lekönyököl, hogy a két öklével eltakarja könnyeit, most vajjon hogy
vannak odahaza, van-e tűzifájuk, s van-e kenyerük és a nagyanyja most is
vesz-e mindig egy kiló kávét, mert nem issza meg a tejet magában és
köménymagos levest a világért sem, neki mindig külön kávéja van, amiből
senki más nem kap, ő maga pörköli és darálja a régi kávédarálón s
olyankor tele van a szagával az egész ház s azt a szagot ki nem állhatja
egyikük sem, mert abból ők úgysem részesülnek. És húst is mindig hozat a
nagyanya, mert gyomorbajos s nem tud azon a hitvány ételen megélni, amit
a gyerekek esznek s nem mer neki senki sem szólani, mert nagyon
tisztelik a nagyanyát, mert az ő apja döntötte nyomorúságba, mikor
elárverezték miatta otthon a birtokot egy rossz spekuláció miatt, azért
hallgatni kell, isten őrizzen, hogy megsértődjék… Ők ketten nem is
szenvednek, sem ő, sem az apja, mert a nagymama gondoskodik magáról, az
édesapa pedig agyondolgozza magát s vagy jókedvű, vagy mérges, de a
mérge se tart soká, mert egy-kettőre kikáromkodja magából kedvére, senki
más nem szenved, csak az édesanyja, akinek dolgozni kell az egész
családra, pedig vékony, gyenge, szomorú kis teste nem dologra való, csak
a nyomorúság kényszeríti rá, hogy dolgozzon, mert ő is olvasni szeretne
és tanulni s szórakozni, de folyton mosnia kell és főzni, takarítani,
varrni a sok gyerekre s még a parasztlányoknak is varr, az egész ház
tele van a friss kartonok szagával… S enni is szeretne szegény jókat s
pihenni, de mindig csak az övé a legrosszabb falat, akkor eszik, ha az
ura bevágja az ajtót: »moslék, edd meg magad, amit főztél!…« Akkor ők
megeszik, kis éhes, sovány gyerekecskék, a sovány, kiapadt anyjukkal…
Soká ült itt a levél fölött s egészen elbágyadt, nem bírt ülni,
szeretett volna lefeküdni, de nem mert, nem volt megengedve. Pedig ma
már annyit szenvedett, úgy ki volt merülve, hogy nem bírt a széken ülni.
Letette a fejét a karjára egy kicsit az asztalon, nem akart elaludni, de
egy perc mulva már le volt ragadva a szeme, még azt gondolta, hogy csak
egy kicsit gondolkozik a levélen s már aludt.
Azt álmodta, hogy az édesapja mondta: »No add csak azt a reskontót,
megyek a pénzért«.
Ennek örült, mert nem tudott volna elmenni a pénzért, hanem azért
iszonyúan megrémült, mert tudta, hogy elveszett a reskontó. Hamar úgy
tett hát, hogy keresi s ugrált, minden fiókot kihúzott, a sifon fiókját,
a ládafiókot, a gépfiókokat, csakúgy ugrált a kis házban, minden
pillanatban egy másik fiókban babrált, az édesapja meg csak nézte, nézte
ingerülten:
– Tán elhattad, te bitang!
Nem mondott egyebet, de ő rettegett, hogy most mindjárt káromkodni fog,
mert iszonyúan tudott káromkodni, ha megharagudott s annál jobban
ugrált, úgy röpködött a kis házban, mint egy veréb, érezte a szárnyát,
ahogy ide-oda csapódott, semmi súlya nem volt a testének, csak úgy
verdesett, minden bútorhoz hozzácsapódott s nem lelte a reskontót.
– Mit ugrálsz itt! Nem harapom le az orrod!… Na, hova tetted!
Erre ő megállott végre, reszketve állott az édesapja előtt, aki piros
barna arcával, nagy bölcs homlokával komolyan nézett rá s alig volt nála
magasabb s csak nézett szép kék szemével erősen és komolyan:
Akkor ő lesütötte a fejét s azt mondta:
– Nincs meg.
– Hova lett? Ki lopta el?
Ő alig hallhatóan kimondta:
– Böszörményi.
– Böszörményi?
– Bosszúból, hogy rám fogta, hogy én elloptam az ő kését és bedobtam a
nagy szemétláda mögé, hát ő most, hogy bajt csináljon, ellopta a
reskontót és széttépte és én láttam is, mikor széttépte, de nem tudtam,
hogy mi az s azért nevet rajtam.
Az apja lassan gondolkodva elfordította a szemét s azt mondta:
– Jó, most megyek, kiköszörűlöm a fejszét, gyere hajtani a köszörűkövet.
S már akkor hajtotta is a köszörűkövet szélsebesen s hallotta a fejsze
sirítását, ahogy a köszörű fogta.
És iszonyúan félt, hogy most az édesapja kettéhasítja Böszörményit, mert
tudta, hogy arra kell a köszörülés s iszonyúan rázta a hideg s már
látta, hogy Böszörményi jön az utcán Debrecenben a nagy piacon s nevetve
jön és nem tudja, hogy most ketté fogják vágni s prémes sapka van a
fején s akkor az édesapja emeli a fejszét s emeli olyan magasra, mint a
nagytemplom gombja, hogy lecsapjon Böszörményire s akkor ő
belekapaszkodik a karjába s torkaszakadtából kiáltja, hogy:
Édesapááááám!…
Az iszonyú rémületre felijedt, mert megiszonyodott, hogy Nagy úr az
ágyon észrevegyen valamit.
De Nagy úr olvasott s ő ködös, lázas szemmel bámult rá egy darabig.
Megértette, hogy álom volt az egész, pedig olyan eleven volt, azt hitte,
ez mind megtörtént.
Addig bámult Nagy úrra, míg ez megmozdult, észrevette, erre ő megijedt,
félt attól, hogy valaki most szót szóljon hozzá, hamar lesütötte a
szemét, a levélre nézett, de az is bántotta, félelmes volt most újra
olvasni a betűit, nyugtalan és hajszolt életének e jeleit.
Nagy úr felült az ágyon s így szólt:
– Látja kis Nyilas, ez borzasztó… Tudja mit olvasok?… A magyar nemzet
legősibb történetét, azokat az utazásokat, amiket a magyarság őshazája
felé végeztek eddig magyar emberek.
Erre Misi mohón nézett fel, ez az egy téma, talán az egyetlen, ami most
meg tudja őt ragadni, egyszerre mohó láz és éhes vágy támadt benne s
kívánta hallani, amit Nagy úr mondani akart.
– Úgy élünk mi itt Európa közepén, mint egy zabi gyerek… Persze, maga
nem tudja, mi az, – mondta Nagy úr – és én nem is fogom megmagyarázni:
szóval tudja, egy olyan gyerek, aki szégyelli a születését, nem ismeri a
szüleit s nem is mer utána járni, csak emészti a kíváncsiság, hogy bár
mindent megtudna róla…
Misi találva érezte magát, soha senkinek nem merte elmondani a szüleit,
sem a szegénységüket, sem a bajaikat, sem azt, hogy az apja paraszt
volt, sem azt, hogy az anyja kicsit púpos, sem azt, hogy a nagybátyjai
milyenek, sem azt, hogy tönkrementek, egy szót sem, mert nem volt egy
szónyi sem otthon az életükben, amivel dicsekedni lehetne…
– Most látja, itt élünk Európa kellős közepén, olyan ez a kis
Magyarország, mint egy szív, még a szívnek a két kamrája is meg van
benne rajzolva.
Ezt Misi nagyon szépnek és igaznak találta, nem igen ismerte ugyan még a
szív belsejét, de a szív a legszebb szó, amit a nyelv mondhat s boldog
volt, hogy a magyar föld a szívhez hasonlít s a saját életére is azt
gondolta, hogy az minden baj és nyomorúság mellett is a szív nevét
érdemli, mert a szívük él nekik, mintha egy nagy beteg szív volna az
egész életük.
– Hát nem borzasztó az, hogy itt vagyunk Európa közepén, élünk,
dolgozunk, kínlódunk, dalolunk, vigadunk: s nincs az egész világon sehol
még nép, amelyik megértené a mi nyelvünket… Sem a nyelvünket, sem az
érzéseinket, sem az életünket. Magunkban kell itt lennünk, senkire se
lehet számítani, csak ellenségünk van a világon, barátunk, rokonunk
sehol.
Misinek könny szökött a szemébe, mert a maga élete, a saját sorsa ez.
Itt kell neki Debrecenben, ebben az idegen nagy városban, ebben a nagy
kollégiumban élnie s nincs senkije, semerre, aki segítene rajta, akármi
történhetik itt vele, nem fogja védeni senki soha…
– Nem volt ez mindig így, folytatta Nagy úr, volt valaha messze az
Uralban, a Volga mellett egy _Magna Ungaria_, Nagy-Magyarország, abban
az időben, mikor ideköltöztünk erre a mostani hazánkba, akkor
folytonosan összeköttetésben voltunk az őshazával. Bíborban született
Konstantinos görög császár még írja, hogy az ő korában, Krisztus
születése után a X. században, követeket szoktak küldözni a magyarok
keleten maradt rokonokhoz, meglátogatták őket, tudakozódtak felőlük s
gyakran kaptak hírt tőlük.
Misi megerőltette az agyát, ő még a gimnáziumban nem tanult történelmet,
azt csak majd a következő osztályban fog tanulni, de már az elemi
iskolában is tanult valamit a magyarok históriájáról: annyit már tanult,
amennyinél többet sohasem fog otthon tanulni egy parasztgyerek sem. Azok
otthon a faluban felnőnek, emberek lesznek s nem fogják többet hírét
hallani a történelemnek, annyival élnek, amit ő tavaly kileckéztetett
tőlük… De az nem volt kép az ő lelkében, amit ott tanult, csak szavak
voltak, amik semmi különöset nem jelentettek. Arra emlékezett, hogy
»őseink Ázsiából költöztek be ebbe a szép hazába, Árpád vezérlete
alatt«. Most azonban egy pillanat alatt valósággá, emberi történetté
lett előtte a magyar nemzet élete. Délelőtt az öreg Názótól megkapta az
ősember érzését s most egyszerre látta az ősmagyarokat, olyan ruhában,
ahogy tavaly Törökéknél az ágya fölött volt a képen az Árpád pajzsra
emeltetése.
– De még azután is kellett, hogy érintkezzenek egymással, mert tudtak
egymásról. Nem hallott még maga Julián szerzetesről? Nem?… Hát IV. Béla
király idejében ez a Julián szerzetes négy társával elindult, hogy
megtérítse keresztény vallásra a régi magyarokat, akik persze még
pogányok voltak. El is jutott oda, sok viszontagság után.
Konstantinápolyon mentek keresztül, gyalog, borzasztó út… Onnan a
Kaukázusba… Vegye elő a térképet, megmutatom.
Misi gyorsan előkereste a Kozma-atlaszt s kikeresték belőle Oroszország
térképét.
– Igy ment le, talán Székesfehérvárról, a Duna mellett, talán csónakkal
Belgrádig, onnan gyalog Konstantinápolyig. Ott hajóra ült s 33 nap alatt
áthajóztak a Krimi félszigetre, keresztül a Fekete-tengeren, onnan
megint gyalog a Volgáig. De a Krimből kettő visszafordult, mert már nem
bírták a nyomorúságot, a koplalást és az üldözést, ők ketten tovább
mentek. Valahol a Volgánál utólérte őket valami ragályos betegség s
abban elpusztult az utolsó társa is, Gellértnek hívták, de nem ez volt
Szent Gellért. (Szent Gellért nem volt magyar, hanem olasz, ez ép ilyen
hittérítő volt nálunk Julián előtt 200 évvel.) Szóval Julián szerzetes
gyalog vándorolt felfelé a tatárok földjén, egészen Kazánig. Ezen a
tájon volt akkor Bolgárország. Csupa pusztaság volt ez az egész vidék,
csak bőrsátrakban laktak a pusztai népek, marhát őriztek, mint itt a
Hortobágyon, itt még most is úgy élnek a gulyások, mint ott éltek… Hát
mondom, itt véletlenül egy magyar asszonnyal találkozott, akivel
beszélni tudott s az megmagyarázta neki, merre menjen
Nagy-Magyarországba… El is ment az úton, s másfél nap mulva szerencsésen
megérkezett a magyarokhoz… Nahát itt megörültek neki, házról-házra
hijták, etették, itatták, kérdezősködtek, mint otthon, a messze
elvándorolt testvérekről. Kérdezték, hun vagytok, hun szenvedtek? tudjuk
mink, hogy megszereztétek az Attila örökségét, csak becsüljétek is meg…
és efféléket… De nem sokáig maradhatott itt, mert a nagy magyarok
fejedelme azt mondta neki: Térj vissza, vérem, az országotokba s mondd
meg a királynak, az én testvéremnek, hogy én, a régi magyarok fejedelme,
köszöntöm és ölelem és csókolom őtet s azt üzenem, hogy hamar készüljön
a nagy veszedelemre! Jönnek napkeletről a tatárok s azok az egész
világot el fogják pusztítani. Már én is megkaptam a parancsot, hogy
minden fegyveresemmel hozzájuk kell csatlakozni, de ennek a parancsnak
ellentmondani nem lehet. Ő legalább gyűjtse össze fegyvereit s
szövetségeseit, hogy illendően tudjon ellentállni a tatárnak… Igy
szegény Juliánus már június 21-én megindult visszafelé, de nem azon az
úton, amerre jött, hanem egy rövidebb úton, amit a nagymagyarországiak
tanácsoltak neki. A Volgán jött felfelé hajóval, azután az Okán tizenöt
napig, azután az oroszok és a mordvinok országa közt jött el, a
ruténeken át s a Vereckei-szoroson haza. Karácsony harmadnapján érkezett
meg betegen a királyhoz, IV. Bélához, s mindent elmondott neki… És úgy
is lett, négy esztendő mulva a tatárok itt voltak s mindent
kipusztítottak… Azért mégis annyit elért Magyarország akkor is, hogy a
tatárok nem mentek tovább Európába… Mindig ez volt a mi sorsunk: nekünk
kellett feltartani a keleti vad népeket, mindig Magyarország volt a
szélső harctér, ahol igazi bástya fogadta a keleti hordákat… Nem
bámulatos? hogy a magyarság azért jött keletről ide, hogy ezer éven át
folyton ő akadályozza meg, hogy Európát baj ne érje a keletiektől?… Abba
fogyott el a vérünk, hogy a keleti atyafiakkal verekedtünk s védelmeztük
a nyugati idegeneket, akik ezer éven át folyton idegenek maradtak
hozzánk és gyűlöltek.
Darabig szótlanul nézték a térképet. Most Nagy úr kinyitotta Ázsia
térképét.
– Nézze, valószinűleg itt volt az az ősi bölcső, ahol a történelmi kor
elején éltek még a magyarok. (S meghúzta az ujjával Szibéria délnyugati
részét délen az Aral-tóig, nyugaton az Uralig, északon az Obig, keleten
az Altái-hegyekig.) Itt élt együtt a finn-ugor-osztyák-magyar, hún-avar
népség… Abban az időben nagy nyugalom volt az egész világon, nagy
fejedelmek voltak, nagy birodalmak, akkor csinálták az ősi eposzokat és
a meséket. Az ősi hősénekek elmondták a mesés őskort, a világ
teremtetését és a nép kialakulását, a mesék pedig mulattatták a nagy
fejedelmek udvarát. Egypár ezer évnek kellett eltelnie az utolsó
népvándorlás óta, mert ne gondolja, hogy ez a népvándorlás volt az
egyetlen, mikor a római birodalom felbomlásakor az ázsiai hordák
elözönlötték egész Európát. Volt már azelőtt is, mikor a turáni népek
egész Franciaországig feldúlták azt az ősi világot, amelyről még nincsen
is írott emlék. Úgy hogy a németek, angolok vére szintén tele van turáni
keveredéssel, az tette őket erőssé… És ki tudja, még régebben hány ilyen
népvándorlás volt már, hiszen valaha itt nem volt tenger, ahol most ez a
töméntelen sziget van Ázsia és Ausztrália közt: ez mind egy összefüggő
szárazföld volt s szabadlábbal, meg lóháton mehettek át Amerikából
Ausztráliába s Ázsiába és olyan földrészekre, amelyek ma lent vannak a
víz fenekén… Mert azt tudja úgy-e, hogy a föld az belől tűz, ma is, csak
egy vékony kéreg van a tetején, ami föld. Most már, mint mikor a
szénégetők égetik a szenet, ha a szén összébb hull, mikor kiég, akkor a
tetejére hányt föld, – látott már maga szénégetést?
– Igen, a nagybátyám kovács és akkor láttam, egyszer voltunk kint vele a
beregi erdőn.
– Nahát akkor tudja, mit beszélek: egyszer csak behorpad a föld, a
szénkúpon. Hát így horpad be néha a földkéreg. Akkor persze a víz mind
megmozdul és befut az új sülyedésekbe. Hát így történt az, hogy ez a
déli világ egyszer csak víz alá került. Mert nem itt volt ám a műveltség
ősi helye Európában, hanem ott délen, a mai malájoknál. Tudja. Ezek a
legősibb mesterei a kultúrának. Most csupa vadember, de valaha ők
fedezték fel a csillagászatot is… Ez volt az _özönvíz_. Ami a
legmagasabb hegyeket is ellepte. És minden ember elveszett… No de ez
nagyon régen volt, csak a vallásos könyvek tartották fenn az emlékét.
Az, amit a magyarokról beszélek, hogy valaha itt laktak a mai »kirgiz
steppén«, együtt a többi rokon népekkel, ez sokkal későbbi dolog, ez már
itt volt a görögök korában… Megérti maga, amit én beszélek?
– Igen.
– Hát nézze, abban az időben, mikor a görög világ is a végét járta, már
túl voltak a nagy kultúrán, jött a barbár Nagy Sándor, aki elfoglalta az
egész Görögországot, akkor itt is mindenütt, mintha csak megérett volna
az egész világ a rothadásra: itt volt Kis-Ázsiában messze keletig a
perzsa birodalom, aztán az indiai birodalom, aztán itt fent a tatárok
birodalma, aztán a finn-ugor népeké, aztán Európában évszázadok, sőt
évezredek óta egy helyen lakó népek, a folyók mentén terjedtek a szláv
fajok, keresztül-kasul harcoltak rajtuk a germán fajták: hát akkor ez a
Nagy Sándor egy csapat macedón katonával nekivág a világnak s összetöri
az egész keleti uralmakat: megveri Dáriust, elmegy egész végig az Iráni
fennsíkon az Indusig, mint mikor a villám belevág az erdőbe s mindent
felforgat és feldúl. Az egész nem tartott csak egynéhány évig, akkor
meghalt: de iszonyú híre lett. Itt fent a turáni népek megtudták, hogy
az irániak ilyen gyengék. Felfordult az egész békés világrend.
Megindultak a Góbi sivatag tatár népei s hozzáfogtak dúlni délfelé a
gazdag Kínát, meg a turáni népek a a gazdag Perzsiát. Ettől megjött az
étvágyuk s most már ezek a komisz pásztornépek nem akartak egyebet, csak
rabolni. Kínának volt esze, épített ellenük egy olyan kőfalat, hogy azon
nem ment át a lovas tatár! Tizenkét méter magas kőfallal vették körül az
egész ország északi határát, borzasztó munka volt, százötven évig
építették, ez csak attól a hangya kínai fajtól telt ki… De akkor már a
tatárok nem akartak ráfanyalodni a kancatejre, hogy megkóstolták a vért,
hát elindultak nyugatra Európa felé, mert annak is olyan híre volt, mint
a kínai gazdagságnak, egyik nyomta a másikat előre. Ebbe az időbe már a
finnek kiszakadtak a magyar-ugor népek közül s előre mentek északra, a
lappok még jobban északra, ezek szegények fel is szorultak maig a
Jeges-tenger partjára… de alighanem a magyarok is kószáltak ott valahol,
mert tudja, Kézai Simon, aki az utolsó Árpád-házi király idejében írta
le a magyarok történetét, azt írja egy helyen, hogy a magyarok valaha
olyan vidéken laktak, ahol örökös köd van s nyár nincsen csak három
hónapig, akkor is csak három óráig látni a napot, hat órától kilencig:
hát ez az északi sarköv leírása, az északi fény az az örökös köd és
csakugyan, ott három hónap az egész nyár… Honnan tudták volna ezt
ezelőtt hatszáz esztendővel, ha nem emlékezett volna a szájról-szájra
szálló hagyomány a személyes tapasztalatra… Na, de becsülöm az eszüket,
hogy ha ott jártak is, nem sok időt töltöttek ott, nem tetszett a
magyarnak ott a világ… Jobb lesz nekik a Duna-Tisza közén… gondolták
magukba s szépen lelegeltettek az Ural túlsó partján, le egész a Volga
mellett… Itt szakadhattak el valahol. A konzervatív öregek azt mondták:
hogy jó lesz mán nekünk ez a feőd, de a hetyke fiatalok addig
hepciáskodtak, míg tovább nem mentek, átusztattak a Volgán, elmentek a
Don mellett, azon is átúsztak a tömlőiken s úgy akadtak a Meotisi
ingoványokba, ez az itt e: a Krim félsziget. Mikor aztán itt nem fértek,
mert ezek sose fértek a bőrükbe, hát kijöttek a Dnyeperhez: itt kötöttek
szövetséget a görög császárral, itt verték meg őket a bessenyők s tovább
szorították a Dnyeszteren át, az lett az Etelköz. Hát osztán mán innen
csak egy lépés volt, hogy bejöjjenek a Kárpátokon. Be is jöttek s itt
vónánk maig… Szép hely, jó hely, csak dógozni ne kéne benne…
Misi egészen elfelejtette minden búját-baját s hangosan felnevetett.
– Igaz is, – mondta Nagy úr mosolyogva – nem eleget verekedtünk annyi
ezer esztendő óta? Csak menjen végig az Aral-tótól fel az Ural mellett
az Északi Jeges-tengerig, le az Ural mellett a Kaspi-tóig, keresztül a
Fekete-tengernél, Lebédia, Etelköz, itt Pannóniáig: és itt ezer
esztendőn keresztül tíz esztendő nem volt háború nélkül: még ennyi
békességünk se volt tán, mint most negyvennyolc óta… Már negyvennégy éve
béke van!… fel kell írni a históriába, vagy ahogy Debrecenbe mondják: a
kéménybe korommal!…
– És erre, nyugatra nincs rokonunk? – kérdezte Misi.
– Nyugat-Európában? – kiáltott fel Nagy úr. – Hogy volna!… Itt laknak a
román népek, a germán népek, a szláv népek: teljesen idegenek… A
franciák, spanyolok, olaszok? Mi közünk van hozzájuk? Vagy a németek,
angolok, svédek, norvégek, dánok, hollandok: teljesen idegenek. Vagy az
oroszok, tótok, horvátok, szerbek: pláne ezek, akik közel vannak, mind
megölő ellenségünk!… Úgy be vagyunk fogva, mint egy kalitkába. Kivel
kössünk mi szövetséget? Francia, spanyol, olasz: ezek harcolnak, míg az
érdek úgy hozza magával, aztán ünneplik egymást, mint rokonok. Német és
az angol? Nincs köztük egyéb ellentét, csak az, hogy melyik legyen az
első a világon… Ezért készek volnának az egész emberiséget lángba
borítani, de különben nagyon jól értik egymást, két testvérnyelv és
testvér észjárás… Az orosz, az pedig mint egy nagy kotlós, mind maga alá
akarja gyűjteni a szláv népecskéket… De hova csatlakozzék a magyar? A
nyelvünkben nincs egy szó, egy íz, ami ezekhez hasonlítson s éppen úgy
nincs a vérünkben sem. Csak annyi rokonság van a nyelvünk s a körülfekvő
nyelvek közt, amit felszedtünk tőlük, amivel gazdagodtunk, készen
átvettünk az ő műveltségükből, így jött be temérdek szláv szó,
megtanultuk s beolvasztottuk, germán szó, latin s román szó, amit
megvettünk, megszereztünk tőlük, de ezt is úgy átformáltuk, hogy az
édesanyja se ismerne rá… A magyar ember meg tud tanulni a világ bármely
nyelvén tökéletesen, de a magyart még soha idegen születésű meg nem
tanulta, hogy épkézláb módon tudjon rajta beszélni.
– De hát ez borzasztó, – bámészkodott Misi a térképen – semmi rokon.
– A rokonok?… Azokból pedig mi hasznunk?… Rokon volna a bolgár: de az
elvesztette az ősi nyelvét és szláv lett… Rokon volna a török: de az
mohamedán s neki semmi egyéb rokonság nincs, csak a vallásbeli. Ezért
nemcsak hogy nem voltunk velük atyafiak, de a legtöbbet tőlük szenvedtük
a világ teremtése óta. Rokonok a finnek: de szegények messze vannak s ők
is rabságban, még százszorta jobban, mint mi. Rokonok az észtek,
zürjének, szamojédek, mordvinok, cseremiszek, votjákok, osztyákok, de
hát ez má csak olyan rokonság, hogy Ádámról, Éváról, meg a diófáról.
Misi a foga közül tréfásan szólt:
– Édesapám azt úgy szokta mondani, hogy: persze hogy rokonok vagyunk, a
te anyád, meg az én anyám: két asszony.
– Igy valahogy… – mondta Nagy úr. – A Magna Ungaria, amit még most is
Jugriának írnak sok térképen, megszünt a tatárjáráskor. Az egész népet
elsodorta, szétszórta, minden önállóságtól megfosztotta a mongol áradat.
Még Mátyás király idejében tudtak valamit felőlük, mert Mátyás követeket
küldött, hogy nyomozzanak utánuk: neki volt velük célja, az országban
úgy is kevés a magyarság, betelepíti őket ide. De már akkor az orosz
birodalom egységes volt és görög keleti vallású volt a cár s nem engedte
még azt sem, hogy találkozzanak, hogy hírt vigyenek egymásról. Aztán
jött a mohácsi vész, a török rabság, akkor már senki sem gondolt többet
rájuk. Még Bethlen Gábornak sem jutott eszébe, hogy a törökökhöz küldött
követeivel próbáljon utána nyomoztatni a Kaukázusban s a Volgánál a
magyar ősrokonoknak… Nem is érezték ők ennek a szükségét, mert akkor nem
nemzeti szövetségben, hanem vallásiban éltek az emberek s az országok.
Bethlen Gábornak nem a pogány ősmagyarok voltak a rokonai, hanem a
protestáns svédek; Gusztáv Adolf volt az ő lelki testvére, nem Karakum…
meg a sabartoiasfaloi… (Igy is hívták egy időben valami ok miatt, írja
Konstantinos Porphyrogenetos, a magyarokat).
Sokáig nézték a térképet. Misire kezdett rátelepedni ismét
magányosságának érzése. Ahogy a térképet nézte, amelynek változatos
színeibe, a szép kis debreceni cipó formájú Magyarország pirossal volt
belefestve; elszédült attól a rengeteg néptömegektől, amelyek
köröskörül, zöld, sárga, lila falánksággal rajzanak, mintha mind szájat
tátana s arccal fordulna felé titokzatos, és kísérteties lények módjára.
– Fenyegetik… – mondta rebegve.
Nagy úr is soká hallgatott:
– Hát bizony, nem az a kérdés, hogy honnan szerzünk rokonokat, hanem az,
hogy meddig van haszna Európának belőlünk. Eddig is nagyon szép volt
Magyarország, de eddig szívesen lemondtak arról az élvezetről, hogy örök
csatatéren lakjanak… Mert mintha azért volna vörösre festve ez a megye,
mert ez örök vértenger volt: jöttek a bessenyők, jöttek a kúnok, jöttek
a tatárok, a török, ezeket a magyar vagy beolvasztotta s megmentette
tőlük Európát, vagy megverte s vérével védelmezte meg a Nyugatot. Hát,
istenem, Németországnak, Franciaországnak, Angliának sem volt fenékig
tejfel az élet, de hát ők veszkedhettek egymással s dolgozhattak a belső
harcok közben s azok segítségével az emberi általános kultúra építésén.
De Magyarország? Nekünk nem lehetett soha elvi vitákkal szórakozni, mi
nem akaszthattuk fel egymást tudományos problémák miatt: nekünk
egyszerűen meg kellett dögleni a török, tatár, német háborúk alatt…
Igaz, a balkáni népeknek még rosszabb volt a sorsuk… mert ezek állandó
hódoltságban éltek s voltaképen kiegészítő területek voltak a török
korban a török államhatalom számára. A szerb, bolgár, dalmát, román
népek adták a jancsárságot, ötévenként sorozták a gyerekeiket
jancsároknak, valódi töröknek nem is volt szabad az lenni s az állami
tisztviselők is mind a balkán fajokból kerültek ki, még nagyvezér is
alig volt igazi török eredetű. Tehát ebben a korban voltaképen a Balkán
élte ki magát mint török uralom s Európa ostora. De a magyarság az
mindig csak jégtörő és védőgát volt… De mi lesz a jövőben?… Az az egy
bizonyos, hogy a mult érdemeiért nem fogják fenntartani az országunkat…
sem a fajtánkat… Kell, hogy valami hasznuk legyen belőlünk. Hogy mi lesz
ez, azt nem tudom: persze, az volna a legjobb s legszebb, ha minden
magyar ember olyan kiváló volna s olyan dolgokat tudna produkálni,
amiből az egész emberiségnek haszna lenne…