrral… Orczy se szereti, nem mondta meg neki a titkot,
kivel mit beszél, Gimesi se szereti, nem jött el vasárnap Orczyékhoz…
Gyéres tanár úr se szereti, s multkor úgy nézett rá, szinte haragosan, a
többi tanár se, persze, még az igazgató úr legjobban szereti, hiába
kiabál úgy: az férfias… De az se szereti, mert bosszúsága van vele;
senki se szereti, miért is szeretné. István bácsi se szereti; ki tudja,
hátha ez a halálát ragasztotta rá a simogatásával, mert öreg
tüdővészesek a halált a fiatalra ragasztják… Nem szereti senki, senki:
csak az édesanyja, meg az édesapja, s erre zokogásban tört ki.
Volt ideje sírni is, felocsudni is.
Oh be jó volna most felmenni a torony tetejébe, fel a vörös kupolához s
onnan levetni magát a mélybe… vagy kisgyerek lenni örökre s az édesanyja
szoknyájába kapaszkodva járni a szobában mezítláb a hives tapasztott
földön s nem tudni semmiről semmit.
Aztán összevonta a szemöldökét s szégyelte magát az ostoba gondolatokért
s hirtelen elhatározta, hogy többet nem tekinti magát kollégiumi
diáknak. Itt őt mindenki sértette, bántotta: igazságtalanul. Igenis ő
nem fogja védeni magát és nem fog megmagyarázni semmit, annyit tudhatna
minden felnőtt ember, hogy egy kis fiú… szégyelje magát, aki róla
rosszat tesz fel. Rendőrség keresi őt, mint egy tolvajt, vagy gyilkost,
és Viola elmegy az igazgatóhoz vádaskodni és az igazgató mindenkinek
hisz, pedig öreg ember, már megtanulhatta volna, hogy az embereknek az
arcából olvasni tudjon. Többet vele nem fognak packázni. Ha most ennek
vége lesz, vonatra ül s hazamegy. Többet a debreceni kollégiumban
szenvedni nem fog!
Fel is állott s az ablakhoz ment. Az udvar üres volt s ő mereven nézett
a kútra. Most egyszerre minden gyűlöletes volt előtte. Ott a kút mellett
bujt Orczy suttogni Böszörményivel az ő ügyéről, s maig sem tartotta
kötelességének, hogy mindent elmondjon. Úgy gyűlölte most ezt a kutat
is, nem akarta többet látni s elhatározta, hogy soha többet Debrecenbe
nem jön és Debrecenről hallani sem akar. Van iskola másutt is. És ha az
édesapja nem fogja taníttatni, akkor nem fog tanulni: költő úgyis lehet
belőle. Csokonait is kicsapták az iskolából Debrecenben, még a harangot
is meghúzták, mikor kicsapták… Kicsit megborzong, talán ő utána is meg
fogják húzni a kollégium csengőjét s az egész iskola tudni fogja, hogy
ki van csapva.
A szeme tele lett könnyel, s ő nem bánja, elég, ha ő tudja, hogy
ártatlanul bántják. S ebben a percben annyira nem számít neki az emberek
véleménye, annyira nem fontos neki, hogy mit gondolnak s mit mondanak
róla ezek a felnőttek; az a fontos, hogy mi az igaz, az neki most
fontos, hogy ő most valami nagy dologban van benne. Különös és
csodálatos, hogy becsukták, őrzik, puskával mennének utána, ha
megszökne; felnőtt emberek, nagyok, férfiak a fejüket törik valamin,
amiben ő benne van s amiről ő többet tud, vagy legalább is többet sejt,
mint azok a felnőttek… Lassan, mintha a köd oszlana, szétfoszlik a
lelkéből a lankadtság, a csüggedtség, a köd s mosolyogni kezd, mert úgy
látszik neki, mintha áttörte volna a gyermekkor határát s egyszerre
belekerült volna a felnőttek világába.
Mennyit vágyott a hosszú nadrágra s a zsebórára és a felnőttek
megbecsülésére: íme most a hosszúnadrágosok, az órások és szakállasok a
legkomolyabban törődnek ővele…
Már szinte tetszik is neki ez a hecc, mintha most a markában volna
valami erő, ami a felnőtteket szorítja. Mintha a mesebeli kis dongót
fogta volna meg, s az volna itt a tenyerében, amelytől a vadkannak s a
hétfejű sárkánynak a varázsereje függ.
Egyszerre csengetnek. Látja, ahogy a kis csizmás pedellus, az András
nevű, húzza a csengő láncát s a hang végigsivít a kollégium falai
között. Pár perc mulva már fiúk nyüzsögnek ki az udvarra s ő ijedten
visszahúzódik az ablaktól, mert azt nem lehet, hogy őt itt meglássák a
karcer ablakában. Hiába nem karcer: mégis tömlöc ez… Az arca újra kigyúl
s az egész teste lázban van, a vére zsibong, le s fel futkároz az
ereiben, hiába bíztatja magát, hogy ez mind semmi, hogy ez nem számít,
hogy őneki igazsága van és ő van felül, és hogy őtőle bocsánatot kell
kérni mindenkinek, aki most megbántja, még az igazgató úrnak is: azért
mégis csak ég az arca a szégyentől s hiszen nem magyarázhatja meg
mindenkinek, hogy neki van igazsága, nem azoknak, akik őt ide becsukják,
s ez a szégyenkezés nagyon kínos; istenem, talán csendőrök fogják
végigkísérni az utcán hátrakötött kézzel; most újra látja, hogy kísértek
egy nyáron öt embert a falun végig, mert nem akartak aratni a
földesúrnak, négy csendőr ment utánuk feltűzött szuronnyal, kakastollal
s ők kisgyerekek, nézték, éppen délben volt, mikor az iskolából jöttek
hazafelé s kimeredt szemmel bámulták az embereket; ő már akkor sem
értette, miért kell az embereket csendőrrel kísértetni, ha aratni nem
akarnak… S azóta mindig úgy érezte, ha csendőrt látott, hogy az őrá les,
őrá vár hogy egyszer csak őtet is maga elébe veszi, mert ő sem akart
aratni a földesúrnak, mert ő érezte, hogy ő csak annak akar dolgozni,
akinek jólesik s már parányi gyermekszívvel lázadónak érezte magát,
mielőtt tudta volna, hogy mi az a lázadó s nem akart rabszolga lenni,
mielőtt tudta volna, hogy mi az a rabszolga. De mikor egyszer egy meleg
nyári este megállott az udvaruk előtt két lovascsendőr s bekiáltottak
nagy hangon, hogy »Itthon van-e Nyilas?« Akkor az édesanyja, aki éppen
búzát rostált az udvaron, kiejtette a kezéből a rostát ijedségében, csak
úgy lehanyatlott a karja s a rosta kiömlött a ponyvára, szerencsére –
nem a földre, ő látta az édesanyja elsápadt arcát s velesápadt, de aztán
az édesanyja összeszedte magát s erős hangon mondta: Miért keresik? A
csendőr sokáig nem felelt. Nagy lovon volt a két nagy csendőr, barna
bajuszuk volt, kemény, nagy emberek, igen nagyokat tudhattak pofozni, ha
elfognak valakit, nagy fekete öklükben fogták a ló gyeplőszárát. Végre
az, aki kérdezett, elmosolyodott s azt mondta: de már akkor a szomszédok
mind kigyűltek a kerítésekre, hogy: viszik Nyilast… Azt mondja akkor a
csendőr, hogy: »Együtt mulattunk a minap a tarcali kocsmába, hát meg
akartuk keresni, ha már itt járunk!…«
Erre mindnyájan fellélegzettek s büszkék lettek, hogy a szomszédok
látják, hogy az ő édesapjuk olyan ember, aki csendőrőrmesterekkel mulat
a tarcali kocsmában.
– Mondja meg neki tésasszony, hogy tiszteli Fazekas őrmester.
Ezzel elugratták a nagy sárga lovakat, de őbenne még most is vegyesen
mozog az öröm s a rettegés: mert hátha mégis egyszer nem barátnak, hanem
ellenségnek jelennek meg a nagy kakastollasok.
Ezalatt kivárta, amíg újra csengettek, a gyerekek eltűntek az udvarról s
akkor ő megint ki mert nézni, aztán újra egyedül maradt magában a
gondolataival. Kínos óra telt el az új csengetésig; egyedül, egyedül a
rettentő szobában. Az idő legnagyobb része azzal telt el, hogy le s fel
járkált lábujjhegyen, hogy kifelé zajt ne okozzon: ne vegyék észre őt,
ne gondoljanak vele, közben néha csak futó pillanatokig; néha kialakult
képekben nyugtalanító s felemelő érzéseit érzékítette meg. A nagy
igazságtalansággal szemben, ami vele történik: a jövőjét állította
szembe. Egy futó pillanatban látta magát híres és nagy embernek, magas
lesz és erős ember s nagy szakállt fog viselni, hosszú szakállt, mint
Széchenyi Döblingben azon a képen s akkor ezek az emberek mind kicsik
lesznek s bocsánatot fognak tőle kérni, szeretett tanítványuknak fogják
mondani s protekciót kérnek tőle: és ő igen, ő segíteni fog rajtuk s nem
is fogja említeni, hogy mit tettek vele. Aztán megint tompa kábulatba
zsibbadt, akkor újra Toldi Miklós erejét érezte magában s megfogta
gondolatban, behúnyt szemmel az ajtót s annak kilincsét úgy
megroppantotta, hogy a markában maradt, kirúgta az ajtót, az előszobába
ment, be az igazgatói irodába s az asztalt úgy törte darabba, hogy a
vastag tölgyfa szakadt a keze közt, mint a vaj s a tanárok meg voltak
rémülve és alázattal kértek tőle bocsánatot s ő megbocsátott nekik.
Aztán mezítelenül állott előttük, mint a Zichy Mihály képén Ádám a
sziklán, lobogó hajjal s hátravetett két karral a szikla szélén, alatta
a mélység és a sötétség s ő isten trónja előtt áll, tisztán és szűz
testtel s pipacsok nyíltak a búzában körülötte s már otthon volt az
édesanyja előtt és ő szegény kis fiú volt újra és odaborult az édesanyja
ölébe, aki azt súgta neki: Légy jó, fiam, légy jó, kis fiam, mindhalálig
fiacskám, légy jó mindhalálig…
Még egy óraköz is eltelt és senki sem nyitott ajtót rá. Eszébe jutott a
mese, hogy az óriás addig hordta a hegyet, míg a lába, dereka, nyaka
mind elkopott s a koponyája görgött az utolsó görönggyel, s akkor jött a
Jézus Krisztus, felvette a szorgalmas koponyát s azt mondta neki: Fiam,
én megbocsátok neked, s megcsókolta a szuvas öreg csontot, s akkor
megváltott fehér dalia lett az óriásból, aki fehér lovon lovagolt be a
mennyországba… Igy fog ő is itt elkopni a szenvedésben, de a végén híres
ember lesz s az emberek csodálni fogják és hogy ha egykor visszatér majd
Debrecenbe, a város népe mind kimegy elébe az állomásra s az ötösfogatot
befogják s a polgármester és a püspök jönnek eléje s üdvözölni fogják őt
s ő máris szégyelte magát a nagy ünnepség miatt…
És nem fogja ismerni a mai osztályt, oly idegenek azok ott benn a
tanteremben, ahogy ott ülnek s tanulnak, de mit tanulnak? neki oly
ostobaságnak látszott az az egész tanulás: így tanulni, hogy feladják
óráról-órára a leckét s a kihagyott mondatokat nem kell megtanulni… Ő
mindent tudni akar, egyszerre tudni, úgy képzeli, hogy az belőlről jön,
aki akar, az tud, akinek felnyílik a lelke, abból kijön a tudomány s
akkor a tudatlanok hallgatnak a szavára és olvassák az írását, mert csak
írni kell és akkor minden igazság… Simonyi óbester kisgyerek korába,
felmászott egyszer a veres toronyba… Magos volt a torony, magos a
teteje, az egész fedele, verebekkel tele…
Simonyi óbester
mint egy hős kiállott,
Látta onnan maga alatt
Az egész világot.
Kebelét megrakta
verébfiókákkal,
Nem cserél most boldogságot
az egész világgal.
Dobjatok le, nem baj,
van ezernyi szárnyam…
csunya irigy földöncsúszók
nézhettek utánam…
Nem is földre száll az,
hanem fel az égbe,
kinek százezer szárny
csattog a szívébe…
kacagott és ujjongott, hangtalanul és kidagadt szívvel s úgy volt, hogy
most csakugyan elrepül; ha az ablak nyitva volna, akkor kiszállna rajta
s felrepülne először a gyönyörű jegenyeakácokra a többi madarak közé s
ott fog csicseregni nem emberi dadogással, hanem pergő, csattogó,
csicsergő madárnyelven, legyen áldott, aki e fákat ültette, legyen
átkozott, aki valaha kivágja, mint a Simonyi-gát fasorát… Aztán elrepül,
el, el, el… teleszíja a tüdejét sok-sok levegővel s érezte, hogy suhant
fent a ragyogó kék égen…
S hangosan valami madárhangot mondott, olyat hogy: tulululu!…
És akkor kinyilt az ajtó, bejött a pedellus s látta, hogy a karjával
repülő mozdulatot tett s hallotta, hogy azt mondta: tululu!
Igen elszégyelte magát, lesütötte a fejét, el is takarta a kezével s
lángvörös lett az arca, azt mondta: jaj istenem.
István bácsi nem igen mondott semmit, csak egy kicsit gyanus szemmel
nézte, mintha egy kicsit megbolondult volna s intett neki, hogy jöjjön
vele.
Ő ment szó nélkül utána, de még mielőtt a szíve elszorult volna,
nevetett egy pillanatig s úgy gondolta, hogy most ő nagy költő lett,
csak le kellett volna írni a verset, mert elfelejti…
Nem az igazgatói irodába vitték, hanem a másik oldalon egy nagy üres
tantermen mentek keresztül, s azontúl volt egy kis keskeny tanári szoba
s abban volt öt vagy hat tanár. Székeken ültek az ajtótól befelé, úgy
összeszorulva, mintha nem szokott volna itt ennyi ember egyszerre együtt
lenni.
Csupa idegen arc volt, ismerte őket látásból, de nem tanította őt ezek
közül egy sem. Ijedten nézte ezeket az arcokat: ez most a tanári
törvényszék, gondolta magában.
Odaállították maguk elé és ő sápadtan s reszketve állott. Akkor azt
mondja az egyik cvikkeres, őszes tanár:
– Nyilas Mihály II. gimnázista, felelj a következő kérdésekre… De
figyelmeztetlek, hogy becsületesen és lelkiismeretesen felelj, mert most
életedről és halálodról van szó. Négy kérdéscsoportra kell válaszolnod:
Első az, hogy miként bíztak meg téged azzal, hogy Pósalaky úrnak egy
forintot tegyél a lutrira, és mikor tetted meg, hol s kinél és milyen
számok voltak azok s mi történt a reskontóval.
Misi kimeresztette a szemét és nem tudott felelni:
– Én, kérem szépen, tanár úr, ebbe a kis bugyellárisban őriztem a
reskontót és innen elveszett.
– Igen? – mondta szigorúan a tanár. – Elveszett? Ez ugyan már a második
kérdéscsoportba tartozik, de tekintve, hogy az előzmények nagyon jól
tisztába vannak hozva, tehát térjünk át a másik kérdéscsoportra: Honnan
ismered te Török Jánost, mit igért ő neked a reskontóért, mikor fizette
ki, amit igért.
– Nekem? – mondta a kis fiú.
– Neked, neked! Majd fel fogom frissíteni az emlékezetedet. Itt van
Török Jánosnak a levele, hogy ő neked tíz forintot igért a reskontóért s
neked meg is adta, mikor a táskáját a kollégiumig vitted.
Misivel elfordult a világ, halotthalvány lett és szédelgett, nézett
ezekre az emberekre, akik szigorúan, tanáriasan s ellenségesen
pillantottak rá.
– Hol van a tíz forint?
– Azt ő erőszakkal nyomta a zsebembe s én csak másnap találtam meg, –
rebegte a gyermek.
– Hol van a tíz forint?
– Már én azt visszaküldtem Török bácsinak, mert az ő fia Török úr, –
hazudta Misi.
– Igen? ez javítja a helyzetedet, de nem mossa le a tényt, hogy te a más
által rádbízott vagyont könnyelműen, anyagi kecsegtetésekért eladtad.
Erre a vakmerő hazugságra Misi még azt se tudta mondani, hogy nem igaz.
Az ő hazugsága az imént, hogy már el is küldte, az szent dolog volt s
megnyugtatta a lelkiismeretét: mert bizonyisten gondolt rá. De ez a
hazugság fellázította s kétségbeejtette, úgyhogy már kezdte nem hinni,
hogy süt a nap és kemény a kő…
– Most lássuk csak mindjárt a harmadik kérdéscsoportot: Mi történt az
ötödik osztály termében, hányszor voltál ott, mit tapasztaltál, hogy
szólanak azok a tanárgyalázó nóták s milyen tivornyákban vettél ott
részt.
Misi nagy szemeket meresztett. Az ötödik osztály termében?… Ő ott
sohasem volt. Homályosan rémlett neki valami, hogy a fiúk szerdán s
szombat délután be szoktak járni. Az ötödik osztály ugyanis egészen
külön volt a többi osztálytól a régi kollégiumban s annak volt egy
előszobája is és az a diákok fantáziáját úgy izgatta, mint egy
romantikus várkastély; ott csakugyan lehetett valami, mert ő egyszer
hallotta, hogy gugyit isznak ott, de őt persze be se vették volna.
– Mert, – folytatta szárazon az elnöklő cvikkeres tanár – mert az a
vélelem került felszínre, hogy a fiú azért adta el a reskontót
készpénzért, a bizonytalan nyereséget biztos haszonért, hogy ezen
erkölcstelen összejövetelekeni készpénzkiadásokhoz hozzájárulhasson.
– Én ott nem voltam soha, nem is tudtam mostanig, hogy ott volt valami.
A hangja olyan határozott volt, hogy a tanár így szólt:
– Menjünk csak akkor a negyedik kérdéscsoportra: tudomásunkra jutott,
hogy te pénzeket küldözgettél, kinek, mennyit s miből?
A kis fiú szemét elöntötte a könny, torkát elszorította a fájdalom s
csak nézett ezekre a kopasz, ősz, ellenséges emberekre; hát ezek nem
értik őt, vagy az lehetetlenség, hogy egy ember megértse a másikat?
– Kérem szépen, én nem bántottam senkit, én nem csináltam senkinek
semmit.
– Ez egy haszontalan fiú, – szólalt meg mellette jobbról egy vastag
tanár – még a cipőkenőcsöt is megette.
Misiben megállott, megdermedt a kitörő sírás: a cipőkenőcsöt! azt is ő
ette meg? és nem Böszörményi? az övét!… Nézett erre az emberre, akinek
egészséges, húsos arca volt, szürke szeme s gesztenyeszínű sodrott
bajusza. S akkor megszólalt a másik tanár.
– Nem helyes dolog megengedni, hogy a gyerekek a kollégiumon kívül
valami címen kint járhassanak. Mit csináltál te valamelyik este
lámpagyújtás után? a leányokat bámultad az utcán?…
Misi most erre a tanárra nézett, ez egy kis kövér, potrohos ember volt,
hátradőlve ült a széken, féllábát a szék lábába akasztva s félkarral a
szék karján lógva, az ujjait összefonta a mellén, úgy ült ott, mint egy
batyú, vastagajkú pöffedt kis ember volt, barnabőrű s kevés bajuszú, oly
undorító volt, mint egy varangy, Misi ijedten rámeredve nézett s nem
tudta elképzelni, mire gondol ez a tanár úr, hol látta őt, már sem sírni
nem tudott, sem nevetni, csak nézett iszonyodással s nem emlékezett. És
nem tudta elfordítani a szemét róla, annyira iszonyodott tőle, hogy nem
bírt betelni ezzel az iszonyattal.
Azután a tanárok maguk közt kezdtek valamit vitatni, de ő nem volt képes
figyelni, csak árván állott ott s nem azért volt árva, mert bántották,
hanem azért, mert nem értette ezeket az embereket, épp oly kevéssé
értette őket, mint azok őt. Gondolta kicsit magában: jó volna mindent
elmondani, de nem lehetett, mert akkor saját magát dicsérni kellett
volna, azt kellett volna mondania, hogy ő különb a többi fiúnál és
mindenkinél, mert ő nemcsak hogy nem tett, de nem is gondolt rosszat
senkinek és semmiről. De hogy lehet ezt megmondani s talán nem is igaz,
és talán igazuk is van a tanároknak s ő csakugyan rossz és gonosz ember
s kereste a multjában az igazságot s akkor elhatározta, hogy meg is
fogja mondani: a bicskát, amit ellopott, ott van a szemétláda mögött.
– De micsoda egy megátalkodott fiú ez, – szólalt meg ebben a pillanatban
az elnök – semmi kérdésre sem felel, ez egy sötét gonosz lélek,
ahelyett, hogy kitárná a szívét, hogy úgy olvassunk benne, mint a
nyitott könyvben, hallgatással tetézi a bűnt, amit elkövetett. Beszélj!
Misi azt gondolta e pillanatban magában, hogy ti mindnyájan elébem
fogtok jönni s csókolni fogjátok a kezemet, ha én híres ember leszek és
hangosan azt mondta:
– Tanár úr, kérem, én nem csináltam semmit!
S mikor ezt mondta, s hallotta a saját hangját, akkor szégyelte, hogy
ilyen taknyos gyerek és ilyeneket mond, ahelyett, hogy valami szépet és
nagyot cselekedne.
– Mióta tanítsz Doroghyéknál?
Misi gondolkozott, nem emlékezett rá.
– Még csak egyszer kaptam náluk fizetést.
– Úgy. Hát te a fizetésen keresztül emlékezel? Nagyon helyes. Mennyi a
fizetésed?
– Két forint.
– Egy hónapra?
– Igen.
– Osztálytársadat tanítod?
– Igen.
– Mire?
– Számtanra és latinra.
– Egyébre nem?
– Nem.
– Földrajzra, magyarra, semmire?
– Nem.
– Szóval, tefelőled minden egyéb tárgyból megbukhat.
Misi hallgatott.
– No de hát ez persze nem tartozik most ide, – szólalt meg egy másik
tanár.
– De igenis idetartozik, – szólt az elnök – mert ez határozza meg az
erkölcsi felfogását: önző, követelő, anyagi érdekekkel telített lélek.
Hogy ismerkedtél meg s milyen viszonyban voltál a növendéktársad
testvérnénjével, hogy is nevezik, Bellával?
Misi szemöldökét felhúzza magasra:
– Jóban, – mondta csendesen.
– Hogy, hogy?
– Kérem szépen, az igen jó leány, – mondta Misi.
– Jó leány! – kiáltott fel a professzor – egy leány, aki az erkölcsi
romlottságnak akkora fokára sülyedt, hogy megszökik egy sikkasztóval, az
neki jó leány! Nahát beszélj, beszélj, ne kelljen mindent harapófogóval
kihúzni belőled!
De Misi lesütötte a szemét s nem szólt. Az egész olyan tétovának s
bizonytalannak látszott előtte, érezte, hogy ezek az emberek hiába
felnőttek és okos emberek, mégsem fognak megtudni semmit; hogy lehet
megismerni valakinek a lelkét, ha ellenségesen gyilkos szándékkal
akarnak rést ütni bele és úgy feszegetni ki titkait: oh istenem, ha
volna valaki, aki előtt kiönthetné szívét, négyszemközt és ártatlanul s
odaadással. Elnézett az ablak felé s szemei csüggedten meredtek el a
homályos és pókhálós ablakrámán, amely sivatag volt és sivár, mint az ő
élete.
– Engedje meg, kolléga úr, hogy én intézzek kérdéseket hozzá.
– Tessék.
– Mondd csak fiam, mondd csak gyermekem, – szólott a feketeszakállas
ember, aki most hozzáfordult – hogy vetemedhettél te arra… mégis, nem
kis dolog, hogy azt a reskontót eladd pénzért, értsd meg, pénzért
eladni, tíz forintért eladni azt a reskontót! ezt neked érezni kellett,
hogy ez nem szabad!… Miben bíztál, abban, hogy úgyse húzzák ki!…
– Én nem adtam el!
– Megállj csak, jól van, te azt mondod, nem adtad el; akkor miért
hazudtál az öreg úrnak, hogy a budapesti lutrira tetted és nem a
brünnire és a brünni számokat nem olvastad fel neki.
– Nem volt benne az újságba, tanár úr.
– Ne hazudj!…
– Nem volt benne.
– Ne feleselj! Jobb lett volna, ha nem adtad volna el! De eladtad!
Eladtad gazember! Ne hazudj a szemembe kis gazember! mert úgy váglak
pofon, hogy kibicsaklik a nyakad! Hogy mersz nekem itt szemtől-szembe
hazudni… Miféle gyerek vagy te! Mi az apád?
Misi hallgatott:
– Nem hallottad? Mi az apád?
– Ács.
– Na meglátszik. Igy nevelni rá a hazugságra… Ez bele van trenírozva a
hazudozásba. Miféle anyja, apja van az ilyennek.
Misi erre a szóra merev lett s a fogát összeszorította s úgy nézett izzó
pillantással a tanárra, hogy majdnem felszúrta azt. S a tanár, aki
néhány perccel előbb még édeskés pillantással akarta lekenyerezni a
gyereket s mézes szavakat keresgélt, hogy ön maga ellen tanuságra bírja,
most parasztdühvel kelt ki magából s a gyerek pillantásától felbőszítve
felugrott a helyéről:
– Te alávaló! Nem reszketsz előttem, te gazlélek! kitépem a füled, te!…
De Misi már úgy állt, mint egy vascövek, állkapcsát összeszorította s
orrcimpái kitágultak, mint a lihegő lóé, fakó arca még fakóbb lett s úgy
nézett ki, mintha egy pillanat mulva kész volna nekimenni a tanárnak.
– Teljesen romlott erkölcsi karakter, – mondta az elnök türelmetlenül –
azt én az első tekintetre megállapítottam. Csak ilyen előfeltételek
mellett magyarázható meg emberileg a bűncselekvényeknek az a szövevényes
halmazata, amely előttünk áll s amely nem egy tizenegy-tizenkét éves
gyermeknek, de egy kipróbált és raffinált gonosztevőnek is becsületére
válnék.
– Kár, hogy egy jeles tanuló ilyen kutyafog!
– Jeles tanuló, jeles tanuló, – mondta az elnök – az ész, az egyformán
lehet az isten adománya s az ördög ajándéka. Az a kérdés, mi lakik a
szívben s nem az, hogy mi az agyban. Romlott szívvel a legeszesebb ember
sem fog az emberiségre áldásos cselekedeteket elkövetni, jó és nemes
lélekkel azonban a legkorlátoltabb ember is hasznos tagjává lesz a
társadalomnak. És a debreceni kollégium hagyományaihoz nem az illik,
hogy világszerte híres gonosztevőket neveljünk, hanem az, hogy e hazának
hű és érdemes, erkölcsös és hasznos polgárokat istápoljunk.
– Én nem akarok debreceni diák lenni tovább, – kiáltott fel Misi, mire
általános elképedés lett.
– Debreceni diák!… Nem akarsz debreceni diák lenni!… Először is aligha
rajtad áll barátocskám… és másodszor, még az akasztófán is büszke
lehetsz rá, hogy valaha bármily rövid ideig is debreceni diák voltál!…
gaznép!
A hangjában valami rendkívüli áhitat és pietás, lelkesedés volt, amint
azt a szót kiejtette, hogy »debreceni«, amely szinte magasztos
hevülettel töltötte el, úgy hogy felállott az ünnepélyességnek e
pillanatában s vele a többiek is önkéntelenül felállottak, hogy mint az
isten színe előtt dokumentálják azt, amit ez a szó jelentett: Debrecen!
Örökre feledhetetlen maradt ez a pillanat a gyermek lelkében, mert a
patriotizmusnak ezt a magas és izzó fokát soha többet az életben sehol
nem tapasztalta s mint minden igaz és nagy érzés, valóban átragadt reá
is és egyszerre szégyelte magát vakságáért és szerencsétlenségéért… hogy
bár egy pillanatra is el tudta veszteni a debreceniség egész lelket
betöltő varázsát.
De amint felállottak, egyszerre el is vesztették a vizsgálat eddigi
formaszerű nyugalmát, mozogni kezdettek, jönni-menni, párban
beszélgetni, heves és ingerült hangon szólottak az ifjúság romló
erkölcséről, a haza jövőjéről…
– Eredj ki, – szólt aztán az elnök a gyereknek – majd várj be és majd
hivatunk, ha kellesz.