»_ne_«, ezt még beleszúrta, de nagyon is sokáig piszmogott az írással s
a postás akármennyire erőt vett is rajta az emberi érzés a kis fiúval
szemben, mégis konstatálta babhéj zörgő hangon, hogy:
– Siessünk, három óra.
Odaadta a lapot és hozzáfogott a kabátja bélésébe letörülgetni a tintás
ujjait.
A postás kért tőle egy forintot és öt krajcárt.
Kiguberálta a kis bugyellárisából, s kapott érte egy kis cédulát. Olyan
furcsa volt az, hogy egy idegen kéz leírta az ő édesapjának a nevét…
Sírva szaladt ki és boldogan. Nagyon szerette volna még egyszer látni az
édesapja írását, ahogy le volt írva azokkal a pattogó nagy ugráló
betűkkel, hogy Nyilas Miháj…
Kacagott tőle, mert csak j-vel volt írva, pedig az édesapja nem is
szokott helyesírási hibát csinálni, de a j-t és az ly-et azt nem becsüli
külön semmire.
Ilyen büszke és boldog még sose volt életében s elszaladt egészen a
Piac-utcán végig.
Mikor a Vasút-utcához ért, megállott, de aztán eszébe jutott, hogy négy
órakor kell Orczyéknál lenni s még csak három óra.
Azért csöndesebben tovább haladt a vasúti állomás felé.
Itt az utca szűk volt s a végén nagy tér közepén állott az alacsony
egyemeletes sárga épület.
A kis gőzös pöfögve ment ki mellette s megállott jobbra az állomás
előtt. Balkézre volt a rongyos kerítésű sétakert, ahova néha ki szoktak
jönni a diákok, kivált ősszel, mikor az olajbogyók érnek. Gyönyörű nagy
olajfák állottak ott bent s annak hamvas lisztes bogyóit szerették
rágcsálni, ő valami egészen különös gyönyörűséget érzett az olajfa
illatától, épen oly édes volt s kellemes az neki, amennyire iszonyodott
az ákácfa fürtös virágának szagától. Ez az idegen fa, az olajfa, amilyet
sehol sem látott idáig, csak itt Debrecenben néhányat, elvezette
gondolatait más földekre s más ég alá. Eszébe jutott nagybátyjának egy
jó szava: »milyen kár, hogy Árpád apánk tovább nem ment a népével,
néhány napi lovaglásnyira: most Olaszországban ülnénk s nem kellene
fűteni«. Ezen elmosolyodott, mert gondolatai ugyanolyan erős hatással
voltak rá, mintha eleven társalgást hallana.
A kegyetlen hideg téli szél, amely itt az alföldön még iszonyúbb, mint
másfelé, hol megindult, hol elállt, s ő össze-össze húzta magát kis
köpenyében. Végre arra gondolt, hogy bemegy a pályaudvarra, bár szokása
szerint nem mert idegen helyre, ahol semmi dolga sincs, bekukkanni, még
az utcán is csak azért tudott járni, mert az szokás volt, hogy az
emberek folyton kimennek az utcára, akár van ott dolguk, akár nincs, de
nem érezte rendben magát, úgy képzelte, az embernek folyton valami
munkát kell végeznie, ez a rendeltetése s megszokta az édesapja mellett,
hogy: gyorsan végezz, aztán kezdj újat.
Dobogó szívvel ment be az állomás nagy ajtaján, bérkocsi állott éppen
ott s csíkos zubbonyú hordárok nagy koffert szedtek le a bakról.
Bent az előcsarnok meglehetős magas volt s középen lehetett nagy
üvegablaknál jegyet váltani. Ott ödöngött az utasok között s furcsán
hatott rá a sok ismeretlen ember zaja, zúgás, kongó morajlás, szünet és
változatosság nélkül s förtelmes bűz a vörös festékkel fertőtlenített
mellékhelyiségek felől.
Inkább jobbra ment, a II. és I. osztályú várótermek felé. Bemenni nem
lehetett, nem is akart, a kékzubbonyos portás ott állott az ajtóban s
mindenkitől jegyet kért.
De azért azt nem állhatta meg, hogy óvatosan be ne kukucskáljon az
üvegajtókon. Nagyon különösnek találta, hogy az emberek folyton utaznak.
Épp olyan ez, mint a hangyák sürvítése, az ember nem tudja, hova
szaladnak olyan fáradhatlanul. Ezek folyton csak utaznak? Ezeknek az
embereknek az a dolguk, hogy mindig utazzanak?
Egyszerre csak felsikoltott.
Bent az üvegajtón belül meglátta Bellát.
Kővé meredve állt a helyén s elnyilt ajkakkal, kimeredt szemmel nézett
rá.
Aztán megijedt, hogy esetleg Bella megfordul s kinéz, mert hirtelen nagy
mozgolódás volt s csengetni kezdtek a portások; ijedtében elszaladt
egészen a jegypénztárig.
Ott megállt s lángvörös arccal szorította dobogó szívére a kékre fagyott
két kis kezét.
Akármilyen ijedt volt is, kis idő mulva összeszedte magát annyira, hogy
újra visszalopakodott a váróterem ajtaja felé.
De ahogy belesett, óvatosan előrenyújtott nyakkal, hogy egy pillanat
alatt elbujhasson s mégis annyira vigyázva, hogy idegeneknek ne legyen
szembetűnő: már nem látta a leányt.
A közönség tódúlt kifelé, a portás érthetetlen hangon hosszú névsort
kiabált, amerre a vonat menni fog s meg-megrázta kis éleshangú
csengőjét.
Misi ott állott azon a helyen, ahonnan először meglátta Bellát s ott
állott egész addig, míg mindenki ki nem ment a váróteremből, s egészen
üres maradt a helyiség. Kint, túl a másik üvegajtón hallotta s látta a
megmozduló vonatot, aztán elrobogott a sok sötét kocsi, kitisztult kint
a pályaudvar, hordárok jöttek visszafelé, s számolták a krajcárokat és
hatosokat s ő még mindig csak nézett, nézett s nem tudta mit gondoljon.
Aztán ugyanúgy gondolat nélkül megfordult, csöndesen kiment az
állomásról, kint megint őrülten fujt s szembe vágott a szél, fejét
lehajtotta, hogy a kalapja széle alá bujjon s fájt az arca a csipős,
éles széltől, amely szinte eldöntötte.
Könnyes volt a szeme, mire a házak tövébe ért, akkor megállt a szél s ő
könnyebben ment előre.
– De hát ez nem lehet igaz, – mondta magában felvont szemöldökkel. – Én
meg vagyok már bolondulva, hogy mindenkit Bella kisasszonynak nézek.
Az lehetetlen, hogy tegnap este ő lett volna Török úrral s most meg
elutazzon, hiszen tegnap délután egy szót se szólt előre…
De miért szólna neki? Tavaly olvasott egy regényt az Ország-Világban egy
régi-régi kötetben s abban olyan furcsa dolgok voltak, amit ő nem is
hitt el, azt gondolta, hogy az csak regény: a férfiak s nők egymás közt
olyan furcsa viszonyban vannak, amit ő nem akart elhinni… De most már
kezd valamit megsejteni s egyszerre még sokkal magasabbnak s
határtalanabbnak tűnik fel… Igaz, Bella kisasszony azt mondta, hogy
»szívesen sehogysem…« De ki tudja, hátha ez azt jelentette, hogy azért
mégis, hátha, ki tudja… Hiszen, ha azt akarta volna mondani, hogy _nem_,
akkor azt mondta volna, hogy _nem!_… és menjen a dolgára és hagyja őt
békén, mit firkál neki levelet, ez szemtelenség, a fene egye meg… S mit
tudom én, mit szoktak mondani a szép leányok, ha nem akarnak valamit, de
ez olyan zsiványság volt, hogy »sehogy se szívesen« s »szívesen sehogy
se«… Már biztos, hogy találkoztak, sőt talán már ismerték is egymást és
most megszöktek…
Hirtelen megütődött: eddig nem is gondolt arra, hogy Bella kisasszony
Török úrral utazott el, mert hisz nem voltak együtt a váróteremben… De
hát János úr ezzel a vonattal akart utazni, biztos most már, hogy ő
azért ment ki az állomásra, mert ő érezte, hogy ez nem rendes dolog s
látni akarta, hogy utazik el a táska pénzzel…
Most már igazán bele lehet bolondulni és sírni szeretne és már sír is, a
könny lecsordul a szeméből az arcára, hogy az a gyönyörű szép leány, aki
olyan jó volt tegnap és olyan szépen beszélt s olyan szelíd és jó volt
és nem volt olyan hamis vad, mint máskor, hogy ez ezzel a piszok alakkal
el tudott utazni… Istenem, istenem, ilyen szerencsétlenség…
Akkor elért a Kistemplomig, amelyiknek nincs a tornya felépítve, csak
úgy van hagyva, mint a csataképeken a bástyák a várak tetején s itt van
a Kossuth-utca s itt be kell fordulni jobbra, mert már háromnegyed négy
s Orczyéknál kell lenni négy órakor.
Hogy milyen borzasztó ez a ma délután már megint… Ő soha többet nem fog
elmenni Doroghyékhoz, ha Bella kisasszony elutazott, mert ő ott
mindenkit útál, minek menjen oda, ha már nincs itt, akiért érdemes volt
menni. Szegény… milyen kedves volt, mikor a kamarában a sötétben ott
voltak együtt és mikor azt mondta, hogy: nahát én nem tanítanám ezt a
szamárt… és mindig… S ő elutazott, és neki tovább kell tanítani azt a
szamár, buta, disznó szemtelen Sanyit.
Úgy útálja már ezt az Orczyt is, úgy fél tőle, ez most látni fogja, hogy
ő sírt s ő nem akar elmondani neki semmit és biztosan mindent el fog
mondani.
Kicsit várt, hogy lecsillapodjon s kifujja magát, de mikor ütötte a négy
órát, akkor ijedten bement a kapun, éppen úgy, mint ahogy öt órakor
szokott bemenni az öreg úrhoz.
Most már tudott csengetni, de mikor ajtót nyitottak, egy öreg
cselédasszony nyitott ajtót, egy igen jóarcú néni, akkor egyszerre nem
ismerte meg az előszobát s most megint eltévedt a sok ajtó közt, csak a
fogasra ismert végre rá, de azon is csodálkozott, hogy zöld, pedig ő
vörösnek emlékezett, hogy vörös posztó van a falon rámába a fogas alatt.
Az öregasszony jól megnézte s nem szólt semmit, beeresztette az Orczy
szobájába.
Orczy ott volt most is a másik szobában, de már jött kifelé:
– Na hát most már mit csináljunk, – mondta izgatottan s megfogta a
kezét.
– Szervusz, – mondta Misi gépiesen, ahogy előre elkészítette a szót a
szájában.
Orczy nem nevetett, nagyon komoly volt s azt mondta:
– Szervusz.
– Mivel mit csináljunk? – kérdezte Misi.
Orczy lelkendezve, minden higgadtságát elveszítve mondta:
– Most jön haza a Fáni, volt a tőzsdén most ebéd után, mosogatás után s
képzeld, valaki tegnap délután felvette.
– Mit?! – kiáltott Misi.
– A nyereményt!
Erre hallgattak és egymásra bámultak.
– Pedig mondta a tőzsdésné, hogy ő, mikor szerdán jelentkezett a
nyereményért, azt mondta, csak szombaton fizeti ki. Azért mondta, hogy
hátha valaki más fog jelentkezni, de kint voltak a számok négy napig s
más nem jelentkezett, hát ő kifizette.
Misi összetette a kezét s elbutulva bámult Orczyra.
– És most nincs itthon se apa, se anya, most én nem tudom, mit
csináljak. Fáni, Fáni… jöjjön csak!
Az előbbi öregasszony bejött s mindjárt hozzáfogott beszélni borzasztó
kétségbeeséssel, mintha az ő pénzét lopták volna el, tördelte a kezét,
sápított és jajgatott; hogy: »jaj istenem, istenem, jaj teremtő istenem,
csak a nagyságos úr volna idehaza, jaj istenem, hogy nekem nem tudott
szólni az úrfi előbb, jaj ha én tegnap mentem volna el, óh istenem, ez
borzasztó, nahát az a tőzsdésné is egészen odavan, hogy ő nem is tudja,
kinek fizette ki«.
A Fáni nevű öregasszony a fejéhez szorította a két kezét s úgy topogott
le s fel s annyira kétségbe volt esve, hogy az ijedsége átragadt Misire
is, aki csak most kezdte érezni, hogy micsoda égbekiáltó
szerencsétlenség történt, ha még ilyen idegen emberek is ilyen
iszonyatosan meg vannak rémülve.
Akkor azt mondta neki a vénasszony, hogy üljön le s ő leült és tovább
hallgatta, ahogy már másodszor vagy harmadszor elmondta szóról-szóra
ugyanazt a történetet, hogy honnan ismeri a tőzsdésnét, hányszor szokott
ő egy esztendőben lutrira tenni, hogy sohase nyert, csak odahordja a
pénzét, igaz mindig csak tíz krajcárt szokott tenni, de vagy az álmát
teszi meg, vagy pedig ott van egy szerencseláda, abból húz ki öt számot,
hogy ő mindenféle lutrira tett már, de sohase nyert egyen se, csak
egyszer a kis unokahugával huzatott számot, mert az ártatlan gyereknek
szerencséje van s akkor az kijött, de rossz lutrira tették, mert a
prágaira tették s a wieni lutrin jött ki az öt szám…
Ő pedig csak hallgatott, hallgatott s Orczy sem tudott mit csinálni,
csak idegességében nevetett s ugrált.
És folyton azt kiabálta, hogy:
– Mért nem jön ez a Gimesi, hogy mért nem jön már ez a Gimesi!
Úgy elrepült egy óra, észre se vették.
Mikor a másik szobában háromnegyedet ütött az óra, akkor Misi felugrott,
hogy neki menni kell.
– Egy magas, pedrett bajszú, olyan kisütött bajszú, göndörhajú úr vette
fel, – mondta Fáni és Misi azonnal látta, ahogy János úr bement a boltba
s odatartotta a táskáját s belerakták a sok pénzt s ő a kezében vitte ma
ezt a táskát…
Most már igazán közel volt az elájuláshoz. Elkezdett hangosan zokogni s
szégyellve a sírását, kirohant az ajtón az előszobába. Alig tudta
felvenni a köpönyegét, Fáni is tartóztatta, Orczy is tartóztatta, hogy
mindjárt hazajönnek a szülei s ők majd csinálnak valamit, igaz, hogy ő
azért hívta négy órára, mert tudta, hogy négykor nem lesz itthon senki
és elnöki tanácskozást akart tartani, nem gondolta persze, hogy így
fordul a kocka.
Misi zokogva, sírását fojtva, könnyeit folyton az öklével szétdörzsölve
ment le a lépcsőn, aztán futni kezdett s befordult jobbra a színház
udvarára.
Még annyi ereje volt, hogy megnézte a színlapot s legnagyobb
csodálkozására ma is a Fenegyerekeket adták. Aztán nem törődött többet a
színházzal, futott hátra a kerten át a csizmadiaszín felé.
Most hogy menjen az öreg úrhoz, annyit sírt, amennyit csak bírt, az öreg
úr azóta biztosan szintén tudja, mert tegnap nem olvasta neki a brünnit,
hát kérdezősködött a brünni után és neki is van valami öreg
cselédasszonya, aki megfejtette az álmot s azt is tudja már, mert most
Debrecenben az ilyen öregasszonyok mind ezt beszélik, hogy öt számból
négy kijött a brünnin s egy egész koffer pénzt fizettek érte valami
tolvajnak.
Mikor a Csapó-utcán balra kellett volna fordulni, hogy a piac felé
menjen az öreg úrhoz, nem mert arra menni, hanem a kollégium felé
sietett tovább.
A kollégium ajtajában három fiú állott, egy kintlakos, meg kettő a
21-ből. Azok mindjárt szólottak hozzá s azt mondta az egyik 21-es, nem
akar-e színházba menni?
Színházba? Hogy jut ez eszébe valakinek, mikor ő még sohasem volt
színházba.
– Én nem akarok, – mondta az a fiú, mert én azt hittem, a Piros
bugyellárist adják, itt van e, vettem a széniori hivatalban egy jegyet
tíz pízir, ha kell, vedd meg, odadom.
Hát sz ő egész életében borzasztóan vágyott színházba s most nem bírt
ellenállani, kivette a kis bugyellárist, kikapart belőle egy tíz
krajcárost és odaadta.
– Hanem, há, mondta a fiú, – hét órakor ott kell lenni, érted? És van
kimaradásod?
Misi megijedt.
– Nincs.
– Akkor eredj az osztályfőnöködhöz kérni, ott ül a Bikába, láttam az
elébb, a kávéházba ül, csak odaadod az igazolójegyedet, osztán aláírja.
A két fiú nevetett, de ő komolyan vette és mindjárt megfordult, hogy a
Bikába menjen aláiratni. De mikor odaért, akkor az inába szállt a
bátorsága. Nem mert bemenni a fényes kávéházba, pedig leskelődött s
látta, hogy Gyéres tanár úr csakugyan ott ül s újságot olvas és szivaroz
s többen is vannak együtt s nagy fényesség van, mert az összes gázlámpa
ég s a gázlámpáknak nemcsak úgy libegnek a lángjaik, mint a
kollégiumban, mint valami lepkék, hanem rendes lámpaüvegjük van s
fényesen égnek.
Erre elfordult s elszaladt. Úgy érezte, hogy neki menni kell
Doroghyékhoz s meg sem állott, míg csak oda nem ért.
Ott is ijedten állott a kapu előtt egy darabig, a kilincsen volt a keze,
de nem tudott benyitni. Hátha itthon van Bella s rá fog nézni és akkor ő
szégyelli magát s mit fog mondani, mért jött.
De társaság jött a sötétes utcán végig s nem is parasztok, hanem úri
emberek, talán éppen tanárok és azok látni fogják, hogy ő fogja a
kilincset s nem megy be s ha elszaladna, akkor mindjárt megismernék s
feljelentenék.
Iszonyú állapotban volt s kétségbeesetten benyitott.
Bent a kutya elkezdett ugatni, mert már el volt eresztve a láncos kutya
s ő nagyon-nagyon félt a kutyától, mert egyszer megharapta otthon a
Takácsék kis fekete kutyája s a Droftiéké is, a posta felé, most is
meglátszik a térdén.
Ijedtében visítani kezdett s kijött Viola a házból s rákiáltott a
kutyára.
Mikor őt megismerte, nagyon megörült, kézen fogta s bevitte.
– Nahát ez nagyon szép, hogy eljött kedves Nyilas, nagyon kedves hogy
eljött, igazán nagyon szép magától.
Ő mosolyogni igyekezett, de olyan sápadt volt, hogy mikor belépett a
lámpafényre, azt kérdezték tőle, hogy mi baja?
Otthon volt az egész család, az apa is ott ült, szokott bús képpel,
éppen indulásra készen, csak a szivarját készítette elő, hogy
rágyújtson.
– No Sanyika, most játékot keressetek elő, egyszer már nem fogtok
tanulni.
Sanyika nevetett, de sunyin nézett, nem hitt ő ebben a nevelőben, félt,
hogy mégis csak latin lecke lesz belőle.
Misi folyton abban bízott, hogy Bella előlép valahonnan, de nem volt
sehol.
Mintha Viola megérezte volna:
– Bella nincs itthon, – mondta.
Misi intett, hogy tudja. Erre Viola gyanakodva nézett rá.
– Látta valahol? – kiáltott fel önkéntelen.
Misi szörnyen megijedt.
– Hol? – kérdezte erélyesen Viola.
– Az állomáson.
– Hol?!… – kiáltott Viola s mindnyájan rábámultak.
Erre ő elvörösödött s elmondta, hogy sétált s kint volt az állomáson s
látta az elsőosztályú váróteremben Bella kisasszonyt, aki felült a
vonatra s elutazott.
Erre borzasztó megrőkönyödés lett.
Mindenki úgy nézett rá, mint egy gyujtogatóra.
– El u-ta-zott!… – tagolta Viola s előre hajlott. – El u-ta-zott… Hova?…
Kivel?…
Misi sarokba szorítva nézett rájuk. Valami félelmes felfordulás
következett most.
– Kivel volt, kivel látta? – kérdezte szakadatlanul Viola.
– Én senkivel sem láttam, egyedül volt egy elsőosztályú váróteremben.
Mikor újra benéztem, már nem láttam, indult a vonat.
Viola felkapta a lámpát s keresni kezdett a szekrényen, ágyakon,
széttúrt mindent s végre a másik szobából egy levéllel tért vissza. Ezt
rögtön széttépte, a borítékát két darabban marcangolta szét s
felolvasta:
– Kedves apa, én ma elutazom, miattam ne aggódjanak. Valószínűleg többet
segítek így a családnak, mintha egész nap mosogatnék Viola kisasszony
elragadtatására. Kezét csókolja Bella.
Viola lecsapta a levelet:
– Piszok! – kiáltotta.
Később azt is kiáltotta:
– És első osztályon kell neki utazni! Első osztályon. Mi itt meggebedünk
az éhségtől, itt kinyúlunk és megkrepálunk s ő első osztályon utazik!
Nem is jó a harmadik a nyomorult piszoknak!… nahát én tisztába vagyok a
kisasszonnyal. Fuj… fujjj…
Misi darabig némán ült s nézte a családot. Az anya néma volt, mint
mindig, de még sápadtabb s halálra váltabb, Sanyi összehúzta a nyakát s
egész az asztal alá kuporodott, Ila most nem kacagott, úgy meg volt
szeppenve, mint egy macska, az első ijedségtől megnyúlt az arca s sokkal
csínosabb volt, mint úgy rihencsen.
Az apa pedig lassan szivogatta a szivarját s a bajusza körül mosolygott,
vagy mintha derűsebb lett volna.
Végre felállt s azt mondta:
– No szervusztok, gyerekek.
– S apa elmegy! és apa el tud menni.
Az apa csodálkozva nézett rá.
– Na? Mér?
– S minket itt hagy a feneketlen kétségbeesésben.
– De mi az istenharagjának aggódsz annyira rajta… Nem féltem én azt a
lányt… Nem hallod, hogy első osztályon utazott…
Viola szikrázó szemmel nézett az apjára, az erkölcsi felháborodás
arkangyala volt ő ebben a feldúlt s elzüllött családban.
Az apa elmente után néma lett mindenki. De kivel is beszélt volna
valaki, egyiküknek sem volt a másik számára semmi mondanivalója.
Egyszerre úgy látszott egy percre, mintha Bella tartotta volna össze ezt
a szétrugó családot.
Amint percek haladtak, neki egyre erősebben jutott eszébe a színház.
De nem tudott elmenni, attól félt, hogy azt fogják mondani, hogy csak
azért jött, hogy kellemetlenséget okozzon. Megkérdezte hát Sanyikától,
hogy elvégezte-e a holnapi leckét.
Sanyi hümmögve mondta, hogy a dolgozatot nem csinálta meg.
Viola erre felpattant s kegyetlenül leszidta.
– Neked, – mondta – azért tanulni kell! ha az a semmiházi rongy
megszökött is, én itt vagyok, s ha ég, föld összeszakad is, de a te
dolgodnak rendben kell folyni. És úgy vigyázz, hogyha ez a fiú meg nem
tud tanítani, majd kapok én nagy diákot hozzád, aki kétvégű bottal fog
tanítani.
Ilából hirtelen kirüffent a kacagás, a »kétvégű botra«, ami valami nagy
fenyegetésnek volt szánva.
Nem is volna rendben a dolog vihogás és tanulás nélkül, elővették hát a
holnapi leckét s Misi is jól járt vele, mert bizony ő sem tanult még ma
egy árva krükköt sem.
Velük vacsorázott is és igen jó vacsora volt, úgy hogy Misi nem értette,
mért panaszkodnak folyton az éhenhalásról, ha ilyen pompás töltött
káposzta van vacsorára. Félhétkor ment el tőlük szorongó szívvel a
színházba.
A színház az egy csudálatos este volt, olyan tündéri és varázslatos,
hogy azt leírni nem lehet, csak egy dolog szorította a szívét, míg
elragadtatva nézte a színpadot, ahol valami kalaposbolt volt, vagy
micsoda s csupa fehér cilinder és rendkívüli szép kisasszonyok, akik
szintén olyan fiatal urakkal szemtelenül megszökő félék voltak, de ő
alig tudott valamit megérteni, mert két dolog járt az eszében, egyik az,
hogy egy ilyen orcátlan darabba nem adott volna engedélyt az
osztálytanár, a másik pedig az, hogy kilenc órakor bezárják a kollégium
kapuját s ha ő akkorra haza nem megy, akkor kicsukják s vagy egész
éccaka az utcán fog hálni s megfagy reggelre, vagy pedig felírják, az
igazolójegyet elveszik s akkor holnap az irodában kell jelentkezni s ez
egyenlő a halállal.
Az első felvonás után hát megszökött s hazaszaladt, bár még csak nyolc
óra volt.
Igen, de azt meg szégyelte, hogy most a coetusban bizonyosan tudják,
hogy ő színházban van s hamarabb hazamenjen. Elbujt hát a régi
kollégiumban az oratórium táján s ott leskelődött kapucsukásig s aztán
addig, míg rettenetes sokára nem jöttek nagy lármával olyan fiúk, akik a
színházból jöttek.
Akkorra aztán jéggé fagyva, dideregve, vacogva lopódzkodott haza a
szobába.
Már mindenki aludt, a szobafőnök felébredt s azt kérdezte mérgesen:
– Maga hol csavarog?
– Színházba voltam szobafőnök úr kérem.
– Gyújtsa meg a lámpát.
De az ő keze annyira fázott, hogy nem mert erre vállalkozni, inkább
engedelmet kért, hogy sötétben feküdhessen le.
Mikor lefeküdt, sokáig nem bírt felmelegedni, vagy egy óra hosszáig
ébren volt, míg annyira enyhült a teste, hogy gondolkozni tudott.
– Vajjon istenem most is fut még a vonat Bella kisasszonnyal?
XI. FEJEZET
amelyben a kisdiák átmegy a felnőttek minden gyötrelmén, gyermekül
ismeri meg a kenyérkereső emberek földi szenvedéseit.
Reggel öltözés közben egy tízforintosat talált a zsebében.
Először fel akart kiáltani a meglepetéstől, aztán nem mert meg se
pisszenni, bemarkolta a pénzt a kezébe, bedugta a zsebébe s beharapta az
ajkát, nem tudta, hogy kerülhet az az ő zsebébe.
Tíz forint, szent isten, eszébe villant, hogy Török úr tegnap azt
mondta, mikor a pakktáskát visszaadta, hogy egy hatos nem volt elég, de
tíz forint elég lesz. Hogy megnyugtassa a lelkiismeretét… Ennyit bizony
adhatott is a gazemberúr…
Olyan izgatott lett, hogy nem volt képes összeszedni az iskolába viendő
könyveit.
Perzselte a zsebét, sütötte a testét a tízforintos… bizony nem fogja
visszaadni… venni fog egy pár cipőt hatért és karácsonyra hazamegy
négyért… Éppen jókor, már lyukas, az a szerencse, hogy hideg van,
nincsen hó, ha lucsok lesz, nem lehet majd kimenni, mert belemegy a víz
s annyi sokat kell szaladni a munka után.
A bankót a kabátja oldalzsebében nem érezte jó helyen, mert ki találja
rántani a zsebkendővel felelés közben, vagy akárhol, Jézus, ha valaki
meglátná, hogy neki tíz forintja van… Bedugta a nadrágzsebébe, csak úgy
marékra gyűrve, de hisz a nadrágjának nincs is zsebe, mert egyszer, hogy
nem volt zsebkendője, a nadrágzsebet kiszakította s azt használta.
Iszonyodva nyúlt a pénz után, az máris jó mélyen lecsúszott, de még
megtalálta. Boldog volt, hogy újra a markában szoríthatta, no de ugyan
hova tegye. A fiókjára nézett: igen, de mi lesz, ha a kotró valamiért
belenyúl s megleli… legjobb volna a titkos fiókba tenni, de hátha megint
vizsgálat lesz, kivált most, hogy a reskontó… A könyveibe nem lehet,
legjobb volna bélésbe belevarrni, ahogy a nagybátyja csinálta, a
suszter, mikor Romániából gyalog jött hazafelé, ahogy mesélte egyszer…
Csakhogy ez soká tart és nem is biztos, hogy meg tudja csinálni és hol
és mivel varrná meg, kapott ugyan cérnát, tűt otthon s egyszer már
megvarrta a nadrágját hátul ahol elfeslett, de az csak olyan összehúzás
volt…
Akkor nyolc órára csengettek, a fiúk már mind mennek lefelé, Sándor neki
is odaszólt:
– Nem jössz még, Nyilas?
– Megyek, de elfelejtettem az izét…
Ezzel kinyitotta a ládát s nagy buzgón kezdett benne kutatni.
De nem merte odatenni, inkább a kismellénye felső zsebébe tette, csak
úgy beledugta, éppen alighogy belefért, mert abba a zsebbe, hogy olyan
kicsi volt, még sohase tett semmit.
Nem merte a ládában hagyni, pedig mikor ment lefelé a lépcsőn, gondolta,
jobb lett volna ott hagyni, mert hátha itt valami baj lesz, megmotozzák,
vagy valami, vagy kilóg a csücske s minden percben odanyúlt, hogy
csakugyan egészen benne van-e a zsebében.