_magázza_ az öreg. Megtanítottalak, mondta magában, hogy nem vagyok csak
olyan, akit tegezhetnek… Már látta, hogyha helyt akar állni az emberek
közt, nem szabad soha többet kimondani senki előtt, hogy az apja ács…
Milyen szerencse, hogy az Orczy mamája ki nem kérdezte, mert annak is
elmondta volna… Pedig ő oly büszke volt eddig rá, hogy az apja ács: a
faluban ők mindenkivel jóba voltak, az urakkal s uras nadrágban járt ő
az iskolába is, a papékkal, tanítóékkal úgy beszél az édesapja, hogy:
»no tiszteletes úr!… no tanító úr«… így beszél mindenkivel… Még a
szolgabírónak is azt mondja, hogy: »no tekintetes úr, hogy vág a
bajusz;… meg hogy: vesse le má azt a macskanadrágot, nincs most sár«!…
De az nem igaz, hogy kőház, ezt az osztályba hallotta a kállósemlyéni
Vargától, hogy nekik kőházuk van s nagyon imponált neki. Az ő házuk se
volt akármilyen, de nem kőház… No nem baj: mit kell ennek a vak embernek
tudni, hogy vályogház, vagy milyen ház: kőház!
Gyorsan olvasta az újságot s most aztán frissen és bátran olvasott és
egész hat óráig meg sem állott, úgy haladt, mint egy kis kövidaráló.
Mikor az óra ütni kezdett, azt mondta az öreg úr:
– Haggyunk hónapra is.
De ő úgy érezte, hogy ma az ő hibájából kevesebbet olvasott, mint
lehetett volna s azt felelte:
– Kérem szépen én… elolvasnám még…
– Nojsze még elkísik a konviktusbul, – mondta az öreg.
– Nem, Pósalaky úr kérem, csak negyedhétkor csengetnek.
– Akkor szalaggyík, má öt percet kístünk.
– Nem, Pósalaky úr kérem, csak félpercet.
De az öregnek nem volt kedve hallgatni, nyugtalanul mozdult ültében.
– Az iccaka má megint valami bolondot álmodnék tülle, mint a mult
iccaka.
– Mit tetszett álmodni?
Az öreg fejcsóválva, derűsen mosolyogva nyugodott vissza.
– Azt álmodtam, hogy egy nagy macska megfogott, oszt én egy kis fireg
vótam a szájába, egér, oszt átúszott a vízen, osztán akkor egy nagy
felleg lett belülle, úgy níztem utána. Aután meg túrós derelyét ettem,
oszt láttam a Hortobágyot bevetve borsóval vígestelen vígig, oszt én egy
nagy ökör vótam, oszt ott kellett hagyni a derelyét, oszt lelegelni a
borsót, aztat meg én sose állhattam ki íletembe, a borsót, hát ijet
álmottam, oszt nem felejtettem el reggelre… mer megnyomta a gyomrom.
A kis fiú jóízűen nevetett.
– Má a takarítónénak is elmondtam, – nevetett az öreg úr is – a meg
megfejtette, hogy aszongya: macska: 85, felleg 73, túrós derelye 39,
ökör: 45… No valami kimaratt: az ám, a víz… 22… Rossz szám; fuccs! de
rossz is vízzel álmodni, mert halált jelent a családba.
A gyerek nevetett, de hang nélkül:
– Számja van mindennek?
– Igen a kislutrira.
Ja, a kislutri! Már hallott a kislutriról, otthon a parasztok mindig azt
szokták mondani: kijött a lutrid.
– Nízze csak, mondok egyet: – szólt az öreg – tegyük meg. Isten neki,
legfeljebb oda lesz egy hatos. Ott van az asztal sarkán egy ezüst hatos,
írja le ezeket a számokat, hónap mennyen el a nagy trafikba, osztán
tegye meg lutrira. Ha nyerünk, fele a magáé. Hadd legyünk gazdag
emberek. Hogy is mondta maga: nagyurak! Nagyurak!
Göcögve nevetett hozzá, hogy a hasa rengett.
A kis fiúnak tetszett s ceruzát vett elő, leírta a számokat. Az öreg
újra lediktálta, de a víz megint kimaradt.
– Má e nem fog kijönni, – mondta hozzá, hogy e mindig kiesik, ki akar
maradni a sorbul.
– Ezt a hatost? Pósalaky úr?
– Haggya csak azt a hatost, az reggelire van kitéve kávéra, itt van egy
bankó forint e. Ha lúd, legyík kövér.
Odaadott egy forintot s a kisdiák eltette.
Az öreg úr, míg a gyerek a kabátját felvette, hosszabb csönd után
jóakarattal megszólalt:
– Azír nem nagyurak! Debrecenben nem ember, akinek kődökit nem a
Basahalmán belül vágták el… Há, van nekik!… Elnök!… azír, hogy a
Tiszaszabályozásnak ű az elnökje?…
A kisdiák lesütötte a fejét, már megint Orczyékra kellett emlékezni és
ez újra fekete szégyenbe sodorta.
Mikor a kollégiumhoz ért, csak akkor gondolt a kis csomagra, amit a hóna
alatt szorongatott:
Hamar kibontotta a sötét folyosón: kalács volt benne, meg sütemény…
Ha ezt most beviszi a coetusba…
Ijedten neki állt és gyorsan megette az egészet a Hatvani professzor
sírkövénél, mert arra senki se járt s akkor csengettek a konviktushoz,
vacsorára.
Be sem ment a coetusba, hanem a másik lépcsőn le.
Borsó volt virslivel. Nevetett, mikor kitálalták.
– Te mit nevetsz? – kérdezte Sándor Mihály, aki mellette ült.
– Az egész Hortobágy be vót vetve borsóval.
– Mi?
– Semmi.
– A nem sok, – viccelt Sándor Mihály.
– Hónap megteszem a lutriba, – szólt merészen Misi.
Sándor Mihály rábámult:
– Mit?
– Itt van egy forint, hónap megteszem a lutrin.
– Csak jár a pofája összevissza, – szólt a többiekhez Sándor Mihály –
mert már irígykedtek a kisdiákra a többiek, hogy pénzt keres, mikor még
a nagyok se keresnek.
Ez elvörösödött:
– Nekem ezt hónap muszáj megtenni.
– Kinek?
– Az öreg úrnak!
– A lutriba?
– Hát.
– Akkor beszélj magyarul.
Hozzáfogtak enni. Most először gondolta, hogy nagyon sovány ez a borsó.
De a virsli ízlett, ami a tetejére volt téve. A brugó, az nem ízlett,
mert savanyú volt, meg penészes ízű. El kellett mondani a lutrit, de már
nem szívesen tette.
– Mér olyan penészes ez a kenyér? – mondta Sándor Mihálynak, hogy
kibékítse.
– Dohos!… Mindig dohos, mert dohos lisztbűl sütik.
Este nem volt kedve tanulni. Nézett a könyvbe s mindig a szürkeszeműt
látta, ha behúnyta a szemét, mindig rábámult az a szürke szem.
A feje is fájt a sírástól, s a meleg szobában úgy elálmosodott, hogy nem
bírta nyitva tartani a szemét.
Hogy felfrissüljön, kiment a folyosóra. Az volt a szokása, hogy ha el
akart bujni mások elől, mindig a félreeső helyre ment, annak öt rekesze
volt s magas deszkafala. Ott úgy magában volt, mintha nem is lett volna
Debrecenben. Furcsa erős szag volt ott vörös karbollal volt bekenve
minden sarok, annak szúrós, kellemetlen szaga volt, de mégis, magában az
ember jobban érzi magát, mint a coetusban… Addig-addig üldögélt, míg
egyszer csak dörömbözni kezdtek a deszkaajtón…
– Mi az? – mondta ijedten.
– Tán elaludtál odabe?
– Hogyisne.
– Nyilas elaludt odabe.
Csakugyan elaludt s most nagyon meg volt rémülve, hogy ezután ezzel
fogják csufolni…
Szökve ment be a szobába s leült az asztal mellé, a könyve, füzete mind
ott volt, kinyitva, de oly iszonyúan álmos volt, hogy sírni tudott volna
kínjában.
Megváltás volt, mikor csengették a kilenc órát. Egy perc alatt
levetkezett, úgy hányta le magáról a ruhát, azt se tudta, hogy húzta le,
kabátot, mellényt egyszerre, s egy pillanat mulva a takaró alatt volt.
Szédült, repült vele az ágy s a szürke szemet látta, ahogy rámered, nem
lehetett elbujni előle, de nem is akart: jól esett belenézni, úgy
szembenézett vele, a kisujja megmozdult, most úgy meg tudta volna
markolni a sárga haját… azután aludt… Furcsákat álmodott, a tiszaparti
kertjükben futkározott a szürkeszeművel és úgy játszott vele, csupa
lucsok volt, mikor felébredt. Már egyszer első elemista korában álmodott
így egy Zsuzsikával, de arról se mert beszélni senkinek.
Napokig tartott ez a furcsa bódultsága.
Hétfőn Orczy igen figyelmes volt hozzá, ő várta is, hogy azt fogja
mondani, hogy a lányok sajnálják, az édes mamája sajnálta, hogy ő úgy
elszökött, de azt nem mondta egy szóval sem. Szerette volna megkérdezni
tőle, kik voltak azok a leányok, a »kunyicok«, de nem mert még célzást
se tenni rá, még mit gondolna…
Tízpercben Orczy elment s vett két kiflit.
Az egyiket ette, a másikat odahozta neki:
– Nesze.
Ő meg volt sértve, hogy csak úgy evés közben löki oda neki s azt mondta:
– Nem kell.
– Mér?
– Nem vagyok éhes.
Orczy vállat rántott s megette maga a másik kiflit is.
Ezzel el volt intézve köztük a dolog, többet nem jött szóba.
– Vótál náluk? – kérdezte Gimesi latinórán.
Ő elvörösödött s intett, hogy igen.
Gimesi kiváncsian nézett rá, látszott, hogy szeretne hallani valamit, de
ő nem mondott semmit. Csak azt súgta óra végén:
– Gyéres tanár úr mondta, hogy muszáj elmenni.
– Ő? – kérdezte Gimesi nagy szemet meresztve s a tanárra nézett.
– Igen – mondta vörösen Misi.
Többet nem beszéltek róla, de ő adósának érezte magát és kedden iskolai
ünnepély volt egy alapító emlékére, aki tízezer forintot hagyott a
konviktusra s délután nem volt tanítás: azt mondta Gimesinek:
– Délután elmehetek hozzátok?
– Persze.
Ebéd után elment. Már régen nem volt ott. A nagymamának szépen kezet
csókolt. Gimesi festékkel festett madarakat az óriási nagy ablak mellett
s egész délután pingáltak.
– Orczyéknál szobrot lehet csinálni, – mondta.
– Szobrot?
– Viaszból.
És megmagyarázta, hogy. Ilyet Gimesi is szeretett volna. Azt mondta, ír
az anyjának, hogy küldjön neki.
Még az anyjáról sohasem hallott egy szót sem; ezek egészen úgy éltek
itt, mintha csak ketten volnának az egész világon. Valóságos meglepetés
volt, hogy ilyen könnyen mondta ki Gimesi az anyját.
De ő nem merte kérdezni, csak azt gondolta, hogy milyen más fiú ez a
Gimesi, mennyivel jobb fiú s ő ennek az igazi barátja! Ezt úgy szereti,
kisebb is nála, meg gyengébb is, ha igazán verekednének; meg a leckét se
tudja jobban; meg hátrább is van eggyel és az anyja is biztosan nem
olyan szőke tündér, hanem egy rendes, komoly barna asszony… Szóval
szerette volna megcsókolni Gimesit, mint a testvérét, s azt mondani
neki, hogy: mi barátok vagyunk.
– Jó volt Orczyéknál? – kérdezte Gimesi s új festéket csinált a
tuscsészébe.
– Hát… az olyan hencegő… Nem hencegő, de hát… – nem tudott mit mondani,
csak fintorgatta a száját.
Gimesi olyan vékonybőrű fiú volt, a szeme egészen ferde volt, apró
fekete szeme, s nem is volt neki sem szemöldöke, sem szempillája, csak
nagyon kicsi és szép kis szája volt s olyan kicsike, mint egy kislány,
de azért nagyon fiús és bátor gyerek volt. Nem volt olyan szép gyerek,
mint Orczy, mert az náluk nagyobb volt, az sem volt kövér, de szőke volt
és bársonyruhás és aranyos volt a haja, de az orra hegyes, kicsit pisze:
olyan volt, mint egy finom, jószagú, sarjadzó virág. Ők Gimesivel
ketten, sovány kis szegény testecskék voltak hozzá képest, kivált ő,
tudta, hogy ő nagyon sovány és sárgabőrű s fekete szemöldökű,
vastaghangú, nagyszájú, nagyfogú; nem mert nevetni, mert a fogai sárgák
voltak; Gimesinek a fogai vékonyak voltak és hosszúak, Orczyé pedig
olyan volt, mint a gyöngy. Azt mondják, mindennap mossa, de azt ő nem
tudta elképzelni, hogy lehet mosni a fogat. Szappannal a mosdóvízbe? –
hisz az utálatos.
– Orczynak nagyon a fejébe szállott… – mondta.
– Mi?
Szeretett volna rosszat mondani róla, hogy pályázott és nyert. De minek
mondjon rosszat, hisz Orczy mindig jó volt hozzá, sőt ő érezte azt, hogy
Orczy tudja, hogy nem érdemli az elsőséget és azért is olyan figyelmes.
És ő nem is tudta, mi ellene a kifogása, csak szerette volna, ha ő abban
is különb volna nála, hogy neki volna még szebb a ruhája, szobája,
könyve, meg kunyicák, lányrokonok, szürkeszemű, meg sárgahajú…
– Sok ronda lány jött hozzájuk, – mondta hirtelen, mert félt, hogy
kitalálja Gimesi az igazat.
– Ne beszélj! – szólt Gimesi s az ecset megállott a kezében. – Lányok?
– Igen.
– Kislányok? Olyan mint én?
– Igen.
– Sok?
– Sok, sok.
– Mennyi, harminc?
Hangosan, csiklandósan felkacagtak:
– Nem; harminc nem vót, de sok vót.
– Barátom! – mondta Gimesi.
– De én eljöttem.
– Eljöttél?
– El.
– Mikor a jányok jöttek?
– Igen.
– De marha vagy!
Nevetett rajta, hízelgett neki.
– Te nem jöttél volna el?
– Majd meszet ettem!
Gimesi mindig ilyen jókat tudott mondani.
– Hát mit csináltál volna ott?
Gimesi megint felegyenesedett a festékről s hosszan nézett az arcába,
úgy nevetett. Isten tudja mit gondolt, csak nevetett.
– Hát megbokszoltam vóna űket.
Misi hangosan kacagott.
– Igen, ahogy te szoktál, fejjel.
– Fejjel hát!
S Gimesi kijött az asztal mellől és körülfutott a szobában, ahogy az
iskolában szokott, a fejét előre tartva, aztán jól nekiment Misinek,
fejjel.
Ez kacagott és hanyatt bukott, úgy hogy leesett a földre, de még ott is
kacagott.
Akkor Gimesi lehajlott hozzá s elkezdte dögönyözni.
– Röhögsz, röhögsz?… – s gyúrta, mint a tésztát.
Ő hangosan nevetett s hagyta magát, mert egész elgyengült a nevetéstől.
Akkor bejött a nagymama:
– Mi van itt?… Mit csináltok ti itt?
Gimesi abbahagyta a birkózást s futott tovább festeni. Nyilas is
feltápászkodott restelkedve a földről.
– Ezt én nem szeretem! az ilyen játékot! – mondta komolyan a nagymama. –
Lajoska ilyenhez nincs szokva;
Gimesi lesütötte a fejét: Nyilas elsápadt, azután lassan elvörösödött.
Úgy tűnt fel, mintha a nagymama őt tenné felelőssé, hogy ő elrontja az
unokáját.
A nagymama nagyon szigorú lett s haragosan tett-vett a szobában.
– Többet én ilyet ne tapasztaljak… – mondta – megértettétek?
Gimesi egészen a tuscsészébe sütötte le a fejét s az arca éle gyengén ki
volt pirulva. Nyilas sötétvörös lett s szinte reszketett a
megszégyenüléstől.
– Úri fiúk ilyet nem tesznek, – szólt egyre szigorúbban a nagymama. –
Úri fiúk, ha vendégségbe elmennek, jól viselik magukat.
Gimesi csodálkozva nézett fel a nagyanyjára. Merészen mondta:
– Sz’ én löktem fel!
– Annál nagyobb szégyen; szégyeld magad. Eleget magyarázom neked. Nem
vagy már olyan kisbaba, tudnod kell, hogy mivel tartozol a nevednek. Az
ilyen hancurozó sehonnaiakból semmi se lesz. Olyan akasztófáravaló
akarsz lenni, mint… az a jóféle?… Nézze meg az ember…
Ezzel a kis öregasszony, akinek az arca ráncos volt, amilyen ráncosságot
sose látott még senki, és sárga az öregségtől, és az orra nagy volt s
fekete pontokkal tele, kiment.
Egy darabig csendben voltak, Nyilas nagyon meg volt sértve. Utóvégre
semmiség volt az egész… s ő nem érdemelte ezt… Gimesi egy papagályt
festett s azt mondta dümmögve:
– Már a lábába száradt az esze, nem érdemes meghallgatni.
Ezen a kisdiák még jobban megijedt, neki is volt nagyanyja, de ő sohasem
mert volna ilyen megjegyzést tenni rá… Neki az szent volt, amit az édes
nagyanyám mondott s akármilyen igazságtalan lett volna is, mégis
szótalanul viselte volna el.
– Hallgass, – mondta csendesítve, ijedten.
– De igen, megmondom én neki is, – és Gimesi olyan mérges lett, mint a
paprika, a szeme nedves lett s izzott és pattogtatta a szókat, úgyhogy
szinte elfulladt a lélegzete. – Én már nem vagyok olyan kis taknyos, még
mikor elsőbe jártam, akkor szidhatott ok nélkül, de már tudom, hogy
honnan fuj a szél.
Nyilas valami családi titkot sejtett az életük mögött s rettegett, hogy
Gimesi most haragjában ki fogja mondani, azért kétségbeesett
elszántsággal el akarta terelni a dologról a figyelmét.
– Nézd csak: reskontó.
Gimesi nedves szemeivel zavarodottan nézett a kis cédulára, amit elébe
tartott.
– Mi az? – kérdezte mogorván dünnyögve.
– Lutri.
Gimesi nagyot nézett.
– Micsoda? – s a szája is nyitva maradt.
– Lutriba megtettem ezt az öt számot.
Gimesi átmenet nélkül elkezdett kacagni, hátratartotta a fejét s a két
tenyerét a hasára tette s hang nélkül sokáig görcsösen hahotázott.
– Lutrira tettél?
– Igen.
– Barátom… nahát ilyet még nem kacagtam, mióta kétágú vagyok… te lutrira
tettél?
Ő is nevetett, úgyhogy köhögött utána, fuldoklott a nevetéstől, most
egyszerre neki is nagyon furcsa lett, hogy ő lutrira tett.
– És fogsz nyerni?
– Nem tudom.
– És ha nyersz tíz forintot, mit veszel rajta?
– Mit?… Hát… veszek egy penecilust.
– Penecilust?… Milyet?
– Milyet? Gyöngyháznyelűt, olyat, hogy halalakja lesz… – s a Böszörményi
késére gondolt, ott a szemetesláda mögött.
– Barátom, ha nekem tíz forintom volna!
– Mit vennél?
– Ötöt elküldenék belőle anyámnak.
A kis Nyilas lángvörös lett: hát ő nem gondol az édesanyjára?
– Ötöt meg elcukrászdáznék, – mondta Gimesi.
Nyilas nem tudott szóhoz jutni, de ezt nem, ezt nem tenné. Cukrászda,
mire az: a multkor, mikor Orczyéktól kijött, a cukrászda ablakában
ébredt eszméletre, de azért eszébe sem jutott, hogy vegyen egy darabot.
Mire az: színházra igen.
– Ha nyerek, annak csak fele lesz az enyém, mert felét az öreg úrnak
kell adni, – mondta.
– Annak a vén totyakosnak? – szólt Gimesi.
– Nem totyakos, – szólt megsértődve Nyilas.
– Jó van no, mán én csak úgy hívom az öreget mind: öreg, hát totyakos, –
és Gimesi hangosan nevetett, mert még mindig nem fért a fejébe, hogy
valaki lutrira pénzt tegyen. – Ő adta rá a pénzt?
– Igen.
– Egy hatost?
– Nem.
– Kettőt?
– Nem.
– Többet?
– Egy forintot.
– Egy forintot! – mondta elhűlve Gimesi. – Baráték, egy forint még
nyereségnek is elég vóna – s elkezdett újra nevetni. – Nekem még nem vót
egy forintom, amit én elkőthettem vóna, mer az én kezembe a nagymama nem
ad két krajcárt se, hogy azt arra kőthessem, amire akarom.
– Nekem van huszonhat krajcárom.
– Huszonhat?
– Vagyis huszonegy, mert a szállítólevélre kétszer adtam öt-öt pízt,
levélre meg kettőt.
– Ha nekem húsz pízem vóna, akkor vennék rajta hat darab krémest, neked
egyet, Orczynak egyet, Tannenbaumnak egyet, nagymamának egyet, kettőt
megennék magam.
Soká nevettek rajta.
– Orczy nyert egy Magyar Történelmi Albumot.
– Nyerte?
– Igen, megírta a vakációt, hogy Nyári gyönyörűségek és azt Forgó
bácsinál kinyomtatták a Kis Lapban és azért.
– Kinyomtatták?
– Igen.
– Amit Orczy írt?
– Igen.
Gimesi megint rákezdett a hangtalan kacagásra, de most már csakúgy
csiklott a végén.
– A helyesírási hibákat is kinyomtatták? – mondta.
– Azt kijavította a bátyja, – mondta Nyilas.
– A bátyja, az a hosszú?
– Igen… Az írta a dolgozatot… Ő írta, de a bátyja beleírt, meg
kijavította…
Gimesi gyanakodva nézett Nyilasra.
– Te tudsz, – szólt.
– Mit? – vörösödött el Nyilas, mert megérezte, hogy rosszat tett, hogy
ezt elmondta.
– Jól tudsz _rákenni_.
Nyilas hallgatott.
– Kíváncsi vagyok, – szólt Gimesi a fejével intve – hogyha elmégy
mitőlünk, akkor miránk mit fogsz mondani?
A kis Nyilas rákvörös lett, aztán a vére egészen leszállt a szívére.
Leült szédülve a székre s csak nézett kétségbeesve Gimesire.
Ennek feltünt a némasága s rémült arca.
– Énfelőlem mondhatsz, – szólt s megrántotta a vállát.
Nyilas kiáltani, ordítani szerette volna, hogy: én nem! rólad én nem
mondanék rosszat, ha darabokba vágnának is, mert téged szeretlek.
De azután csak ennyit mondott:
– Azt hiszed rólam?
A csönd nagyon kínos lett.
Sokáig ült az asztal mellett s Gimesi is zavartan festegetett.
– Há honnan tudod te ezt? – mondta az orra alatt dünnyögve.
Nyilas elnézett az ablakra. Az ablakból le lehetett látni jól az utcára,
mert az ablak alja a lábuk alatt volt.
Szerette volna dacosan azt mondani, hogy: maga találta ki, csak úgy
mondja! De nem volt képes hazudni, így sem, úgy sem.
– Te tanáltad ki?
Megrázta a fejét, hogy nem.
– Hát beszélj, ne bosszants! Ne mérgesíts, mert mingyán hasba
bokszollak, mint az elébb.
Nyilas lehajtotta a fejét az asztalra és zokogásban tört ki.
– Azért is én kaptam ki.
Gimesi ideges lett, tipett-topott, az ecsettel babrált, a szájába vette
s a szájaszéle vörös lett a kármintól.
– De nagy marha vagy, – mondta s a szeme izzani kezdett.
– Mikor mondtam én terólad rosszat? Hát te tudnál én rólam mondani?
– Hát Orczyékról is mondtál.
– Mert nekem oda muszály volt elmenni, mert Gyéres tanár úr parancsolta,
és az ő szüleinek is megmondta, hogy nekem muszály oda elmenni, mert
azok engem csak látni akartak, hogy kinevessenek, és kalácsot dugtak a
zsebembe, mint egy kisbabának és… azért jöttem el, mert én nem megyek
oda többet soha!
Gimesi megdöbbenve nézte, éppen úgy, mint az előbb a nagyanyját s újra
hozzáfogott festeni.
– Hát csak bőgjél, én nem bánom, ha bőgsz, – mondta.
Akkor letette az ecsetet s úgy maszatosan, odament a korsóhoz, töltött
egy pohár vizet, odahozta Nyilasnak.
– Nesze, igyál.
Nyilas meg volt döbbenve: ennyi jóságot még senkitől sem várt s nem is
tapasztalt. Ivott.
– Mosd meg a szemed, no, mer ha bejön nagymama, mindjárt felfal.
Nyilas megmártotta az ujját a vízben s a szemét megtörülte a
nedvességgel.
Akkor ránézett kicsit a barátjára s meglátta a száját.
Veressel be volt festve az álláig, ahogy lenyalta a festékes ecsetet,
erre kitört rajta a kacagás.
– Te, mosdjál meg – mondta neki.
– Minek?
– Nézd meg a szádat.
Gimesi tükörhöz ment s belenézett.
– Ónnye, de jó pofa vagyok!
Azzal visszament az asztalhoz s a másik csészéből zöldre festette a
másik szájszélét.
– Most má jól nézek ki, mi?
És pojácásan ugrálni kezdett, s mindketten soká nevettek.
Hamar észretért, hogy erősen sötétedik s neki menni kell felolvasni.
Másnap az iskolában Gimesivel összenevettek, mert magyar órán
kiosztották a dolgozatokat s Orczy kettest kapott.
Orczy meg volt sértve s dobálta a füzetet, mintha nem őt illetné.
Már ebben az időben sokat beszéltek az intőről. Ő voltakép nem
érdeklődött iránta, de az A) osztályban szokás szerint ezt is hamarabb
adták ki s egy délben azzal jöttek haza, hogy Böszörményi kapott két
tárgyból.
Kicsit kárörömmel gondolt rá, nem bánta, hogy intőt kapott, úgy kell
neki, haragudott rá a bicska miatt. Egészen furcsán sosem jutott eszébe,
amiket Böszörményi vétett őellene, nem is tudta már mi volt, sok
apróság, de ahányszor meglátta, mindig eszébe jutott a kés a szemétláda
mögött s emiatt nem tudott vele beszélni, sem barátkozni, se
megbocsátani neki. Pedig mióta ő pénzkereső volt s annak még mindig nem
érkezett sem csomagja, sem pénze, azóta egyre jobban járogatott utána,
szívesen megvendégeltette volna magát lent a kofánál, dacára annak, hogy
ő csak B) osztályos volt s az A)-beliek még harminc év mulva is úgy
beszéltek a B)-istákkal, hogy »hogy lehetett B)-be járni«?
Azután aznap délután kiosztották náluk is. A helybelieknek átadták, hogy
vigyék haza s irassák alá szüleikkel, a vidékiekét csak felolvasták s
hivatalból küldték el.
Néhány percig bizony szívszorulása volt, eddig nem gondolt rá, hogy ő is
kaphat valaha intőt, hogy jó lesz vigyázni, mert szekundára áll, de
tudja isten, mikor olyanoknak a nevét is hallotta, akik elsőbe jó
tanulók voltak, akkor a szívébe nyilallott s eszébe jutott, hogy mennyi
mulasztása van: ma sem érti a supinum tőt…
Hála istennek kimaradt a neve…
Három-négy nap mulva azonban latin órán valami nyugtalanítót vett észre!
Gyéres tanár úr, szokása szerint, ahányszor elment Orczy mellett, mindig
megcirógatta, de most azonfelül rá is többször ránézett.
Mindig sértette őt, hogy a tanár úr kivételez Orczyval, de mióta ő maga
meggyőződött felőle, hogy bejáratos Orczyékhoz, azóta azon csodálkozik,
hogy ennyire tartózkodó. Valami sértőt talált abban, hogy a tanár
igyekszik ugyanolyan hangon beszélni Orczyval, mint a többi fiúval.
Otthon persze Bébucinak szólítja: akkor itt miért mondja Orczynak?
Ő úgy érezte, hogy kétféle viszony két ember közt nem lehet: ha én
valakivel jól vagyok, akkor azzal mindig egyforma jóba kell lenni. Hát
ha véletlenül debreceni tanár volna az ő Géza bátyja s az őt tanítaná,
akkor az itt Nyilasnak szólítaná őt?
Azt akarta, hogy: igenis, a tanár úr legyen jóba Orczyval, nem úgy, mint
az egészen idegenekkel, de akkor ővele is, mert ő is volt már
Orczyéknál… És legyen Gimesivel is, aki neki olyan jó testvére s K.
Sántával is, aki legjobb tanuló. Tannenbaumnál megállott, az kivételes
dolog, náluk otthon falun, aki zsidó, nem számított a többiek közé, de a
kollégiumban az máskép van és Tannenbaum még okosabb is náluk
mindnyájuknál.
Efféléken tünődött, mikor óra végén így szólt a tanár úr:
– Nyilas.
Rémülten állott fel, mert egy csöppet sem figyelt, nem tudta, miről van
szó a felelésben.
– Gyere be óra után a tanári szobába!
Minthogy nem szólt tovább semmit, kis várás után leült. Az osztály
összesúgott. Mindenki suttogott s ránéztek. Most talán először vette
észre az osztályt. Eddig csak ezzel a két fiúval volt csupán valami
vonatkozásban, meg becsületből a következő kettővel, hárommal, s úgy
járt iskolába, mintha csak ők öten volnának itt. A padja ott is volt
mindjárt az ajtó mellett, ahogy bejött, mindjárt leült, az osztályt
olyan kevéssé figyelte meg, mint a réten a füveket s bokrokat.
Mikor csengettek, szoruló szívvel, kalap és kabát nélkül rohant a tanár
úr után s nagyon sokáig kellett várnia az előszobában.
Az intők jártak az eszében s a szíve úgy szorult, majd elájult: talán
már értesítették is az édesapját… Szekundára áll… oh istenem… Most az
első padból is leteszik… talán valahová hátra… S nem fog Orczy mellett
ülni és Gimesivel sem barátkozhat többet… mert nem azért hívták meg
Orczyékhoz, mert ő jó fiú s mert olyan amilyen, hanem a bizonyítványa
miatt s a Gimesi nagyanyja sohasem engedné meg, hogy a fia rosszabb
tanulóval barátkozzék…
Valami rettenetes igazságtalanságot érzett ebben: az élet legnagyobb
kegyetlensége viharzott le benne: saját magát elválasztva látta a
második helytől. Mindaz, amit eddig kapott, az nem neki szólott, hanem
annak a helynek, ahol ül az osztályban. Mindegy, hogy ki ül ott. Akié az
a bizonyítvány, az kapja meg az ingyenes bentlakást, az ingyenes
konviktust, az ösztöndíjat, a szobafőnök különös figyelmét, a tanárok
érdeklődését, a Nagy úr megbecsülését: az kapta meg a felolvasómunkát,
és ebben a percben kétségbeesett sikoly volt a szívében: görcsösen
kapaszkodott ahhoz a helyhez…