Körülnézett, vagy négy ajtót látott s nem tudta merre menjen.
A háta mögött kacagást hallott, visszanézett, az a cseléd
szemtelenkedett, nevetett rajta.
– Ott mennyik be, balra, nem arra, barra, nem arra, mondom, hogy barra –
azzal vihogva mutatott a jobboldali ajtóra. – Vagy jobbra e, akarom
mondani.
Ezzel berántotta maga után az ajtót és ő megfogta a magas kilincset s
benyitott egy sötét kis szobába. A szoba sötét volt, de az utcai szobába
nyílt egy nagy ajtó s az világos volt, szinte kápráztató.
Megállott a szoba közepén, a sötétben, a nagy szobában ragyogó
világosság volt, besütött a nap és az asztal felett valami fényes
csillogó-villogó valami volt, mint egy másik nap, hogy a szeme szinte
káprázott tőle, az asztalnál ült egy szőke asszony és hangosan nevetett
s az Orczy hangját hallotta:
– Lóugrás, lóugrás.
Egy darabig nem vették őtet észre s ő nem mert szólani, hogy itt van,
azok pedig csak sakkoztak, ő is tudott sakkozni, mert tavaly télen Török
bácsi megtanította.
Aztán, hogy észre sem vették, csendesen beszólt.
– Orczy!
Meghallották, körülnéztek. Akkor ő az ajtófélbe kapaszkodott félkézzel s
újra súgva beszólt:
– Orczy!
Orczy megfordult s meglátta őt.
De abban a pillanatban a szőke asszony is meglátta a kisfiút s ahogy az
ott állott télikabátban az ajtófélhez támaszkodva és befelé suttogva,
ellenállhatatlan kacagás ragyogott fel rajta.
Orczy kifutott Nyilashoz s azt mondta neki:
– Szerbusz Nyilas, sakkoztam a mamával.
Kezet fogtak s ügyetlenül megrázták egymás kezét.
A kis Nyilasnak égett az arca, a szél is kifujta, mert a kollégium
mellett, meg a szinház mellett mindig szél van Debrecenben és ő mind a
két helyen sokat ácsorgott.
– Tedd le a kabátot.
Levetette a kabátját, ezt a kabátot az édesanyja varrta s igen jól ki
volt bélelve vattával, olyan volt, mint egy paplan, csak nem állott
valami szépen.
A kabátot Orczyval ketten kivitték az előszobába s ott felakasztották,
rátették a kalapot is, az új posztókalapot.
Még a fal is zöld posztó volt, ahova a kabátot tették és
szarvasagancsok, meg kardok voltak felette.
Akkor újra bementek a szobába, Orczy megnézte, de már nem volt ott a
mamája.
– Üjj le, parancsolj.
Orczy mindig ilyen utálatosan beszélt: _parancsolj_, meg ilyesmiket.
Hát ő leült s azt mondta:
– Te itt szoktál tanulni?
– Igen, ez az én szobám.
Ez is bosszantotta a kis Nyilast: az én szobám!… Mér az ő szobája? Ő
építette?
– Itt vannak a könyveim, itt vannak a játékszereim, itt vannak a
tornaszereim.
Nyilas egyelőre semmit sem látott, mert a szoba sötét volt s csak a
másik szobából kapott világosságot.
Nyilas felnézett a mennyezetre s csodálkozott rajta, milyen magas szoba
ez, azt hitte csak a tanterem, meg a kollégiumban vannak ilyen magas
szobák. Őnáluk otthon olyan alacsony a szoba, hogy mikor az édesapja
nagyon felemeli a fejszét, akkor beleüti a fejszefokát a gerendába. A
mestergerenda meg pláne olyan alacsony, hogy azt még ő is eléri, ha
felnyújtja az ujját. Pedig ott jó volna, ha egy kicsit magasabb volna a
ház, mert az édesapja télen mindig bent vési a szántalpat a szobában s a
forgács úgy pattog, hogy még. Az édesanyja mindig azt szokta kiáltani: a
lámpa, a lámpa! Mire az édesapja ha megharagszik, nagyot kiált, hogy a
ház is reng bele, hogy: »azt a büdös lámpát!… mindig azt kell hallani!
Hát ha eltörik, eltörik, van más a bótba!…«
De ő erről a világért se mondana itt egy szót sem, mert érzi, hogy ha ő
ezt itt elmondaná, akkor ő valami nagy szégyenbe kerülne…
Ezeknek azt nem is szabad sejteni, hogy őnáluk az édesapja a szobában
szántalpat farag, pedig az nagyon szép is, jó is, mert jó szaga van a
friss forgácsnak, jól lehet benne a földön játszani s nem kell félteni
semmit, itt minden olyan kényes, itt nem is játszhatna az ember a
testvéreivel.
– Neked nincsen testvéred? – kérdezte Orczyt.
– A bátyám, – mondta szórakozottan Orczy s nagy halom könyvet hozott az
asztalra.
A könyveknek piros fedele volt s az volt rányomtatva, hogy Kis Lap.
Orczy mindjárt felnyitotta az egyiket s megmutatta, hogy benne van egy
cikk, amit ő írt. A cikknek az volt a címe, hogy: »Nyári gyönyörűségek!«
s a vakációját mesélte el benne Orczy, hogy kinn a pusztájukon lovagolt
és volt egy kutyája, úgy hívták, hogy Hektor, ennek a kutyának legjobban
örült.
Nyilas kitágult szemmel s dobogó szívvel és irígykedve nézte.
– Ezt te írtad?
– Én!
– Te magad?
– Persze.
– Bizonyisten?
– Igen.
Nyilas gondolkozott: Orczynak szépírásból kettese volt, hát hogy
lehetséges ez.
– Esküdj meg!
– Bizonyisten, no.
Akkor mégis ő írta.
Folyton csak azt nézte a cikk alá nyomtatva, hogy: Orczy Vilmos, Orczy
Vilmos, Orczy Vilmos. Elmondta magában számtalanszor s nézte a betűk
formáját, hogy: _Orczy Vilmos_. Istenem, ha egyet fordít, talán az is
ott van, hogy: Nyilas Mihály…
Úgy megzavarta ez, hogy nem bírt egyébre figyelni.
Igen, ő azért vette a szépírási füzeteket, olyan egyes irkalapokat,
amiket árvereztek még szeptemberben, a hetes coetusban, mert abból
könyvet csinált és abba lemásolta a verseket. Az együgyű parasztot, meg
más egyebet, nagyon sokat, olyan apró betűkkel, mint egy légypacc, hogy
sok férjen el… De »nyári gyönyörűséget« írni s azt kinyomtatni… és hogy
alatta van, hogy Orczy Vilmos…
Nem fért a fejébe, hogy Orczy írt valamit, amit a lapban lát és ő onnan
kimásolná a szépírási lapjaira, hogy: »Nyári gyönyörűség,«… mint azt,
hogy Petőfi Sándor: »Megesküdt a király«…
– Kaptam érte egy díszkötésű albumot, – mondta Orczy, mikor észrevette,
hogy mennyire érdekli a kis Nyilast.
Ezzel előhozott egy arany és veres ragyogó nagy könyvet, amiben ahogy
kinyitotta, benne volt az összes történelem, éppen az, amiből két füzete
volt Nyilasnak a fiókjában. Az egész Magyarország, az összes királyok és
hősök és nagyurak…
Ez is fájt neki: neki ez nem lesz meg sose, mert ő nem fog annyi pénzt
kapni, hogy mind megvehesse.
Nézett hát, hol az újságban a kinyomtatott névre, hol a vastag
királykönyvre.
A másik szobából most valami női kiáltás hallatszott, hogy:
– Bébuci!
Orczy suttogósan megszólalt:
– Gyere Nyilas, a mama szólít.
Nyilas, szinte álomban állott fel.
Bementek a másik szobába és ott volt a szép szőke mama.
– Nyilas Misi, – mondta Orczy s rámutatott.
De ő a nagy világosságban, a nap éppen a szeme közé sütött, csak állott
szótlanul.
A mama egy kis asztal mellett ült az ablaknál s nem a sakk mellett,
csodálkozva nézte, mert olyan szép volt és olyan mint egy tündér, a haja
egészen fehér szőke, mint az Orczy haja, csak később jutott eszébe, hogy
kezet kellett volna neki csókolni.
– Te vagy a kis Nyilas Misike?
A hangja olyan vékony volt, mintha valami madár szólott volna. Az ő
édesanyjának is olyan hangja van, hogy mikor énekel, mintha poharat
csengetnének. De az ő édesanyjának olyan óriási fekete haja van, hogy
mikor fésülködik s kibontja, egészen beborítja, úgy hogy az arcából,
melléből se látszik semmi.
– Te vagy a fiam kis barátja?
Zavartan mosolygott, nem tudta, hogy ők barátságban vannak.
– Együtt ülünk a padban, ő az első, én a második.
Az asszony elkezdett nevetni. Még pedig olyan furcsán nevetett, hogy
először komolyan nézett, aztán nagyra nyitotta a szemét, aztán
váratlanul felkacagott.
Most újra nem tudott mit szólani a gyerekhez.
– Szereted a fiamat? – kérdezte.
Nyilas ránézett Orczyra.
Megnézte, hogy szereti-e?
Hogy semmit sem szólott, az asszony azt mondta:
– Szoktatok verekedni?
Erre ő egészen tágra, kerekre nyitotta a szemét. Csodálkozva bámult erre
az asszonyra, mért kérdi ez azt, mikor ő még senkivel sem verekedett,
biztosan összetéveszti valakivel. És milyen ruhája van ennek az
asszonynak. Az ő édesanyja az egész faluban minden lánynak és
fiatalasszonynak varr, rekliket s a legényeknek surcokat, fehérrel
kivarrva. De ilyen ruhát nem is képzelt soha, ez az asszony olyan volt,
mintha nem is asszony volna, hanem festve… de elevenül…
– Hát nem vagytok olyan karmolósok?
A kis fiú már egészen zavarba jött s az arca vörös lett. Hát persze,
hogy összetévesztik.
– Az Láng volt kérem! – mondta hirtelen.
– Ki?
– Aki földhöz vágta…
Az asszony meghökkent.
– Nem vágott földhöz! – kiáltotta Orczy ijedt zavarban magyarázva s
egész piros lett. – Anyukám, lelkem, az csak játék volt.
Erre ő is elszégyelte magát, most olyat mondott, amit nem lett volna
illő…
– Én nem láttam jól, – hebegte – mert nagyon sokan voltak rajta.
– Az csak játék volt, – kiáltott Orczy – »kicsiny a rakás, nagyobbat
kíván«, azt játszottuk, mama! De Nyilas nem szokott játszani, se
verekedni, hát ő azt hitte, hogy verekedtünk.
Az asszony erre zavartabb lett s vele Nyilas is, meg Orczy is.
– Hát a fiam szokott? – kérdezte nyüglődve.
– Orczy se szokott, – mondta a kisdiák.
Az asszony megint úgy nézett, elébb elkomolyodva, aztán hirtelen
fölkacagva:
– Kicsoda? – kiáltotta. – Orczy?!
– Orczy se.
– _Orczy!_ – s hallatlanul kitört belőle a kacagás. – Apa, apa, apuska!…
jöjjön csak – s alig tudott magához térni a kacagásból.
A szomszéd szoba ajtaja kinyílt s egy magas szakállas férfi jött ki
belőle, olyan, mint egy igazi elnök…
– A maga fia már Orczy! – mondta az asszony s a teste csakúgy remegett a
kacagástól.
A magas úr szigorúan nézett a kisdiákra.
– Hogy híjnak!
De a gyerek úgy érezte, hogy itt most mindenki ellensége, sovány kis
arcát, vastag szemöldökét összehúzta s nem szólt.
– Hja, te vagy a fiam kis barátja!
És elmosolyodott s rátette a kezét a kisdiák fejére.
– Ez az, akiről Gyéres tanár úr beszélt?
– Igen apa.
– Brávó… Derék kis legény.
– De hallja, a maga fiát úgy szokták verni, mint a répát.
– De nem, anyuskám, szívem, de nem!
– Orczy hallgasson! – kiáltott kacagva a mama.
– De nem, anyukám, az nem verekedés: játék.
– Orczy!… csönd legyen!… – s a mama folyton nevetett.
Az apa is nevetett.
– Hadd verjék, – kiáltotta – keményebb lesz a húsa.
A kis Nyilas megütődött.
– Az olyan diákból, aki még nem is verekedik, semmi sem lesz… No jól
van, csak játszatok!… Aztán egy ilyen kis eminensnek nem szabad ám
elveszteni a fejét.
A kis Nyilas ebben igazat adott az elnök úrnak. Őneki fogalma se volt
róla, mi lehet az Orczy apja, hogy még pusztájuk is van, meg lovuk és
Hektor kutya… még elsőben valaki azt mondta, hogy elnök… ez nagyon
fontos és titokzatos valami lehet és iszonyú uraság…
Aztán újra kimentek a másik szobába.
Volt Orczynak egy játéka, az neki nagyon tetszett. Szoborgyár, viaszból
szobrokat lehetett csinálni.
Orczy felolvasztotta a viaszt a konyhában s behozta és csinált egyet.
– Ez Goethe.
– Gőte? – és a kis Nyilas nevetett.
– Igen.
– Az minek vóna az?
– Az a német.
– Az nem német, az magyar, nem is tud németül egy szót se.
– Ki? Gőte?
– Igen, – s hamisan nevetett hozzá.
– Te, – mondta csodálkozva Orczy – az a legnagyobb német költő.
– Költő… hisz az a mi sírásónk… a vén Gőte minálunk otthon sírásó, – és
hangosan nevetett a viccén s eszébe jutott az öreg részeges Gőte, a
sírásó.
Csak sokára tudta megmagyarázni, de akkor Orczy is nagyon nevetett.
– Most pedig csinálok Schillert.
– Schillert? sillerbort csinálsz?
Nagyon nevettek.
– Nahát ha sillert csinálsz, azt meg is issza Gőte.
Ez nagyon tetszett nekik. Orczy beszaladt s a mamájának nevetve
elmagyarázta, aztán kijött.
– Tudod, mit csinálj?
– Mit?
– Petőfit.
– Azt nem lehet, mert ahhoz nincs negatív.
A kisdiák nem kérdezte rá, mi az; úgy gondolta, azt neki is tudnia
kellene.
Orczy később azt kérdezte:
– Nekünk megvan Petőfi minden verse, megmutassam?
– Nekünk is. Én mind olvastam.
– Mit?
– Petőfit.
Orczy munka közben, míg a Schillert csinálta, megállt s ránézett.
– Minden versét?
– Igen.
Orczy kételkedve nézett rá. Aztán tovább dolgozott.
Akkor megjött az Orczy bátyja. Ezt már látta egyszer a kollégiumban, az
udvaron állott a szobafőnökkel. Ez nagyon derék Orczy úr volt, csak nem
foglalkozott vele eleget, mindjárt ki is ment a szobából.
– Henrik, – mondta neki Orczy – tudod, hogy a Gőte megissza a Schillert?
Az Orczy úr mosolygott, azt mondta:
– Jó vicc, – és kiment.
A viasszal babrálni jó volt, csak büdös volt és bemaszatolták az egész
asztalt.
– Az egész Petőfit olvastad? – kérdezte Orczy.
– Az egészet, igen, édesanyámnak felolvastam tavaly mind, meg magamba
is.
Orczy nem nézett rá, a szobort gyúrta össze.
Nyilas azt kérdezte s a »Nyári gyönyörűség«-re gondolt:
– Magad írtad?
– Azt? Igen… de a bátyám beleírt.
– A bátyád?
– Igen.
Ezt ijedten hallotta a kisdiák.
– De a papa is azt mondta, az a jó, amit én írtam: azon lehet nevetni.
A kis Nyilas még jobban csodálkozott: nevetni valót is lehet írni?
Aztán uzsonnázni híjták őket.
Csak kettőjük számára terítettek, csokoládét adtak s azt alig bírta
megenni, mert émelyítően édesnek találta, még nem evett csokoládét. De
azért megette, mert restellte volna otthagyni, félt, hogy elárulja
neveletlenségét s mit gondolnak róla. Ő a kávét is csak fél kocka
cukorral itta s ebben sok cukor volt. A kalács azonban nagyon finom
volt, ebből meg tudott volna enni tizenkét darabot is, előbb nagyon víg
volt s fesztelen, de mikor az Orczy mamája evés alatt bejött s leült
mellettük, a világért sem vett volna újabb darabot.
– Köszönöm szépen, nem kérek.
– Dehogynem, a konviktusban nem sütnek kalácsot, még egy darabot,
fiacskám.
– Köszönöm szépen, nem kérek.
– Akkor a zsebedbe egy darabot, kettőt, majd megeszed a kollégiumban.
– Köszönöm szépen, nem kérek.
Vele nem lehet tréfálni; ha ő egyszer kimondta, hogy nem kér, akkor
aztán nem kér. Otthon megtörtént, hogy vasárnap a tészta után felállott
és sorra járt, kezet csókolni, megköszönte az ebédet s akkor hozták be a
csirkesültet. Az öccsei ujjongva vetették rá magukat s visszaültek az
asztalhoz, de ő? Ő ha kettévágják sem evett volna egy falatot: ha már
megköszönte az ebédet.
– Hát akkor majd kompótot.
Nem tudta mi az, kisült, hogy befőtt. Ezt az ő édesanyja is szokott
csinálni minden nyáron öt-hat üveggel, néha tízzel is, de ha nincs
cukor!
Ez nagyon, nagyon finom volt, olyan remek, hogy ebből kétszer vett.
– Te nem kérsz Bébuci, nem eszel fiacskám?
Bébuci!… Már hallotta ma délután egypárszor, de eddig nem ügyelt rá:
Bébuci!… Még csak az kellene, hogy őt is így nevezzék valahogy otthon!…
Akkor vendégek jöttek, még pedig, ó rémület, egy csoport lány.
Kislányok, amilyenek a Lányok Lapjában vannak rajzolva, ő nem is hitte
volna eddig, hogy igazi emberlányok így járnak.
Neki nem is köszöntek s ő állott egyenesen, bezzeg Bébuci mindenikkel
kezet fogott. Volt köztük egy kövér sárgahajú lány, az neki mindjárt
feltűnt, az arca nagyon fehér volt és piros s a sárga haja a vállára
lógott, de csakúgy szikrázott, mint az igazi arany. Ez egyszer csak
ránézett, olyan szürke szeme volt, hogy ő attól egészen megijedt, igen
nagy szürke szeme s ahogy az ő szemébe nézett, ő elkezdett vörösödni s a
teste egész gyenge lett, a térde reszketett s nem tudott volna szólni
egy szót sem és észrevette, hogy a lánynak az orra körül szeplők vannak.
Hamar azt súgta Orczynak, hogy elmegy.
– El? – mondta Orczy.
– Igen.
– Akkor kikísérlek.
– Igen.
Hamar kimentek a másik szobába.
Ott eszébe jutott, hogy nem csókolt kezet sem akkor, amikor jött, se
most, megállott, hogy visszamegy kezet csókolni, mert mit gondol róla
Orczy mamája.
De az éppen a szürkeszemű, sárgahajú lányt ölelgette, erre ő úgy
megrémült, hogy azonnal kifutott az előszobába.
– Mér szaladsz annyira, – szólt Orczy.
Nem felelt, csak lerántotta a kabátját, hogy leszakadt az akasztója!
– Félsz a lányoktól?
– Nem félek én!
– Én úgy viccelek velük.
Ő azonban összerántotta a szemöldökét.
– Neked nincsenek kuzinnyaid? – kérdezte Orczy.
– Micsoda?
– Hát jányok a családba, unokatestvérek.
– Nincs.
– Testvéred sincs?
– Testvérem?
– Igen.
– Hogyne vóna. Öten vagyunk!
– De jányok?
– Jányok!… az nincs!…
– Mikor jössz el újra?
Ránézett, azt akarta neki mondani, hogy gyere el te. De megijedt, hogy
eljön s az nem lehet, hogy barátok járjanak a coetusba, csak a
szobafőnökhöz járhatnak, különben meg van tiltva a barátkozás, mert még
ellopnának valamit, ha idegenek bejárnának.
Megrántotta a vállát és lesütötte a szemét. – Sohanapján, – gondolta.
– Nem tudom, – mondta hangosan s jóerősen megfogta az Orczy kezét.
– Szerbusz.
– Szerbusz.
Akkor kijött az Orczy mamája s egy kis csomag volt nála.
– Szökik a mi kis barátunk, Orczy?… – mondta a fiának nevetve. – Itt van
ez a csomagocska, ezt vidd haza és csak a kollégiumban szabad kibontani.
A markába tette a könnyű kis csomagot.
– Most remélem, szépen hazamégy.
– Nem kérem.
– Hát hova?
– Felolvasni!
– Hova?
– Én kérem egy öreg vak úrnak mindennap felolvasok egy órát.
– Igen?
– Igen.
A szépséges szőke mama mély csodálkozással nézett a gyerekre.
– És… pénz… és… fizet… vagy… – habozott.
– Igen; fizet!… Tíz krajcárt!
– Egy hónapra!
– Egy órára!
– Igen: egy órára…
És csodálkozva, megnémulva bámult a kis gyerekre.
Erről senki se tudott semmit, mert erről még nem mert az osztályban
szólani senkinek, úgy, hogy a kis barátja is némán bámult rá.
– Hallod, Orczy! – szólt a mama s nevetett, de az arcára könny futott
le.
A kisdiák érezte, hogy ez nem kinevetés és még a színháznál is kacagott
a boldogságtól, hogy úgy csodálkoztak rajta.
Aztán eszébe jutott, hogy sem akkor nem csókolt kezet, mikor jött, se
mikor elment: de nem mert. Ő Török néninek, meg Vásárhelyi néninek
mindig kezet csókol, de ez olyan finom néni volt, hogy nem mert…
Lángvörös lett az arca, mert most mit gondol róla…
Még sokáig kellett ácsorognia, míg öt óra lett, addig sok mindent
végiggondolt, míg végül a szürkeszemű, sárgahajú kislány villant fel
előtte s akkor elkezdett futni, mint a nyúl, maga se tudta, hova.
IV. FEJEZET
mely az előbbinek folytatása, de valami más is történik benne, mint amit
vártunk, mert az élet olyan, hogy mindig máskép történik minden, mint
ahogy elgondolta előre az ember.
Ahogy távolodott az Orczy-háztól, úgy gyúlt föl benne valami
nyugtalanság, mikor a városháza sarkához ért, már megint úgy lángolt az
arca, mintha tűz mellett járna.
Nagyon megalázottnak, kicsinek, csacsinak érezte magát, iszonyúan
szégyelte magát: ilyen butaságot, az öklét harapdálta: hogy nem csókolt
kezet… és hogy eljött… és hogy az a sárgahajú… Most mind őróla
beszélnek… elmondják a sárgának, hogy ő úgy köszönt be az ajtón, hogy:
Orczy… az ajtófélfához támaszkodva és: Orczy! és megmondta azt is, hogy
megverték…
Azzal mentette sülyedező, léket kapott önérzetét, hogy a barátját
böcsmölte: de henceg, az ő szobája! nekik megvan Petőfi!… ez valami
külön jót adott neki: hogy a barátja Petőfivel úgy dicsekedett, hogy az
a legnagyobb, hogy az megvan nekik, meg hogy minden költeménye, mintha
őnekik nem volna…
De ez mind csak olyan marakodás volt magában s ettől nem múlt el az
arcáról a pirosság: azok most róla beszélnek és Orczy most őt kicsúfolja
a lány előtt, mert Orczy nagyon tud nevettetni, az énektanárt is igen
jól kifigurázza, hogy fehér keztyűben hogy üti a taktust: kévem, kévem…
Elkezdett rohanni, maga se tudta, merre, csak futott: _most őrajta
nevetnek_, hogy elfutott a lyányok elől és hogy neki nincs _kunyica_
vagy mi az ördöge, amit Orczy mondott.
Még nagyon hamar volt, csak négy óra, hát az öreg úrhoz nem mehetett:
milyen szépen ott lehetne még háromnegyed óráig: Orczy most
felvilágosítja… és mikor ránézett, olyan szürke szeme van… de minek
olyan nagy…
Újra elkezdett rohanni s egész idő alatt, ha a kislány eszébe jutott,
mindjárt rohant, mint a bolond, csak mikor a lélegzete is elfult, akkor
ocsúdott fel annyira, hogy újra ki tudott valami épkézláb gondolat
verődni benne.
– Hát te hova szaladsz? – kiáltott rá Láng.
Ő borzasztó zavarba jött, még két lépést futott, aztán megállt, de minek
van itt Láng.
– Gyéres tanár úrhoz kell futni, – mondta.
– Gyéres?
– Gyéres.
Egymás szemébe néztek, ez a Láng mindig úgy nézett, mintha pofon akarna
ütni, de ő most úgy visszanézett!…
Láng intett végre, hogy érti, jól van. Látszott rajta, hogy
végigvizslatja ruháját, cipőjét, kalapját, meg szeretné kérdezni, hogy
minek, de aztán nem firtatja, mert ez a Láng igen rossz tanuló volt és
nem szeretett a tanárokról beszélni.
Intett neki a szemevágásával, hogy jól van és elváltak, Láng is ment,
meg ő is tovább ment.
De mit akar ez a Láng, ő evvel még sohase beszélt, soha, de soha egy
árva szót se: és éppen ma… Meg kellett volna kérdezni tőle, hogy mér
verte meg Orczyt. Hű, hogy pofozkodtak… az Orczy szépen kikapott, hiába
mondja most az édesanyja előtt, így csalni egy édesanyát, hogy kicsi a
rakás, szegény jó édesanya, kis szőke, mit tudja az, hogy a fia, hogy
pofozkodott Lánggal, elhisz neki mindent, mert az édesanyát nagyon
könnyű megcsalni…
Tele lett könnyel a szeme és kivette a zsebkendőjét és a templom mellett
volt éppen, hamar beszaladt a kertbe és egy szomorúfa mellett egy
vaslóca volt, és ott erősen elkezdett zokogni.
Sokáig sírt, csakúgy ömlött a könnye. Leült a padra, háttal a
kollégiumnak, hogy valaki meg ne ismerje és olyan jól kisírta, olyan
kedvére kisírta magát, hogy puha lett, mint a vaj. Már régen szüksége
volt erre a sírásra, annyi baja volt, de nincs itt hol sírni, vagy
magába lenni az embernek, mindig rábámulnak: közben az óra kétszer is
ütött, már érezte, hogy háromnegyed lesz mindjárt…
Még mindig iszonyú hosszúnak tetszett neki az idő, megtörülgette a
szemét megnyálazott zsebkendőjével s elindult csendesen.
Hideg is volt, megfázott, sötét lett, a lámpákat meggyújtották, s a
vékony gázlángocskák mint lepkék libegtek az utcai lámpákban.
Mikor az öreg úrhoz bement, egészen át volt fagyva, úgy didergett, hogy
a foga vacogott s nem bírt olvasni, a nyelve minduntalan megbotlott, úgy
hogy megint sírva fakadt.
– Nono, nono, – mondta az öreg úr – mi az, mi az!
– Semmi.
Ha semmi, akkor az öreg úr ugyan nem kérdezett tovább semmit.
Mivel azonban mégsem tudott olvasni, megmondta:
– Ma délután vendégségben voltam egy osztálytársaméknál…
Az öreg úr hallgatott.
– És ott… ott…
– Megbántották?
– Nem kérem, csak én… Hát azok igen nagyurak…
– Nagyurak!? Kik azok?
– Azért jók… nagyon jók voltak, csakhát én… Orczyék, a színház mellett,
elnök…
Az öreg úr hosszú csönd után csöndesen szólott:
– Hát a maga apja?… mi a maga apja?
– Ács.
– No… – az öreg úr egyet gondolkodott s hozzátette – ajjó mesterség…
Ennek megörült. Mer jó.
– Van házuk?
– Egy kicsike.
– Tehenük is?
– Az nincs.
– Disznó se?
– Van egy kis malacunk.
Az öreg úr hallgatott.
– És hány testvéred van? – kérdezte egyszerre tegezve.
A kis fiú lángvörös lett, mert büszke volt rá, hogy az öreg úr komolyan
vette, mint egy felnőttet s mindig magázta.
– Öt.
– Öt?… Fiúk, lányok?
– Öten vagyunk fiúk.
– Az szép!… Akkor a te apád nagy ember: mer öt fiúval fel lehet
fordítani az országot.
Ezen a kisdiák kínosan mosolygott, mintha az édesapja szájaíze szerint
mondta volna, de mért tegezi!… hogy meri tegezni!… Már ezután így fogja?
Akkor ő nem jön ide többet…
– Mikor még nem ebbe a faluba laktunk, akkor volt nekünk nagy kőházunk,
sok tehenünk, egyszer, még én kicsi voltam, egész csorda volt a
szérűskertbe, édesapám kivitt s feltett egy tinónak a hátára s én azt
mondtam: _dennó ne!_… Akkor még tüzes gépünk is volt, de az felrobbant s
akkor elköltöztünk egy más faluba s az édesapám ács lett…
Ezt ki kellett mondania, úgy érezte, hogy ezt meg kell mondania…
– Én vagyok a legnagyobb az öt testvérem közt, de van egy nagybátyám,
aki most Pozsonyban tanár… az édesanyám testvére… azt is édesapám
taníttatta ki.
Hosszú csönd volt, szeretett volna még beszélni, de röstelt.
Végre megszólalt az öreg úr: – No, olvassa csak tovább.