egész heccet s ő maga egész nyugodtan tárgyalt Böszörményivel a kúton
túl. Böszörményi az nagyon vad fiú, mindig verekedik és az ilyen
komédiákba szeret benne lenni; már egész biztos volt benne, hogy Orczy
azért _rendezte_ a kicsiny a rakást, hogy híre menjen az osztályokba s
Böszörményi is kijőjön az A-ból, hogy észrevétlen szóba állhasson vele.
Nagyon szerette volna megkérdezni, hogy mit beszélt vele, szerette volna
hallani, szóról-szóra, hogy beszélt, mit kérdezett s az mit mondott,
kezdett neki Orczy szörnyűségesen imponálni…
Most már kíváncsi volt, mi lesz a következő óranegyedben. Hát Andrásit
hogy fogja kicsalni az osztályból? Szégyelte, hogy ő úgy el hagyta magát
bolondítani az elébb, mint egy kisgyerek, ahelyett, hogy leskelődött
volna Orczy után. Most uralkodni fog magán, gondolta magában.
Orczy egy szót sem szólt óra alatt, csak egyszer kért egy törlőgumit, s
ő boldog volt, hogy adhatott neki és hogy elsőrendű, finom
Oroszlángumija volt, amit most vett a héten s kicsit jól esett, hogy
olyan sok pénze van még; egy forint s ötven krajcár a zsebében, pedig
már harmincat elköltött elseje óta.
Mikor tízpercre csengettek, Orczy mindjárt kifutott, télikabátját is
kint a folyosón vette magára; ő utána sietett, de elkésett, mert nem
rakta le idejében a füzeteit s ha úgy hagyná az ember az asztalon a
holmiját, biztosan szétrepülne az egész a talpak alá.
Mikorra kiment az udvarra, már Orczyt nem látta sehol.
Egész tízperc azzal telt el, hogy szégyenkezve kereste; Orczynak úgy jár
az esze, ő pedig még azt se tudja megtenni, hogy kitalálja, mit akar
Orczy.
Gimesivel összetalálkozott az udvaron. Gimesi is utánuk jött ki, mert
valami szeget ütött a fejébe, hogy hol vannak ezek, meg is kérdezte
mindjárt:
– Hol van Orczy?
– Én nem tudom.
– Nem együtt vagytok?
Misi ránézett. Ő pedig úgy gondolta, hogy Orczy éppen Gimesivel van jobb
viszonyban s vele titkolódzik őelőtte.
– Hát hisz tik suttogtatok az elébb, – mondta.
– Én nem suttogtam, – szólt Gimesi őszintén. – Csak Orczy mondta, hogy
hijjam ki az osztályból Bayt.
– Az A-ból?
– Igen.
– Bayt?
– Igen.
– Mit akart ő Bayval?
– Tudom én?
Összenéztek s elkezdtek nevetni.
– Csak azt mondta, hogy vagyok Bayval! Mondok, jól, ’sz unokatestvérem.
Hát akkor hijd ki. Kihijtam s azzal elbujtak ketten, otthagytak és
elkezdtek suttogni.
– De mit?
– Mit tudom én, nincs nekem olyan hosszú fülem, ott állottak, én meg
ott. Nem hallhattam. Csak láttam, hogy Bay nemsokára bement, akkor el
kezdték Jármyval, hogy kicsiny a rakás, nagyobbat kíván és én is benne
voltam, és aztán láttam, hogy azzal a vastag fiúval beszélt Orczy, az a
pecsenyeképű, tudod mék.
– Andrási? – kiáltott Misi. – Már avval is beszélt?
– Hát még kivel?
Misi csak nézett maga elé, egyszerre megérezte, hogy nem kell mindent
elmondani.
– Nem is ismeri Andrásit, mégis beszél vele, – mondta hazugul s
elfordította a szemét.
Elhatározta, hogy ki fogja lesni Orczyt, de ő sem mondja meg ezután
senkinek, amit tud.
A csizmás kis pedellus elment, keresztül az udvaron, mellettük. Mind a
ketten megérezték, hogy csengetni megy.
Utánanéztek s Gimesi azt mondta:
– Emlékszel, tavaly, hogy fel volt cifrítva a csengő.
– Mikor?
– Érettségikor! Aj de buta vagy, a nyolcadik osztály. Hát nem emlékszel,
hogy a nyolcadik osztály virágokkal meg mindennel felcifrázta a csengőt
az osztályvizsgakor, még virsli is, meg kolbász, sonka lógott rajta, meg
narancs.
– Ah.
– Hát én láttam; nekem ne beszélj! majd figyeld meg júniusba, ha az
osztályvizsga lesz a nyolcadikba, most is fel fogják diszíteni, mert ez
szokás. Kollégiumi szokás.
Önkéntelenül a csengő felé mentek, amely éppen a nyolcadik osztály előtt
volt a falba beerősítve s a pedellust nézték, ahogy kurta karját
felnyújtotta s megfogta a csengő lelógó vastag drótfogantyúját, s
rángatni kezdte a kisded harangot.
Mire megfordultak volna, hogy az osztályukba fussanak, nagy
meglepetésükre Orczy jött ki a nyolcadik osztály ajtaján.
Orczy is meg volt lepve, hogy őket meglátta s egy pillanatig így néztek
egymásra, akkor elkezdett nevetni Gimesi hangosan, Orczy csendesen, csak
Misi nézett komolyan.
Ő már tudta, hogy most a két nyolcadikossal beszélt. Elment a bátyjához,
aki nyolcadikos és közben megnézte Lisznyay urat is, meg Nagy urat is.
Orczy fesztelenül futott hozzájuk:
– Azt kijelentem, hogy az elnök után leskelődni tilos.
Ezzel ott hagyta őket s nagy futással elment.
Egymásra néztek s Gimesiből kitört a kacagás, ahogy behúnyt szemmel
szokott nevetni, mint a a kakas a napra; hát most is elkukorékolta
magát, úgy nevetett, belevörösödve, ahogy bírt:
– Elnök! Ennek a fejibe ment az elnök. Hát ’sz én meg titkár vónék, vagy
mi a csuda, osztán nincs ennyi titkom se – s a kisujja kiskörmét
mutatta.
De Misi nem szólt, ő már komolyan vette Orczyt, már szinte félt: ez
mindent meg fog tudni s rettegve gondolt a szemétládára s háta mögött a
halnyelű bicskára.
Utolsó óra következett s Orczy egyszer odahajolt hozzá:
– Misi.
– No.
– Akárki kérdez a reskontó felől, csak azt mondd mindenkinek, hogy azt
már visszaadtad az öreg úrnak.
Misi ránézett, meghökkenve, hiszen ő ezt mondta, neki is, mikor
legelőször kérdezte a számokat; hiszen ő találta ki, hogy nem fogja
bevallani, hogy elvesztette a cédulát. Most érezte, hogy Orczy már
csakugyan mindent tud és lesütötte a szemét.
Később Orczy még egyszer súgta:
– Akárhogy kérdezgetnek is, te csak mindig ragaszkodj ahhoz, hogy már
visszaadtad.
Misi csendesen bólintott, zavarban és suttogva.
De mintha ebben a pillanatban megrándult volna az Orczy szája. Mintha
győzedelmesen elmosolyodott volna s ő felsülve és pironkodva marta a
száját, hogy elárulta magát: Orczy _most tudta meg_, őtőle, hogy nem
adta vissza az öregnek a cédulát.
Dühösen összeszorította a fogát és sötéten nézte a füzetet, nem látva a
betüket s a mondatokat benne.
Megalázottnak érezte magát, forrt benne valami indulat s láz, hogy
ennyire gyerek, most nagyon gyűlölte Orczyt s szerette volna oldalba
bökni, hogy kiessen a padból.
Ellenben Gimesit most nagyon szerette: szegényke, kis Gimesi, jó kis
fiú, milyen csendesen ül itt mellette s nem sejt semmit abból, ami
történik. Izgalmas rablókalandnak érezte, amit Orczy csinál, de Gimesi
egy kis csenevész lurkó volt, aki síma kis fehér arcával ártatlanul ül
ott s harmadik az osztályban.
Most megértette azt is, miért akarta Orczy, hogy ő legyen a titkár s
Gimesi a jegyző. Ha titkár volna, akkor több bizalommal lenne hozzá…
Vajjon óra után fog valamit mondani? Holnap, vasárnap, megbeszélésre van
szükség, talán azt fogja mondani, hogy hol találkozzanak s már el is
gondolta, hogy valami titokzatos helyen, valami torony tövében, vagy egy
nagy fa alatt az erdőben. Később az jutott eszébe, hogy talán a
lakásukra hívja. Erre egy csomó érzés lobbant fel, hangulatok; a viasz
szagát érezte, amellyel szobrokat öntöttek; aztán az uzsonna hófehér
abroszát és finom színes rajzú porcelláncsészéit látta, aztán a
szőkehajú jutott eszébe s lángba borult az arca, a dundi szőkehajú kis
úrileány… a kunyica… az álom titkosa…
Ebben a pillanatban egy cédula volt előtte:
»Holnap délután pont 4 órakor nálunk.«
– Ird alá, – súgta Orczy.
Nem értette, miért írja alá.
– Ird oda a nevedet.
– Minek?
Orczy türelmetlen, lett:
– Ird alá. Körlevél, Gimesi is írja alá.
Erre ő zavartan aláírta a nevét. S odaadta Gimesinek.
– Ird oda a nevedet, – mondta neki.
Gimesi szó nélkül odaírta.
Erre visszaadta a cédulát.
Orczy csengetéskor szokása szerint már összepakkolt s abban a
pillanatban elment, ahogy a tanár az ajtón kilépett. Nem is köszönt
senkinek
De ő Gimesivel kezet fogott.
– Szerbusz.
– Szerbusz, délután eljössz hozzánk? – szólt Gimesi.
– Hátsz nem lehet.
– Mér?
– Menni kell tanítani.
– Ja.
Új köszönés nélkül sietett el: csak azért, hogy Orczyt utánozza. Nem
tudott volna eddig ily komisz lenni, mindig utolsó volt, mindenkit maga
elé eresztett, senki előtt titkot nem tartott, csak kérdezni kellett,
mindenkinek mindent megmondott s mindenkinek csak kedvében akart járni,
de most valami megindította, hogy erős legyen s magában maradjon s ne
hagyja magát.
Rohanva ment fel a lépcsőn, két fokot ugrott egyszerre; kifulladt, mikor
felért a II. emeletre. Még senki sem volt a coetusban, ő nyitotta ki az
ajtót, az ajtófélre felakasztott kulccsal.
Örült, hogy üres a szoba, legalább egy percig magában maradt; könyveit
betette a fiókjába, nagyokat lélegzett, semmire sem gondolt, de
feszítette valami belőlről.
Aztán jött a szobafőnök kiskabátban, mindig így járt, télen sem vett
felsőkabátot, ha az osztályba ment le; jöttek az A-beliek, majd Csicsó
és végre Sándor Mihály, aki a lépcsőn is a beszélgetőket hallgatta.
Szégyelte magát előttük, ki tudja, mégis nem vették-e észre, hogy Orczy
vallat? Gyorsan ki a szobából a régi kollégiumba s az öreg boltozatok
alatt az ablakig futott, azon nagy fekete vasrácsok voltak, a por
vastagon belepte a fekete szurokfestéket s kinézett a nagytemplom
tornyára. Fekete varjak rengeteg hada szállongott körülötte s károgásuk
behallatszott, ő is kitárta karjait, szeretett volna felszállani,
elrepülni s úgy érezte karja, vágya beleütődik a kollégium boltozatába.
Mint börtönbe volt itt befojtva, pillanatra sem maradhat magában s mégis
egyedül kell élnie, társ nélkül, beszéd nélkül, szívét ki nem öntheti
senkinek. Megfogta a vasrácsot, alig érte át az ujja, ha ő most oly erős
volna, mint Sámson, hogy megrázná s összedűlne az épület s a kövek mind
a fejére szakadnának…
A konviktusi csengő lármázott rá és ő visszafutott a szobába. Mikor az
ajtóhoz közeledett, nyílt a kilincs, kitódult a hat diák s ömlött a
többi szobából is a sok bentlakos. Befutott köztük, felvette a köpenyét
s ő is rohant utánuk.
Még csak annyit se mondott neki, a sok beszélő, diskuráló, fecsegő,
folyton szájat jártató diák, hogy:
– Szervusz.
Ebéd után sietett Dorogiékhoz.
Ahogy belépett a magas, rideg, átláthatatlan deszkakapun, amely a
debreceni házakat annyira jellemzi, s amelyeken belől sivár és üres
parasztudvarokat talál az ember: kemény téli szél csapott az arcába,
lélegzete is elállt míg végigszaladt a tornácon s bebujt a ház ajtaján.
A kis előszobába ugyanabban a pillanatban lépett ki Bella a konyhából,
mikor ő belépett az udvar felől. A leány örvendve kiáltott fel s
megölelte Misit.
– Isten hozta, kedves.
Misi nevetett, az arca pillanatra hozzáért a leány blúzához s forró
teste jól esett hidegtől hunyorgó szempilláinak.
– Kezit csókolom, – mondta rebegve.
A leány még egy pillanatig tartotta két kézzel, így egészen szembe s
föléje hajolva, mintha valamit mondani akarna, de nem szólt, csak
gyönyörű porcellán fogait mutatta s édességes jó illat áradt belőle.
– Sok leckéjük van? – szólt, aztán eleresztette, de még feltartóztatta.
– Van…
– Nagyon sok?
– Elég.
A leány nevetve fordította el az arcát s valahova messze nézett.
– Hát akkor tessék… Misi úr…
S utat mutatott az ajtóhoz, balkézzel.
Misi kinyitotta az ajtót és bement.
A néni szokása szerint most is ott ült a keskeny szobában a helyén,
három ágy közt a kis asztal fején, nagy ócska foteljében, halkan
köszönve ment el előtte s az köszönéstelen merev pillantásával komolyan,
szinte üldözve kísérte, míg csak be nem menekült a másik ajtón.
Csak Ilonka volt a szobában s ahogy ő belépett, azonnal elkezdett
pukkadozva nevetni.
Misi szinte zavarba jött, hogy egyedül volt vele:
– Kérem szépen, nincs itt Sanyika – mondta.
A kisleány összeszorította az ajkát, hogy el ne röhintse magát.
– Nincs idebenn? – mondta újra.
Erre kitört a nevetés.
– Hiszen látja, hogy nincs.
Misi elpirult, az meg kiszaladt és berántotta maga után az ajtót; ha
most olyan erős volna s olyan hosszú karja lenne, s a falon is át tudna
nyúlni, akkor utána nyúlna a bezárt ajtón át, megfogná a haját és
megcibálná alaposan.
Talán csak szól odakinn Sanyinak, gondolta magában s leült az asztal
mellé, ahol már ki voltak rakva a könyvek.
Kivette kis ceruzáját a zsebéből s vonalakat kezdett firkálni egy irka
szélére. A szoba meleg volt, álmosító, csöndes, a másik szobából
behallatszott az óra ketyegése s ő hirtelen ezt írta le:
Simonyi óbester
Kisgyerek korába,
Felmászott egyszer a
Veres toronyba.
Már régen motoszkált a fejében ez a vers. Ki tudja, mikor jutott eszébe
ez a négy sor, de nem bírja folytatni, a többit nem tudja kitalálni,
mert soha sincs ideje gondolkodni rajta. Azt akarja elmondani versben,
mikor Simonyi óbester felment a veres toronyba, kiszedte a madárfiakat,
aztán a pajtásai leejtették, de neki semmi baja se lett. Már vagy két
hónap óta folyton ott jár az eszében s balladát akar belőle csinálni.
Olyat mint: Megesküdt a király Hunyadi Lászlónak… Egy éjszaka végig
elmondta versben, de nem kelhetett fel, hogy leírja s reggelre
elfelejtette.
Hirtelen tovább írta:
Magos volt a torony,
Magos a teteje,
Az egész fedele
Verebekkel tele.
Ennek nagyon megörült, ezt igazán nem várta, észre se vette, hogy írta
le, mert egy cseppet se gondolkozott rajta.
Kidugtak egy deszkát,
Ő kiállott rája…
A fiuk tartották
Alásszolgája…
Puff. Elsavanyodott az arca. Milyen szépen indult, már azt hitte, egész
végig ilyen könnyen fog menni, de azt, hogy: alásszolgája, csak
butaságból írta oda, mert nem jutott eszébe semmi… Na most alásszolgája
a versírásnak. De hogy is jut neki eszébe, hogy ő verset tudjon írni.
_Rája:_ erre rím, hogy: mája, bája, hája, pofája… hopp.
A fiuk tartották,
Mindnek járt a szája…
Egy kicsit örvendve nevetett, aztán rossznak találta.
Kidugtak egy deszkát,
Ő kiállott rajta,
Tartották a fiuk
A sok csibész fajta.
Álmodozva nézett maga elé, akkor áthúzta s újra írta:
A sok betyár kölök,
Kidugott egy deszkát,
Annak a hegyébe
Kiállították.
Nem jó, keresztülhúzta ezt is.
Akkor áthajlott a feje fölött egy arc, a melegségéről ismert rá, hogy
Bella.
– Maga verset ír?
Misi hirtelen kitépte a papírlapot, összegyűrte s kétségbeesetten
szorította az öklébe.
De a lány elkapta a csuklóját s kacagva ki akarta venni belőle.
A kis fiú vad erővel kezdett vele dulakodni. A lány sokkal erősebb volt,
de ő összegömbörödött, a melléhez szorította az öklét, a lány két karral
szorosan átölelte, hogy kifeszítse. Egyikük sem tudta, hogy történt ez a
hirtelen birkózás és hogy egyiknek mire minden áron a vers, a másik
pedig mért nem adhatja, még az élete árán sem.
Jó néhány másodpercig szinte hangtalanul dulakodtak.
– No adja ide Misike, Misike aranyos, egyetlen drágám, – esedezett a
lány – meghalok, ha ide nem adja.
De a fiú győztesen nevetett s az öklét a zsebébe dugta. Az arca éle
kipirult, fekete szeme csillogott és megnőtt.
Csak a fejét rázta meg dacosan, boldogan, hogy: azt nem.
– Misike, kedves aranyos, – s a lány megcirógatta az arcát – muszáj,
hogy ideadja, én olyan borzasztó kíváncsi vagyok a maga versére, a
magácska versére, kedves kis aranyos Misike, Misuka, adja ide Misikém.
– Nem lehet, – mondta a kis fiú s a hideg borsódzott a hátán a
gyönyörűségtől.
– Hiszen úgyis nekem csinálta, – mondta a leány babusgató suttogósan,
hiszen úgyis ideadja s erősen és furcsán nézett a szemébe.
Misi azt akarta kacagva kiáltani, hogy: volt eszébe neki csinálni, de
maga sem tudta mért, nem mondta ezt meg, hanem ráhagyta, engedte, hogy
azt higgye a lány.
– Miről van benne, szó Misike, rózsasziromról violaillatról? kis poéta…?
kicsi, pici, kis poétácska?
Misi paffá lett. Szeretett volna egy nagyon nagyot kacagni. Rózsaszirom?
arról is lehet verset írni?… de a szívében maradt a kacagás.
– Ha nem adja ide, megaprehendálok, – gügyögte a lány.
A fiú csak megrázta újra konok fejét.
– Jó: haragszom magára.
Elővette a kézimunkáját s leült az asztalon túl az ablak elébe.
– Juszt is haragszom, – mondta még egyszer s többet nem szólt.
Misi is leült a helyére, a leány elkomolyodása kicsit elszorította. Már
közel volt hozzá, hogy megmutassa.
Akkor bejött Sanyika.
Nem köszöntek egymásnak, Sanyi leült a helyére, szembe Bellával s rögtön
észrevette, hogy a füzetéből kitéptek egy lapot. Nagy szemet meresztett
s jobbra nézett Misire, balra nézett Bellára, de nem szólt, csak savanyú
arccal bámult. Misi röstellte megmondani, mi történt, hát csak a
tanulásra fordította a szót… Nehezen indult, kínosan vergődött a lecke,
de Misi egyszer ránézett Bellára, a szemük találkozott s a lány oly
szelíden, biztatóan nézett rá, hogy őt valami édes melegség futotta át s
mintha szárnyra kapott volna, kitisztult előtte minden gondolat s
helyesen és találóan állapította meg a hármasszabály alapelvét. S
ahányszor valami szépet s jót mondott, félszemmel mindig odapillantott
Bellára s mindig magán érezte annak gyöngéd, becéző, elismerő
pillantását s ez kimondhatatlanul jól esett neki.
Szerette volna, ha ez a délután örökké tartott volna, soha ilyen
frissnek, okosnak, tüneményesnek nem érezte magát, most egyszerre
mindent meg tudott volna tanítani, a legnehezebb dolgokba belefogott s
már nem Sanyikának magyarázott, hanem valami magasabb cél volt előtte,
egészen magasztosan akarta magát kifejezni s olyan szavakat használt,
amiket soha máskor nem mert volna kimondani: mint »költőiesen«,
»szellem«, »illatos virág« és efféléket. Mikor Bella lámpát gyújtott,
kevés ideig csönd volt, nézte a gyufa fellobbanását s mellette a leány
ábrándos, szelíd arcát, ez a lány mindig olyan eleven, kacagós volt,
inkább kötekedő és csúfondáros, de most olyan szelíd volt, oly gyöngéd,
most igazán jó testvér volt. Még soha ilyen közel nem érzett magához
senkit, az édesanyján kívül, most olyan boldog volt, elfelejtett minden
rosszat és csúnyát az életben, csak az ne nyomta volna, hogy nemsokára
el kell menni s maga sem tudta, mért rettegett ma különösebben az öreg
úrtól: erőszakkal elnyomta magában a gondolatot, hogy a reskontó dolga
fenyegeti…
De hiába, a meleg csöndben, ahol mindenki hallgat, csak ő beszél,
beszél, végre elcsüggedt, elszomorodott. Egy latin mondatot fordítottak,
hogy: a római nép dicső eredete minden honpolgár szívére felemelő hatást
gyakorol.
Erre így szólt:
– A magyar nép eredete bezzeg nem gyakorol felemelő hatást a magyar
honpolgárok szívére.
Bella csodálkozva nézett fel.
– Mért nem?
– Mert a magyarok olyan komiszak, hogy semmit se tudnak az eredetükről s
nem is törődnek vele.
– Mért ne törődnének, Misike?
– Azért, mert úgy gondolják, hogy nem érdemes törődni vele, mert nem
valami nagy uraságból eredtek, hanem szegény pásztoroktól, csikósoktól,
gulyásoktól és parasztemberektől, azért nem törődnek a rokonokkal sem,
mert megmaradtak szegényeknek és parasztok ma is.
– Milyen rokonok, Misike?
– A magyaroknak is vannak rokonai! Bezzeg a németek meg az angolok
tudják, hogy ők rokonok, meg az olaszok tudják, hogy a franciákkal
rokonok, hanem a magyarok nem tudják, hogy a finnek a rokonok, vagy a
törökök, vagy a bolgárok, vagy kik.
– Ők se tudják mi rólunk.
– Mert a szegények nem tartják a rokonságot, csak a gazdagok. Pedig
nemcsak a grófoknak vannak rokonaik, hanem a szegény napszámosoknak is,
csak nem rokonoskodnak, mert nem tudnak vendégséget adni.
– Honnan tud maga a magyarok rokonairól?
– Én nem tudok sokat, csak egy kicsit, hallottam édesanyámtól, meg a
nagybátyámtól, aki tanár, meg Nagyúrtól tegnap, meg a tanár úrtól a
földrajzórán, olvastam is már róluk az ősmagyar meséket. Mikor a
magyarok kijöttek Ázsiából, hogy elfoglalják ősüknek, Attilának a
birodalmát, akkor a testvéreik otthon maradtak s ők többet sose hívták
meg őket, hogy jöjjenek utánuk.
– Mér jöttek volna utánuk?
– Azért, mert nekik nagy volt ez az ország, nem lett volna jó, ha a
többi magyarok is mind eljöttek volna? de a gazdag rokonok a
szegényekről nem akarnak tudni semmit. Ha valakinek grófi birtoka van,
hiába nagy neki, nem híja meg a szegény rokont.
Bella megütődve nézett a fiúra, akinek égett az arca, izzott a szeme s
haraggal és lelkesedéssel beszélt, olyan őszintén, mintha legtitkosabb
gondolatait annak mondaná ki, aki egyetlen megértője a világon.
– Az igaz, – szólt halkan s elkomolyodva a lány – a gazdag rokon nem
ismeri többet a szegény rokont.
– Meg is érdemlik, – kiáltott Misike – hogy tönkremenjenek a végén. Nem
volna jó ma a magyaroknak, ha Magyarországban csak magyarok laknának
mindenfelé s nem tótok, románok, szerbek, svábok és másfélék? Hiszen
ezek sohase fognak segíteni a magyarságon, de ha magyar volna
mindenfelé, akkor mégis csak együtt tartanának. De ők nem akarták
idehíjni az otthoniakat, mert nem akartak osztozni velük. Ők mind grófok
akartak lenni itthon s jobban lehet uralkodni a szegény idegeneken, mint
a testvéreken.
– A testvéren is csak uralkodni akar a testvér, – mondta Bella titkos
értelemmel.
– Az igaz, azt én is tudom, – mondta Misi – mert mi tönkrement emberek
vagyunk s édesapám csak most három esztendeje költözött abba a faluba,
ahol most lakunk, mert otthon egy tüzesgép miatt, ami felrobbant,
elárverezték hatszáz forint adósságba minden fődünket, két házunkat s
akkor eljöttünk ebbe a faluba, mert itt az édesanyámnak rokonai és
sógorai vannak és azok azt mondták: »gyeride sógor, olyan életed lesz,
mint a paradicsomba«. És mikor eljöttünk, akkor béresnek akarták befogni
édesapámat és suroló asszonynak édesanyámat és még fizetni se akartak
nekik. Mert édesanyám, ha valakinek varr egy reklit, akkor akármelyik
parasztlány fizet érte húsz vagy huszonöt krajcárt, de Sára néném egy
csupor tejet se akar adni, legfeljebb azt mondja: hogy, »milyen ügyes
vagy te Borcsa«. És a nevét is úgy mondja, hogy Borcsa, pedig azt
édesanyám nagyon gyűlöli, mert ő odahaza mindig Borca, meg Borika volt.
De azért mondja így, hogy evvel is éreztesse, hogy ő feljebb van s csak
úgy szólítja, mint valami cselédet. Szegény rokon ne menjen gazdag
rokonok közé, mint szegény, mert akkor szobalány lesz belőle és
mosogatócselédnek használják. De ha úgy megy oda, mint hasonló úr, vagy
még gazdagabb úr, akkor megbecsülik s kedvébe járnak!
Bella megdöbbenve nézett a kis fiúra, rendkívül elkomolyodott, arca lágy
volt és szomorú.
– Ebben teljes igaza van Misike, szegény lány csak gazdagon mehet
közéjük.
Misike kissé hallgatott.
– Ha most felfedeznének – mondta később – régi könyveket és írásokat,
hogy a honfoglalás korában a magyarságnak egyik ága tovább ment nyugatra
és belőlük lett Franciaországnak a lakossága, akkor rögtön elkezdenének
a magyarok írni és beszélni, hogy a mi nagy rokonaink, a franciák, vagy
angolok és hízelegnének, törlészkednének… De hogy a rokonok csak
cseremiszek, meg zürjének, meg tatárok, meg tudomisénmifélék, jobb nem
is beszélni róluk, ha semmi hasznuk sincs belőle: ezért haragszok én a
magyarokra.
– Minek törődjenek velük, – ismételte Bella.
– Pedig lehet, hogy azok a finnek szebb és jobb emberek, mint akár a
franciák, akár az angolok és ha olyan szerencsések lettek volna, éppen
úgy tudnának műveltek lenni is, de arra nem vállalkozik a magyar ember,
hogy ő tegyen valami rokont műveltté és gazdaggá. Édesapámnak egy
forintja sincs, harminc krajcár napszámért kell neki egész nap dolgozni,
faragni a fát, pedig, ha akármelyik gazdag rokon a faluban jótállana
érte, akkor ő vállalkozna s talán egy esztendő alatt vissza tudná
szerezni, amit elvesztett, vagy többet is. De ezt nem akarják megtenni,
inkább odajönnek a házunkhoz fürtös gubába a nagygazda sógorok s
megisszák a pálinkát, amit az én édesapám a napszám keresetéből hozat
nekik. Erőszakosan tartják szegénységbe, hogy valamikép hozzá ne jusson
valamihez, mert azt hiszik, ha ő valamivel jobb sorsba volna, akkor már
ők nem volnának olyan nagy urak mellette.
– Csak gazdagon szabad megjelenni a gazdag rokonok közt, – mondta Bella,
s később hozzátette sóhajtva: – Csak egy napra volnék gazdag, hogy
megjelenjek köztük, akkor már minden magától menne.
Maga elé nézett, kissé előrehajolva, a kézimunkája felett, olyan volt,
nagy sötét karbunkulus szemeivel, előre óhajtó finom, nemes arcával,
mint egy felrepülő elszálló madár.
Misi egy pillanatig megütődve nézett rá, oly furcsa és szokatlan volt
neki, hogy ezt a pillanatot sohasem feledte el többet. Aztán tovább
folytatta: