kilenc órakor. Majd reggeliért lemegy Csicsó.
Látta, hogy a terve el van rontva, most csak az a kérdés, hogy mindjárt
nyolc órakor jönnek-e vizsgálatot tartani. Nem merte a ládát magában
hagyni, inkább vállalkozott rá, hogy elmegy az orvoshoz.
Mikor a többiek nyolckor elmentek az iskolába, ő otthon maradt, s most
aztán hamar kivette a kést a ládafiából s a zsebébe tette. Aztán
felvette a kis téli kabátját, kendőt tett a nyakába s elment az
orvoshoz.
Csokonai-szobor felőli lépcsőn ment lefelé, tünődve ugráncsolt a
falépcsőkön, de milyen jó volna, ha a kést nem kellene elveszteni, hanem
el tudná dugni valahová, hogy ott megtalálja, majd ha nyáron hazafelé
megy, de hová kellene eldugni? Most egyelőre ott szorongatta a zsebében,
a markában s így ment lesütött fővel az orvos lakásáig.
Az orvos egy nagyon öreg öregúr volt, méltóságos úrnak kellett szólítani
s kezet csókolni neki, olyan rózsaszínű bőre volt, mint a csőrögefánk s
olyan fehér szőre, mint a hófehér cica, csak kétféle orvosságot szokott
rendelni, vagy mandulatejet, vagy hashajtót, Csicsó Imre a fülébe súgta,
mikor iskolába ment lefelé, hogy; ha mandulatejet ad, azt én megiszom
helyetted!
Ez jó, ez az ajánlkozás, mert ő meg ki nem állhatta, nagyon émelygős
volt.
Maga sem tudta, hogy került be az alacsony szobába, a méltóságos úr egy
igen parányi házban lakott a püspöki palota mellett, de nagyon szép
bútorai s igen sok könyve volt s furcsa orvosi szerszámok voltak a
szobájában.
Misi bizony annyira izgatott volt, hogy alig látta a szemében levő
könnyektől, az öreg orvos megfogta a pulzusát, megnézte a nyelvét s
receptet írt neki egy szó nélkül. Megveregette az arcát s elküldte a
patikába.
A patika ott volt szemben, a Pongrác-bolt mellett, furcsa erős szagok
voltak ott s nagy kövér gilisztacukrok, amilyeneket az ő nagyanyja
szokott hozatni Tarcalról, mikor elővette a gilisztacsikorgás. Ő nagyon
szerette ezt a búgócsigaforma cukrot, de sokba került volna, hát csak
nézte, fehér és piros cukrok voltak. Volt ott igen apró kásaforma cukor
is, ezt is igen szerette, belül keserű volt, ezt ő sokszor kapott gépész
nagybátyjától, mert az sose vett a gyerekeknek más cukrot, azt mondta,
hogy ez egészséges. A patikában úgy ült, mint egy kis halálraítélt,
nagyon meg volt hatva attól a rendkívül erős illattól, a templomi
csendtől, a halál kapujában érezte itt magát, a lóvasúti kocsi
megérkezett a patika előtt, a lovakat kifogták, hátrafogták s a kocsi
elment, de ő még mindig nem tudta, mit csináljon a bicskával!
Mikor megkapta az orvosságot, pénz nélkül, a kollégium számlájára, akkor
hazafelé indult, olyan lassan, ahogy csak lehetett s mégsem tudott
semmit kitalálni. Három olyan rácsos csatornanyílást is talált az utcán,
de nem bírta belevetni a kést, majd valahol a kollégiumban eldugja.
Mikor felfelé ment a csendes lépcsőn, gondolta, a lépcső fagerendái közé
bedugja, de aztán hogy veszi ki?
Egyszer csak meglátta az első emeleten a nagy tölgyfa szemétládát, hamar
fogta a kést s egy hirtelen ötlettel beeresztette mögé a falhoz. Csak
mikor lecsúszott s odalent koppant, akkor gondolt arra, hogy istenem,
innen ki se lehet venni többet, most már hetven esztendeig mindig ide
lesz kötve a gondolatja, hogy itt van neki egy titka, ni…
Bement a coetusba, szeretett volna lemenni az osztályba, mert már nem
volt olyan rosszul, de nem mert, mert ma éppen vallásóra volt… Hát ott
maradt a szobában s elővette a kanalát és bevett egy kanállal a
hashajtóból, de rossz volt, istenem. Aztán egyet gondolt. Minden
csengetéskor kiöntött egy-egy kanállal s kilöttyintette az ablakon.
Közben a Történelmi Arcképcsarnokot olvasta.
Délben egyenként jöttek fel a diákok, legelőször az A) osztálybeliek,
aztán az ő osztálytársai. Kíváncsian vették körül.
– Mit rendelt?
– Hashajtót.
– Brr, azt csak idd meg.
– Bevetted?
– Már három kanállal hiányzik.
Jött a szobafőnök.
Nagyon mogorva volt.
– Nyilas, kérem! Hol a maga kalapja?
Már látta, hogy jól nézünk ki! Hallgatott.
– Micsoda dolog az, hogy maga még most is szalmakalapba jár?
De akkor menni kellett ebédre s nem volt több szó a kalapról.
Jól megebédelt s mikor felmentek, akkor azt mondja a szobafőnök:
– Maga ebédelni volt?
– Igen.
– Ha hashajtót kapott, akkor minek ebédel? Nem mondta a doktor?
– Nem.
– Akkor nem is az a baja, hanem a kalap. Az rontotta el a maga hasát.
A fiúk nevettek.
– Hát hova lett a kalapja?
– Nem tudom.
– Nem tudom! Az öregapám se hallott ilyet, hogy valaki nem tudja, hova
lett a kalapja… Valkai szólított meg az udvaron, hogy hol van a Nyilas
kalapja… Mit tudom én, mit szólongat engem… Nem vagyok én dajkája
senkinek, ha én tudok vigyázni a kalapomra, tudjon más is.
Ez a szó egészen felemberesítette a kisdiákot. Úgy érezte, hogy a
szobafőnök egészen magához valónak tekinti őt s ez rangbelit csinált
belőle. Most már nem szégyellte megmondani.
– A kalapomat valaki ellopta!
Általános csönd lett.
– Én loptam el? – kiáltott Böszörményi, magából kikelve. – Én?
Disznóság! ezt nem engedem mondani! Én nem loptam el senkinek a
kalapját! Kikérem magamnak!
– Én nem mondtam…
– Igy meggyanusítani, nézzék meg a ládámat, meg kell vizsgálni minden
ládát! – ordította, ahogy a torkán kifért.
A szobafőnök megsokallta.
– Ne ordítson itt, senki se mondta, hogy maga lopta el! Nézze meg az
ember!
– Tessék bebizonyítani, szobafőnökúr, – rikácsolt Böszörményi – tessék a
szemembe köpni, ha nálam megtalálják!
Nagy vizsgálat lett s a kisdiák dícsérte az eszét, hogy a kést
elsinkófálta, nem bánta már, ha soha többet nem látja is, csakhogy nem
volt a ládájába, tüntetően kinyitotta a titkos fiókját is, hogy
megmutassa, hogy nincs nála a saját kalapja. Mindenkinek minden holmiját
felkutatták, de a kalapot nem találták.
Éppen szombat volt, tehát nem volt délután tanítás, egész délután a
kalappal telt az idő s ő az ágyán sírdogált.
Alkonyatkor odajött hozzá Nagyúr, csak ketten voltak a coetusban.
– Nézze csak, kis Nyilas, valamit akarok magának mondani.
Azt hitte, le akarja küldeni s szokott szolgálatkészségével leugrott az
ágyról és odasietett Nagyúr után az ablakhoz.
– Nézze csak, én három éve mindennap felolvasok egy vak öreg úrnak,
újságot olvasok neki délután öttől hatig s fizet érte tíz krajcárt egy
órára.
Nyilas várakozva nézett rá.
– Nekem az idén nagyon sok már a tanulnivalóm, nem volna kedve
elvállalni?
A kisdiák lángvörös lett s nem tudott szólani, csak intett, hogy igen.
– Csak egy dolog a fontos, mindig pont ötkor kell kezdeni s pont hatkor
abbahagyni; az öreg úr nagyon pontos ember. Egy hónapban három forint!…
Elvállalja?
– Köszönöm szépen, Nagyúr… – s tele lett a szeme könnyel.
– Akkor én ma már megmondom neki, hogy holnaptól kezdve maga fog hozzá
járni. Már elsején kap egy forintot.
– Igen.
Azt hitte, hogy kiszakad a szíve, úgy szétfeszíti a szűk kis kabátot.
Olyan nagy ember lett egyszerre belőle, olyan nagyon nagy, kenyérkereső
ember, hogy el kellett bujnia arra a jó helyre, hogy kisírja magát.
III. FEJEZET
amelyben a kisdiák szorgalmasan dolgozik, tanul, jelesekre felelget, két
barátra tesz szert, lutrira pénzt kap, végre nevelő lesz s olyan gazdag
legény, hogy mikor az apja egy forintot küld neki költőpénznek, ő kettőt
küld vissza.
Az öreg urat Pósalaky úrnak hívták s a patikán túl lakott egy nagy sárga
háznak az udvarában, hátul, egy igen csínos kis faházban.
A kisdiák igen szorgalmas akart lenni, azért mindjárt kezdetben csaknem
egy félórával hamarább ment el hozzá.
Az öreg úr egy nagy, szalmával font karosszékben ült, egészen egyedül. A
kályhában pattogott a tűz s olyan különös volt ez a vak öreg ember,
ahogy teljesen rendben, szivarozva, s lobogó tűz mellett üldögélt. A
lámpa is égett az asztalon.
– Jó estét kívánok.
– Jó estét, ki az?
– Én vagyok, felolvasni jöttem.
– No csak üljön le, fiam.
Leült, az újságok oda voltak rakva az asztalra.
– Melyiket olvassam?
– No még ráérünk; majd öt órakor.
A kisdiák elröstelte magát, mert úgy gondolta, hogy illetlenség, amit
tett. Nagyon is mohónak látszik most az öreg úr előtt. Vagy
rendetlennek, hogy ilyen össze-vissza jön. Az arca lángvörös lett s nem
mert megszólalni. Csendesen ült hát s hallgatta az óra ketyegését.
A barna polituros szekrényen volt egy alabástrom lábú óra, de nem olyan,
mint tavaly Törökéknél, ahol a mult évben lakott. Ott egy aranyhuszár
lovagolt az óra tetején s az egész üvegburával volt leborítva, itt nem
volt üvegfedele az órának, s fent fekete homlokzata volt, mint a
tankönyvben a görög templomoknak: ezt sokkal urasabbnak találta s
különben is Törökéknél el volt törve az üvegborító s papirral volt
beragasztva.
Az óra lassan pengette a másodperceket s ő szinte számolta. Rettenetes
sokáig tartott, míg tovább lépett a mutató s az öreg úr nem szólt egy
szót sem. Valamin gondolkozhatott, oly nyugodtan ült.
No, volt ideje jól megnézni, egészen piros öreg úr volt, nem is lehetett
nagyon öreg, vastag bajusza volt, olyan, mint mikor télen ráfagy a
zuzmara a rozmaringra, dús és lobogó, nagyon gyönyörű fehér bajusz.
Egészséges és derült ember volt s oly tisztán nézett kék szemével, hogy
az ember zavarban volt előtte, nem hitte volna az ember, hogy nem lát,
ha a homlokán nem lett volna egy félköralakú zöld selyem ellenző.
Nagyon szeretett volna valamit mondani neki, de nem tudta, mit mondjon.
Egyszer aztán megszólalt.
– Nálunk nincs ilyen korán hó.
Az öreg úr nem felelt.
Erre ő megint elcsüggedt: de hogy meri ő megzavarni ennek az öreg úrnak
a nyugalmát, ki tudja, mire gondol. És ilyen csacsiságot mondani. Bánja
is azt az öreg úr, hogy őnáluk mikor van hó: itt most van.
Szerette volna visszaszívni, szerette volna, ha nem mondta volna.
Izgett-mozgott s harapdálta a száját.
Aztán szerette volna megkérdezni, hogy igazán nem lát-e Pósalaky úr? A
világosságot sem látja? Azt sem tudja, mikor jött fel a nap s mikor lett
este?
De az öreg úr csak szivarozott, igen lassan, igen kényelmesen, testes
öreg ember volt, éppen betöltötte a karosszéket, a keze is puha és
rózsaszínű volt, az arca frissen borotválva s majd kicsattant az
egészségtől s olyan derült volt s olyan kellemes, a szája mindig
mosolygott egy kicsit.
Igy telt el egy negyedóra.
Az óra elkezdett ütni. Először hármat ütött lassan, magas, zengő hangon,
aztán újra négyet vastagabban és gyorsabban, huncutul, mintha nevetett
volna őrajta.
Akkor megint magában maradt, újra nem volt többet semmi nesz s újra csak
az egyes percpendüléseket figyelte.
Végre belenézett az újságba. Csak félt, hogy az öreg úr mégis lát
valamit s akkor azt hiszi, hogy ő olvasgatni jön ide. Hát csak a lap
címét olvasta s a vezércikknek az elejét, ami fent volt. Mikor
elolvasta, szeretett volna tovább fordítani, mert az újság kettőbe volt
hajtva, de félt, hogy a papirsusogásra figyelmes lesz az öreg úr, tehát
átugrott a második hasábra s ott folytatta. A cikkben arról volt szó,
hogy a lóvasutat mindenütt át fogják alakítani kisgőzösre s ebben nagy
érdeme van a polgármesternek, aki a város fejlesztésére oly sokat tett
már eddig is, hogy hozzá hasonló polgármestere még nem volt soha
Debrecennek.
Ez érdekes volt, mert igen tisztelte a jeles embereket; hallotta, hogy
Pósalaky úr városi tanácsnok volt, míg meg nem vakult, s szerette volna
megkérdezni, hogy mikor építették az első kisvasutat, hát az első
lóvasutat, hát azelőtt mi volt Debrecenben, mikor lóvasút se volt. Éppen
a patikából nézte, hogy a lóvasút csak a Bikáig jön, itt a lovat
kifogják s a kocsi hátához ragasztják s akkor megint felmegy a kalauz a
hátulsó bakra, tülköl egy réztrombitával és gyű, elindul a kis lóvasút.
A kisvasút pedig a Nagyerdőig megy, de ő még nem ült rajta, mert fizetni
kell érte s ezért az állomásról is gyalog jött be a pakkjával; meg a
Nagyerdőre is gyalog ment ki a fiúkkal vackort szedni; de nagyon
szeretne egyszer felülni rá, az nagyon finom volna, uras.
Egész megijedt, hogy odakint hirtelen a Nagytemplom órája ütni kezdett.
Lassan ütött, méltóságosan, az óraütő, mint egy nagykalapács, jól
ráütött a harangra s olyan messze volt egymástól két ütés, hogy gyorsan
ötig tudott számolni két ütés közt. Aztán a nagyharangot kezdte kongatni
s azon is kiverte az ötöt s oly közel hallatszott, mintha csak beszólt
volna az ablakon, hogy: no, most kellett volna jönni, ipse!
Ezen a szobai kis alabástrom óra elnevette magát s egy-kettő, el kezdte
verni zengő vékony hangján ő is az órát, előbb négyet, vékony, kacagó
magas hangon, aztán ráhuhogott gyorsan, vastagon ötöt.
Akkor ő bátran felvette az újságot s elolvasta a vezércikk címét:
– _Debrecen jövője_. Most, mikor városunk óriási léptekkel halad előre a
modern csinosodás útján, legújabban is határozatba vétetett, hogy a
város területén még fennálló két lóvasúti vonal…
Gyorsan, gyorsan, olyan gyorsan olvasta, hogy míg az elébb értette s
foglalkozott gondolatban vele, most már egy szó sem hatolt be az
elméjébe, csak olvasta a szavakat, tisztán és értelmesen, a szája
mozgására figyelt, hogy a hangok össze ne folyjanak s érezte, hogy a
magas és mély hangoktól hogy rángatódzik az ajka, mert egész lelkét
beletette, hogy minden szó oly tökéletesen legyen kimondva, hogy no…
Csakúgy repült a sorokon. Egyik cím után jött a másik. Mikor valamit nem
akart hallani az öreg úr, akkor azt mondta:
– Ugorgyunk!
Akkor azt átugrotta. De a címeket mind el kellett olvasnia, egyet sem
volt szabad kihagynia, még a legkisebb hírecske címét sem, de persze a
legtöbb után: »ugorgyunk« volt az utasítás.
Mikor hatot ütött, éppen a közepén volt egy cikknek, ami érdekelte:
Az erdei kaszálókról volt szó, hogy a debreceni erdőkben tízezer hold
szántóföld van: »Itt roskadozó, ideiglenes épületekkel beépítve,
szélhordó homokdombok, majd vizenyős lapályokon küzd a gazda a
természettel, hogy kierőszakolja egyik évben a rozsot, másikban a
tengerit. A körülálló százados tölgyek siratni látszanak elpusztult
társaikat és búsan néznek le a ritka rozs és vékony szárú tengerire,
mely legtöbb helyen csak teng-leng. Nem is annyira a szántás-vetés, mint
inkább a takarmánytermelés teszi oly féltett kinccsé e részeket a gazdák
előtt. A kaszálókban nyert takarmány az időnként idehajtott jószággal
felétettetik, mert annak a elszállítása borzasztó igaerőbe kerülne, úgy
hogy a szállítási költség gyakran többe kerülne, mint a megtermett
takarmány«.
Az óra éppen itt ütött s az öreg megszólalt:
– No hagy maraggyik hónapra is.
Letette az újságot s felállott.
Észrevette, hogy az öreg úrnak megmozdult a szája s szólni akar.
Elvörösödött, mert gondolta, hogy most azt fogja mondani, hogy többet ne
jöjjön olyan hamar, de nem azt mondta, hanem ezt:
– Hát… itt se esik ilyen hamar hó minden esztendőben!… Nem is tudok
visszaemlíkezni, hogy mék esztendőbe vót, mikor október 18-án má megjött
a hó…
Ő nem felelt, állott egy darabig, de az öreg úr befejezte a beszédét s
nem látszott rajta, hogy még folytatni akarná, hát elköszönt:
– Jó éccakát kívánok.
Az öreg úr barátságosan bólintott:
– Jó iccakát.
Kint szél kotorta a havat a szemébe. Lehúzta a nyakát s futva ment végig
az udvaron. Mindig félt, hogy nincs-e itt valami kutya. A kutyát nem
szerette, mert a falujukban sok kutya van s mind mérges, már kétszer meg
is harapta a kutya, mikor tejért járt.
A kollégiumban aztán megmenekült a széltől. Nemsokára menni kellett a
vacsorára, most megint köles volt cukorral, ez neki nagyon kedvenc étele
volt, de a fiúk rém dühösek voltak, azt mondták, hogy ezt mind a falhoz
kellene csapkodni, egy azt mondta: »a szakácsné kípibe; az igen!«
Este a lámpa mellett ültek s tanultak, de neki folyton az jutott eszébe,
hogy a Nagyerdőn a százados tölgyek búsan nézik a vékonyszárú kukoricát
meg a sovány gabonát és szomorúan csóválják a fejüket, hogy az ő jó
társaikat ezek miatt kivágják… Kint ordított a szél s verte az
ablakokat, meg a tetőn a csatornát, de a kályha forró volt s a szobában
álmosító meleg.
Mióta pakkot kapott, egy kicsit emberebb volt a többiek közt. Már ugyan
csak veszekedéskor kenték a Böszörményi szemébe a kenőcsöt s így ő is
közömbösebb lett, a károsult, de azért nem volt annyira idegen a fiúk
közt, mint azelőtt, egyszer labdázni is bevették, és nem is volt olyan
ügyetlen, mint előre gondolta, de persze most a rossz idők miatt már nem
lesz többet labdázás, csak tavasszal.
Ezek azért szép napok voltak. Kalapot is kapott otthonról, egy kis
barnát, széles karimájút s szalag volt rajta és nem sörte meg köröm, ez
tetszett neki, ez olyan kalap, diáknak való, komoly embernek, ez
senkinek sem tűnik a szemébe. De az édesanyja levelén most is sokat
sírt, mint mindig, ha már meglátta, elfacsarodott a szíve s maga sem
tudta, mi történik vele.
Az iskolában mindennap felelt mostanában s olyan jól tudott felelni,
mindent értett s a tanárok mind meg voltak elégedve vele.
Az öreg úrhoz sose ment többet olyan korán, a sárga ház előtt ácsorgott
addig, amíg a Nagytemplom órája ütni nem kezdett. Kitapasztalta, hogy a
Nagytemplom órája öt perccel az ütés előtt már egyet kicsit kondít,
akkor ő szépen bement az udvarra, mire beért, az óra verni kezdett s
mikor a székbe leült, akkor az alabástrom lábú is hozzáfogott a kacagó
csengetéshez.
Egy nap Orczy azt mondta neki:
– Te Nyilas, azt mondta a mamám, hogy ma szombat van, hívjalak meg:
gyere el hozzánk.
– Én?
– Igen.
– Minek?
– Hát csak.
– De minek?
Orczy nevetett.
– Látogatás. Eljössz?
Nem bírt magához térni a meglepetéstől. Már második esztendeje ülnek
egymás mellett s még sohasem hívta meg senki. Csak Gimesinél volt
többször, kivált tavaly.
Orczy első volt az osztályban. És ő ahhoz volt szokva otthon, hogy a
második mindig vakon engedelmeskedjék az elsőbbnek. Ő volt a legnagyobb,
neki minden öccsének szót kellett fogadnia, de már a kisebb testvérének
ő nem fogadott volna szót. Orczy előtte volt eggyel. Igaz, hogy
igazságtalanul, mert neki jobb kalkulusa volt eggyel, a szépírásból neki
jelese volt, s Orczynak csak 2-ese. Tornából mind a kettőjüknek hármasuk
volt, a többi mindeniknél egyes volt. De a fiúk mondták, hogy nem járja,
hogy Orczy az első, mikor neki szépírásból kettese van. Ő azonban nem
bánta, hogy Orczy az első, mert Orczy kedvence volt a latintanárnak és
igazán többet tudott nála sok mindent. Például egyszer az volt a latin
leckében, hogy Julius Caesar. Gyéres tanár úr kérdezte, ki volt az a
Julius Caesar, ki hallott már róla? Senki sem tudta, s akkor Orczy
felállott s megmondta: az egy színdarab volt, amit ő is látott
Budapesten és Julius Caesart megölték.
– Ki ölte meg?
Azt már Orczy is elfelejtette.
– No jól van, ülj le – mondta mosolyogva a tanár s megveregette az Orczy
arcát.
Ez nagyon imponált Nyilasnak és Orczy sok ilyet tudott. Majdnem minden
órán megmondott valamit, amit ők nem tudtak. Igaz, hogy nem volt nagy
magoló, de hát ő se volt, ő nagyon jól tudta, hogy érdem szerint egyikük
sem ül itt jogosan, mert a legjobb az osztályban K. Sánta, a negyedik.
Ez egy csizmás fiú volt, az apja, azt mondják, favágó, nagyon szótalan
fiú, debreceni: ez mindent tud. Persze, csak azt, ami lecke volt már,
ennél ő is sokkal többet tud olyanokat, amiről még nem tanultak az
iskolában, mert ő az édesanyjától sokat tanult. De a conjugatiót senki
sem tudta az osztályban csak K. Sánta. És mégis csak negyedik, mert
igazságtalanul két kettese van. Gimesi is jól tud azért, csak minden
füzete maszatos, meg folyton faricskál és nem figyel, mikor leckéztetnek
a tanárok s ha váratlanul szólítják fel, igen ritkán tudja, hogy miről
folyik a tanítás, de ha újra felteszik a kérdést, akkor aztán jól felel!
A kis Nyilas odahajolt Gimesihez óra alatt.
– Majd mondok valamit.
– Mit?
– Majd megmondom.
Mikor vége volt az órának, tizenkettő volt, Orczy már bepakolta a
könyveit fekete viaszkosvászonba és átkötötte sárga szíjjal, amelynek
acélnikli fogója is volt s felvette a télikabátját, közben feléje
hajlott, úgy hogy a derekát is meghajtotta s azt mondta:
– Elvárlak.
A kis Nyilas nem felelt, mert sértette, hogy ilyen finom szót mondott:
»elvárlak!« Ő ezt nem tudta volna kimondani. Mi az, hogy: elvárlak.
– No hát mit akarsz, – mondta Gimesi s közönséges szíjjal kötözte össze
a könyveit.
– Te.
– No.
– Orczy engem meghijt.
– Hozzájuk?
– Igen.
– Ejha.
– Tégedet nem?
– Nem.
– Akkor én se megyek.
Gimesi hallgatott. Aztán csillogó szemmel nézett Nyilasra, a szeme
nedves volt.
– Azér ne legyél marha.
– Nem megyek.
– Te vadszamár, – mondta Gimesi s fejjel mellbe taszította Nyilast. Mert
ez volt az ő szokása, mindig fejjel verekedett.
Nyilas hátraesett a padba s tiszta szívből kacagott.
A fiúk tolongva mentek ki az ajtón s őneki a könyve kihullott a kezéből
a pad alá. Mert neki se szíja nem volt, sem viaszkosvászonja, ő csak úgy
a markában vitte. Gimesi mindig elkésve pakolt és csak úgy nagyjából,
nem olyan gondosan, mint Orczy.
– Nem is megyek, – mondta neki feltápászkodva.
Gimesi a vállát rángatta.
– Ha ojan buta vagy!…
Akkor visszajött az ajtón futva kipirulva Orczy.
– Nyilas!
Ijedten nézett rá s lángvörös lett, azt hitte, Orczy már tudja, hogy ő
nem akar elmenni hozzájuk.
– Gyere csak.
Félrehúzta a falhoz és suttogva kezdett beszélni.
Gimesi egy darabig nézett rájuk, aztán sebesen elfutott.
– Azt akarom mondani, – szólt Orczy – hogy nem is magyaráztam meg, hogy
hol lakunk.
– Én nem… – azt akarta mondani, hogy nem megy el, de megállott s nem
merte kimondani, mert most hirtelen nagyon vágyni kezdett, hogy Gimesi
nem volt itt.
Akkor Orczy sokáig magyarázta, hogy hol laknak, a Kossuth-utcában, a
színház mellett, megmondta a számot s hogy csak fel kell mennie az
emeletre, ott ők laknak.
– Azt mondta az édes mamám, hogy okvetlen híjalak meg, mert Gyéres tanár
úr is beszélt rólad.
Erre a kis Nyilas paffá lett, Gyéres tanár úr!
Orczy barátságosan biccentett s elfutott, mert utol akarta érni saját
magát, behozni a veszteséget, hogy elkésett.
A kis Nyilas sebesen kifutott az udvarra, hogy utolérje Gimesit s
megmondja neki, hogy a latintanár azt mondta, hogy neki muszáj elmenni,
de már sehol sem látta, pedig kiment utána egészen a Csokonai-kertig.
Akkor addig ácsorgott, hogy a konviktusba is csengettek s ő a könyveivel
lélekszakadva futott fel a második emeletre, már mindenki elment, akkor
lerohant s elkésve érkezett az ebédhez.
Gulyásleves volt és tejbekása, jóízűen megette, a sok kanálcsörgés,
tányércsörömpölés egészen jól hatott rá, mikor az ebéd végén a szénior
felállott s elmondta az imádságot, ő még evett, a szája tele volt
kásával s ami a tányérán maradt, azt még futva bekapta.
A coetusban aztán hozzáfogott öltözködni.
– Hova készül ez?
– Nézzétek má, Nyilas mosdik, – kiabálták a fiúk!
– Még tiszta inget is vesz! A lábodat nem mosnád meg?
– De hova megy ez? – tünődtek a fiúk, de ő nem mondta meg, csak a vállát
rángatta.
– Hát el kell menni, Gyéres tanár úr mondta, no.
Ez volt a mentsége, enélkül bizony nem mert volna ilyen komédiát csapni.
A színházat jól tudta hol van, a csizmadiaszínen ment keresztül, mikor a
színház alatt ment, megnézte a színlapot, az volt kiírva, hogy
_Fenegyerekek_, ezt nagyon jó lett volna látni, el is határozta, hogy
vesz jegyet, mert lehetett venni a háznagyi irodában tíz krajcárért
jegyet, de engedélyt is kellett kérni az osztályfőnöktől s az a
latintanár volt, emiatt nem vett még sose jegyet, pedig színházra nem
sajnálta volna ám a pénzt.
Soká bámészkodott a színház környékén, de egyszer csak jött egy
borotvált arcú ember, cilinder volt a fején, furcsa kerek köpönyege
volt, és hangosan dúdolt valamit, attól elszaladt.
Szép idő volt, a hó már eltűnt az utcáról, csak a kerti bokrok alatt
volt, meg a bokrokon is valami, a nap sütött, de azért hideg volt.
Mikor meglelte azt a házat, amiben Orczyék laktak, nem mert mindjárt
bemenni, vagy ötször elment előtte, akkor elszánta magát s piros arccal,
zavarban besietett; vasrácsos korlátja volt az emeleti lépcsőnek, félve
ment fel rajta és nagy fehér ajtó volt előtte, amelynek nem volt semmi
kilincse.
Most nem tudta mit csináljon, ezen nem lehet bemenni, ha nincsen
kilincse, sokáig állott ott s már nagyon el volt szomorodva, mikor
hirtelen kinyílt az ajtó s egy cselédlány ugrott ki, mintha kergették
volna, majdnem a nyakába ugrott.
– Orczyt keresem.
– A Bébucit? – Bent van! No mennyen be! Mennyen hát!
Bosszantotta, hogy egy cseléd így beszél vele, bement s nem szólott
semmit.