gróf úrfiak nevelője járt Egyiptomban s minden órán szóba hozta Égyiptus
országát: – »Mikor én Égyiptus országába jártam, – mondta az öreg
dünnyögő hangján: – hát látok ott két nagy fertelmes krokogyélus
madarat!…« – Kibubbanva kezdett hahotázni az osztály, – »hát kitáttya a
száját a krokogyélus madár: én pedig fogom a szimpla puskám, osztán jól
rádupláztam!…« – Sikongó, visongó halk kacagásba törtek ki a fiúk s a
legközelebbi padban levők is mind előre hajoltak, a hátrábblevők pedig
ráfeküdtek a padjaikra, hogy szinte belebujtak Orczyba, aki erre még
halkabban kezdett mesélni, de még elevenebb gesztusokkal, – »hát az én
pflintám golóbisa puff belevágott az egyik krokogyélus madár
jobbszemibe, onnan meg átugrott a másik krokogyélus madár balszemibe,
onnan újra ki s belecsapott az egyik krokogyélus balszemibe, oszt abból
esmég újra visszapattant és belecsapott a másik krokogyélus jobbszemibe:
ëccóval, édës fiam, mind a két krokogyélus madárnak mind a négy szeme
püff, odalett.«
A fiúk röhögtek, majd kihasadtak, a másik oldalról lassan megmozdult az
egész osztály s mind Orczy szájába torlódott. De ez hirtelen megállt a
mesében s más hangon, de újra az öreg professzort utánozva azt mondta:
– »Ejnye, édes fiam, de szëmtëlën ëmbërëk vagytok, hogy
ideszëmtëlënkëdtëk.«
Ennek még nagyobb hatása volt, mert nem volt óra, hogy ezt egynéhányszor
ne hallották volna, hogy »szëmtëlën ëmbër«.
– Tanár úr, ezt álmodni teccett? – szólt hátúrábbról egy fiú. Orczy
rácsapott:
– Te szëmtëlën ember!… nem való vagy becsületes emberek közé: ájj ide
mellém…
Ezen még Misinek is nevetni kellett, hátradűlt a padban s kinyitotta a
száját, lehúnyta a szemét, hátravetette a fejét és soká nevetett, mintha
aludnék.
Közben bejött a kis öreg tanár, feldöcögött a pódiumra, a fiúk egy
pillanat alatt mind helyre rebbentek, ő még mindig úgy ült ott nevetve,
nyitott szájjal, félrebillent fejjel, észrevett valami mozgást, de
annyira ki volt merülve az éjszakai sok sírástól, hogy üres, fájó
gyomorral ülve maradt s csak nevetett.
Aztán csönd lett, ő is magához tért, tenyerével megdörzsölte arcát,
fejét, megvakarta haját, nyakát, ásított s a szeme könnyes lett, akkor
megszólalt a tanár hangja, most már az igazi, a katedrán:
– Nyilas Mihály.
Azt hitte, a villám csapott le mellette. Nem is akart felállani: ez
lehetetlen. Oly sokáig maradt ülve, hogy mozgás támadt s nyugtalanság és
mindenki ránézett.
Akkor felállott, halálsápadtan s ránézett a tanárra szúrós sötét
szemeivel, az arca egészen be volt esve s kemény kis szemöldökei
makacsul szegeződtek az öregre, mint felvont apró íjak.
Az volt a szokás, hogy ki kellett menni szó nélkül a táblához, amelyre
fel volt feszítve Franciaország térképe s elmondani a mai leckét. Két
oldalról Orczy és Gimesi ijedten és csodálkozva nézték, mit akar, Gimesi
felállt, hogy helyet adjon neki, hogy kimehessen. Erre kiment.
Tántorgó léptekkel botorkált fel a tábláig és megállott a térkép előtt.
– No, édës fiam, hát mi volt fëladva mára.
Misi hallgatott, egy pillanatra lehúnyta a szemét s nagyot szédült vele
a világ, rettenve kellett felnyitni tágra a szemét, hogy el ne essen.
Aztán tétován a térkép felé fordult s homályosan villózott előtte a
francia föld képe, amely, mint egy cifra kendő terült el, a tengerbe
vetett csipkés sarkával s barna hegyek foltja folyik le róla jobbról, a
déli tengerek felé.
– Nahát, úgy-e, Franciaország… – mondta a tanár. – Milyen ez a
Franciaország: úgy-e két képet mutat, keleten inkább hegység, nyugaton
síkság… Délen… mi van délen, hogy híják azt a vastag hegységet délen…
Az osztály feszülten figyelt, senki sem értette Nyilast, aki mintha
megnémult volna, egy szót sem szólt.
De nem szólt, most már csak azért sem. Most már lassan eszébe jutott a
mult óra, akkor sem nagyon figyelt ugyan, de azért lassan fölismerte a
térképen a Pyrenaeust, eszébe jutott a Roncevallesi hágó… Ronczevallesz,
Ronczevallesz… mondta magában.
– Ez a nagy hegység egészen elzárja a francia földet a spanyoltól… csak
hol lehet átmenni rajta?… milyen hágón?… a Ron… a Ron… A Ronszvalli
hágón…
– Ronczevallesz, Ronczevallesz, – mondta magában Misi…
A kicsi kis öreg tanár, aki úgy össze volt töpörödve, mintha megaszalták
volna az élet kemencéjében, de egészen rózsaszínű volt és galambfehér
ősz, szokása szerint hirtelen méregbe jött:
– Ejnye, édes fiam, de szëmtëlën ëmbër vagy…
Akkor azonban meggondolta, hogy kivel áll szemben, mégis az első padban
ülő ember az a kis szemtelen ember, az öreg tanár pedig, a volt grófi
nevelő: nagyon bele volt gyökeresedve minden tekintély tisztelete.
Megbánta hát, amit hirtelen kibökött s jóvá akarta tenni, leszállott a
tanári székéről s a térképhez menve, hozzáfogott elmagyarázni
szóról-szóra ugyanúgy, mint az előző órán az egész leckét. Igy
elbeszélgetett egy jó negyedóráig. Misi folyton előre mondta magában
azoknak a helyeknek a neveit, amiket kinyögni készült az öreg: Jura
hegység, Kotdor és a Langréi fennsík… Ardennek, Cevennek… mind eszébe
jutottak, de a száját annál makacsabul szorította össze s ha agyonverik,
akkor se mondta volna ki:
– Itt van az az Aurignac, ahol – folytatta a kis öreg, – most 1852-ben
egy útkaparó napfényre hozta a legérdekesebb őstemetkezőhelyet, még a
történelem előtti korszakból, amely temetkezési helyen együtt
találtatott meg az emberi csontvázakkal együtt az ősvilág kihalt
állatainak a csontja is, így a barlangi medvének, hiénának, oroszlánnak,
mammutnak, rinocerosznak a csontja, ez bizonyítja, hogy az ember egy
korban élt ezekkel az állatokkal…
Misi csodálkozva nézett rá, már beszélt erről az öreg úr mult órán is, a
neanderthali ősemberről, de még sose kapta meg ilyen közelről: az öreg
úr úgy mondta ki, hogy _most_ 1852-ben, mintha tavaly lett volna, így
mondta neki, aki csaknem 30 évvel később született, erre maga az az
őskor is egész közel jött hozzá s egyszerre felvillant előtte valami
homályos kép, hogy az ősember bebúvik a barlangba, ahol már van egy
medve, oroszlán, mammut… De a mammut hogy fér be… A szeme felnyílása s
az arcán az értelem és a figyelem felcsillanása megragadta a tanárt s
egészen hozzá hajolva elkezdett neki magyarázni…
– A történelem előtti korszakban természetesen!… mert a történelem már
nem ismeri az ilyen életmódot, de hisz a történelem az csak itt kezdődik
tegnapelőtt, az egyiptomi piramisokat összesen négy-ötezer éve
építették, ellenben azt a koponyát, amit ott találtak, na hol is, itt
Düsseldorf mellett, na, számtalanszor ejti ki az ember a nevét…
Az öreg kínosan küzdött a memóriájával s Misi kibökte:
– Neanderthal…
– Ott, ott, igen, – mondta az öreg úr s vékony kis kezével megérintette
a kisdiák vállát: – A neandertháli koponyát a diluviál-képletben
találták!… annak is a legalsó rétegében… pedig a geológusok azt az időt,
míg a diluviál-réteg lerakódott és rajta az alluviál-réteg… ezt az időtt
legalább 200–300.000 évre becsülik… Nos, ha a neanderthali koponyánk
300.000 éves, de lehet sokkal több is, ám maradjunk meg a 300.000-nél:
hányadik ivadéka volt az, aki a piramisokhoz hordta a követ?… Nem szabad
könnyelműen oly szókat mondani, hogy ez vagy az régen volt… a
régmultban… Neked régen volt, ami gyermekkorodban történt, de az nekem
csak tegnap volt, mert én már harminc éve tanár voltam, mikor te
születtél… és ami nekem régen volt, mi az a magyar nemzet történetében,
az még mindig csak a _ma_, hiszen a magyar állam ezer éve áll fenn!… És
ha történelmileg nézzük, nekünk Árpád régen volt, pedig hozzá képest a
peloponnézusi háború őskor, s ehhez a babilóniai építkezések még ősibbek
s akkor vége a történelemnek… Négy-ötezer év az egész, ameddig vissza
tudunk nézni írott vagy faragott emlékek által… S ime itt van a floridai
korall-képződésű félsziget, amely az Agassis számítása szerint 135.000
év alatt képződött s így a benne talált emberi állkapocs, helyzetének
mélysége után ítélve, mintegy 10.000 éves lehet… S ez az állkapocs már a
ma kiképződött és érvényes emberi állkapocs… tehát, tízezer évvel
ezelőtt már az ember ugyanúgy készen volt, mint ma: csak mások voltak az
életviszonyai… de a te neanderthali koponyád, az még más! az még
legközelebb van a majomkoponyához… Most vesd össze a háromszázezer évet
a háromezerrel… Minő különbség az, hogy neked háromszáz forintod van-e
vagy csak három… Ilyen keveset tudunk az emberiség őstörténelméből: csak
három forint árát.
Lent az osztályban nevetés hallatszott, rá nyüzsgés, lökdösődés, de Misi
meg volt bűvölve s lángoló szemekkel nézett a kis öregre, akinek a
homlokán a csontokra símult a puha, rózsaszínű, fonnyadt, halvány bőr s
kék erek voltak rajta szétzilálva, a két keze is annyira gyenge és
reszketős, hogy most, amint e képleteket felállította, elfáradt bele s
le kellett ülnie.
Visszacsoszogott a székhez s lehajtotta a fejét és darabig maga elé
nézett.
Akkor felállt egy fiú ott az osztály közepén s azt mondta:
– Tanár úr, kérem.
Megzavarodva, szinte ijedten nézett rá.
– Mi? He? – s nagy, lobogó, denevérszerű füleihez tartotta a kezét, mert
nagyot hallott: – mit akarsz?
– Tanár úr, kérem, még nem tetszett beírni a hiányzókat.
– He?
– Az osztálykönyvbe a hiányzókat még nem tetszett beírni, – kiáltotta
torkaszakadtából a fiú.
Az öreg úr idegesen kapkodva vette elő az osztálykönyvet s felnyitotta.
Engedelmesen, mint aki érzi, hogy pontosnak kell lenni, csak nem bírja
erővel ezt a pontosságot. Felnyitotta a könyvet s beírta.
– Milyen nap van ma?
– Csütörtök, – kiáltotta az egész osztály kórusban.
A tanár reszkető betűivel beírta a szükséges dolgokat, aztán úgy
lehajtott fővel folytatta:
– Hogy volt az embernek történelem előtti, azaz olyan korszaka, amelyről
semmi, nemcsak írásban, de még szájról-szájra adott mondákban sem maradt
fenn: az kétségen felül áll. Sok százezer év folyt le azalatt, míg az
állatvilágnak utolsó remeke, az ember, szellemi fejlődését annyira
vihette, hogy létezésének kétségen felül álló biztos jeleit hagyhatta a
későbbi világ számára:… Ilyen legbiztosabb jelek azon kő- és
csontszerszámok, melyeken első tekintetre felismerhető, hogy emberi kéz
által munkáltattak. Ilyenek a kezdetleges agyagedények s a primitív
ékszerek, amelyeken látszik, hogy nem kemencében, csupán tűzben
égettettek ki… S főként ilyenek az ős temetkezési helyek, amikről most
beszélünk… S íme, ez ős temetkezési helyek két dologra tanítanak meg
csalhatatlan pontossággal: hogy a társaságban élés és az erkölcs ép
olyan veleszületett emberi ösztöne az embernek, mint amilyen
veleszületett ösztönt találunk más állatoknál is, pl. a méheknél és
hangyáknál, előbb léteztek az embereknél a morál-törvények, mint a
polgáriak, amazok tehát ősibb s erősebb oszlopai az emberi életnek, mint
emezek.
Lehajtotta a fejét a kezére és sokáig csöndes zsibongás volt, amit ő
észre sem vett, már egészen elfelejtette Misit, Franciaországot, az
osztályt, teljesen a saját gondolatai közt maradt, mert egy tanulmányon
dolgozott Debrecen őskoráról s áttért arra:
– S ezek a korok nem záródnak le oly szabályszerűen, mint nem
szakemberek gondolnák: íme a magyarok még Debrecenben ma is élnek a kő-
és csontkorszak bizonyos eszközeivel. A hortobágyi pásztorok s béresek
még ma is használják a _csürkölőt_, ami nem egyéb, mint a juh
lábszárcsontjából készült, egyik végén hegyes, a másik végén átfúrt
csontszerszám, mellyel a kötelék görcseit oldozzák, s a parasztházakban
mindenütt fel van akasztva a tükör alá a lúd középszárnycsontjából
készült, átfúrt végű _gatyamadzaghúzó_…
Erre a szóra váratlan kitört a kacagás, különben az osztály nagyobb
része már eloszlott figyelemmel foglalkozott apró magánügyekkel, gombot
cseréltek, vagy ceruzát hegyeztek, halkan beszélgettek, nevettek, az
írásbeli dolgozatokat forgatták, néhányan most készítették el a példákat
a számtanórára.
– Ezeket csak azért említém, mert nagyon óvatosnak kell lenni a
régészeti tárgyak korhatárjelző értékének megbecsülésénél. A maláji
szigeteken több népet találtak, amelyek még ma is használják a csont- és
kőszerszámokat, holott az iparfejlesztő népek már olcsón juttatják el
tökéletes míveiket mindenfelé, piacot keresve árujoknak. Mily ismert
dolog a beretva s én magam tapasztaltam Égyiptomban (susogás, mozgás),
hogy a fürdőkben az ottani borbélyok nem acélberetvával, hanem obszidián
kőkéssel vakarják le a testről a dolomitos sárral bekent szőrt (csendes
röhögés), olyan kőkéssel, amilyent ugarkova néven tarisznyaszámra lehet
összeszedni Magyarországon is. Például Debrecen határában ilyen nagyon
érdekes lelőhely a Kovásvölgy, amelyet sokan Kovácsvölgynek neveznek
helytelenül… A déli oldalon, a diószegi országút mellett eső
homokdombokon, melyek az ötvenes években majorsági földeknek kiosztattak
s azóta Átkos földeknek neveztetnek…
– Nékünk van ott feődünk, – szólt egész hangosan egy cívisfiú.
– Egy helyen, ahol…
De felállt az előbbi jelentő fiú:
– Tanár úr, kérem…
– Mi, mi, mia? – ijedt fel az öreg úr s megint a füléhez nyúlt
széttartott ujjú tenyerével.
– Tanár ur, kérem, Ondódi Lajos mondja, hogy nekik is van földjük az
Átkoson.
Az öreg úr idegesen intett, hogy üljön le s folytatta:
– Azon a helyen, ahol a szekérút megkönnyítette a domboldal megbontását,
a magas homokdombnak a lapányra meredeken ereszkedő oldalát a szél
szépen kinyalta…
Erre egy pillanat mulva buffogó kacagás, rihegés, büffögés tört ki, úgy
hogy nem lehetett hallani a következő szavakat.
– Mi nyalt? Ki nyalt? – kérdezték itt is, ott is, heccelve.
– Hogy, hogy, he? – kérdezte az öreg úr, újra megtoldva komikusan a
fülét a tenyerével, de senki sem felelt, csak kacagtak buzgóan. Erre az
öreg úr félreértette a dolgot, megszakította a mondanivalóját s így
szólt:
– Igen, nagyon nevetséges az Átkos név eredete. Ezt a földet még a
Csorba polgármestersége alatt kiszakították a közlegelőből és eladták
parcellákban, de a szegény nép úgy haragudott érte, hogy még azokat is
átkozta, akik vettek belőle, így lett az a főd maig átkos főd.
A fiúkat ez nem érdekelte, az öreg úr mindig úgy beszélt, mintha magához
való okos emberekkel tárgyalna.
Az általános zsibongásból felállt a jelentő s azt mondta:
– Tanár úr, kérem szépen, nem lehetett érteni, hogy _ki nyalta ki?_
Az öreg nagy szemeket meresztett, aztán éktelen dühbe jött. Felpattant s
vércsehangon rikoltott rá:
– Szëmtëlën ëmbër vagy, édes fiam! szëmtëlën ember!… nem való vagy
becsületes emberek közé!… Gyere ájj ide mëllém!
Erre az egész osztály lesütötte a fejét a padba s mindenki viharosan
kacagott, csak Orczy ült komolyan az első helyen s rosszalólag csóválta
a fejét.
A tanár megzavarodott, mintha megértette volna a helyzete tragikusságát,
elnémult s erőt véve magán, Misihez fordult s neki magyarázta, hogy ott
a homok alatt kőkorszaki tárgyakat szépen kitakarva hagyott a szél.
– Szépen és tanulságosan mutatja ez, hogy Debrecen vidéke már a
kőkorszakban is lakva volt.
Misi boldog volt, hogy most már csak neki beszél a tanár. Ő ma mélyen
meg volt hatva, úgy megértett mindent, amit a tanár úr mondott s érezte,
hogy mély és örökös tudományt kapott ma a tanár úrtól s egész kis lelke
hálásan fonódott az öregecske felé.
Most felállott Orczy:
– Bocsánat, tanár úr kérem, szabad egy kérdést?
– He? Mi? – mondta a tanár.
S félfülére téve a tenyerét, elhúzott szájjal figyelt oda; nagy, kiálló,
kis pengevékonyságú orra szinte átvilágított, ahogy az ablak felől
ráesett a fény.
– Krisztus előtt hány évvel lehetett itt Debrecenben a kőkorszak?
– Eh! – mondta a professzor. – Krisztus előtt hány évvel!… A
Neolith-korból való! sajnos, nem is tudok adatot arra, hogy hazánkban
valahol a Palaeolith-korból való tárgy találtatott volna. A Neolith-kor,
az már a csiszolt kőkorszak, a csiszolt kőszerszámok korszaka.
– Igen, bocsánat, tanár úr kérem, de a Neolith-kor az mégis Krisztus
előtt volt?
A tanár felemelte a kezét:
– Hol volt még akkor a Krisztus!… A Krisztus csak itt élt tegnap!… Mikor
a Krisztus élt, már akkor túl voltunk a kőkorszak után következett
bronzkorszakon, a rézkorszakon s benne voltunk a vaskorszakban. Különben
is az ember olyan maradi lény, hogy csak arra, hogy a megszokott
kőszerszámnak a csiszolásán valami változtatást tegyen, évezredeknek
kellett lefolynia. Hogy lehet akkor évszámokról beszélni, édes fiam:
Krisztus előtt hányban… S Krisztus maga! Ahogy az a kőbalta átalakult s
a Krisztus apjának a kezében, aki ács volt, vasfejszévé vált, épen úgy
azok az igazságok, amiket a Krisztus hirdetett, együtt jöttek az
emberiség őskorából, a kőbaltával.
Kikeresett a zsebéből egy csomó kulcsot s kinyitott egy fiókot az
asztalban.
– Itt van ez a darab kő… Egy kettétört kalapács, természetesen a lyuknál
törött el; ez a kalapács foka… Ez egy olyan gyönyörű darab, hogy ez már
csak nagyon fiatal Neolithból jöhet… Legfeljebb három-négyezer éves… De
hol van ez a kőkorszak kezdetétől, a pattintgatott obszidiántól!…
legalább százezer év van közöttük… Az emberiség kőkorszakát legalább
százezer évre lehet tenni, vagy százötvenre, kétszázezerre…
– Krisztus előtt, vagy mostantól, – kérdezte konokul Orczy.
A tanár vörös lett hirtelen haragjában.
– Szamár vagy édes fiam, mint apád! Gyere, állj ide mellém.
Orczy frissen, figyelmesen felsietett a pódiumra s a kisdiákok hangos
nevetése kísérte. Ő a katedráról leintett az osztálynak, hogy hagyják,
most ne nevessenek.
– Nézd meg ezt a követ, látod?…
– Igen.
– Látod, milyen finoman van ez csiszolva?… Ezt már szerszámmal
csiszolták… Nos… Krisztus születése óta olyan kevés idő folyt el, hogy
annyi idő abban az őskorban nem volt elég arra sem, hogy az a szerszám,
ami ennek a kalapácsnak a kicsiszolásához szükséges volt, megjelenjen.
Itt van ez a másik kő, ez egy kőszerszám, amelyen a fúrás csak arra való
lyukat hagyott, hogy az ember az ujját beledughassa, ezzel a kővel
pattantgatta le a kőkorszaki ősember a nuclusokról a kőkéseket, a lyuk
arra kellett, hogy az erős fogást biztosítsa… Míg rájött az emberiség
arra, hogy jó lesz egy ilyen lyukkal segíteni magán: édes fiam: addig
húszszor annyi idő eltelt, mint Krisztus születésétől mostanáig. A
kérdésednek tehát jogosultsága nincs. Ha én két-háromszázezer évet
számítok, azt nem számítom sem Krisztus születésétől, sem az
osztálykönyv mai dátumától, hanem…
– A világ teremtésétől, – mondta Orczy.
– A nagyapád halálától, – kiáltotta a tanár… Honnan számítom? – mutatott
rá Misire, aki még mindig ott állott a térkép előtt s mohón itta a tanár
minden szavát.
– Hát csak úgy… – mondta Misi vállat vonva.
– Hát csak úgy! – kiáltott a tanár, mind a két karját felemelve. –
Igenis, csak úgy! hozzávetőlegesen! csak hogy éppen időhatárt mondjak…
Eridj helyre…
Orczy meg volt sértve s az ajkát rágta, bosszantotta a dolog. Mielőtt
leült volna, odalesett a tanárra s látva, hogy az nem néz felé, grimászt
vágott hátra és a füle mellé tette a kezét, ahogy az öreg szokta. Erre
persze kis nevetés futott végig az osztályon.
Egyszerre csengő hallatszott.
A professzor elővette a noteszét s két centiméteres kis kurta plajbászát
megnyálazva, egy nagy egyest írt be Nyilas Mihálynak.
Barta Imre felállott, úgy nézte.
– Nagyon jól van, édes fiam, – mondta, – helyre mehetsz.
Amint kiment, hatalmas lárma tört ki.
– Ez már osztán mégis disznóság, – mondta Szegedi Feri, – egy szót se
szólt, mégis jelest kapott, ha én elmondtam volna az egész leckét, akkor
is hármast adott volna, hogy az istenlova rúgja meg.
Sokan nevettek, de már az osztály nagy része karikázva, ugrálva tódult
ki a tanteremből, hogy lemenjen a földszintre az osztályba.
Szegedi ezt sértően mondta s félvállról Misire nézett. Misi hallotta a
durvaságot, de nem szólt rá, mert igazat adott Szegedinek, ámbár ő
tudta, hogy a tanár érezte, hogy ő figyel és érti…
Tannenbaum kelt a Misi pártjára:
– Igenis jól felelt, mert dacára annak, hogy a mai leckéből nem mondott
semmit, de megmondta az izét, a paleontált, vagy mit na… – letette a
könyveit s kinyitotta a földrajzot, hogy megkeresse, mert fel volt írva,
felírta azt a szót ceruzával, amit Misi felelt.
– Annyi volt az egész felelete, hogy megrántotta a vállát, – ordította
Szegedi.
Gimesi mint a paprika támadt rá:
– Ha te megrántod a vállad, akkor négyest kapsz, ha Nyilas megrántja a
vállát, jelest kap: ez már így van.
– Összetartanak, jeles pad! – visította Szegedi s köpött feléjük.
Gimesi, már a hóna alatt volt minden könyv, mint egy kis kutya rohant
neki, mint egy kecskebaksi s úgy nekiment a fejével, hogy Szegedi
nekidőlt a katedrának, akkor hozzáfogtak pofozkodni, a Gimesi könyvei
szétrepültek s vékony kis fehér kezével a nyakát tépázta Szegedinek. Az
pedig ököllel ütötte a fejét, de mindig csak a koponyáját találta, s
mivel a Gimesi haja mindig géppel volt lenyírva, csakúgy csattogott,
csakhogy az Gimesinek tudvalevőleg nem fájt.
Ő azonban úgy összevissza karmolta Szegedit, hogy annak vérzett az arca.
Akkor Barta Imre a padokon átvetette magát s szétlódította őket.
– Neetemán, – mondta.
– Ezt még meg fogjátok keserülni, kiáltotta véresen, nyálasan, ordítva
Szegedi s Misire nézett – gyere csak arra mifelénk…
Misi iszonyúan meg volt szégyenülve s eszébe jutott, hogy Szegedi
arrafelé lakik, ahol a tanítványa.
– De hát én mit csináltam, – mondta és sírt.
– Ha megfogom azt a piszok fülit, letépem a nyomorultnak – mondta Gimesi
s hozzáfogott összeszedni a könyveit.
– Neandertál, – kiáltotta Tannenbaum – Neandertál, Neandertál!
Azt senki sem értette, hogy Gimesi mért lett olyan dühös, kisebb volt
Szegedinél, de alaposan helybenhagyta. Mikor bementek az osztályba,
előlment Gimesi, utána Tannenbaum, akik az utóbbi időben egész jó
barátságba kerültek s hátul ment csendesen és szomorúan Misi. Akkor
valaki éljent kiáltott Gimesire s a körüllevők nevetve azt mondták,
éljen a köppincs!
– No ne marháskodjatok, – szólt Gimesi, de mosolygott és jól esett neki,
bár a köppincs szóért kicsit dühös szokott lenni. Egyszer óra közben azt
mondta, hogy náluk Erdélyben nem azt mondják, hogy koppantcs, hanem
köppincs, ez persze csak találmány, de aztán olyan makacsul ragaszkodott
hozzá, hogy néha mondták neki. Misi félt, mert most következett a
latinóra s ha abból is kiszólítják, akkor nem fog olyan könnyen kibujni.
Egyszerre csak gyanus lett neki, hogy Sándor Mihály Orczyval tárgyal,
aztán Orczy odajött hozzá s igen határozottan azt mondta:
– Te Misi, kihúzták a számokat?
Misi lesütötte a fejét.
– Nekem megmondhatod, mert nekünk van egy öreg szakácsnénk, az legjobban
ért a lutrihoz, az minden héten tesz a lutrira egy hatost és aztán úgy
szoktunk vele drukkolni két hétig, míg a húzás meg nincs. Én szakember
vagyok a lutriban, nekem tehát hiába hazudsz, én keresztüllátok rajtad,
mint az üvegen.
De már csengettek s bejött Gyéres tanár úr. A földrajzórai zavarok miatt
senki sem volt még a helyén, Gyéres tanár úr megállott felettük s keztyű
volt a kezében, úgy intett, hogy: na mi az?… Lassan helyre kotródott
mindenki.
A tanár felment a katedrára s kinyitotta az osztálykönyvet.
– Nem volt óra?
– De igen, tanár úr, – kiáltották sokan, mások azt kiáltották, hogy:
földrajz.
– Milyen óra volt?
Orczy felugrott s hangosan kiáltotta:
– Bocsánat, tanár úr, kérem…
Ezzel teljesen sikerült magára terelni a figyelmet, pedig nem ő volt a
bejelentő, de Gyéres tanár úr leintette a többieket s reá nézett.
– Földrajzóránk volt.
– S a tanár úr nem írta be az órát?
– De igen, beírta. Beírta, tanár úr, kérem.
Gyéres tanár úr lobogtatta a levelet, a könyv lapját, hogy nincs rajta.
Orczy felsietett hozzá s tovább lapozott, csakugyan két lappal hátrább
volt beírva a földrajz.
Gyéres tanár úr mosolygott s megköszönte a figyelmet és Orczyt helyre
küldte. Azt mondta:
– A tanár úr azt hiszi, hogy száz év mulva ez úgyis mindegy lesz.
Erre óriási nevetés lett s Orczy mindnyájukat túlkiáltotta:
– Százezer év mulva!
Amit mondott, az olyan furcsa volt, hogy Gyéres tanár úr figyelmesen
nézett oda.
– Hogyan?
S Orczy felpattant:
– Kérem, a tanár úr csak százezer években számítja az emberiség izéjét,
az emberiség… hogy az eszközök fejlődése csak százezer években
figyelhető meg, a kőeszközök fejlődése.
Gyéres tanár hátraült a széken, úgy nézett Orczyra. Nevetett, de csak
úgy nevetésre állt az arca, annyira meg volt lepve a gyerek találó és
éles megjegyzésétől, hogy csak ennyit mondott rá:
– Naggyon kitünő…
Intett, hogy üljön le s mindnyájan hallgassanak el s akkor felszólította
Szentét. Ez a legutolsó padban ült és semmi egyébbel nem foglalkozott,
csak örökké labdát kötött.