csak kárára és a gazdag magyar nemzet a szegény rokonnemzetekhez sohase
volt jó egy percig se: ezért nem tudunk mi semmit a mi őseinkről és
ezért nincs nekünk rokonunk. Nem is lesz a magyarból nagy nemzet soha,
mert a magyar nem olyan mint a latin, a latinok még kevesebben voltak
mint a magyarok, mikor kezdték a történetet, mert csak egy város voltak
s mégis meg tudták hódítani a világot, de a magyarság még a saját
országát sem. Hanem mikor a rómaiak elindultak világot hódítani, akkor
ők mindenkit bevettek magukhoz római polgároknak, a magyarok meg ha
lehetne, mindenkitől megtagadnák a magyarságot, csak ő maga maradjon
magyar, aki éppen veri a mellét, hogy ő az igazi magyar. Nem is
ragaszkodik hozzájuk senki.
– Csak egy ruhám volna, – mondta Bella – hogy elmehetnék a nagynénémhez,
a Petkyhercegnéhez s megcsókolhatnám a kezét s megmondhatnám neki, ki
vagyok.
Misi újra kizökkent indulatából, újra előlről kezdte:
– Pedig magyar, vagy nem magyar, német, vagy nem német, francia, vagy
nem francia, angol, vagy kínai, az olyan mindegy, most magyarázta meg a
tanár úr, hogy az emberiség egészen egy fokon van, az egész emberiség,
már tízezer évvel ezelőtt egészen egyforma a koponyája és minden
csontja, vagyis már akkor mindegy volt, hogy milyen nyelven beszélt:
ember volt és megvan. Ha a kisbabát franciául tanítják, francia lesz, ha
angolul, angol lesz, ha négerül, néger lesz, ha iskolába járatják,
egyetemi tanár lesz, ha nem, akkor faluvégi csordás lesz: hát akkor mire
olyan büszke egyik ember a másik mellett. Olyan sokat beszéltünk erről
édesanyámmal: hogy istenem, ez a pondró ember hogy tud egymás mellett
kevélykedni, egyik a másikat lenézni. Ha egy parasztlány három stráfot
varrat a reklijére, akkor már lenézi azt, aki két stráfot varratott.
Jönnek édesanyámhoz a parasztasszonyok s azt mondják: Boriska néni, de
nekem olyan ruhát tessék varrni, amilyen senkinek sincsen a faluban, de
ne tessék azután az én ruhámat megvarrni senkinek, hogy olyan senkinek
se legyen, amilyen nekem van. Pedig mi az a ruha, amit varrat, éppen
olyan, mint a másiké, úgy hogy idegen meg se tudja különböztetni: ez is
paraszt, az is paraszt. Csak az egyiknek ilyen rózsa van rávarrva,
géppel kivarrva, a másiknak meg olyan szegfüves minta. Ennyi a különbség
az emberek közt, de azt tetszik hinni, hogyha Barta Juliskát a Göröndi
portára tennék, akkor ő nem tudna ott éppen olyan kényes lány lenni,
mint Göröndi Mártus, vagy Göröndi Mártus, ha ő volna Barta Julisnak a
helyén, nem éppen úgy járna napszámba, mint Barta Julis? A pénz az oka
mindennek, mert Göröndiéknél sok a pénz, Bartáéknál meg nincsen semmi
pénz.
– Igen, – sóhajtott Bella, – a pénz az oka mindennek.
– Édesapámnak harminc krajcárért egész nap kell dolgozni, rongyos
ruhába, izzadva, kifáradva. Egy tanárnak a fizetéseért már csak iskolába
kell járni, mint egy diáknak s folyton szép ruhába lehet járni, még a
keze se piszkolódik be soha. Egy gazdag embernek pedig dolgozni se kell,
mégis mindig gazdag s mindene van.
Bella komolyan nézett a kis fiú szemébe:
– Most valamit kérdezek magától Misike, de úgy feleljen rá, ahogy igazán
gondolja: Ha valaki nagyon szegény és örökké szenved és csak nyomorog és
megvan rá a lehetőség, hogy többet sohase nyomorogjon és a leggazdagabb
emberek közé kerüljön s mindig bőségben legyen és a testvérein is
segíthessen, a szülein is: akkor szabad neki elmulasztani ezt az
alkalmat?
Misike az édesanyjára gondolt s az édesapjára és a kis testvéreire, akik
most a hideg szobában a földön csuszkálnak s maguk alá nedvesítenek és
felhűlnek, s az ajtórepedésen befú a szél s az ajtófélfa vastagon fehér
a dértől s azt mondta:
– Nem szabad.
Bella lehajtotta a fejét.
Hosszú ideig csönd volt. Misi szeretett volna beszélni, de elszorította
a torkát a fájdalom: egyszerre eszébe jutott, hogy a kezében volt a
szerencse, a reskontó, amelyért ma neki legalább is ezer forintot
kellene kapni, az édesapjának minden vagyonát hatszáz forintért
árverezték el s most ő ezret adhatna s akkor minden jó volna és szép
lenne s egyszerre urak lennének az ő szüleiből, testvéreiből s őbelőle
magából is és elfacsarodott a szíve, hogy az a nyomorult cédula hogy
tudott elveszni… Az ajka remegett s szerette volna elmondani még ezt is
Bellának, de nem merte, mert ott volt Sanyika is, aki ugyan egy szót se
szólt bele az egész beszélgetésükbe, mert nagy szamár s nem is érti,
amit eddig beszéltek, de ezt elmondaná az iskolában, nem szólt, különben
is mindjárt öt óra s neki sietni kell az öreg úrhoz.
Akkor bejött nagy robajjal a vénlány, Viola, ahogy belépett, csakúgy
áradt belőle a hideg, odakint kegyetlen fagy lehet s azt mondta:
– Na, ez is megvan. Kifizettem a parasztot, tíz forint előleget adtam
neki, de mennyi beszédbe került! utálatosak, hogy mi mindent kellett
lenyelni: de most aztán lesz olyan darab földünk, hogy az egész évi
koszt megterem rajta. Nem is örülsz neki?
Bella kiegyenesedett, aztán hátradőlt, a szeme félig lehunyódott s csak
annyit mondott:
– Igen?
– Igen, igen, örülhetsz neki.
Aztán hozzájuk fordult Viola:
– Hát hogy megy a tanulás? Mikor lesz a bizonyítványkiosztás? Mikor
adják ki a vakációt? Már itt van karácsony. Három hét mulva ünnep, még
csak két hét és vége a diligenciának.
Misi lehajtotta a fejét, nincs mivel dicsekedni. Igazán nem volt benne
biztos, hogy Sanyika többet tud-e, mint mikor kezdték a tanulást.
– Nagyon kellene tanulni, – mondta csendesen.
– Bella ezután külön fog tanulni Sanyikával.
Bella nem pattant fel, csöndesen ülve maradt s újra csak azt mondta:
– Igen.
– Segítsen rajta, és segítsen mindnyájunkon, amit tud, – szólt élesen
Viola s lerakta kis fekete macskaprémjét és felső kabátját.
– Jó, – szólt Bella alig hallhatóan – én segíteni fogok mindnyájatokon,
amennyit tudok…
Misi megütődve nézett rá, a szívébe nyilallott valami, mert úgy látta,
hogy könny csillog a szemében.
– Jaj istenem, még ez a hét esztendő, – mondta Viola. – Ebbe mindnyájan
bele fogunk gebedni, de nem baj, nem sajnálom se magamat, se mást: csak
a gyereknek legyen aztán jobb élete.
Misi értette már, de megdöbbent tőle: látta, hogy a kis Sanyi valaha
mint finom grófias úrfi fog élni, szegény testvéreinek kínjaiból,
verejtékéből s indulatosan, gyűlölködve gondolt rá.
Felállott, mert el kellett mennie az öreg úrhoz, de nem is bírta ki,
hogy még tovább itt maradjon köztük.
– Igaz, – mondta Viola – ez a magácskáé.
S két ezüst forintost tett a kezébe.
Misi meglepetve vette át a pénzt, nem is gondolta, hogy már egy hónapja,
hogy idejár.
Halkan, szemérmesen, szégyenkezve megköszönte, mint valami alamizsnát s
majdnem kezet csókolt.
Mikor kint volt, Bella utánament:
– A verset nem hagyja itt? – kérdezte igen halkan s igen gyöngéden.
Misi a zsebébe nyúlt, a sötétben lángvörösre gyúlt arccal s a már
elfeledett gyűrt papirost kimarkolta, hogy odaadja: de viszont valami
másik érzés visszatartotta, nagyon rossznak érezte a verset s félt, hogy
nagyot csalódik és kineveti a leány, azért azt mondta:
– Ne tessék haragudni…
Bella megsimogatta az arcát s ő sietve kilépett az ajtón a holdvilágra.
Egész úton futott, úgy hogy a lélegzete is elállott. Csak a kollégium
táján csendesedett meg. Nagyon elintézetlennek találta az életet,
rendezetlennek, szabálytalannak, oktalannak. Nem értette, mi hiányzik
belőle, nem értette, miért van ilyen buta összevisszaság. Hiszen
utóvégre okosak az emberek, sok mindent meg tudnak érteni, magyarázni:
miért kell ilyen két szerencsétlen családnak lenni, mint az övék és a
Doroghiéké.
Bella nagyon közel volt most a lelkéhez, ez a jósága és gyöngédsége,
hogy a versét meg akarta ismerni, ez egészen megrendítette: most már
sajnálta, hogy nem adta oda, szégyelte, mert ennyi jóságot még senkitől
sem tapasztalt. Ha a fiúk megtalálnák a versét, biztos, hogy kinevetnék,
kicsúfolnák s Bella, egész nagyleány létére, milyen kedves volt hozzá
egész délután. Milyen kár, hogy ez a család is elvesztette az uraságot,
még jobban, mint ők, mert mi volt az ő vagyonuk ehhez képest, egész
vonatot bérelt ki egy útra a Doroghiék nagyapja, azt biz ők nem tehették
volna… Ha neki most pénze volna, annyi pénze, hogy például egy egész
véka, vagy egy szobával, akkor minden régi birtokukat visszaváltaná s
odaajándékozná nekik. De nem Violának, hogy az tovább hárpiáskodjon, s
gazdagon még jobban követelődzhessen és parancsolhasson. Se nem az
apjuknak, hogy eligya s eltékozolja, nem is Sanyinak, aki csak verést
érdemel a haszontalansága miatt, se nem annak a kis röhincsnek, se nem a
múmia anyjuknak, hanem egyedül csak Bellának, hogy megmutathassa ki ő:
hogy uralkodhasson a többi felett, mindenki felett, hogy legyenek szép
ruhái, palotája, szolgái, s az egész világ kedvében járjon s királynő
legyen ebben a városban:… hanem a verset, azt akkor sem fogja odaadni
neki…
Kacagott magában, csiklandósan és boldogan.
Jó volna olyan sok pénz: ha volna egy arany forintja, amely mindig
visszatér, ahányszor elkölti, akkor összevásárolná Bellának az egész
város minden boltját, selymeket küldene a lakására; de az lassan megy,
jobb volna például ha itt az úton a lába előtt egy pénztárca feküdne
tele ezresekkel s azt senki sem keresné rajta, vagy ha arannyá válna,
amihez hozzányúl, de nem minden, mint Midás királynak, csak az, amit ő
arannyá akar változtatni, akkor arany virágokkal kedveskedne, vagy ha
tudná, hogy hol van elásva a régi aranykincs, a földben, ahogy otthon a
parasztok beszélik, hogy felcsap a kékes lángja: akkor azt ő felásná,
vagy ha a tündér megjelenne s azt mondaná, hogy három kívánságod
teljesül, akkor ő kettőt kívánna, a harmadik kívánság mindig az volna,
hogy: még három kívánságom teljesüljön…
Csakúgy repült a fantáziája s ezer módját képzelte el a kincsszerzésnek
s minden kincset a Bella személyéhez köt s minddel őt akarja elhalmozni
fáradhatatlanul…
Az öreg úrnál kimerülten olvasta az újságokat. Egyik lapnak a végén
megdöbbenésére ott látta a kis hírt, hogy: lottóhúzás.
Annyira megrettent, hogy az öreg úr észrevette:
– No, mi a, mia?
– Semmi… A kislutri – számok, – mondta.
– No csak, kijöttek?
– Nem.
– Neem? Hinnye kánya.
Misi felolvasta:
– Budapest: 5, 95, 4, 11, 92. Wien: 12, 37, 43, 7, 88. Prága: 71, 7, 46,
83, 18. Linz: 34, 45, 76, 13, 2.
– Az öreg úr soká hallgatott, Misinek dobogott a szíve. A brünni nem
volt itt, isten tudja, miért.
– Hát osztán, mékre vót a miénk tíve? – kérdezte az öreg úr.
– Hát Budapest, – mondta Misi.
– Osztán mi gyütt ki Budapesten?
– 5, 95, 4, 11, 92.
– No ebbül egy se jaó szám… – mondta az öreg úr mérgesen, nem is beszélt
róla többet, azt mondta: – Mi van még abba az újságba?
Misi sietve olvasott tovább.
A hazugságától egész boldog lett, nevetni tudott volna, milyen símán
sikerült. Sose tudta, hogy fogja letagadni. Ha az öreg úr nagyon
kérdezősködne, akkor nem is tudná eltagadni. De ilyen könnyű a hazugság,
csak egy szó az egész. Érdemes volna annyi bajt magára zúdítani, mikor
csak ennyibe került a szabadulás?
Többet nem is hozta szóba az öreg úr. Mikor kijött tőle, az udvaron nagy
hideg volt, összehúzta magán a kis köpenyeget és sietve ment haza a
kollégiumba.
Megelégedett volt, és éhes. Amilyen átkozott rossz volt a tegnapi nap,
annál jobb volt a mai.
Amint a Nagytemplomhoz ki akart térni a gyalogjáróról, valaki feltűnt
neki. Először nem is gondolt senkire, hiszen nem szokta ő a hölgyeket
meglátni, de mintha valami ismeretlen erő odavonzotta volna a szemét egy
női alakra.
Nagy izzólámpa égett egy kirakat előtt s egy fiatalember, meg egy
kisasszony állottak ott s vidáman nevetgélve beszéltek. Mind a ketten a
kirakatot nézték.
Lábai gyökeret vertek. A fiatalember Török János volt.
És a leány: Bella kisasszony.
Ha villám csapott volna le mellette, századrésznyire sem lepte volna
meg, vagy ha a Nagytemplom levette volna veres turbánját és előtte
földig hajolva köszön, udvariasan visszaköszönne, de ez fává
gyökereztette.
Rémület és iszonyat fogta el s nem bírt álló helyéből megmozdulni.
Azok ott állottak tőle alig öt lépésre s hallotta felcsendülni a Bella
jól ismert édes kacagását. A hangját hallotta, ahogy könnyen és vidáman
azt mondta:
– Hiszen jófélék maguk, ha maguknak hinni lehetne.
– Isten bizony, – esküdözött dörmögve a fiatalember s meghajlott a leány
felé.
Bella ebben a pillanatban úgy tett, mintha megmozdulna s arrafelé
indulna, ahol ő volt, de ő annyira megrémült attól, hogy találkozzanak,
hogy mint egy megijesztett kis kutya, elkezdett iszonyúan futni s csak
akkor nézett vissza, mikor már az Emlékkert sötét kerítése alatt volt.
Onnan már nem látta őket s ettől még jobban fájt a szíve.
X. FEJEZET
amelyben szomorú és nehéz vasárnapra virrad a kisdiák, zúgó fejjel néz a
jövőbe s valami ismeretlen erő hajtja olyan utakra, amerre különben soha
el nem indult volna.
Már egészen megszokta, hogy éjjel felébred s nem alszik tovább, hanem
szemeit belemereszti a sötétségbe és végiggondol minden lehetetlen
dolgot.
Hogy ismerkedett meg Jánosúr Bellával?
Ez csak igazságtalan módon történt, hiszen Bella azt mondta: hogy
»sehogyse szívesen«. Még nem is tudta kiféle, miféle, már nem volt semmi
kedve hozzá, hogy megismerkedjen vele s mégis olyan vidáman és
fesztelenül beszélgetnek együtt s álldogálnak a kirakatok előtt.
Szerette volna úgy gondolni, hogy Jánosúr erőszakkal belopódzkodott
Doroghyékhoz s hamissággal rábeszélte, hogy valami gonoszságot
elhiggyen… Miért volt Bella tegnap olyan szelíd és szomorú… Holnap el
kell menni Törökékhez, megmondani a néninek, hogy Jánosúr… Ilonka
kisasszonynak kell megmondani, hogy Jánosúr valami gonoszságot akar,
mert az gazember úr…;
Félálomban, félimetten egész tisztán hallja a saját hangját, ahogy
beárulja Jánosurat s a néni kétségbeesik, Ilonka kisasszony magából
kikelve sír s a bácsi kiveszi a csibukot a szájából, felhúzza szürke,
vastag szemöldökeit magasra s azt mondja: »Megtiltom neked, hogy
ártatlan leányokat veszélybe sodorj!«
Arra egy pillanatig sem gondol, mi lehet az a veszély, amibe beleviszi
Bellácskát, de a szíve fáj a szomorúságtól, tegnap olyan szelíd és
fájdalmas volt a kisasszony, hogy sírni kezd: érzi, valami rettenetes,
valami elképzelhetetlen fenyegeti, amitől fél, még ő maga sem tudja, de
már fél…
Alig várja a reggelt, hogy megvirradjon, fel lehessen öltözni, mehessen,
s fel van háborodva mindenki ellen, saját maga ellen, Viola ellen,
Sanyika ellen, az apjuk ellen, az anyjuk ellen, a röhincs ellen, a
szobafőnök ellen, aki itt nyugodtan alszik, a fiúk ellen, a kollégium
ellen, a tanárok ellen.
Törökék ellen, a hideg ellen, s a magas kerítések ellen, a sors ellen,
hogy őneki még most is ilyen kicsinek s gyengének kell lennie, ha ő
olyan erős volna, mint Sámson, akkor megfogná ezt a Török Jánost, ezt a
borbélylegényes kinyalt ficsúrt s úgy odamázolná a palánkokhoz, az
orrával dörzsölné le a kerítés deszkájáról a krétafelírásokat, hogy:
»Nátha van eladó«!
Ezen nevetni kezd, kuncogva magában, kielégülve, de nem mer megmoccanni,
mert valaki még fel talál ébredni. Ha most neki tündér hatalma volna,
hogy a falakon át tudna repülni, akkor most azonnal elrepülne a
kollégiumból (de így paplanostul, mert odakint rettenetes hideg lehet,
szinte érzi, ahogy az ablakokon át beszivárog a fagy láthatatlan
lehellete), szóval látja, ahogy átsuhan a coetusokon, s az ágyakban
feküsznek a fiúk, aki lerúgta a takaróját, azt ő betakarná, aztán érzi,
hogy átrepül a hátsó falon, a konviktus tetőzete fölött, át a hátsó
udvar fölött, a kis csöndes cívisházak cseréptetei alatta maradnak el,
míg csak meg nem találja a Doroghyék házát, s ott besuhan a sötét
szobába… megborzong s nevetve didereg a gyögyörűségtől (de azt úgy
kellene, hogy fényesség legyen körülötte, de csak oly világosság, hogy
csak ő lásson, s őt senki se lássa), s akkor látná, hogy szegény
bánatos, szomorú Bella fekszik az ágyában, és talán sír… S erre mindjárt
könny buggyan ki az ő szeméből is. Azzal elmúlik az egész ábránd s
megint újra eszméletre ébredve újra kezdi a fantáziálást, jó volna ott
teremni a Jánosúr szobájában s ököllel beleverni az arcába, az orrát
verné, hogy vastagra dagadjon, akkor nem menne holnap, s míg el nem
múlik, Bellának feléje se… De ennek úgy kell történni, hogy ne ébredjen
fel, mert nagyon erős, csak érezze a verést és tudja, hogy ki veri őt, s
hogy mindig féljen, ha csak eszébe jut is Misi, a Nyilas Mihály neve,
úgy hogy ne merjen többet a leány után menni s őt elbolondítani… Hej,
hogy tudná sarokkal taposni, a hasára felállani s rajta táncolni s azt
kiáltani: kell neked leány? te gazember!
Megrúgta a vaságy pálcáját, úgy hogy megfájult tőle a lába, de még
nagyobb baj, hogy megreccsent az egész ágy s fel talál ébredni valaki.
Aztán megint az arany jut eszébe: de jó volna, istenem, hirtelen jól
meggazdagodni. S kitalálja, hogy például, ha ő akarná, akkor minden
embernek, akit lát, a zsebéből a pénz átmenne az ő zsebébe.
Vagy a postán, a sok pénz, ha ő kint áll a rácson, felrepülnének a
bankók, mint a pillangók s beszállanának az ő kebelébe. Vagy az ő
kívánságára az angol bank pincéjéből az arany mind ide folyna egy
kísértetes csövön az ő krumplisvermükbe otthon, ahol marékkal szórta ki
a békát. Istenem… ha annyi pénze volna… adna mindenkinek… Akkor
elszégyelli magát, hogy ez mégis tolvajság, mert valakitől elvenni, az
tolvajság, és a postamesternek meg kellene fizetni és… De úgy lehetne,
hogy az olyan aranyokon volna hatalma, ami senkié, az elveszett pénz
gurulna őhozzá; ami úgyis elvész, volna egy szél, ami éppen őhozzá
sodorná, csak fel kellene venni, vagy volna egy mágnes, odahúzná hozzá…
vagy a földben még kibányászatlan arany lenne az övé s az ő parancsára
mind körmöci aranyakká verve volna egy barlangban elhelyezve s az ő
szavára: _Szézám nyílj ki_ – kinyílna és akkor ő táskával hordaná ki
onnan az aranyat, vagy pedig itt a kollégiumban volna egy szoba,
amelyiknek a padlója alatt volna a kincseskamra s ő egy dobbantással fel
tudná nyitni, de úgy hogy csak ő látná addig, amíg nem akarja, hogy más
is lássa: akkor a kollégiumnak adna százezer aranyat stipendiumra, hogy
minden diák ingyen tandíjas legyen, ingyen könyvet kapjon, de csak a
parasztgyerekek, és ingyen tápintézet is persze, hogy kedvük legyen
tanulni, mert a cívisek a gyerekeiket nem akarják kollégiumba adni, ha
ott vannak is, egy-két év mulva hazaviszik… S otthon, a szülőfaluját, a
szép kis diófaligetes falut, a legszebb falucskát az egész világon, ott
mindenkinek annyi pénzt adna, amennyi csak kell neki, s a Tiszát is
töltéssel építtetné körül, mert a Tisza minden évben közelebb van a
faluhoz s a temetőt már félig el is vitte, az édesapja szavára
emlékszik, hogy: így vitte el az ő gyerekkorában a régi temetőt, s mikor
ők gyerekek voltak, már t. i. az édesapja, s kint csikót őriztek a
Tiszaparton, egyszer találtak a partban egy sírt s abban cserépfazekakat
s mikor egyik beledugta az öklét, koromfekete lett az egész keze, úgy
nevettek rajta s most látta az édesapját, ahogy édesen elmosolyodott,
ott ülve, ahogy szokott a forróra befűtött szobában az ágyon. Ott
szokott mesélni szegény, mikor jó kedve volt, ha hazajött valahonnan s
egy kicsit ittak, vagy vasárnap reggel, mikor nem volt munka; ott maradt
az ágyban s ők, gyerekek mindnyájan felmásztak rá s a hátán és a
kinyújtott karján táncoltak. Érezte az édesapja karjának kőkeménységét:
egyszer az édesanyja azt mondta: »apátoknál nincs szebb ember a világon,
mikor fiatal volt, olyan volt a teste, mint az üveg s fehér, mint a
márványkő« s istenem, be jó volt ott hemperegni mellette, bebujni a lába
mellé a melegbe s egyre közelebb lenni hozzá… és ő mint egy nagy
komondor a kölkeit, úgy rázta le magáról néha, s feljebb ült és az arca
ragyogott, ahogy mesélt a Tiszalaposról, a Papréttyéről, az éccakai
legeltetésekről, mikor virtuskodásból valamelyik nagygazdának minden
éccaka lelegeltették valamelyik darab vetését, hiába őrködött villával,
fejszével, egész éjszaka, hol egyik földjét őrizte, hol a másikat, míg
itt volt, ott etették le, mikor ott volt, itt hajtottak bele a búzájába…
És mikor mesélte, hogy hogy lopták a sót a tutajról s jöttek a fináncok
és egy gazda mind a kútjába hányta, pedig a legnagyobb gazda volt a
faluba, egész évben nem lehetett inni a kútból, mert elolvadt a sok só;
aztán hallja az apja kedves, egészséges hangját, hogy: »hő, hát mikor
Szegedre vittem a sok almát! lábbón! hű atyaisten, de sok alma vót!
Eladtuk, hoztam anyádnak három ruhára valót, meg egy kosár pénzt, úgy
öntöttem az ölébe… hej teremtő isten, de sokat is csináltam életembe…
mit tudják ezek a boglyasok, amékek az orrukat se merik kidugni a
faluból…« Óh szegény édesapám, hát még mikor jött haza s elmondta a
virtust, hogy itt vagy ott ezzel-azzal összeakadt, mert azt hitték,
ilyen kis emberrel el lehet bánni: olyan pofonokat kaptak a nagy mahoda
élhetetlenek, hogy repültek. »Az igaz, szokta mondani az édesanyjuk,
apátoknak rettenetes keze van, olyan, mint a vas«. És nevetett, nevetett
rá nagyot az édesapa…
Édes, meleg boldogság öntötte el vékony, sovány, gyenge kis tagjait
ezekre az álomemlékekre, beljebb bujt a saját paplanába s annak egy
meleg csücskét az arcához szorította s erőltette magát, hogy az édesapja
drágaságos jó meleg testét öleli s elszunnyadt végre, mindenről,
rosszról, bajról megfeledetten.
Reggel arra ébredt, hogy a diákok nagy mosdásokat csaptak. Vasárnap
reggel lábmosás is volt. Először sorra mosdottak, arcot, mellet, nyakat,
aztán sorra járt a lábmosáshoz a cseréplavór. Tele volt vízzel az egész
szoba, s őrajta csodálkoztak, hogy annyi zsinyegésre fel se ébredt.
Nevettek, hogy ő csak akkor mosdott, mikor már mindenki más megmosta a
lábát is a tálban.
El is mentek hazulról, mire ő készen lett.
Harangoztak s az oratóriumba kellett menni, templomba, istentiszteletre.
Mikor öltözött, a kotró port vert a szemébe és sürgette, hogy menjen már
a csudába, ne legyen itt láb alatt.
– Hagyjál békén, – mondta vissza durván. – Akkor megyek, ha készen
leszek.
– De neked is megyek evvel a seprűvel.
– Na lássuk, na lássuk!
Sose volt ilyen támadó, a másik nem is ismert rá s odadobta a seprűt.
– Ha nem hagysz takarítani, akkor seperj ki magad. Nem fogok itt
ácsorogni s mindenkire várni!
– Jól van!
Ezzel a kotró le is csapta a törött, nyúzott cirokseprűt, felcsapta a
kalapját s elment.
Annál jobb, legalább maga maradt a szobában.
Most aztán lassan és kényelmesen öltözött.
Mennyire szeretett volna ma szép lenni. Úgy röstelte kopott kis barna
ruháját, ezeket az utálatos nadrágszárakat, se nem hosszú, se nem rövid.
Ha neki olyan elegáns nadrágja volna, mint Orczynak, térdig érő, s
térdnél gombos. Vagy még jobban szeretett volna hosszú nadrágot, amilyen
Pálfinak van, egészen hosszú nadrág, mint a felnőtteknek, ezt még Orczy
is irígyelte, egyszer panaszkodott is neki, hogy kérte a szüleit, hogy
engedjék meg, hogy ő már hosszú nadrágba járjon s azt mondták, csak majd
ötödikbe. Akkor ő még nem értette az ilyet azt is mesélte egyszer az
őszön Orczy, hogy Gyéres tanárral ment az utcán s egy kirakatban
felöltők s férfiruhák voltak s megállottak a kirakat előtt s egy szép
vadgalambszürke tavaszi felöltőt nézett Gyéres tanár úr s azt mondta:
– Felférne már egy új überciher.
És Orczy azt mondta hozzá, hogy bizony a kurta barna gigerlis übercihere
már kopott, – ő ezt sem értette: ő olyan elegánsnak látta Gyéres tanár
urat, hogy utálatos volt miatta neki. S akkor mondja Orczy: azt mondja
Gyéres:
– No sebaj, úri ember überciherje, nem is szabad, hogy új legyen.
Ezek a megjegyzések a fülében maradtak, mint ismeretlen dolgok, de sosem
értette, hogy lehet valakinek fontos a ruha. Az ő apja, ha egy foltos
nadrágot vett is fel, egy tofla csizmával, akkor is a legtakarosabb
ember volt az egész faluban, olyan helyesen állott meg, oly bátran,
keményen, nyílt és tiszta arccal, hogy azok a nagy, sötét, csontos,
sovány fekete parasztok, ha felvették a turi vásárt, akkor is csak sült
parasztok maradtak mellette.
De most szeretett volna új ruhát, új cipőt, mert ez már kifeslett és
csámpás: egyszer mondta az édesapja, mikor gyalog mentek Szerencsre:
– Hogy jársz te, mindjárt letöröm a bokádat, hát egyik lábad a másikhoz
vered, te csámpás.