volna arra, hogy az országok és a népek együtt számítanak s egy életet
jelentenek, de most úgy nézett a térképre, mintha tíz-tizenkét ember
állana előtte kidagadó izmokkal ökölre s bajvívásra készen.
– Hát akkor miért vagyunk szövetségben Ausztriával?
– Szövetségben vagyunk? – kérdezte gúnyosan Nagy úr. – Nem vagyunk
szövetségben, csak felfalt bennünket Ausztria. De az a baj, hogy
túlságos nagy falat vagyunk neki. Nézze csak, Európa térképén Ausztria
mint egy nagy száj vesz körül bennünket: csak nem bír lenyelni. Nincs
teste, nincs zacskója, ahova beolvasszon, csak egy száj az egész, egy
fertelmes kitátott száj.
– Ez is! – mondta Misi – tessék nézni, ez is itt lent! – s Románia
félkörére mutatott Erdély mögött.
– Igen, – mosolygott gúnyosan a nagydiák – az is harapós, az is mar…
Nagyon tátog ott, nagyon be akarja falni Erdélyt, de az is nagyobba
fogott, mint amennyit nyelhet… Hanem az biztos, hogy… kutyamód körül
vagyunk fogva… az ember csak azér nem bosszankszik, mert eszibe se jut…
Milyen jó volna most, ha ezt a mardosást érezzük, szövetséget köthetnénk
a hátuk mögött, példának okáért a németekkel, hiszen azokban is van egy
kis turáni vér: az első népvándorlásból (van a másodikból is elég). Ha
meg a déli sarkon kezd csaholni ez a badár kuvasz, akkor meg a jó bolgár
néppel, meg a törökkel szövetkezhetnénk; csakhogy a bolgár, mondom,
szláv lett, a török meg tetszhalott (és az is csúnyán el van
szlávosodva, nagyon sokat felszedett az is a sok győzelme alatt).
Igy politizált a két gyerek a kollégium második emeletén egy rideg
fehérre meszelt coetusban egy iskolai térkép felett, 1891-ben.
Tünődve nézték mind a ketten a térképet s keresték a szabadulás útját.
– Nincs más hátra, – mondta a nagydiák – muszály elvárni a sorsot, aztán
lesz, ahogy lesz. Ha Ausztria eddig fel nem habzsolt, ezután már nem
fog, mert több baja van neki, mint nekünk: Abba a percbe, csak meg kell
mozdítani, szétrobban s lesz belőle egy-kettő-három, vagy négy ország…
Magyarország mindig megmarad, jó zajda ez a Kárpát ponyvája itt körül,
amibe bele van kerítve s jó kötél a Duna-Tisza: hiszen csak kibírjuk
addig, míg eljön az a jövő idő, hogy a földrajz parancsa szerint,
Magyarország lesz Európa igazi központja és fővárosa. Mert nézze, ez a
geometriai központ: keletről, nyugatról, északról, délről mind idetart.
Ez itt középen olyan, mint a szív vagy a gyomor, (az sem alábbvaló a
szívnél): ennek az országnak van a legnagyobb jövője a következő
ezredévekben. Hiszen most már elvesznek a természetrajzi akadályok, a
földrajzi távolságokat megszünteti a vonat, a hegyeket lenézi az ichor
(tudja, Jókai megjövendőlte, hogy a jövő század regénye már a repülőgép
jegyében fog lefolyni: már a levegőben fogja a csatákat megvívni az
ember). Egy szóval csak a központiság jelent még valamit. Itt ez az
áldott Nagyalföld, ha ezen gazdálkodó emberek fognak dolgozni, Európa
belső kertje lesz, olyan, mint a kiskert a parasztház körül, kint a nagy
mezők, az orosz síkság, balra a gyár- és bányavidékek, a német, francia
kultúra; itt lesz középen a Duna-Tisza kertjében a kormányzó hatalom
belső vára… Ebbe segíthet a magyar a jövő nemzedékeknek: meg kell
építeni itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját, akkor
nem lesz ellenségünk sehol, mert az ellenség csak a rablás, a hatalom
alapján támad, az egyenlőség, a testvériség alapján nincs ellenség;
ezért lehet bízni csak a jövőben, mert sehol a világon még nem volt
olyan forradalom, mint a mienk 48-ban, hogy a főurak s a köznemesség
önként ajánlotta fel a parasztságnak a nemesi jogokat, ha ezt keresztül
tudja csinálni az egész nemzet testében: akkor a magyarság egy olyan
erős vár lesz, amelyhez nem hasonlítható, a legnagyobb birodalom sem… De
hát ezt maga nem érti öcskös…
A kis Nyilas megfeszített aggyal hallgatott, a nagyobb deáknak valóban
már inkább szavaiból kiáradó belső tüze hatott rá, mint gondolatainak
meggyőző fonala.
Azért nem hagyhatta abba a nagydeák a beszédét, anélkül hogy a
következőben össze ne foglalja:
– Ha a nemzetiségünk a külföldön, sehol a világon nincs hasznunkra,
érti, akkor a magyarságunk nem segít ahhoz, hogy ezzel hódítsuk
magunkhoz az idegen népeket! A magyarságunk csak arra való, amire a
szegény embernek a családi érzése, hogy idehaza összetartsunk, mert
mindnyájan egyformán nyögünk alatta: egyikünk sem bujhat ki a felelősség
és a súly alól, hogy ő is magyar: no hát! akkor valami egyebet kell
ebből az erőből erősödve produkálnunk, amire büszkén nézzen a külföld…
Érti? Hogy a külföldinek az, hogy _magyar_, ne azt jelentse, hogy ez is
egy kis rabló a nagy rablók közt!… Hanem azt, hogy ez is egy komoly és
jó munkás a többi munkás mellett! Hogy erre lehet számítani! Hogy ennél
jó helyen vagynak a talentomok! Hogy erre büszkén nézzenek: hogy nézd, a
kis magyarság mit csinált a maga földjéből! Hogy mennyit szenvedett
török-tatár alatt mégis, ahogy lehetett, rögtön munkába állott rögtön
teremtett!… Tanult és dolgozott… szeretett és boldogan munkálkodott!…
Nincsen itt semmi más, csak szeretni kell dolgozni, tanulni, vidámnak
lenni s építeni!… Amit más meg tud tanulni, azt a magyar is tudja!… A
magyar jobban tudja! Mert ennél nincsen serényebb, munkásabb és
hasznavehetőbb nép a világon!… Nincs itten semmi baj ebben az országban:
csak a politika…
Akkor csengettek odakint az udvaron s a nagydiák feltette a kalapját és
kiment!
Misi még szerette volna megkérdezni tőle, mi az a politika, de már
elment.
Darabig még ott könyökölt a térkép fölött: a térkép kezdett barátjává
lenni, a színes foltok elevenséget kaptak, szinte megmozdultak a szeme
előtt, mint egy élő boly s ezentúl hosszú töprengéseiben Magyarország
drága, szép, kerek pajzsa egyre szebb színben kezdett fényleni a szeme
előtt.
Aztán megerősödve és felüdülve a levelét írta tovább.
Leírta benne az életét, az osztálytársait, akiket szeret, a tanárait s
valamennyit dicsőítve és magasztalva és nem emlékezett most semmire,
csak arra, ami szép és jó volt az életében, úgy érezte, ma egészen újjá
született s szentül elhatározta, hogy úgy fog dolgozni, tanulni,
felelni, hogy az egész iskola bámulja: saját magát ennek a mindenfelől
tátogó ellenséggel körülvett magyarságnak érezte s szinte büszke volt
szülei szegénységére s alacsony sorsára, mert érezte, hogy abból erőt
fog meríteni minden baj s minden nyomorúság elviselésére, neki az volt a
példaképe már, hogyha ő egymaga keresztűl bír verekedni a bajokon, akkor
az egész magyarság győzni fog…
Mikor a levelét megírta, borítékba tette, volt neki még otthonról két
kis levélborítékja, azt még az édesanyja tette a ládájába. Egyik
zsírpecsétet kapott a csomag idejében, ezt nagyon szégyelte, habozott
is, hogy ne tépje el, de elröstelte magát: úgy érezte, nem szabad a
hibáit sem eltakarni, legyen ez intőjel, hogy ezentúl jobban vigyázzon a
holmijára.
Összeszorította a fogait s a szemöldökét összehúzta, úgy nézett a távol
jövőbe s a latin szintakszissal hóna alatt kiment a coetusból.
A kulcsot felakasztotta az ajtófélre, ahogy szokták s elment tanulni a
füvészkertbe.
Szorgalmasan s buzgóan tanult s csak akkor eszmélt fel, mikor kettőt
ütött az óra; félöt volt, sötét is volt már, fázni is kezdett; csak
akkor jutott eszébe, hogy mennie kell az öreg úrhoz, ez a mai délutánja
olyan furcsa volt, mintha kiesett volna a világból, egészen magában
volt, magára maradva, mintha nem is tartozna sehova és senkihez.
Ma kivételesen nem is örült a felolvasásnak sem. Bántotta ez az
értelmetlen olvasás, hogy neki darálni s darálni kell a szavakat, csupa
olyan dolgot, amiből semmit sem ért. Hiába próbált figyelni, a második s
harmadik sorban már egészen ismeretlen s idegen volt minden. Hogy
megértette Nagy urat ma délután, pedig még nem tanult sem földrajzot,
sem történelmet és mégis mindennel tele van a lelke, s ezeket az
újságcikkeket nem érti s nem, hiába, nem.
Egyszer csak azt kérdi az öreg úr:
– Még most se húzták ki a számokat?
Egyszerre meghűlt benne a vér. Érezte, hogy megáll a nyelve, megmered és
sápadt lesz… Pár pillanatig nesze sem volt, akkor megerősödött abban,
hogy szerencséjére az öreg úr nem lát, aztán egyet nyelt s így szólt:
– Még nem vót az újságba…
Ez igaz is, mert az újságba benne szokott lenni a húzás, de ő még eddig
nem látta.
– Nem vót?
– Nem!
– Énnye a tyúk kaparja meg… Mámma sincs benne?
Misi forgatta az újságot, nézte.
– Nincs, – mondta megkönnyebülve.
– Másikba sincs?
Azt is végignézte.
– Nincs.
– No, gyerünk tovább.
Tovább olvasott, de bent tele volt aggodalommal, nagyon érdeklődik az
öreg úr: mástól is kérdezősködni fog s akkor mi lesz.
Mikor eljött az öreg úrtól, kedvetlen s szomorú. Rosszul érezte magát,
már ma délután kezdett elfeledkezni erről az egész kellemetlen dologról,
szerette azt hinni, hogy elmult az egész… Hát istenem, elveszett az a
cédula… honnan lehet azt többet előkeríteni… de mit törődik vele más… az
csak az ő baja… meg az öreg úré…
Lógó fejjel, lassan ment haza, mindjárt a konviktusba ment, ahol Sándor
Mihály azt kiáltotta felé, amint meglátta:
– Nyilas! Fent voltak Orczy, meg Gimesi a coetusba.
– Fent? – szólt ijedten Misi.
– Igen, téged kerestek.
Leült a helyére s a villáját kezdte törülgetni, mert azt szokás volt a
szervétába szúrva kitörülni, a konyhában nem mosogatták el valami
rendesen.
Mit kerestek nála Orczy meg Gimesi, ezen nagyon megijedt, mert biztosan
a lutri miatt.
– Mér nem voltál délután órára? – kérdezte később Sándor Mihály, aki
átnyúlt az asztalon, hogy a só- és paprikatartót elvegye. A brúgóját jól
megsózta s paprikázta, diákszokás volt; evés előtt ezzel csináltak
étvágyat.
– Délután? – mondta Misi s bambán nézett maga elé.
– Igen, kérdezett a tanár úr is.
– Hát máma nem szombat van? – mondta Misi s lángvörös lett, egészen
elfeledkezett arról, hogy iskola van, de hogy esett ki az eszéből?
Még csak ez volt hátra, hogy így el tudjon felejteni valamit s épp az
iskolát.
Nem tudta megmagyarázni a szobafőnöknek sem, hogy mért nem volt órán.
Végre is kisütötték, hogy beteg volt, Lisznyai úr nagyon mérges volt s
azt mondta, hogy ő nem lesz dedósoknak a szobájában, ilyet még nem
hallott, mióta »kétágú«, hogy valaki csak úgy elfeledkezzék az
iskoláról. A fiúk nevettek, különösen Böszörményi, akinek a nevetésében
valami egészen különös volt.
– Csuda, hogy a fejét el nem hagyja valaki, – mondta gúnyosan –
szerencse, hogy a nyakánál fogva oda van ragadva, mer azt is elhagyná.
Misi úgy érezte, hogy ennek van valami nagy fontossága, hogy Böszörményi
ilyen hetykén beszél, mert még a coetusban senki se beszélt a
reskontóról, de már Böszörményi biztosan számítja, hogy egyszer csak ki
fog sülni: egészen bizonyos volt benne, hogy ez lopta el a cédulát…
Este megírta a magyar írásbeli dolgozatot:
– Mit írjak, micsoda betegsége volt? – kérdezte Lisznyai úr másnap
reggel.
– Én nem tudom, Nagy úr se ment órára.
– Nyolcadikba nem volt első óra, – mondta Lisznyay úr – szóval nem kell
igazolvány.
– De kérek szépen, – motyogta az orra alatt Misi.
Az osztályban, azt hitte, mindenki rajta fog nevetni, de bizony senki se
vette észre.
Csak mikor Orczy megjött, ez intett neki, már az ajtóból:
– Megbeszéltem a szakácsnénkkal a dolgot, az a kérdés, hogy a budapesti,
a wieni, vagy a brünni, vagy a prágai, vagy a linzi lutrin volt-e
kihúzva. Melyikre tettél?
Misi hallgatott.
– Azt se tudod?
Nem tudta azt sem.
– Mert legalább ezer vagy kétezer forintot kellett nyerni. Ha brünni,
akkor biztos legalább kétezer forint.
Misinek a szája is nyitva maradt: kétezer forint!… Ez valami egészen új
volt!… Kétezer forint!… Ezt ő el se tudta képzelni, mi az… Otthon a kis
házat a szülei háromszáz forintért vették kerttel együtt… Kétezer
forint… Úgy hallgatta, mint az Ezeregyéjszaka meséit…
Megjött Gimesi is, mindjárt idebujt hozzá, egy cseppet se látszott
rajta, hogy haragszik a tegnapi dolgok miatt, mindjárt közéjük dugta a
fejét:
– Azt mondta a szakácsnénk, hogy kétezer forintot nyert, isten bizony,
szólt Orczy. Ennek fele az öregé, akkor is ezer pengő marad neki…
Gimesi nagyot csapott az asztalra:
– Baráték, – mondta – e mán döfi.
Orczy azt mondta:
– De azt tanácsolom, nem kell senkinek megmondani, maradjon ez hármunk
közt, mert ha megneszeli a tolvaj, akkor mindennek vége.
Misi rábámult: Ez már azt is tudja, hogy tolvaj van?
Összebujtak hárman s egészen suttogva beszéltek.
Orczy mondta:
– Minekünk most szerződést kell kötni, hogy mindent megbeszélünk
egymással, óra után kimegyünk a hátulsó udvarba és megbeszéljük
rendesen.
– Igen, – mondta Gimesi – én azt indítványozom, vegyük be Tannenbaumot
is.
– Nem kell senkit, – mondta Orczy – egyelőre csak maradjunk hárman.
– Helyes a bőgés, – mondta Gimesi – nekem az is mindegy.
– Csak vigyázni kell, – szólt Orczy – hogy senki meg ne sejtsen semmit.
Ahogy elmult az óra, rögtön elfutottak mindhárman a hátulsó udvarba.
Ott hátul volt az a bizonyos barna rosszszagú deszkavár, annak a
sarkánál, a kerítésnél összedugták a fejüket s hozzáfogtak tanácskozni.
– Legelőször is biztosítani kell – mondta Orczy – a titoktartást.
Választunk magunk közt egy elnököt.
– Helyes, én rád szavazok, – mondta Gimesi.
– Én is, – szólott Misi, bár nem értette, miért kell három közt egy
elnök.
– Na jó, ha ti akarjátok, nem bánom, – mondta Orczy – de csak akkor
fogadom el, ha becsületszentségetekre megesküsztök, hogy mindenben szót
fogadtok. De vakon engedelmeskedve.
– Helyes.
– Helyes.
– Nem szabad sokat együtt lenni, – mondta Orczy – mert az gyanut kelt;
hanem most nekem úgyis ablakórám lesz, majd én kigondolom a tervet és
megcsinálom az alapszabályokat.
Ezzel kezet fogtak.
Misi nagyon furcsán érezte magát, láza volt s dobogott a szíve, hogy az
ő ügyéből ilyen titokzatos dolog lett.
A következő óra énekóra volt, s most aztán igazán hiába beszélt és
finomkodott Csoknyay tanár úr, egész órán keresztül lázban és
önkívületben ült Misi, csak azon csodálkozott, hogy Gimesi épp olyan
fesztelen és természetes, mint máskor volt, babrált a füzeteivel,
ceruzát faragott, a könyveit kiszedte, meg berakta, szóval épp úgy
piszmogott és moszatolt, mint más énekórán. Misi viszont lázban,
elrévülve ült s egész testén forró érzés folydogált le s fel.
Mikor vége volt az órának, Orczy mindjárt jött:
– Tudjátok, mi történt? – kérdezte nevetve – az udvaron járkáltam a kút
körül, akkor odajön egy akadémista, vagy teológus, leveszi a sapkámat s
így tesz vele, megcsapta a fejem, azt mondja: te mért nem mégy órára?
Mondom neki, most nincs órám, mert énekóra van… Igen! azt mondja, zsidó
vagy! és meg akarja nyomni a fejem!…
Ezen nagyon kacagtak, idegesen nevettek mind a ketten.
– Én nem vagyok zsidó, hanem katólikus, – mondtam neki, de az meg azt
mondta rá: ismerlek! avval elment!
Gimesi görcsösen nevetett:
– Jaj de jó vicc, mondta s a szemét egészen behúnyta, úgy nevetett s az
egész arca vörös lett a nevetéstől.
Orczy folytatta:
– Akkor jön egy tanár, az az öreg, olyan fehérhajú, akit Imbre bácsinak
híjnak, azt mondja: na ha nincsen órád, ne ácsorogj itt kint, hanem
gyere fel a könyvtárba. Hát felvitt a kollégiumi nagykönyvtárba ahol
nincsen egyébb csak könyv és ott adatott nekem egy jó könyvet és ott
olvastam s ezután mindig odamegyek, ha lyukas órám lesz.
Misi csodálkozva s irígykedve nézett Orczyra, oda szeretett volna ő
bejutni: istenem, egy olyan szoba, ahol csak könyv van, ennél
tündériebbet elképzelni sem tudott.
– Hát én osztán ott mindent kigondoltam és megcsináltam az
alapszabályokat, itt van, leírtam három példányban, hogy mindenikünknél
legyen egy.
Alapszabály! Misinek ez is nagyon varázslatos volt. De honnan tud Orczy
ilyeneket kitalálni. Tisztelettel nézett rá, mint valami felsőbbrendű
lényre.
Az alapszabályok így hangzottak:
»Alapszabály: 1. A név: lutristák. 2. A tagok vérszövetségben vannak,
mint testvérek. 3. Semmi titok nem létezik. 4. Elnök, titkár, jegyző. 5.
Idegeneknek elárulni tilos.« Ez az egész.
– Én jegyző szeretnék lenni, – mondta Misi Gimesinek csendesen.
– Te meg indítványozzál engem titkárnak, mer én meg titkár.
– Gimesi titkár, – súgta Misi Orczynak.
– Hát te vagy a titkár, – mondta Orczy – a te titkod az egész.
Ez ellen nem lehetett szólani.
– Nem igaz? – mondta Gimesinek Orczy: az ő titka, hát akkor ő a titkár.
Gimesi elkedvetlenedett.
– A titkárnak titkot kell tartani, ez meg már mindent elárult, én még
jobban tudom, mint ő.
– Az igaz, – mondta Orczy s nevetett. Ha jó titkára volna maga magának,
akkor most nem tudnánk semmit, ez igaz.
– Ez csak jegyzőnek való, hogy feljegyezze, amit más csinál.
Misi nem érezte magát sértve, nevetett s már boldog volt, hogy a
Csittvári krónikába végre lesz mit beírni.
IX. FEJEZET
amelyben isten tudja csak, mi fog történni; a kisdiák örül, hogy szombat
van, ez után a nehéz hét után; úgy érzi, ma be fog valami fejeződni: hét
végére kell hogy a bajoknak is vége legyen.
– Még mindig nem tudod ki lopta el? – kérdezte Orczy súgva, ahogy reggel
az osztályba bejött.
– Nem.
– Nem is gondoltál rá?
– Hát…
– Én már tudom.
Misi szégyellte a tegnapi dolgot, hogy elnököt választottak, ha valaki
megtudná, föld alá sülyedne, de most egyszerre meglepte az elnök! Azt
nem várta, hogy már tudja is, ki a tolvaj.
– Illetve tudom, hogy kell kinyomozni.
– Ja?
– Össze fogjuk írni, kikkel lakol egy szobában.
– Igen, – dünnyögte Misi.
– Ird le mindjárt, légy szíves, a nevüket egy papirosra.
Misi papirt keresett, de Orczy elébe tett egy levélpapirt:
– Erre.
Nagyon finom sárgásfehér papir volt, Misi nagyon szerette a szép papírt,
maga elé vette s míg ráírta a szobafőnök és a többi lakótársa nevét,
gyönyörködött benne.
Mikor kész volt, oda tolta Orczy elé, aki közben egész fesztelenül
beszélt valami adomát a hátamögöttieknek.
De abban a pillanatban abbahagyta, mikor Misi kész volt s visszaült
mellé.
– Hanyadikos ez a Lisznyay?
– VIII.
– És Nagy József?
– VIII.
– És Andrási, ez az A-ista?
– Igen. Andrási, Böszörményi A-ista, Sándor, Csicsó, meg én, Bé-ista.
– Sándor? – mondta Orczy.
Felállott és hátranézett, kereste Sándor Mihályt, az szokása szerint nem
ült a helyén, hanem az első pad mellett lődörgött, nem beszélt senkivel,
csak ácsorgott s hallgatta a fiúk beszédét itt is, ott is.
Orczy intett neki, Sándor odaszaladt.
– Ti egymás mellett ültök az asztalnál, úgy-e?
– Hol? A coetusba?
– Ott igen.
– Mondjad, milyen rendbe van ennek a Misinek a holmija? Ez olyan
rendetlen fiú, úgy-e?
Sándor nevetett.
– Nem igen van jó rendbe, mert a reskontót is elvesztette.
Orczy kicsit hallgatott.
– Milyen reskontót?
S meglökte titokban Misit a térdével, hogy hallgasson.
– Azt mondta a mult szombaton, egy forinttal megtett öt számot s most
nem leli a cédulát, amit a tőzsdén adtak a pénzről.
– Hallatlan, – mondta Orczy. – Biztosan elhányta.
– Lehet, mert mindig, ha keres valamit, minden zsebébe sorra keresi,
akkor se találja meg.
Gimesi most jött az osztályba, megkerülte Sándort, aki a padjuk előtt
állott és beült a helyére. Nagyon friss volt s nevetett a szeme.
– Majd én kikutatom az ő zsebét, – mondta.
Orczy hirtelen azt mondta Sándornak:
– Te kérlek, a számtanpéldád megvan?
– Meg.
– Ugyan mutasd meg.
Sándor elszaladt a füzetért.
Akkor Orczy odahajlott a másik kettőhöz egészen közel s azt mondta:
– Ha vallatok, tanuld meg, hogy bele ne szólj, se te, se te, mert
mindent elrontasz. Misi nagyon jól viselte magát, egy szót se szólt. Nem
szabad, hogy az osztály tudja, hogy nyomozunk, mert akkor mindenki arról
beszél s délre a tanárok is tudják. Hallgassatok, mikor az elnök
dolgozik.
Gimesi megértően s engedelmesen bólintott, Misi izgatottan és magyarázva
suttogta Orczynak:
– Sohase tettem a zsebembe a reskontót, mert betettem a kis
bugyellárisomba, oszt abból sose vettem ki, innen veszett el.
Orczy úgy tett, mintha érdekelné a Sándor Mihály számtani példája,
végignézte s azt mondta: rossz az eredmény.
Sándor nagyon meghökkent.
– Hol rossz?
– Szorozd újra, ez a szorzás rossz.
És a számtani példáról beszéltek, a reskontó többet nem jött szóba.
Mikor a tanár bejött, Orczy maga elé tette a füzet alá a Misi írását, a
szobatársak nevét s folyton nézte. Néha odafordult Misihez.
– Ez a Nagyur az a kis púpos?
– Igen. Nagyon derék jó ember, – tette hozzá gyorsan Misi, hogy
valamikép gyanuba ne vegye Orczy.
Orczy azt mondta:
– Majd meglátjuk a végén.
Óra közben Orczy ugrált és hancúrozott s Misi csodálkozva látta, hogy
egyszer csak Csicsóval beszélget.
Idegesen várta vissza, hogy mit tudott meg, de Orczy kétszer is
visszakerült hozzá s nem szólt semmit. Vígan nevetgélt s mindenkihez
szólt valamit.
Csengetés után, mikor mindenki helyre ült, csendesen s izgatottan azt
kérdezte tőle:
– Mit mond Csicsó?
Orczy nevetett:
– Arra azonban figyelmeztetlek, hogy az elnöktől nem szabad kérdezni
semmit… Most az egyszer megmondom, hogy Sándor és Csicsó nem gyanusak,
ez két tökfilkó, hanem ezt a Böszörményit óra közben elő fogom venni.
Egyebet nem mondott semmit, de óra alatt azt mondta:
– Mi volt köztetek?
– Köztünk? – mondta lángvörösen Misi.
– Igen, valami volt.
– Semmi, – mondta Misi s a tanár felé nézett ijedten, hogy fel ne
szólítsa suttogásért.
Azután eszébe jutott, hogy Orczy ismeri a szobát, hiszen volt náluk
tegnapelőtt, mikor ő nem volt otthon. Akkor kigondolt valamit s azon
mohón odabujt Orczyhoz s a fülébe súgta:
– Mikor pakkom jött, megette a cipőkenőcsöt, azért dühös rám.
– Ja, – mondta Orczy, s halkan nevetett, mert eszébe jutott az egész
pakk-hecc, amiről ő is tudott annak idején.
Óra közben tízkor »kicsiny a rakás, nagyobbat kíván« volt az udvaron.
Szép, száraz nap volt, hideg, de télikabátban voltak kint. Kicsődültek
az A-osztályosok is és nagy üvöltéssel ők is részt vettek a játékban,
ami abból áll, hogy egy fiút letepernek s rá birkózás közben, a másik,
harmadik, akkor elkiáltják, hogy: »kicsiny a rakás, nagyobbat kíván« s
akkor mint a méhek futnak elő a körüllévő fiúk, rá a csomóra, s egyre
nagyobbra nő a gyerekhegy, míg csak, aki lent van, jajgatni nem kezd,
akkor aztán egyszerre ijedten szétoszlik az egész.
Misi látta, hogy Orczy Gimesivel kétszer is suttog, röstelt leskelődni,
lassan őt is elkapta a hőség s rávetette magát egy csoportra.
Nagy visítás volt, túlkiabálták a kopasz ákácfákon milliószámra nyüzsgő
verebeket s úgy belehevült és kipirult, hogy egyszer csak arra ébredt,
hogy senki sincs a feje fölött, mert mélyen belekerült a gomolyagba, s
valaki azt kiáltja:
– Még mindig nem állsz fel, te haszontalan! – s egy jó botütés a hátán.
– Mék szemtelen ez? – sikítja torkaszakadtából s hátranéz: hát a szúrós
bajszú latintanár, Hertelendy áll mögötte borzas szakállával s nagy
görbe botját ütésre emelve fenyegeti.
De nem ütött le többször, ellenben ő rémítően megijedt s alig tudott
lábra állani.
Az osztálybeliek aztán nevettek rajta, hogy kifogta az öreget.
Ő is nevetett, mikor a professzor eltűnt a tanári szoba táján, sőt
egyszerre úgy nekiszilajodott, hogy három fiúval is verkedni kezdett.
Valami ideges tűz gyúlt ki a vérében s fel tudta volna hányni az egész
osztályt. Szegedi most is sorra kötekedett:
– Pofozás, pofozás barátom? Gyere csak ide megverekedni, – de ettől a
fiútól megretirált, nem vette magára a kihívást, hanem tovább szaladt a
kúton túl s ott csodálkozva látta, hogy Orczy Böszörményivel tárgyal.
Ezektől még jobban megijedt s gyors futásban, mintha valaki hátulról
űzné, megint vissza akart futni, közben meggondolta s be az osztályba a
második kapun.
Ki volt izzadva, ahogy berontott. Simonfi Pisti éppen mesélte tele
szájjal, hogy Nyilas hasba rúgta az ötödikesek osztályfőnökét,
Hertelendy tanárt, mikor az őt megbotozta.
Ez már egész legenda volt, mert nem rúgta meg, de Pisti olyan hangosan s
úgy beszélte, hogy azt mindenki elhitte, még ő maga is. Varga János azt
mondta:
– Annak elég nagy hasa van, legalább jól belerúgtál?
Misi nevetve nézett hátra. Barta Imre, az osztály Herkulese most ült le
a helyére, ő is nevetett, aztán megveregette a vállát:
– Jó van, cimbora.
Ez a vállveregetés jól esett neki, pedig ő bizony nem rúgta meg a tanár
hasát és mégis kezdte a talpán érezni azt a furcsa csiklandást, mintha
megrúgta volna.
– A legjobb az volt, – mondta Orczy, aki most jött be s már látta a
Barta Imre vállveregetését, – az volt a legjobb, hogy Jármit biztattam
fel, hogy kezdje a kicsiny a rakást és van neki egy aranyórája és
legalólra került az aranyóra s rá az egész iskola! – és hangosan
kacagott s vele mind, aki a környéken volt.