ott is maradt óra végeig s velük gyakorolta a mondattani elemzést, már
tudniillik az összes utolsó padbeliekkel, így hát ők szabadon
beszélhettek egy-egy szót.
– Hát hol a reskontó? – lökdöste oldalba Orczy a középső ujja bütykével
Misit.
– Visszaadtam az öregnek, no.
– És nem emlékszel a számokra?
– Nem.
– Elég csacsi vagy. Hisz ez a fontos!…
Kicsit hallgattak, mert Gyéres mellett nem igen lehet »privát
konverzációkat« folytatni, ahogy ő nevezi, később azonban egészen
odahajlott Misihez.
– Te, itt nagy pénzt lehet nyerni! mikor Rudolf bátyámnak mondtam, hogy
én teszek a lutrira egy hatost s nyerek négy forintot és akkor veszek
rajta egy pár niklírozott korcsolyát, olyan kosorrút, ő azt mondta rá,
hogy: barátom, ha én lutrihoz nyulok, akkor én nagy pénzt akarok nyerni,
nem négy forintot, nem is ezeret, hanem pénzt!… Azért mondom, hogy te
nem is tudod, miről van szó!…
Misi nem szólt, csak magába húzódott, mint egy kis sündisznó. Hiszen az
kell neki éppen, hogy most kezdjen el nőni előtte a nyerési lehetőség…
Ez is eddig nem tudott szólani, most meg hogy macerálja.
Inkább odahúzódott Gimesihez, akit kimondhatatlanul szeretett ma, mert
utóvégre őmiatta verekedett meg.
Gimesi folyton a fejebúbjához nyúlkált: – Fáj? – kérdezte tőle.
– Ó, sokat adok rájuk, ha megharagítanak, úgy falhoz mázolom, hogy…
De nagyon rosszkedvű volt Gimesi s ő el is húzódott, félt, hogy
megbántja a részvétével, csak a lelke párolgott felé.
Óra után Orczy, tudva, hogy Misi Gimesivel jobb viszonyban van, hozzá
ment s neki mondta:
– Gimesi, te, te Gimesi, bokszold ki ebből a Misiből, hogy milyen
számokat tett meg a lutrira.
– Mér, nyert? – kérdezte Gimesi.
– Ő nem tudja, hogy ő mit tett meg.
– Nem tudod? – mondta Gimesi s szemöldöktelen szemeit feltátotta, kis
nedves, japános ferde szemei olyan keserves bizalommal néztek és
csodálkozással.
– Majd ha én megdögönyözöm, akkor tudja. Evvel nem bír senki, mer ez
olyan csökönyös, mint a vadszamár, de én ismerem a nyitját, adok neki
egy gáncsot, akkor elvágódik, osztán akkor addig dögönyözöm, míg olyan
puha lesz…
Misi azonban csak ült tovább, mosolygott s nem szólt. Jaj, sokért nem
adta volna, ha többet senki sem említené a lutrit…
– Mondod, vagy nem mondod! – kiáltott Gimesi.
– Haggyatok békén.
– Csakhogy én nem vagyok ám az öreg Názó, – mondta Gimesi egyre
idegesebben és egyre hangosabban, – nyertél vagy nem nyertél?
– Nem nyertem.
– Mondd meg a számokat!… De mondd meg!… Nem mondod meg… Hiszen én úgy
kirázom ebből a számokat, csakúgy kipotyog belőle.
Ezzel tréfásan, de már izzott a szeme, megfogta a Misi nyakát s kezdte
felülről rázni.
– No ne ostobáskodj, – mondta Misi olyan gyöngédséggel és szeretettel,
szinte sírt tőle.
– Mondod, vagy nem mondod!
– Nem!!
Erre Gimesi teljes erővel megfogta a fejét s odaütötte dühében az
asztalhoz.
Misi meglepetésében lélegzethez sem jutott!
– Nem mondod, nem mondod? – s Gimesi, mintha megőrült volna, elkezdte
verni a fejével az asztalt. Misinek pedig ez volt a legérzékenyebb, mert
neki mindjárt fájt a feje a legcsekélyebb érintésre is, hát felugrott s
könyökkel úgy vágta mellbe a kis vékony Gimesit, hogy az kiesett a
padból s lerepült a padsorok közepére. Ott hevert egy kicsit s látni
lehetett, hogy levegő után kapkod; Misi igen megijedt érte és sápadtan s
rettegve hajlott föléje, hogy felsegítse. De Gimesi abban a percben
felpattant s mint egy hörcsög ugrott neki s elkezdte a fejét verni, mint
az elébb őtet Szegedi.
A fiúk mind körülállották, Misinek megint csak a harmadik, negyedik
ütésnél gyúlt fel a vére, eleinte nem akarta komolyan venni, de akkor
aztán elvesztette az eszét, ráugrott Gimesire, belevágott ököllel az
arcába, aztán átölelte s lerántotta a földre s érezte, ahogy a kis
sovány nyakát a markába fogta s szorongatta és nyomta a földhöz, hogy
azt hitte, mindjárt elszakad a körme közt. Igaz, közben Gimesi egyre
csépelt és karmolt, de ez semmi se volt, ő végre is rátérdelt a nyakára
s mikor ott látta a térde alatt annak a sovány, vékony kis arcát, ahogy
iszonyú dühvel és gyűlölettel s jóság és megbocsátás nélkül vergődött a
keze közt, mint egy pulyka, akkor kitört belőle a sírás, felugrott róla
s be a padba, leborult a helyére és elkezdett kimondhatatlanul zokogni.
Gimesi csakugyan halálosan megszégyenítve és bosszút lihegve
tápászkodott fel, a fiúk mind körülállták s szótlanul nézték a
verekedést, Orczy folyton kiabálta, hogy megőrültetek, ugyan válasszátok
el őket. De a cívisgyerekek, akik soha nem szoktak verekedni, isteni
flegmával vették őket körül s nevetés nélkül nézték, mi lesz.
– Ne bömbölj úgy, – morgott Gimesi, akinek véres volt a szemealja, de
nem sírt.
Misi erőt vett magán s lecsillapodott.
– De min vesztek össze, – min vesztek össze, – kérdezte egyre
kétségbeesettebben Tannenbaum.
– Fityfene tudja, – mondta A. Sánta s helyre ment s előkészítette a
következő órára a számtanfüzetet. Ez is egy olyan igazi cívisfiú volt,
ezt nem hozta ki a nyugalmából semmi!
Varga János, aki a hátuk mögött ült, odahajlott Gimesihez:
– Mi vót ez tulajdonképen?
– Hisz ez egy komisz paraszt, – mondta Gimesi és zsebkendővel nyomogatta
a szeme alatt.
Misiben végig-végig vonaglott a szó, felgyújtotta s felperzselte a
szívét.
Elhatározta, hogy soha az életben többet szót nem fog szólni Gimesihez.
De már az egész osztály meg volt vadulva, hátul is, mindenfelé verekedés
volt. Minden ok nélkül csakúgy pofozták egymást a fiúk. Közben nevettek
is, káromkodtak is, ez a mai nap bolondok napja volt.
Akkor bejött Bátori tanár úr s megdöbbenve, villámló szemmel látta a pad
tetején dulakodókat. Botjával, amely görbevégű tölgyfa bot volt, nagyot
csapott az asztalra s arra az egész osztály olyan lett, mint a kezes
bárány.
Egy pillanat mulva mindenki a helyén volt s kushadt és lapult. Bátori
tanár úrtól jobban féltek, mint a tűztől.
Misi is elfelejtette a bánatát s megdermedve nézett a tanár úrra, még
mikor leültek is.
– Kezeket padra! – kiáltotta a tanár, – s mint a ropogó tűz csapták
mindannyian a két tenyerüket a padra maguk elé.
Bátori tanár úr végigjártatta a szemét rajtuk mint egy oroszlán s
mondta:
– Meglátom én… lesz-e rend…
Leült az osztálykönyvhöz s befirkantotta az óráját. Akkor felállott,
fogta a krétát, finoman papirba csavarta, a két ujja közé vette s azt
mondta:
– A hár-mas… szabály!…
Egész órában jótékony feszültség és fegyelem volt. Valamennyiüket
megnyugtatta a tanár energiája, de ez egész órán úgy beszélt, mint egy
bakakáplár, kurtán, határozottan, keményen…
Az utolsó óra torna volt.
Ujjongva és nekiszabadulva rohantak a tornaterembe.
Ez egy nagy terem volt a földszinten, ablakai ennek is a hátulsó udvarra
nyiltak, első fele deszkapadlóval volt beborítva, de hátul a terem
harmada pompás cserhéjjal volt borítva, abban igen jól lehetett volna
taposni, ugrálni, ha valaki leesett a bakról, nem törte ki a nyakát.
Itt nem szeretett lenni Misi. Amennyire első volt, vagy az elsők közt
érezte magát az osztályban, annyira utolsó volt itt. Már az is fájdalmas
volt, hogy nagyság szerint lévén felállítva, hátulról az ötödik volt.
Utána következett a kicsik felé Gimesi, azután egy kis csizmás fiú,
Tikos Gyuri, egy igazi cívisgyerek, olyan komoly, magától sosem nevet,
kis barna gyerek, amilyen kurta, olyan öreges, ezzel nem lehet
verekedni, ha ennek valaki azt mondja, hogy pofonváglak, akkor
feljelenti a tanárnak. Nem azért, mintha félne, vagy mintha ártani
akarna a másiknak, hanem azért, mert a vériben van, hogy a közrend
oltalma alá helyezze magát. Ezzel éppen azért igen jó tornaórai
barátságban van, tetszik neki benne az is, hogy bátran járhat csizmában
és feketezsinóros szürke magyar ruhában, amit neki nem lehet viselnie,
mert ő már otthon sem számított a parasztok közé, ő szegényke olyan
félvér, se nem paraszt, se nem úr, vagy inkább, ahogy ő kezdi érezni:
telivér, mindkettőbe egyformán tartozik. Most nagyon szeretné
visszacsinálni, hogy év elején kicserélték a helyet, a tanár úr rendezte
őket, hogy Tikos esett őmellé, s a következő volt Gimesi, mivel azonban
ő szerelmes volt a drága Gimesibe, a komisz pofozógépbe, akire most rá
se tud nézni, hát, mikor a tanár elfordult, egyszerűen megrántotta a
karját s előbbre húzta, úgy hogy mellé jőjjön. Tikos akkor nagyon
orrolt, féltek is, hogy feljelenti, de aztán nem bánta, mert utána
következett Simonffy Pisti, aki a debreceni polgármesternek volt
unokaöccse vagy mije, hát amellett szívesebben volt, mint akárki mellett
az osztályban. Ez is egy igazi nagyszerű gyerek volt, olyan kotnyeles,
hogy mindenkibe belekötött. Állandóan futkározott, mint egy kis
pincsikutya, sok bátyja volt s óra közben sorra futotta az osztályokat,
hol az ötödikbe volt, hol a hetedikbe, hol a negyedikbe s mindenütt bent
lakott, és hogy olyan picike volt, valósággal dédelgették az idegen
osztályokban, ha bement Pisti, akkor vállra kapták, cigarettát adtak
neki és folyton egészen furcsán heccelődtek vele. Ő szokta aztán a
pletykákat hordani a többi osztályból.
– Tudjátok, mit mondott a vín baka a negyedikbe?
– Mit? – állották rögtön körül.
– Csuka firkált a táblán, mikor bejött, az öreg baka rávágott a bottal,
oszt aszongya: »hogy hijnak te gaz peniperda«. Ammeg aszongya: »Csuka…«
– »Csuka! azt látom a szádrul… de a másik neved.«
Orczy odafutott hozzájuk s nevetve nézett, de nem kérdezte meg, min
nevetnek. Pisti persze Orczynak nagyon kedvébe járt, mert ő legjobban
tudta, milyen nagy urak Orczyék hát habzsolva rögtön még egyszer:
– A vinbaka a nigybe rávágott a Csuka fenekire, hogy a táblán firkált,
oszt aszongya neki, hogy hogy hijnak…
– Látom a szádrul, – mondta Orczy leintve, hogy már ismeri.
– Aha.
– Nagy Sándor gyorsírással jegyzi, amit a vén baka mond, mi együtt
szoktunk menni a Kossuth-utca sarkáig, hát nekem elmondja mindennap. Te,
Pisti, igaz, hogy Gyéres a Margitai Magdának udvarol?
Pisti kerekre nyitotta a szemét s tünődve mondta:
– Jár oda!
– Stimmt, – mondta Orczy. – Mikor jár?
– Majd én megtudom pontosan, majd elmegyek ma este, kiszagolni.
Orczy nevetett:
– Nagy Sándor mondta tegnap, hogy ő rájött. Féltékeny.
– Ki? Nagy Sándor?
– Igen, verset írt a Margitai Magdához; tegnap a jégen oda is adta neki:
Úgy kezdődik, hogy:
Hallottam szavadat
És nem hallottalak,
A szemedbe néztem
És mégse láttalak.
azt mondta, hogy Gyérest kihijja párbajra.
– Nagy Sándor?
Orczy kuncogva nevetett s Misi tátott szájjal hallgatott.
Ebben a percben felharsant egy hatalmas hang:
– Sora-kozz!
Bejött a tornatanár az oldalfülkéből, amelyiknek az ajtaja felett föl
volt írva három nagy E betű s egyszerre megindult a sorakozás. Már
félig-meddig úgyis sorba állottak.
– Egyenesen azt a sort!… Mi van ott!… Kinek van ott olyan nagy hasa!…
Viii-gyázz!…
Mereven és katonásan állottak.
– Körbenjárás… iiin-dujj!… Egy-kettő, egy! kettő!…
Megindultak végig a hosszú termen, egyik a másik után.
– Vágjuk azt a bakkancsot!… Egy! kettő! egy! kető!… egykető, azt a
fűzfánfütyölőjét. Fu-tó-lé-pés!… etyket, etyket, etyket…
Mikor vagy kétszer körülszaladtak, akkor végre: Ájj!
Éppen a helyükre értek vissza: Pihenj…
Mindig ez volt az óra kezdete.
Misi borzasztóan únta ezt az egész dolgot, az egész tornaóra olyan nagy
butaság volt. Most felvonultak a bakhoz s át kellett ugrani az alacsony
bakot. Még a nagyok csak könnyen megtették, mert hosszú lábuk volt, de
ők kicsik, már fent maradtak a bak hátán s akkor érezni kellett a tanár
mély megvetését.
A tornatanár, Szüts Istók, vastag kis ember volt, kis fekete bajszú
kövér ember, peckes, őrmesteresen beszélt s olyan vastag válla, karja
volt, hogy kidagadt a kabátból, de azért soha semmit sem mutatott meg,
csak kommandírozott, szerette az erős gyerekeket, azokat külön
dolgoztatta, az volt neki a jó tornász, aki hazulról vaskosan, erősen
jött el, a többi kákabélűre rá se nézett. Kötelességből végigengedte
azokat is a tornaszereken, de valahogy úgy érezte, hogy ezek csak
bepiszkítják a nyújtót meg a korlátot. Az előtornászok, azok igen!
Azokat külön csapatba állította s külön gyakorlatokat végeztetett velük,
még nevetett is velük, de ezeket a hitvány cafatokat megvetette s nyolc
év alatt sem ismerte meg egyiket a másiktól. Papnak készült, de rendes
szokás szerint hamarabb házasodott, mint állása lett volna s mivel Szüts
Istók a kollégium dísze volt tizenkét esztendőn át, megválasztották az
öreg Zábráczky professzor nyugdíjba vonulása után tornatanárnak. Az öreg
Zábráczky tudniillik szépírást és tornát tanított, mert ehhez a két
tantárgyhoz nem kellett semmi képesítés, sem képesség: ő még a régi
világ embere volt… egy régi püspöknek a teremtménye…
Misi mély bánatában, hogy a reskontó is elveszett, meg Gimesivel is
összeverekedett, nem bírt nekifutni a baknak s fel sem bírt ugrani a
tetejére:
– Na mi lesz! beszakadt a madzag! – kiáltotta Szüts Istók.
Misi el akart kullogni a bak mellett, de ráripakodott a tanár:
– Még eccer!
Vissza kellett mennie s újra nekiiramodni; megint csak nem bírt semmi
lendületet venni, ott maradt a bakhoz támaszkodva.
– Még eccer!!…!
Harmadszor is visszabandukolt.
– Fu-uss!
Nekiindult, de futás közben megcsendesedett s egyszer csak elszánta
magát, abbahagyta a futást, kiállott s félrement, nem futott a bakig
sem.
Szüts Istók a száját is kitátotta!
– Gyere csak vissza! gyeere csak vissza, gyeeere csak!… – integetett
neki begörbített ujjal. – Hogy megy az a virtus?… Hadd lássam csak még
eccer azt a futást!
Misi megállott, már teljesen ki volt merülve az izgalmaktól s
megcsökönyösödött, ott maradt a helyén.
– Egy-kettő! – toppantott nagyot Szüts Istók.
Ő nem szólt és nem mozdult.
– Lökjétek ódalba, mert ha én lököm meg átrepül a nagytemplom gombján…
A szeme szikrát szórt s iszonyú tagjait kifeszítve, indulásra készen
állott, hogy rátapos a gyerekre.
De Misi összeszorította a fogát s nem mozdult.
– Megtagadod az engedelmességet?!… Renitencia!!… ordított a tanár.
S egy lépést tett előre. A fiúk rettegve várták, mi fog most történni.
Akkor Orczy kilépett a sorból s azt mondta:
– Tanár úr kérem, Nyilas Mihály beteg.
– Nem kérdeztem!
Orczy persze el volt bizakodva, hogy neki szabad a gyámoltalanok és
szerencsétlenek védőjének fellépni, de itt nem volt első, itt tornaóra
volt s Szüts Istóknak éppen annyit számított a suta lábaival, mint
Nyilas Misi.
Orczy nem vonult vissza, hanem azt mondta:
– Bocsánatot kérek; ami igazság, az igazság!
Szüts Istók rábámult, lihegve és magából kikelve, mint egy vadkan.
Konstatálta, hogy a gyereknek finomabb inge van, mint másnak s
finomabban van fésülve, szóval, hogy ez egy úri majom és ez úgy
felbőszítette, mint bikát a veres posztó: személyes sértésnek
tekintette, pályavégzetlensége, paraszt eredete és titkos iszákossága
kritikájának, hogy ez az úri fiú így mer vele packázni s most egyszerre
reá fordult minden dühe.
– Gyer ide! – hörögte, szinte kéken a vérömléstől.
Orczy bátran s kihúzott derékkal lépkedett előre.
– Ide! – ordított Szüts Istók s a lába elé mutatott.
Orczy most már egy kicsit óvatosabban közeledett, látta, hogy itt most
egy pofon készül s ez elijesztette, csodálkozott is, fel is volt
háborodva és nem szerette volna megkapni…
De azért most már nem tehetett egyebet, a szemébe meredt a tanárnak,
egyenesen, mereven, bátran, az osztály lélegzetvisszafojtva leste, mi
lesz.
Egy pillanat telt el így, Orczy érezte, hogy halálsápadt, de nem
retirált.
Ellenben Szüts Istók meggondolta, hogy ez a fiú semmi egyebet nem
csinált, mint hogy rossz tornász, féreg… hát az utolsó pillanatban,
mikor már el is kezdte mondani rekedten, hogy:
– Na hát, hogy eszedbe jusson, hogy a más dolgába többet ne üsd bele az
orrodat… úrfi… – s felemelte a kezét:… abban a pillanatban megpödörte a
bajszát, azzal a parasztlegényes mozdulattal, ahogy odakinn a szérűn
szokás ráijeszteni valakire pofonigérő kézmozdítással, aztán
bajuszpedrésre fordítani a tréfát.
– No… te giliszta… – mondta, – hát az ott ki fog állani. Ha beteg,
menjen a pokolba… És most te fogsz helyette ugrani!… Ajn cváj…
Orczy az igazat megvallva, hősiesebben ki tudott volna állani egy pofont
is, mint ezt talpraesetten megtegye, de azért nekiiramodott s
szerencsésen megcsökött a bak előtt, nem bírt felugrani rá. Épúgy járt,
mint Misi. Nem is volt illő, hogy egy jeles tanuló jó tornász legyen.
– Na! Gratulálok! – mondta Szüts Istók. – Mi az istenharagjának küldenek
nekem ide ilyen gilisztákat…
Orczy szégyenkezve, de mikor a fiúkkal szembe fordult, magát elnevetve
kotródott be a sorba. Szüts Istók utána nézett s meglátta Misit, aki még
most is a helyén állt:
– Ki a sorból!
Misi nem mozdult, azt akarta mondani, hogy ő nem beteg. De egyszerre
csak szédülést érzett s eltántorgott a falig, abba beletámaszkodott két
tenyérrel s lassan elvesztette az eszméletét. Lezuhant a földre.
Szüts Istók csodálkozva nézte:
– Öntsetek egy pohár vizet a nyakába, – mondta – no Güzümiska, –
kiáltott rá Simonffy Pistire, aki legközelebb volt hozzá, s kicsisége
mellett ügyes kis tornász volt, tehát ismerte, ott van az asztalon, a
szobámba.
Pisti futva szaladt be s mindjárt jött vissza egy félig tele
vizespohárral. A kezét belemártotta s elkezdte fröcskölni vele a Misi
arcát.
Misi undorodva eszmélt magára, iszonyú bűzt érzett, a pohárban nem víz
volt, hanem pálinka.
Szüts Istók elvörösödött s szidta magában a saját buta fejit, hogy ez
kiment az eszéből.
A fiúk lassan megérezték a pálinka szagát s elkezdtek nevetgélni, de
Istók elordította magát.
– Vi-gyázz!
Ez mindenre orvosság volt.
– Barta! Kelemen!… ültessétek le arra a kötélcsomóra.
Persze ő csak a jó tornászok segítségét tudta valamire becsülni s így
Orczynak, Gimesinek és Simonffynak helyre kellett menniök, hogy a két
előtornász leültesse Misit.
Barta nagyon meg volt hatva, sajnálta Misit, mert igen tisztelte odabent
az osztályban s most először életében maró megjegyzést tett Istókra:
– Vizespohárbul issza a pájinkát ez a marha.
Misi végre megnyugodott. Jó volt ott ülni a kötélcsomón, hátát a hideg
falnak támasztotta s bágyadtan összeesve ült. A tornaterem kavargott és
szédelgett előtte s egész óra alatt ásítozott és hideglelős borzongást
érzett.
Egyszer meglátta, hogy Orczy és Gimesi beszélgetnek s akkor a szeme tele
lett könnyel: milyen jók hozzá, ma már mind a kettő megverekedett érte.
Ezalatt Gimesi azt mondta Orczynak:
– Én tudom, mi a baja… Elvesztette a reskontót, pedig kihúzták a
számait.
– Ne beszélj! – mondta Orczy ámulva.
– Én tudom, mik az ő számai, leírta nálunk! És most megkérdeztem Sándor
Mihálytól és barátom, csak a 22-őt nem húzták ki, a másik négyet
kihúzták, úgy látom.
Orczy azt mondta:
– Hátha ellopták?… Nincs kizárva!…
Gimesi ettől meg volt lepetve, erre nem gondolt.
Szüts Istók odanézett s meglátta a rendetlenséget, mert torna alatt
mindenkinek a helyén kell állani s várni, míg a hatvan gyerek után
megint rá kerül a sor… Odanézett hát keményen s kitartóan s még mikor a
helyére kotródott is a két gyerek, még mindig nézte őket, kemény
kutyakorbácsos pillantással.
Misi pedig azt gondolta magában, hogy ő már megverte a drága jó Gimesit,
amiért pártját fogta, hálából… Biztos, hogy Orczyhoz is komisz lesz,
mert hiszen ő csak egy komisz paraszt…
Az orrán keresztül szivárgott le a könny a szájába s ő nyelte és
pisszegett magában, ájuldozva s szédelegve és szerette volna letenni a
fejét az édesanyja ölébe. De hol van ő szegény… Szegény édesanya…
VIII. FEJEZET
amelyből kitűnik, hogy Misi olyan gyerek, aki nem szereti, ha vele
foglalkoznak, kivált mikor valami kellemetlenség áll a háta mögött:
hagyják békén: jó ilyenkor haza és nagy gondokra gondolni, jó
elfelejteni a nagy mellett a kis bajt.
Ebéd után leült a helyére s tanulni akart. A szoba üres volt, csak Nagy
úr feküdt az ágyán s olvasott. Ő kihúzta a fiókját s eszébe jutott a
megkezdett levél, amit a szüleinek kezdett írni, de már legalább egy
hete csak ott volt a fiókban, ezt hamar elővette s kikészített tintát,
tollat:
»Édes jó szüleim!
Ne tessék haragudni édes jó szüleim, hogy olyan régen nem írtam édes jó
szüleimnek, de
Ennyi volt a levél. Darabig nézte, nézte, csak ott ne volna az a de,
akkor tudná folytatni, de mit írjon, hogy mért nem írt eddig? Hazudni
nem mert, mert folyton ott világolt mögötte, a nyakát sütötte az
édesanyja szava: »fiam, mindig úgy viseld magad, mintha látnálak…
Gondold azt, hogy az én szemem lát s akkor soha nem teszel semmit, ami
nem helyes.«
Érezte azt a jó szemet, szinte csiklandozta a félelem a torkát s
csüggedten nézte a levelet.
Nagy úr az ágyon megmozdult, erre ő hamar bemártotta a tollat a tintába
s írni kezdett:
… nem volt időm, mert minden délután öttől hatig felolvasok egy öreg
úrnak, aki vak s tíz krajcárt fizet egyórai olvasásért, csakhogy már egy
félórával előbb kell elindulni, mert elkésni nem lehet, mikor pedig
hazajövök, akkor van a vacsora a konviktusban, este pedig tanulni kell
és szerdán, szombaton délután sem írhatok, mert akkor egy
osztálytársamat kell tanítani latinra és számtanra, ezért nem írhattam
idáig még édes jó szüleimnek.
Itt megállott s pihent, ebből elég jól kivágta magát, mosolygott is egy
kicsit örömében. Erre még édesanyja se szólhatna úgy-e semmit.
Kint fujt a szél s havas lucskot vert az ablakhoz. Szegény édesanyját
látta most, ahogy meztelen karral viszi a moslékot a disznónak.
Lekönyökölt az asztalra s nézte, nézte vakulásig a saját betűit, közben
eszébe jutott, tavaly, mikor ő otthon volt. Megérkezett egyszer hozzájuk
az »András bátyám«, az édesanyjának a testvére, gépészkovács, nagyon
derék, jó ember, okos ember, szépen tud beszélni, mindig mintha
prédikálna, mert pap szeretett volna lenni, de nem taníttatták ki, szép
kongó hangja van, mindenkit túlkiált s mindig csak szépeket és jókat
mond, mintha a katedráról mondaná a híveknek s ott volt egész télen
náluk, mert nem volt állása, csak rakta a fát a tűzre s ott ült a kis
széken, csak olvasott egész télen, regényeket olvasott meg újságot és
gépészeti könyveket s miatta mindig jobban kellett főzni, mert ő bizony
nem ette meg a hitvány ételeket, bort is ivott néha, fél litert hozatott
ővele a kocsmából s megitta, mondta néha: »Bertalan, gyere igyál egy
pohár bort!« De az édesapja azt kiáltotta rá: »Dehogy iszok, akkor nem
tudok dógozni!…« Mert ő egész télen szántalpat faragott s egyszer is egy
ilyen rút zimankós időben kinn kínlódik egy nagy tőkével, amit el
kellett ékekkel hasítani s ahogy ott birkózik, kimelegedve, megy kifelé
az édesanyja s látja az urát, hogy a rút időben hogy veszkődik szegény,
hamar bemegy s azt mondja Andrásnak: »Ugyan te!… Van neked lelked!… El
tudod nézni, hogy az a szegény ember úgy kínlódik avval a nagy fával!…
Ereggy segíteni neki!«… Arra az András bátyám megmozdul nehézkesen s
kinéz a könyvből s azt mondja felduzmaszkodva: »Dehogy megyek! Eszem
ágába sincs!«… Avval visszafeküdt a könyvbe s tovább olvasott. Kis idő
mulva mérgesen felállt s elment hazulról.
Édesanyja hangot se lelt, csak kifordult a szobából s odakint sírt, ő
ott pisszegett körülötte, bezzeg szívesen segített volna! ki is ment,
legalább nézni! ott fagyoskodott darabig az édesapja mellett s kékre
fagyva didergett, mikor észrevette az apa s rákiáltott: »Mit vacogsz
itt! takarodj be!« De ő csak állt. Igazat megvallva, szívesen szaladt
volna be, mert kint rettenetes hideg volt s neki valósággal fájt a
hideg. Senki sem tudta az ő önfeláldozását, sem apja, sem anyja, sem más
s ez még jobban fájt, mindjárt veszekedett is kis öccseivel, akik a
szobában lármáztak: csend legyen! s meg is rázta a kis Ferikét.