a szíve iszonyúan vert s amint a tanári szoba ajtaját nyitották, mindig
meglátta Gyéres tanár urat, aki szivarozva állt, vagy sétált odabenn,
elegáns világos ruhájában s kissé előrehajolva, figyelmesen beszélgetett
és nem jött ki őhozzá.
Persze: mit érdemel a tönkrement s lecsúszott diák, akinek intő jár.
Bátori tanár úr jött be testhezálló barna zsakettben s rászólott:
– Te kit vársz?
Ijedten felnézett a rideg hangra, a szája mozogni kezdett, de hangot nem
adott:
– Gyéres tanár urat, – rebegte végre.
Bátori tanár úr nem szólt semmit, bement a tanári szobába.
A tanár erélyes hangja egy kicsit magához térítette, mert már az ájulás
környékezte, de most az édesapja jutott eszébe, aki bizony nem ijedne
meg még a nagyobb veszedelemtől sem. Hát ha intő, legyen intő; dac
támadt fel benne: ha ő az utolsó, legyen a legutolsó. Az is mindegy. Ő
akkor is csak annyit tud, vagy nem tud, mint most, akármilyen kalkulust
adnak s ha elveszik tőle a stipendiumot, akkor hazamegy és kapálni fog a
répaföldön…
Nagyot, mélyet, keserveset lélegzett, mert tavaly is elájult egyszer,
mikor odakint kapált; igaz, hogy az az ájulás egy kicsit nem volt
tiszta, mert csak elszédült s boldog volt, hogy el tudott szédülni s
hogy csakugyan minden vér lefutott az arcából s izadság verte ki az
egész testét: láthatták, hogy nem ő csinálta, s muszály őt beküldeni
Debrecenbe a kollégiumba, mert otthon nem lesz belőle semmi.
Gyéres tanár úr most kijött a tanáriból, szivar volt az ujja közt s
megállott előtte, egészen vidáman és csaknem feléje hajolt:
– Te kis Nyilas…
A szivart a szájába vette s egyet szippantott. Nagyon jószagú volt a
ruhája, a szivarja, a kis Nyilas felemelte rá a szemét s igyekezett
olyan szolgálatkészen nézni s figyelni, ahogy csak tudott.
– Mondjad csak, elvállalnád te egy gyereknek a tanítását?
Nem felelt rá, megfordult vele a világ s azt hitte, most rögtön
felrepül. Mint a köd foszlott el róla minden aggodalom s egyenesen,
mereven állott s hallgatott.
Intett aztán, hogy elvállalná.
– Minden szerdán és szombaton délután kellene latint és számtant tanulni
azzal a haszontalan kis Dorogi gyerekkel.
– Igenis.
– Nálam volt a nénje, szegények, igen jó család, nagy familia és ez a
kis béka elszórakozza az időt, nem képes figyelni…
– Igenis.
A tanár megállott s az igazgatói iroda ajtajára nézett, ott valaki
kijött.
– Hát akkor jól van, beszéld meg vele és eredj el hozzájuk ma délután.
– Igenis.
– Igen… Két forintot fognak fizetni egy hónapra.
Ezzel hátat fordított s visszament a tanáriba.
A kis diák pedig futva ment el a vizsgálat helyéről, a félelmes helyről,
remegő lábain.
Az osztályban kíváncsian várták, még akkor is alig birta összeszedni
magát, csakhamar leült a helyére a padba.
– No mi az? – kérdezte Gimesi.
– Azt mondta a tanár úr, hogy nekem muszály tanítani Dorogit.
A hátulsó padból odatámaszkodott hozzájuk Barta s odajött Tannenbaum is.
– Tanítani fogsz?
– Igen, megparancsolta a tanár úr.
– És mit fizetnek, – kérdezte Tannenbaum.
– Két forintot.
– Két forintot?
– Igen.
– Barátom, – mondta Gimesi – meg fogsz gazdagodni, öt forintot keresel
egy hónapba.
Tannenbaum komolyan mondta:
– Annyiért nem lehet tanítani, két forintért.
– Mindennap? – kérdezte hátulról Varga János.
– Csak kétszer egy héten, szerdán és szombaton délután.
– Akkor elég, – mondta Varga.
Misi ránézett erre a Vargára, ez volt az a kállósemlyéni tisztaruhás kis
fiú, aki azt mondta, hogy kőházuk van, ez mindig üzletet szokott
csinálni: gombot cserélt üveggolyóért, meg csokoládét tollért.
Tannenbaum ránézett Vargára s azt mondta:
– Akkor is kevés. Mert ha kétszer megy is el egy héten, de lényeges,
hogy meg fogja tanítani s mi az, két forint? Most, mikor egy festék öt
krajcár?
Varga erre azt felelte:
– Ez nagyon rendes fizetés, én ismerek egy ötödikest, az szintén két
forintot kap heti két óráért, pedig ötödikes.
– No, de ő nem két órát fog adni, hanem két délutánt.
– Csak két órát adhat, – mondta Varga hevesen – mert öt órakor már
felolvasnia kell, tehát, ha elmegy az ebéd után, odaér két órakor, ott
lesz négyig, tovább nem, mert el kell neki jönni.
– Akkor is négy óra, – mondta Tannenbaum.
– Igaz! – mondta Barta Imre, a legerősebb az osztályban – Tannenbaumnak
igaza van! – és a kezét ökölbe fogta.
Ekkor még vagy hárman beleszólottak, Orczy már télikabátban volt, mert
most énekóra lesz és ő nem jár énekre, mert katolikus; könnyedén azt
mondta, hogy:
– Én részemről azt hiszem, hogyha én két forintot tudnék keresni a magam
erejéből, akkor az apától kapnék jutalmul egy száz forintos kancát – s
hangosan nevetett és elment.
Hangosan kacagott, de kedvesen, úgy hogy senki se vette neki rossz
néven, ő nem tehet róla, hogy olyan gazdagok.
Csak Misi hallgatott fáradtan s kimerülten, ő nem tudott ebből megítélni
semmit. Ő nem tudta, hogy kevés-e vagy sok, nem tudta, van-e rá ideje,
vagy nincs, képes-e rá, vagy nem; ő csak azt tudta, hogy borzasztóan
fáradt s legjobb volna lefeküdni, mert elszédül itt még ezen az órán.
Bejött Csoknyai tanár úr, az énektanár, felállottak s hamar helyre
futott mindenki, mert négy pad minden diákja odacsődült a vitába.
Mikor leültek, Misi hátrafordult s Dorogi Sándort kereste, még őrá nem
is gondolt. Ismerte egy kicsit, csaknem az utolsó padban ült, de nem
látta, sehogyse találta meg.
– Te, melyik az a Dorogi?
Gimesi hátrafordult:
– Az a mulya?
Mikor a tanár úr hátat fordított nekik, felállott félig s úgy kereste
meg a szemével.
– Ott ül az ablaknál, utolsóelőtti padba, az a mulya!
Most már ő is ráismert. Ez egyszer nagyon furcsán felelt földrajzból.
Azt kérdezték tőle, hogy: csak egy kérdésre feleljen legalább jól, hogy
hol van Konstantinápoly! S arra ő azt felelte, hogy Afrikában.
De most olyan rendes, helyes kis fiúnak tűnt fel előtte, kivált, hogy az
ablakban ült.
– Ez nem mulya.
– Mulya, – mondta csendesen, vagdalkozó módján Gimesi – amék ott ül, az
nekem mind mulya.
A tanár úr elvégeztette a feleltetést s most újat kezdett tanítani. Az
énektanár nagyon furcsa ember volt, az összes tanárok közt a
legfurcsább. Ez olyan volt, mintha nem is tanár lett volna, hanem
vendég. Nagyon udvarias volt, mindig azt mondta, kérem szépen, kérem
szépen és egy kicsit mintha selypített volna: kévem szépen…
Ő ebből az egy tárgyból egyáltalán semmit sem értett. Nem bírta
megfigyelni azt, hogy mi az a kotta. Egyet jól tudott: violin kulcsot
senki sem tudott szebben írni, mint ő; két-három gyakorlatot is el
tudott dalolni, éppen úgy, mint a nótát: É, f, é, d – f, é, d, c! – d,
d, g, f, – é, é, d, c – tam f, é, d, c… Az a _tam_ nagyon tetszett neki
benne, csak nem tudta, hogy mit jelent.
– Csöndet kérek, csöndet kérek, csöndet kéééveeeek… – mondta a kis kövér
vöröses Csoknyai tanár úr, s leintette az ő vitájukat.
Aztán hozzáfogott beszélni a skáláról vagy miről… Nem volt szégyen nem
érteni, mert az osztályban senki sem értette. Orczy persze nevetett
rajtuk, mikor panaszkodtak, hogy így butaság, úgy butaság, mert Orczy
zongorázni is tudott, hát neki bliktri volt az egész kotta.
Még legjobb az volt, mikor az egyházi énekeket énekelték, a zsoltárokat.
Ezekből Misi is sokat tudott, sokkal többet, mint a többiek, mert ők
otthon a falusi iskolában egyebet se tettek csak mindig énekeltek.
Tudta azt, hogy neki »nincs hallása«, s ez az édesanyjának igen nagy
szomorúság volt, mert ő, szegényke, gyönyörűen dalolt, az édesapja meg
pláne első énekes volt a faluban, akárhová ment, mindig a templomba ment
vasárnap s úgy vezette az éneket, szinte hasított.
Ő a szárazmalomban tanult meg egy kicsit dalolni. A Droftiék malmában
hajtotta a lovakat, az egy nagy szalmafedelű szárazmalom volt s egy
kölcsönkért lóval őrölték a búzájukat s ő hajtotta egy kis ostorral, ott
ülve a rendkívül nagy vízszintes keréken. Egyedül volt a malomban egész
délután s az egyhangú malomzúgásban hozzáfogott dalolni s egyszerre csak
maga sem tudja hogy, megtalálta a dallamot. Álmodozva ült a kerék hosszú
küllőjén s tetszett neki, hogy a ló oly szelíden ballag körbe, körbe.
Fent a verebek csiripoltak, ő pedig azt dalolta, hogy:
Hullámzó Balaton tetején,
csolnakázik egy halászlegény,
hálóját a szerencse,
őt pedig a kedvese,
elhagyta, el a szegényt.
Valahogy, csak úgy véletlenül rányitott a dallamára. Ez olyan boldoggá
tette, hogy aztán késő sötét estig, míg csak meg nem állították a malmot
s ki nem fogták a lovat, folyton ezt dalolta.
Abban az időben épített az édesapja egy új csűrt az udvaron. Mikor a
szarufák fel voltak rakva s be is volt lécezve, az egy nagyon szép nyári
este volt, ő felmászott oda a magasba s elkezdte dalolni, hogy:
Háromszínű, háromszínű a nemzeti lobogó,
mind a három, mind a három becsülettel ragyogó,
mind a három mutatja, hogy magyar vagy,
ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak!
mind a három mutatja, hogy magyar vagy,
ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak!
Az édesanyja csak hallgatta, hallgatta, egyszer kijött a házból,
felnézett s összecsapta a kezét:
– Hisz ez a gyerek tud dalolni! – s lehívta, hogy összevissza csókolja.
De azért valami nagyszerűen bizony ma sem tudott, különösen ezeket a
fél, meg nyolcad, tizenhatod kottákat abszolúte nem bírta felfogni,
pedig az énekhangpróbán nagy büszkeségére bevette a tanár úr a karba
altnak, ő tudott legmélyebbre énekelni az osztályban. Ott azonban
hatvanan fujták a kórust s ő is elsegített egy-egy hangot valahogy a
többi közt. Szegény Csoknyai tanár úr nagyon járt volna a kedvébe, hogy
olyan jeles volt a bizonyítványa, de azért még a legnagyobb jóakarat
mellett sem tudott vele egyebet csinálni, egyest adhatott, de tudományt
nem.
Csak óra vége felé jutott eszébe, hogy ő ma el sem mehet Dorogiékhoz,
mert konviktusba kell menni, azután már kevés idő van s két órakor
iskola, ötkor ő megint felolvasni megy, azután vacsora, azután már nem
szabad kimenni a kollégiumból…
Tizenkettőkor kiáltott Doroginak, mert látta, hogy hamarabb elmegy, mint
ő:
– Dorogi!
– Dorogi, Dorogi! – kiáltott Varga is.
Igy egész iskolai tanács gyűlt megint össze, néhány télikabátos,
felpakolt fiú együtt állapította meg, hogy csak szerdán délután fog
elmenni hozzájuk.
A kis Dorogi lángvörös volt s zavarban volt s alig mert Misihez szólani.
Misi is nagy zavarban volt, furcsán érezte magát, nem tudta, hogy fog ő
megtanítani valakit valamire.
Igaz, az elemiben mindig ő volt a leckéztető. Egyszer a tanító úrtól ki
is kapott, a tanító úr nagyon mérges ember volt s kivette a dézsából a
dézsahordórudat s azzal vágott végig a fején, mert nem tudott felelni
Drofti Károly, akit a keze alá adott. Akkor az ő feje feldagadt
akkorára, mint egy dinnye; az édesanyja nagyon ingerült lett, véletlenül
éppen ott volt a faluban a doktor s az édesanyja mindjárt elküldött
érte.
A kisöccse ment el, a testvére, aki már szintén iskolás volt s az iskola
előtt kellett elmennie a községházára. A tanító úr pedig véletlenül kint
állt s úgy látszik, megbánt valamit s megszólította figyelmeskedésből a
gyereket, hogy hova megy. Ez pedig egyszerüen megmondta, hogy megy az
orvosért, mert a Misi feje akkorára dagadt, mint egy dinnye.
– Hm, de nagy tudós az a ti anyátok! – mondta a tanító mérgesen, azzal
fogta a gyereket, nem eresztette tovább, hanem eljött ő maga a beteghez.
Misi még most is emlékszik, hogy megrémült, mikor belépett az öccsével a
tanító úr, nem azért, mintha félt volna tőle, hogy újra kikap, hanem
éppen azért, mert restellte, hogy a tanító megtudja, hogy ellene
áskálódnak…
A tanító úr aztán leült náluk, elbeszélgetett s nem hivattak orvost,
hanem azóta igen jó barátságban vannak a szüleivel, mert megismerték
egymást, hogy az ő édesanyja, ha ácsmesterné is, de paplány. S a tanító
úr is elmondta, hogy neki papnak kellene lenni, de szerelemből
megházasodott, azért lett csak tanító.
Némi aggódással gondolt rá a kis Misi, hogy vajjon most is megkapja-e a
dézsarudat azért, mert tanít valakit…
V. FEJEZET
amelyben a kisdiák családok életébe keveredik bele s olyan dolgokról
hall és olyanokat lát, amik nem tartoznak a gimnáziumi tananyaghoz;
például szerelmeslevelet közvetít, ami szintén hiányzik az »államilag
jóváhagyott« tantervből.
Dorogiék egy nagyobb parasztházban laktak, a ház első végében. Hátul
laktak a házigazdáék.
A ház kívülről fehérre volt meszelve, de belül a szobák pingálva voltak,
ez tette őket urasabbá. Két szobájuk volt, az utcainak volt három
ablaka, kettő az utcára, egy az udvarra, az udvarinak két ablaka, a
tornácra.
Ők a belső szobában tanultak mindig, az utcaiban a nagy ovális asztal
mellett s rendesen lámpát kellett gyújtani a végén, mert december felé
járt az idő és hamar setétedett.
Volt ott egy csomó ember abban a lakásban, magas nagy nők, de ő valami
két hétig nem tudta őket megkülönböztetni egymástól.
Azt nem szerette, hogy annyi nő van ott, három felnőtt lány. Különösen
volt köztük egy kisebb, az mindig vihogott, nagyon utálta érte.
Dorogit otthon Sanyikának hívták, még helyesírást sem tudott, még a
szorzótáblát sem tudta, latinból olvasni nem tudott, kétségbe kellett
esni rajta, hogy hogy fogja ő ezt megtanítani valamire.
Legokosabb az lett volna, hogy megmondja a szüleinek vagy a tanár úrnak,
de ez még akkor nem jutott eszébe. Úgy gondolta, hogy őt nem azért
állították mellé, hogy vádaskodjon rá, hanem hogy megtanítsa arra, amit
nem tud. Az ám, de hogy.
Ha valamit nem tudott, akkor ő mindig visszább ment egy kérdéssel, mert
ha nem tudja egy igének ragozni a conjunctivusát, akkor próbáljuk
először az indicativust. Ha nem tudja a futurumot, a jövőidőt, akkor
lássuk elébb a jelenidőt, a praesenst.
De aztán kiderült, hogy még azt sem tudja, mi a különbség a praesens és
a perfectum, a jelen és a mult közt. Akkor nekiállott, hogy ezt
megértesse vele: hogy a cselekvésnek a három fő történési idejét
kivilágosítsa előtte.
Igen, de aztán észrevette, hogy nemcsak a plusquamperfectumokat nem
tudja, s nemcsak az igeragozással nincs tisztában: de még a
főnévragozással sem: azt sem tudja, hány tő szerint osztályozzák a
főneveket. Tehát még visszább kellett menni egy egész esztendővel, s
legvégül vissza a legelső leckére, mert még azt sem tudta lefordítani,
hogy alauda volat!… rana coaxat… Pedig ez volt a Békési nyelvtanban
legelső lecke tavaly.
Mivel azonban mégis kellett a holnapi napra is készülni, borzasztó bajok
voltak a repetícióval.
Hogy lehet ismételni annak, aki mindennapra új leckét kell hogy
megtanuljon, jóllehet a tavalyit sem tudja.
Kétségbeesett vergődés volt ez a tanulás s neki a szája elfáradt a sok
kérdezésben, mert természettől jó tanítónak születve, önkéntelenül
inkább tett húsz kérdést, minthogy egyszer megmondjon valamit: mindent
belőle magából akart kihozni: öntudatlanul is, logikai kapcsolatok
alapján építeni fel.
Erre azonban sem elég idő, sem elég erő nem volt egyiküknél sem.
– Mit csinált maga, mikor ezt tanultuk, – mondta idegesen.
Mivel Sanyika erre sem felelt, ezt is végigkérdezte, egy csomó
keresztkérdéssel, mert mégis kíváncsi volt, hogy lehet, hogy semmit nem
tud olyan leckéből sem, amiket különös figyelemmel tanított meg s
gyakorolt be a tanár úr.
– Mégis, mondja meg nekem: mit csinált ekkor meg ekkor?
Sanyika törte a fejét, aztán azt mondta:
– Akkor?… akkor éppen négyest fogtam be.
– Mit?
– Négyest.
– Milyen négyest?
– Az nagyon nagyszerű: fogni kell négy legyet s cérnával összekötni és
szántanak, de az igazán nagyszerű.
A kis nevelő tátott szájjal hallgatta.
– Szántanak?
– Igen, ki kell cseppenteni egy jó kis tintacseppet és azon ha
keresztülmennek, akkor barázdát húznak…
A nevelő maga is nevetett, ezen a kis zsivány megbátorodott s azt
mondja:
– Számtanórán pedig tudja mi a nagyszerű?… Fog az ember pókot, sokat
lehet fogni a hátulsó udvarba, akkor annak a lábát kiszedni és
megszámolni, hogy egy láb hányat kaszál…
– Hát földrajzórán?
– Földrajzórán? – mondta alamuszian Sanyika, – akkor nincs rá idő. Mert
akkor figyelni kell.
– Mire?
– Hát hogy mikor lehet röhögni az öreg Názón.
Nyilas nevetett, aztán komoly arcot vett fel s tovább vágta a fát: verte
a fejébe a leckét.
Mert azért jó fiú volt Sanyika, olyan szép tiszta kis fiúcska. A
tornában ugyan feljebb állott vagy tízzel őnála, de azért nem látszott
nagyobbnak, mert olyan szerényen összehúzta magát, hogy senki se vegye
észre, hogy a világon van: ennek köszönhette, hogy átcsúszott az első
osztályból a másodikba. Sőt azt is, hogy nincs minden tárgyból intője.
Egyszer, úgy két hét mulva, a középső lány minden nap kezdett beülni
hozzájuk az órára. A kis nevelő először zavarban volt, nagyon
feszélyezte, hogy hallgatják, mert úgy érezte, hogy ellenőrzik, de a
lány nem szólt bele egy szóval sem a beszédjükbe, kézimunkázott.
– Itt világosabb van, mint az udvari szobában, – mondta egyszer.
Igy aztán hagyták, de halkabban beszélt Misi is, mint mikor csak ketten
voltak.
Hanem egyszer éppen hónap utolsó napján este, csak megszólalt a lány:
– Ennél a Sanyikánál butább gyereket én még nem láttam.
Misi rémülten nézett fel erre a szakszerű megjegyzésre.
A lány egészen piros volt, előrehajlott a kézimunka felett s gyönyörű
szép lány volt. Fekete bogárszeme volt s az úgy csillogott, mintha külön
világított volna, az arca piros volt, de azért gyenge fehér a széleken s
amikor szólt, roppant sok porcellánfehér fog volt a szájában. Ez volt
rajta a legfeltűnőbb.
Sanyika összehúzta a szemét, arcát s egészen kicsi lett, a száját
kicsucsorította.
Misi nem tudott szólani, úgy elcsodálkozott a lány szépségén.
– Egészen megöli magát evvel a csacsival, – kiáltott a lány – no, én nem
tanítanám ezt, ha nekem adnák a bécsi Szentistvántemplomot gombostól – s
erre elkezdett nevetni.
Ahogy nevetett, a fogai a lámpavilágon szikráztak s a hangja úgy
csilingelt, mint valami kalitkában levő kis madáré.
– Dehogy volna nekem hozzá türelmem!…
Aztán újabb nevetéssel azt mondja:
– Még a kétszerkettőt se tudja!…
A kis Nyilas szokása szerint rettentően elpirult s jobban zavarba jött
mint Sanyika.
– Nem lehet hamarább tudni neki, mert előbb pótolni kell a tavalyit, –
mondta mentegetődzve.
– Pótolni kell neki az elemit, – mondta újabb nevetéssel a lány.
– Nem, kérem…
A lány mosolyogva nézett rá.
– Kitől tanult maga tanítani?
A kis nevelőt újabb pirulási roham öntötte el, mert csakugyan neki nagy
vakmerőség volt vállalkozni erre a tanításra.
– Hát én csak úgy segítek Sanyikának, hogy eszébe jusson, mert tudja azt
ő is, amit én, csak nem jut eszébe.
– Én nem tudnék tanítani senkit a világon, – mondta a lány s a hajába
nyúlt. Nagy haja volt, sötétbarna nagy haja s zilált frizurában volt a
fején, nagyon jól állt neki.
– Pedig az jó, – mondta Misi lelkesen.
– Micsoda? Tanítani?
A lányon a legnagyobb álmélkodás látszott, amely a kacagással volt
határos.
– Igen!… én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit
megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem.
Elzavarodott ettől, hogy ilyen nagyot mondott, mert még nem volt
hozzászokva, hogy valamiről nyilatkozzék; talán ez volt az első eset
életében, hogy idegen előtt kijelentett valamit, amit igaznak tartott.
– Én nem tudnék tanítani, – mondta a lány s elbiggyesztette a száját.
Aztán újra felnevetett, – de tanulni se! senkitől! Mikor a Dóczyba
jártam, én mindent tudtam, pedig sose néztem bele se a könyvbe.
– Hova járt? – kérdezte figyelmesen a kis fiú, mert nem tudta mi az,
gimnázium?
– A Dóczyba.
– Mi az?
– A Dóczy? – s a lány hatalmasan felkacagott – maga még azt se tudja?
A kis fiú zavarba jött s elpirult, azt hitte, neki mindent tudni kell.
– No, majd megtudja egy pár esztendő mulva, – mondta a lány hamis
mosollyal s furcsán nézett a kis fiúra.
Ez rögtön elszemérmeskedte a dolgot, megérezte, hogy ez valami olyan
fiús-dolog, ahogy a fiúk maguk közt beszélnek a lányokról s olyan zavart
lett, hogy alig tudott visszatalálni a könyvhöz, isten ments, hogy a
lányra ránézett volna még egyszer.
Ez csendesen nevetett magában s felemelte a hímzését.
Néhány másodpercig szótlanul ültek, mert Misi nem tudta mit szóljon,
hogy folytassa a leckét… Most már restelte magát s nem mert a lány előtt
beszélni.
Akkor újra megszólalt a lány.
– Azér ilyen buta gyereket nem is képzeltem, mint ez a Sanyika.
Sanyi felemelte a szemét, Misi észrevette, hogy a szeme éppen, de éppen
olyan, mint a lányé, csillogó és fekete és hosszú szempillája van.
– Buta! – mondta Sanyi nyújtott hangon. – Jobb vóna, ha nem vennél japán
legyezőt.
A lány bíborpiros lett, az arca csaknem kicsattant, a kisdiák látta,
mert odalesett rá s látta, hogy pillanatokig nem tud szóhoz jutni.
Akkor higgadtabb hangon így szólt:
– Erre nem buta, a kis szemtelen… hogy pimaszkodjék…
A kis nevelő rettentő kínosan érezte magát a testvérek veszekedése
közben, megdöbbenve s rendreutasítólag nézett Sanyikára.
– Hatvan krajcár! – mondta dünnyögve, de élesen Sanyika.
A lány elvesztette a kevés higgadtságát.
– No, még csak az van hátra, hogy a kis taknyosok is kritizáljanak.
– Taknyos vagy te, tudod! Törüld meg az orrod.
– Majd én megtörülöm a tied, te szemtelen, – kiáltott fel a lány s
felpattant. – Nézzétek csak, inkább tanulnád meg, hogy mennyi hétszer
nyolc! Te gyalázatos! Igy kell beszélni velem!
Misi egészen elvesztette a fejét, még ilyen veszekedést testvérek közt
nem látott… legfeljebb otthon, ő meg az öccsei, de az nem számít, mert
az otthon volt s ők fiúk s…
Ebben a percben felpattant az ajtó s belépett rajta a tiszta feketébe
öltözött legnagyobb lány, mint egy fúria. Úgy jelent meg, szinte
öldökölt a szemével, már odakint régen kínosan lesték, hogy mit csinál
ez a Bella, megállította a tanulást s mikor lesz már vége.
Sanyika nem várt semmit, a nénje felé kiáltott nyávogva:
– Nem hagynak tanulni! Minek kell nekik idejönni, mikor tanul az ember.
A vénlány szigorúan szólt a hugához.
– Légy szíves, gyere ki, kérlek.
De a hangja olyan volt, mint a kés.
– Mindig belebeszél a tanulásba, – siránkozott álnokul Sanyika.
– Oh, a hazug király! – kiáltott a lány.
– Kérem szépen, még sose szólott bele, – mondta Misi.
– Most is azt mondta, hogy buta vagyok, – dünnyögte árulkodva Sanyika.
A vénlány el akarta simítani a dolgot, édeskésen mondta:
– Nem kell olyan érzékenynek lenni, Sanyika. Te csak tanulj, fiacskám,
hogy jó legyen a bizonyítványka.
– Ha nem hagynak.
– Dehogy nem hagynak, dehogy nem hagynak, szeretném azt látni, hogy
téged valaki ne hagyjon tanulni!
A másik lány összedobálta a holmiját.
– Szemtelen kölyök, még hogy én nem hagyom: éppen megesett a szívem,
hogy hogy kell, de hogy kell vele kínlódni, még azt se tudja, hogy
mennyi hétszer nyolc.
– Azzal nem fogja jobban tudni, ha valaki mérgesíti!
– Mindig belebeszélnek.
– No, majd megkérjük Bellát, hogy többet ne jöjjön be a szobába, míg ti
tanultok, úgy-e kedves Nyilas.
Nyilas, a kedves, szerette volna, hogyha Bella bent lett volna a
szobában, most már sajnálta, hogy nem fogja többet látni, mert igazán
oly gyönyörű szép lány, kivált a nénje mellett, aki sovány és a
szemöldöke teljesen össze van nőve.
– Felőlem tanulhat: de éppen hogy nem akar! – mondta Bella.
– Csak hagyjuk, – mondta a vénlány, – ebben neked is van részed. Ha
annak idején egy kicsit foglalkoztál volna vele, akkor most máskép nézne
ki a gyerek.
– Inkább felakasztom magam, – szólt Bella indulatosan. – Lehet evvel
foglalkozni!
– Kell is!… – szólt kegyetlen hangsúllyal a másik.
Szünetet tartott, aztán folytatta:
– Ennek _kell_ tanulni!… ez fiú… Ennek _cél_ a tanulás!… Ennek _állása_
lesz s _kenyeret_ fog keresni és _jövőt_…
A kis diák ijedten nézett a vénlányra, ő is találva érezte magát, mintha
neki is szólott volna a lecke. Mert erre még nem gondolt eddig: hogy
ember lesz valaha valakiből s csibukkal fog sétálni a gangon… hogy azért
kell megtanulni az ablativus absolutust… és bejön a cseléd megmondani,
hogy: tekintetesúr megellett a koca… vagy a hivatalba sétál fekete
ruhában… Az még nem tűnt fel előtte, hogy mindaz a lecke, amit el kell
napról napra végezni, csak valami akadálysorozat, amit át kell ugrálni,
hogy a végén valami jó, békés, uras hivatalba kerüljön az ember… Ha erre
gondolt volna, még kiállhatatlanabb lett volna az egész tanulás… Ezért
tanulni a törtszámokat?… és nem azért, mert az érdekes?… Ő mindig ezzel
érvelt Sanyika előtt: hogy nézze csak, milyen furcsa!… furcsa, hogy ez
igaz!…