lépését, hogy is kell lépni.
Csak zsebórája volna, ha itt ketyegne baloldalt, jaj de szeretné, de
láncot nem, hogy lássák és fityegjen, mint Lisznyay úrnak: ő úgy viselné
az órát, mint Nagyúr, lánc nélkül s minden percben megnézné.
Egy szóval nagy ember szeretne lenni: únja már ezt a hosszú
gyerekeskedést, aminek, úgy látszik, sohasem lesz vége. Igaza van a
második öccsének, aki a nyáron folyton kérdezte, hogy: Édesanyám, hány
éves vagyok én? – Hétéves vagy, fiam, mondták neki vagy egy hétig, míg
kifakadt: Hát én már mindig csak hétéves leszek?… Ő is únja már, hogy
mindig csak kisdiák, kisdiák s körülötte ezek a szamár gyerekek úgy bele
tudnak nyugodni, hogy ők algimnázisták s ahhoz valóan viselik magukat,
tudják, mikor lesznek harmadikosok, negyedikesek, ötödikesek,
nyolcadikosok: ő kész ember szeretne lenni, és nem iskolába járni, ő már
tudni szeretne mindent s érteni és végezni valamit, de nem latin
sintaxisra, meg geometriai példákra gondolni… hogy tudnak ezek kacagni,
felhallatszik az udvarról a gyerekzsibongás, milyen vidámak és
nevetősek, csakúgy csillog az arcuk, csupa öröm az egész élet, mindenen
mulatnak, s örülnek, ha vasárnap van s pihennek és mulatnak, még a
templom is olyan rendes dolog nekik…
Mikor végre fel volt öltözve ugyanazokba a roncsos ruhákba, amikbe
tegnap, csak a fehérneműje volt tiszta s kikefélködött, akkor már
sajnálta, hogy a takarítást olyan könnyelműen magára vállalta, a többiek
már mind lent vannak az osztályokban s osztályonként fognak felmenni az
oratóriumba: ő majd egyedül megy oda s igyekszik beosonni az osztály
közé s még külön meg kell kérni a felírót, hogy húzza ki a hiányzók
közül.
Mikor bent volt az iskola templomában, nagyon jól érezte magát, az
oratóriumnak a nevét is szerette, olyan imádságosan hangzott neki:
»oratórium…« s a rendkívüli magas terem, a magas fapadokkal, amelyekben
minden önérzete mellett is elveszett, mint egy keztyű s eszébe jutott,
hogy ebben a teremben kiáltották ki 48-ban a függetlenséget s ott ült
fent Kossuth Lajos és onnan szónokolt bűvös hangon: ha ő azt a
szónoklatot hallotta volna…
Most a vallástanár prédikált. Előbb a kórus énekelt s ez is oly különös
és titkos hatású volt, mintha nem emberi hangok lettek volna ott fenn az
emelvényen, a karban, ahogy négy szólamra énekeltek s csakúgy dobták ki
a hangot, mintha valami távoli trombitaszó volna, de a vallástanár éppen
úgy beszélt, mint órán, épp olyan csendes és szelíd volt, csak sokkal
lassabban mondta a hangokat s mintha nem a száján eresztette volna ki,
hanem az orrán öblögette volna: egy félhanggal mindent feljebb, mint
rendesen beszél valaki.
Templom után még egy pillantást vetett a Hatvani professzor sírkövére,
emellett sohase tudott elmenni, hogy betűzni ne próbálja a nevét s
mindig igyekezett felidézni annak a bűvös tündéri erejét, amellyel el
tudta varázsolni a négy szalmacsutakot négy kövér disznóvá, s mikor a
paraszt megvette a debreceni piacon s hazahajtotta Sámsonba, akkor
otthon a portája udvarán négy szalmacsutakká változott… S mikor a
debreceni főbíró utólérte négylovas hintóval s azt mondta neki: No
professzor uram üjjék fel, ő azt felelte rá, hogy nem lehet, sietek;
avval a botjával a porba hintót rajzolt hat lóval, beleült s egy
pillanat mulva elrobogott a főbíró mellett, szemével látta s megismerte
a parádés kocsiban s csakugyan mikor beért Debrecenbe, akkor a
professzor már kikönyökölt az ablakon s csibukozott.
Megcirógatta a kemény össze-vissza töredezett s ragasztott sírkövet,
mintha a híres professzor palástját érintené s aztán ugrálva ment le a
hátsó lépcsőn a szétbomlott, rendekben nem csoportosuló diákság közt.
Úgy gondolta, hogy még ebéd előtt elmegy Törökékhez, de már
féltizenkettő volt s mindjárt ebéd s nem is illik ebéd előtt valakihez
elmenni, kivált, hogy a mult vasárnap volt ott s mindjárt kitalálnák,
hogy valami baj van.
De mikor ebéd után rögtön sietve ment a Kistanács-utca felé, akkor is
meglassította a lépést, ahogy a leányiskolához közeledett, mert félt,
hogy csudálkozni fognak, hogy ilyen hamar már megint itt van, mikor
pedig hónapokig se ment azelőtt… Négy órakor már Orczyéknál kell lenni,
elhatározta, hogy épp olyan okos lesz, mint Orczy, aki tegnap délelőtt
mindenkivel beszélt… ha ő olyan ügyes tudna lenni, mint Orczy…
Míg lassan csámborgott s balkezével a kerítések deszkáit
meg-megérintette, egy vastag, de puha kéz nehezedett a vállára:
– Ni kisdiák, kisnevelő, hogy s mint?
Ijedten nézett fel a magasba: Szikszay bácsi volt.
Persze, megy megint, mint minden vasárnap. Török bácsihoz ment.
Szótlanul mentek egymás mellett, csak az tűnt fel neki, hogy most nincs
senki Szikszay bácsival, se Szikszay néni, sem egyik gyereke se. A bácsi
nem szólt hozzá egy szót se tovább, hátrafeszítette vastag derekát s
halkan dúdolt:
Kis kutya, nagy kutya… Ne ugass hiába…
Van nekem szeretőm…
Ijedten nézett rá: ez is azt dalolja, amit a Doroghy Sanyi apja, az a
nagy Rinaldo Rinaldini… mert éppen olyan a szakállával, bundájával…
Milyen más ez az óriási, puha, pohos vörösorrú Szikszay bácsi, a
debreceni módra pedert hosszú hegyes bajuszával…
Szikszay bácsi hol dalolt, hol fütyölt, de egész hangosan, hogy:
Téglás híres város… trallala határos…
Ott lakik a babám…
És újra fütty… A bácsi mindig szokott dúdolgatni az utcán, de most olyan
erősen dalolt s különösen olyan hangosan fütyölt, hogy ő nem mert
rápillantani, hogy a bácsi észre ne vegye, hogy ez milyen feltűnő…
Igy értek a kapuhoz.
Elől ment be Szikszay bácsi, utána kullogott ő, mint egy kis kutya s
egyáltalán nem látszott meg rajta, mikor az ajtót betette, hogy most itt
valami bosszúálló s rendcsináló férfiú jelent meg a színen.
Nem sietett nagyon a bácsi után, inkább hátra ment egy kicsit az
udvarba, s hátulról jött fel néhány perc mulva a folyosón végig, nagyon
beijedt a bátorságtól és sokért nem adta volna, hogyha most egyáltalán
nem volna itt… Míg megállt az ajtónál, gondolt is arra, hogy legjobb
volna megpattanni, de hiszen Szikszay bácsi azóta mondta, hogy ő itt van
és várják és ha megszökik, mit gondolnak, így aztán bátorságot vett
magának s bement.
A konyhában, szokás ellenére, senki sem volt. De a szobaajtó nyitva volt
és odabent nagy beszélgetés volt, nem is beszélgetés, hanem sírás.
A vér is meghűlt benne, Szikszay bácsi sírt.
Hogy? ez a bácsi, aki mindig tele volt jókedvvel és dallal s az imént is
az utcán úgy dúdolt, hogy zengett tőle a város…
Felcsukló zokogások közt hallott néhány szót s a néni mondta utána:
– De Lajos, Lajos, az istenért, nincs lelked, ilyet még ki is mondani!
És a néni is sírt s Ilonka kisasszony is sírt…
– Nem, – kiáltotta Szikszay bácsi, – nekem más választásom nincs… ezt
elviselni nem lehet: inkább százszor a halál, mint ilyen megaláztatás!…
– Lajos bácsi, – kiáltotta Ilonka kisasszony is – meg kell kérni azt a
gazembert!
– Soha! – üvöltötte Szikszay bácsi. – Soha!… s egyre dalolóbban
ismételte: Soha… Inkább százszor a halál…
Most beleszólt Török bácsi is a maga megszáradt kis hangján, de érezni
lehetett jobban a belső meghatottságot, mint a többiek jajgató szaván:
– Kérésről szó sincs… Nincs is értelme… De azért ennyire kétségbeesni
nem szabad… nincs is értelme…
– De ki vagyok én? Szikszay Lajos! – kiáltotta mennydörgő hangon
Szikszay bácsi, s a mellére ütött, hogy csakúgy kongott bele, – hogy
énvelem így merjenek elbánni!… Azért küzdöttem, dolgoztam huszonöt
esztendeje a nyomorult város szolgálatában, hogy velem így merjenek…
Aztán elmondta a dolgot s csakúgy ömlött belőle a szó: a polgármester az
ő nagy ellensége, aki már régen harcolt vele, hogy kitúrja az állásából,
de a régi főispánnál nem tudott elérni semmit, mert az tudja, ki volt
Szikszay Lajos!… Hanem ennél az új főispánnál, ennél a taknyosnál
sikerült a vén gazembernek befeketíteni… s most megkapta a fegyelmit, a
felfüggesztést, az elcsapatást: tegnap a pénztárt revidiálták s
százhetvenkilenc forint miatt…
– Elszámolási hiba, vagy a gazok, ők csináltak bele valamit…
Százhetvenkilenc forint miatt huszonkét esztendő minden érdemét
elseperték…
– És mért, kérdem tőled Török Pál?… Azért, mert ebben az országban
becsületnek, önérzetnek helye nincs: itt csak talpnyaló szolgákra van
szükség, akik felfelé önérzet nélkül hízelkednek, lefelé kímélet nélkül
árverezik el a szegényeknek az utolsó párnáját is… Mért van mindez Török
Pál?… azért, mert én nem vagyok debreceni születés: tehát én nem tudok
belehelyezkedni azoknak a felfogásába, akik Basahalmán innen látták meg
ezt a tolvaj napvilágot… D. V.: én nem vagyok Debrecen Városi… D. V. én
nekem nem az a hitvallásom, ami a Debreczeni Vasfejűeknek… D. V. az én
miatyánkom nem az, amit ez a D. V. jelent, ami rá van ütve minden marha
tomporára, minden csikóra, disznóra, minden karszékre és könyv sarkára…
Én nem tudtam megtanulni huszonöt év alatt sem a Debreceni Vallást, hogy
D. V… Nem én, Török Pál: mert mindenki tudja, mit jelent az a D. V.:
_Dugdel: Viddel_… Mindenki tudja, mindenki gyakorolja, csak Szikszay
Lajos nem: ezért kapott Szikszay fegyelmit.
Csönd volt egy darabig, aztán Szikszay bácsi dallamos hangján,
szónokolva s keseregve dúdolta tovább:
– Én komolyan vettem a számvevői állást: hányszor koppantottam rá a
polgármester úr körmire, hogy hol vannak a makkoltatott sertések, és
bizonyos városi pénzek? Nagyerdei széna, meg a hortobágyi elhullott
jószágok bőre?… Én tudom csak, mit akartak csinálni a gázgyár ötvenéves
szerződésével: száz évre akarták megkötni, hogy az unokáik unokái is
nyögjék Debrecenben; maga a bajor társaság szemérmesebb volt, csak
kilencvenkilenc évre kérte… Ötven is elég lesz, mondta Szikszay Lajos;
megmondhatja Pósalaky, mit csinált abban az időben Szikszay!… Ha tudnák
az emberek, még harminchat évig mindennap áldaniok kellene a nevemet; és
uramisten, most ki vagyok dobva, hat gyermekemmel semmitlenül, állásból
elmozdítva, egy falat kenyér nélkül, megbecstelenítve, koldusbotra
juttatva, nevemtől megfosztva: százhetvenkilenc forint miatt…
Leborult az asztalra s úgy zokogott, hogy az asztal zörgött bele.
– De hát ez lehetetlen, Lajos, ez lehetetlen, kedves jó Lajosom! –
kiáltotta a néni.
– Lehetetlen!… Vót pofája annak a gazembernek, hogy azt vágta a
szemembe, hogy ha nem ő volna a polgármester, most engem tömlöcbe
csuknának, vizsgálati fogságba, mindaddig, amíg ki nem derül, minden
igazság!
– Csukasson le uram, – mondtam neki – csukasson le, de olyan tömlöcbe,
ahol vizsgálat nélkül szúrják szíven az embert!… Hallatlan! velencei
dózsénak képzeli magát a debreceni polgármester! Hát akkor legyen neki
hozzá ólomkamarája is!
Igy feldúlni egy életet, így dúlni fel, így törni ketté, derékon
bepiszkítani, magvát is megtörni! Hogy fogja az én fiam a sikkasztó
nevet letörülni ebben az országban, ebben a Disznó Városban, hol azt a
sok tolvajságot, amit elkövettek a városon, amiről mindenki tud, mind
rám fogják kenni s a cívisek az utcán bot végivel fognak utánam mutatni,
hogy: ott megy a Város tolvaja…
Két ököllel verte az asztalt, hol egyikkel, hol másikkal, nagyot, puhát
ütött rá, aztán hirtelen a csöndben rákezdte:
Kiskutya nagykutya… ne ugass hiába…
Van nekem szeretőm…
És rendesen végigfütyölte a nótát…
De ez a fütty olyan kísérteties volt, mintha a meggyilkolt ember utolsó
sikoltása lett volna.
Misi kitágult szemmel, iszonyodva hallgatta a felnőtt embereknek ezt a
borzasztó katasztrófáját.
– Itt más hátra nincs, mint vagy felakasztom magam, vagy felhasítom
magam, de itt kiút nincs.
– Lajos! – kiáltott egyszerre sikoltva a néni is, Ilonka kisasszony is.
Akkor Török bácsi szólalt meg:
– Ne rémüldözzetek, ő ezt nem fogja megtenni! Nem teszi meg, mert
először is hat gyereke van, neveletlen apró gyerekek, akik őrá néznek…
mert ő könnyen megszabadulna, igen: legjobb meghalni… nincs annál jobb,
a halottnak nincs baja… De ő ezt nem teszi meg, mért, azért, mert ő
egészséges ember, egészséges lelke van, tele van vérrel és erővel és
becsületes munkaképességgel… Ő kibírja, hogy az igazság ideje eljöjjön,
ha még százszor olyan nyomorban is, mint amilyen fenyegeti, ha csupa
száraz kenyéren is, ha favágással is: ő kibírja, mert benne
elpusztíthatatlan életerő van… Én más: én nem bírnám ki… én nem… Ha
énrám szakadna valami ilyen baj, én igen… bennem már nincs erő, hogy
elviseljek egy hasonló szerencsétlenséget… én már nem bírok harcolni, én
már nem bírok verekedni…
Elfojtotta a hangját a könny…
Csönd volt soká. Aztán fulladtan folytatta:
– Nézd csak, én még ezekkel se bírok már küzködni… Jól tudod, ezt a mi
rossz fiunkat én elég sokáig nem bírtam elviselni. Már úgy tizenhat éves
kora óta megutáltam s egészen eddig az esztendeig nem szóltam hozzá, nem
törődtem vele. Most végre megemberelte magát, állást vállalt, rendesen,
már úgy ahogy végzi a dolgát, sokat nem kívánok tőle, majd lassan az idő
meghozza, megkomolyodik, megházasodik, a felesége majd csak rendbe
szedi, de elgondoltam, hogy mégis öreg ember vagyok: mért vigyek sírba
haragot, akármilyen rossz is, mert haszontalan, könnyelmű kölyök ma is…
És most a feleségem kezdi… ez nem tudja szívlelni… Itt tíz éven át
harcolt velem s ellenem: és most ő nem veszi fel… Én ezt a kis harcot
sem bírom…
Szikszay bácsi elkezdte fütyölni, hogy:
Téglás híres város…
Akkor azt mondta:
– Nézze, kedves Juliskám, olyan nagy bajok vannak most a világban, hogy
béküljenek össze a családok…
– Istenem, egy anyát kell békíteni gyermekével, – mondta sírva a néni, –
de én nem tudom tűrni, mióta ilyen közel van, hogy… _nem tiszta_… Az én
gyermekem: hát honnan örökölte? se az uram, se én… és ez olyan piszkos…
– Inkább nagyon is keni-feni magát, – morogta Szikszay bácsi.
– A szíve nem tiszta… valamit, mindig valamit takar.
– Kiküldetése van, oda utazik, – szólt az apa.
– Csak higgye apa, apámmal mindent elhitet.
Misi nem bírt tovább itt maradni, minden pillanatban iszonyúan félt,
hogy rajtakapják a hallgatódzáson: már régen meg kellett volna mutatnia
magát.
De most már egyáltalán nem is bírt nyugton maradni, hogyha Jánosúr
elutazik. Ez a szó úgy csapott rá, mintha puskapor vetette volna ki.
Lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzott, kinyitotta s kilopakodott rajta.
Szerencsésen be is zárta maga után az ajtót s akkor futva, mint a
tolvaj, ki az udvarból.
Azonban alig tett néhány lépést az utcán, legnagyobb megdöbbenésére
Jánosúr jött szembe vele. Szívesen lett volna láthatatlanná, s egész
elfeledkezett a mult éjszakai viharos képzelődéseiről, mikor néminemű
pofonok is jártak az eszében, melyekkel Jánosurat felruházni kész lett
volna, megfelelő testi erő varázsszerű elnyerése esetén. Jobbnak látta
azonban egyelőre gyáván s úgynevezett tisztességesen kalapot emelni s
köszönni, hogy:
– Jónapot kívánok.
– Hopp, öcskös, – szólt Jánosúr szokott lármás hetykeségével – gyere
csak ipse, fogd meg a táskám, míg bemegyek az öregekhez köszönni.
Ezzel a kezébe nyomott egy kis kurta fekete táskát.
Nem volt nehéz az a táska, de Misire annyira megalázó volt, hogy csaknem
a földre ejtette.
– De vigyázz rá, azt a bürkit!… El ne lopják tülled: _pénz van benne!_…
Ezzel tovább ment a kapu felé. Aztán még egyszer visszafordult:
– Utazom Géza bátyádhoz, addig gondold ki, hogy mit izensz neki!
Misi sóbálvánnyá válva maradt ott az utcán és szórakozottan falnak
támaszkodva, bámult a porba.
Szédelgett; az utca elég széles volt hozzá, hogy akár el is szédülhessen
tőle, olyan széles volt, hogy régebben, mikor itt lakott, esténként
csodálkozva látta, hogy mikor jött a csorda hazafelé, egész
szélességében úgy elterült az út közepén a töméntelen marha, mint kint a
pusztán. Két csordás terelte nagy karikásokkal; amott szemben van egy
bolt, a csordás mindig annak a boltnak az ajtajába állott s
réztrombitáját nekiszegezte az ő ablakuknak s hajnalban rázendített a
gyülekezőre. A bácsi egyszer kinyitotta az ablakot s azt mondja a
legénynek: »Gyere csak ide, fiam«. Odahíjta s egy pohár snapszot adott
neki. »És azért van, mondta, mert olyan szépen trombitálsz. A
katonaságnál tanultad?« Igen, felelte a csordás. »Na csak mindig fujjad,
mindig kapsz egy pohárral.« Másnap reggel már aztán igazán nem lehetett
aludni, úgy szólt a trombita, még Árpád paizsra emeltetése is táncolt
tőle a falon. A bácsi álmosan, dagadt szemmel, egy ingben, mezítláb újra
kihajolt az ablakon s újra adott neki egy pohár pálinkát. Harmadnap
reggel ismét. Ő nem győzött eleget csodálkozni a bácsi nagylelkűségén,
hiszen azelőtt eleget panaszkodott e miatt a trombitás miatt. De
negyednap a bácsi nem adott semmit, ötödnap sem. És a hatodik napon nem
szólt a trombita, hanem a bejáró asszony meghozta a hírt, hogy haragszik
a csordás, aszonta, hogy többet a vén kupciher nem hajja ingyen az ő
trombitálását… Lement a Parragh-malomhoz s ott fujta ezentúl, jó messze,
úgy hogy ide még annyi nesze se hallatszott, ami a hajnali álmot
megérintse.
Tavaly egész télen mulattak ezen s most egyszerre, kínjában felújult
benne az emlék s mosoly támadt az arcán.
Már olyan régen nem nevetett, hogy az arca megérezte a gyűrődést s újra
elfanyalodott tőle.
Vajjon micsoda pénz van ebben a táskában, honnan van ennyi pénze ennek a
lumpnak – gondolta aztán magában s égette a kezét, mintha lopott pénz
volna. És miért bízta rá, miért nem vitte be magával és még hogy
megfenyegette Géza bátyámmal, nagyon szomorúnak találta, hogy ő ilyen
haszontalan kis fiú, ha most ő bika volna, nagy, fekete, kormos nyakú
bika, amilyen otthon a falu utcáján szokott sétálni s mindenki befut
előle a házba, gyerek a világért se marad kint, de nagy ember sem, s a
szarván gyerekököl-nagyságú gomb van… de jól felöklelné, mikor kijön,
azt a betyár embert, hallotta, hogy egyszer a bika egy csordást, aki
verte, úgy felszúrt, hogy a béle mind kifolyt: most szinte érezte, ahogy
az utcán rohan ő s a szarváról lecsorog János úrnak a bele, hurkája, úgy
húzza a földön, mint a kutya a mészárszéknél a büdös combót.
Jánosúr kijött s egy másik táskát hozott magával s neki egy szót sem
szólt, hogy adja oda a kis táskát, csak intett, hogy menjen vele.
Ez újabb megaláztatás volt, mert úgy festett a dolog, mintha ő
megfogadott hordárja volna neki s gyorsan ment, úgy hogy őneki folyton
félfutva kellett mellette menni.
Különben még jó, hogy egy szót sem szólt, valami baja vagy gondja lehet
Jánosúrnak, mert nagyon sötét az arca s gondolkozik, ami pedig nem igen
volt szokása.
De Misi elhatározta, hogy bármiképen is, de meg fog válni ettől a
megtiszteltetéstől: nem fogja a vasútig vinni a csomagot. Mikor a
kollégiumhoz értek, azt mondta:
– Kérem szépen, Jánosúr, nekem be kell menni.
János úr megállt, ránézett.
– No fiú, te nagyon kevély vagy, nem kellett a minap a hatos, de ha tíz
pengőt adok, elveszed?
– Köszönöm szépen, nem kérek, – mondta ijedten Misi s úgy meghátrált,
mintha pofonnal fenyegette volna meg. Még a kezét is szinte az arca elé
kapta.
János úr megfogta a karját, erőltette, dulakodott vele, akkor végigmérte
mérgesen:
– No, pukkadj meg… pukkancs!
Azzal felvette a kis táskát a földről s elment a Nagytemplom felé.
Többet nem nézett vissza.
Misi darabig utána nézett, aztán beszaladt a kollégiumba, nagyon fel
volt lázadva, minden tagja remegett.
Kielégítetlennek érezte magát; csak legalább egy szót mondott volna
neki. Csak egy goromba szót mert volna odavágni, de olyan gyáva volt,
mint egy nyúl…
Most mit csináljon, semmi dolga a kollégiumban, a coetusba felmenni nem
akart, még a fiúkkal szólni kellene, körülvágtatott a folyosókon s
egyszer csak ott állott a fekete tábla előtt, ahova minden gyerek minden
percben el szokott futni s a rácsra kiakasztott cédulát betűzte: az
érkezett leveleket.
És ott volt a neve, még pedig a pénzes utalványok között.
Újabb reszketés fogta el örömében.
Bement, de a rendes pedellus nem volt bent, a belső szobában más
pedellusok kártyáztak kutyát s nagyokat kacagtak, ő darabig csak
ácsorgott s nem akart szólni, végre valamelyik rászólt, hogy mit akar.
– A levelemet… ki van írva, kérem.
Erre egy felállott, nem a rendes pedellus, egy másik s nagy
kulcscsörgés, kotorászás után kiadta neki a rózsaszínű lapot.
Ahogy ránézett, megismerte az édesapja írását s erre a kis szive el
kezdett nagyon kalapálni, mert az édesapja betűi, ezek az erélyes
hirteleni nagyszerű betűk mindig felvillanyozták, olyan volt ez az írás,
mint a baltával frissibe lecsapkodott forgácsok, boldog volt, hogy a
szeme köztük turkálhat s már látta az édesapja arcát, nevetését, kevés
bajuszát s nyájas kék szemét, ha az édesapja levelét látta, minden
betűtől külön kacagott, ha az édesanyjáé, a szíve elszorult s
bűntudatában remegett.
– Még három óráig kiveheti a pénzt, – mondta a pedellus s eltette az ő
öt krajcárját.
– Hol?
– Hát a postán.
Kiment s a szélfujta folyosón elkezdte olvasni a néhány sort. Csak ennyi
volt:
– Kedves fiam, vegyél magadnak valamit. Semmi bajunk, vigyázz magadra.
Anyád pakkot küld karácsonyra. Csókol szerető Apád.
– Fiam, vegyél magadnak valamit, – ismételte magában s a szeme tele volt
könnyel s elfutott, ki a kollégiumból. – Kedves fiam, kedves fiam? s
hallotta az édesapja bátor édes hangját. – No, fiam! vegyél magadnak
valamit!… De hiszen van neki pénze, azon se vesz magának semmit. Hát mit
vegyen rajta, van neki mindene, és ha nincs, hát akkor nincs. Otthon
nincs semmi és ő vegyen magának valamit? Igen, ha vehetne valamit, amit
hazaküldjön, de mit? Minden haszontalanságot: hát otthon vegyenek
valamit, mert itt semmi se kell. Vegyenek húst a gyerekeknek, nemcsak
édes nagyanyámnak, meg cukrot…
Úgy szaladt, ahogy csak bírt, s egy-kettőre a postán volt.
Bement a kapu alá, zöld postakocsik voltak az udvarban, vasárnapiasan
pihentek, egy postás jött ki pipával a szájában, megkérdezte, hol lehet
felvenni a pénzt: megmutatta, s hozzátette:
– De siessen, mindjárt három óra.
Ekkor hirtelen arra gondolt, hogy nem lehet hazamenni karácsonyra, –
mert ha az édesanyja pakkot küld – akkor biztosan nem lehet hazamenni s
biztosan azért nem lehet, mert nincsen pénzük útiköltségre: négy forint,
és otthon is nagy lehet a szegénység, hogyha nem híják haza… ő
visszaküldi a forintot…
Bement a postazárkába s a léckerítésen át megkereste az egyetlen
hivatalnokot, aki ott ült s azt mondta, de a sírástól nem bírt beszélni:
– Kérem szépen, lehet pénzt küldeni?
A hivatalnok egy darabig ránézett s azt mondta:
– Talán felvenni?
– Nem kérem, én nem akarom felvenni, hanem vissza akarom küldeni, – s
odaadta az utalványt.
A hivatalnok forgatta a lapot.
– Szóval nem fogadja el. Irja rá, hogy nem fogadja el.
Ő átvette a lapot s ceruzát, hogy ráírja.
De hirtelen megijedt, hogy írja ő az édesapjának azt, hogy nem fogadja
el. Mit fog mondani édesapja rá? »a fene a taknyos kölykit, mér nem
fogadja ez el az apjától« s nevetett sírása közben, ahogy az édesapja
káromkodó hangját hallotta.
– Nem, kérem szépen, – mondta zavarban – én ezt el akarom fogadni, de én
két forintot akarok visszaküldeni.
A postás sovány, szőke, olyan postásember volt; kicsit érdeklődni
kezdett, bár félt már, hogy elutasítja, mert a postások iszonyúan rideg
emberek, de nem tette azt, hanem valami megható gyöngédséggel mondta:
– Akkor ezt vegye fel és címezzen egy másik utalványt.
– Igenis.
Az asztalhoz ment, amely fekete volt a sok ráfröccsentett tintafolttól,
s egy rossz tollal, amilyen csak a postahivatalokban található, vastag
tintával, amely gombot csinált a toll hegyén, aláírta a nevét az
utalvány hátlapján.
A postás levágta a szelvényt s odaadta neki, erre olyan boldog lett,
hogy hiszen éppen az volt a bánata, hogy az édesapja írását nem fogja
látni, legalább az üzenete megmarad.
Kapott egy másik tiszta utalványt s arra ráírta keservesen a címet,
olyan csúnyán írta a rossz tollal, hogy nagyon szégyelte és ő is írt a
szelvényre, de csak annyit, hogy:
Édes jó Apám, nagyon szépen köszönöm, kezit csókolom édes jó apámnak, de
nekem van pénzem, csak tessék búsulni rajtam. Kezét csókolom szerető
hálás fia Misi.