törülve viselte, szigorú villámló szeme volt s kemény ökle; beszélték,
hogy egyszer egy pedellust úgy vágott pofon, hogy kicsuklott az
állkapcsa. Ez nagyon imponált a gyerekeknek, mert a csizmás
pedellusokkal sok bajuk volt, viszont nem volt igaz. Ez a tanár is
nagyon öltözött, de legalább nem szagosította magát, vőlegény volt s úgy
csapkodta a krétát a táblához, hogy pattogott, néha az ötödik padban
ülőknek is majd kiverte a szemét a krétadarab. Nem is sokat törődött a
számtannal, eszében sem volt, hogy a számtan törvényeit megfigyeltesse,
megértesse, megszerettesse, hogy a gyermeki lelkeket felnyissa, mint a
drága kis kapukat a tudás számára: hanem abban a pillanatban, mikor egy
gyerek csukott szemekkel állott a törtszámok előtt, kitört rajta a düh:
még ennyit se tudsz, te szamár! s zengett a négy fal. Misi szégyelte
magát a felelő helyett s úgy súgta, mondta volna neki, s a végén kisűlt,
hogy ő sem értette…
Aztán tizenkettőt csengettek s felszabadultan rohantak ki az iskolából.
Misi két perc mulva már fent volt a coetusban, s bár elhatározta tízszer
is, hogy senkinek sem fogja mondani, hogy pakkot kapott, mert az
édesanyja a szelvényre is ráírta, hogy »ne dicsekedj vele, nincs mivel
dicsekedni fiacskám«, mégis az volt az első szava, hogy:
– Pakk!
– Mit?! – kiabáltak a fiúk, – pakk!?
– Nyilas pakkot kapott, Nyilas pakkot kapott! – kiabált Böszörményi, –
de én is fogok a napokban, már megírták otthonról, egy egész sült libát
fognak küldeni.
Misi szégyelte előre a pakkját, most már muszáj lesz megmutatni s
kitenni az asztalra, ahogy mások is szokták. Ő ugyan nem hagyja magát
megvendégelni senkinek, de azért ő is kénytelen volt egy pogácsát
megenni, mikor a minap a szobafőnök pakkot tett ki. A szobafőnök szokott
legtöbbször pakkot kapni s már amiatt is muszáj kitenni, nem tudja azt
az édesanyja, hogy mi az: elemózsiát kapni.
Csengettek a konviktusba ebédre s mindnyájan egy perc alatt elrohantak.
Mikor aztán a negyed brugóval a markukban, jóllakva, csendesen kifelé
oszlottak, Sándor Mihály odaállott mellé.
– Voltál már a postán?
– Nem.
– Akkor nem is tudod kiváltani a pakkot.
– Nem?
– Majd én elmegyek veled.
Ennek nagyon megörült. Úgy mentek el ketten.
Két órára már itthon is voltak. De mire megjöttek, órára csengettek s le
kellett futni; a pakk ott maradt a ládáján.
A délutáni óra még keservesebb volt, mint a délelőtti. Először vallás
volt, aztán magyar.
A vallástanár nagy, kövér, fekete ember volt, a bőre olyan, mint a
kordován s igen kevés kis fekete bajusza volt. Méltóságosan szokott
bejönni, most is a hóna alatt nagy paksaméta írás volt, azt le sem tette
az asztalra, hanem megállott a tanári asztal előtt, végignézett az
osztályon s intett, hogy: üljetek le.
– Nahát kis fiam, mondjad csak, mi volt feladva mára? – mutatott rá egy
fiúra.
Az ijedten felugrott s elkezdett hebegni és habogni s kapkodta a szókat.
Pedig a vallástanár, Valkai tanár úr, nem volt emberevő, szépen
kisegítette a felelettel a gyereket: úgy-e ez volt… s elmondta a a
leckét, annak csak éppen rá kellett mondani, hogy igen vagy nem… És az
aztán lehetetlenség volt, hogy valaha egy gyerek nemet mondott volna,
mikor igent kellett mondani, mert Valkai tanár úr úgy kérdezett, hogy:
»úgy-e Jákóbnak tizenkét fia volt? nagyon jól van«.
Misi még késő öregkorában is visszaemlékezett ezeknek az óráknak az
unalmára: mert ez az áldott jó ember oly halálos közönnyel foglalkozott
a tananyaggal, mintha kukoricát morzsolt volna, szakmányba. Később a
kisdiák kereste, hogy hol találta meg legelőször életében a
természetfölötti dolgokra való gondolást, de olyankor sohasem jutott
eszébe sem Valkai tanár úr, sem a többi vallástanár. Az édesanyja jutott
eszébe, akivel néha éjjel, nyáron kint ültek az eperfa alatt,
összegubbaszkodva, s várták az édesapját, aki távoli tanyákon épített,
de minden éjjel hazajött; olyankor felnéztek az égre s az édesanyja azt
mondta, hogy azok a kis csillagok épen olyan nagy világok, mint a Föld…
s azokon túl újabb csillagok vannak, meg azokon túl megint több akkora
földek s így tovább, míg el nem szédült az elgondolásában… hogy mekkora
a világ… s hogy mi minden van rajta… s fogott az édesanyja egy kis
bogarat a lábuk alatt s megnézték, milyen szép, hogy semmiféle művész
olyat csinálni nem tudna… semmiféle ember soha… Hát ki csinálta, ki
csinálta, ki találta ki… Van… de miért van… meddig van… mi lesz aztán…
mi volt azelőtt… Mikor ezekre gondolt, mindig összegubbaszkodott egészen
kicsire s a térdét átfonta a karjával, mint azokon a csillagos
éjszakákon… s ez volt az ő vallása…
De mikor a hittanórákra gondolt, fáradság lepte meg és unalom,
hatodikban fekete pápaszemet kellett viselnie, mert fájt a szeme; akkor
mindig aludt a vallásórán, mert soha olyan vallástanárral nem tudott
találkozni, aki a legiszonyúbb és legizgatóbb dolgok tárgyalásánál képes
lett volna gyermeklelkét megrezdíteni…
– Jaj, csakhogy vége volt, – sóhajtott fel Gimesi is és ásítást nyomott
el s a szeme is könnyes volt, mikor a vallásóráról kiment a jóságos
Valkai tanár úr, aki pedig még a legemberibb volt a tanárok közt.
Ilyeneket is szokott mondani: »hol szakítottad el a kabátodat?« Vagy,
hogy, »mért nem mosod meg a nyakad?« Ez szokatlan volt, mert a tanárok a
diákok közt úgy járnak, mint felsőbb lények: nem nevelnek, nem
tanítanak, csak szerepelnek.
– Má megkaptad a csomagot? – kérdezte nyujtózkodva Gimesi.
– Meg.
– Meg?!… Mi van benne?
– Még nem bontottam fel.
– Hogy néz ki?
– Vászonba van varrva.
– Vászonba? Mér nem bontottad fel?
– Nem vót idő, jönni kellett órára.
Akkor odajött hozzájuk Sándor Mihály, aki két paddal hátrább ült, de a
sor szélén, hát könnyen mozgott.
– Tudjátok, hogy Nyilas csomagot kapott?
– Komám, hogyha nekem jött vóna, akkor én nem jöttem vón órára, hanem
felbontottam vóna, – szólt Gimesi.
Orczy csak most jött, mert ő katholikus volt s nem volt vallásórája s a
csomag volt az első kérdése; Misi nem volt ilyen nevezetes ember még
soha, mint most.
A második óra magyar volt. A magyart egy fiatal segédtanár tanította,
akinek már megjelent egy-két verse egy budapesti lapban s mindenki azt
mondta róla, hogy rémnagy költő. Tulajdonkép esküdtfelügyelő volt,
vagyis végzett theológus, aki néhány órát tanított a gimnáziumban s
felügyelt a bentlakosokra. Ez a tanár fiatal volt, még semmi bajusza se
volt, de már olyan szórakozott ember volt, amilyet sose látott életében,
akárhányszor egészen összevissza szavakat mondott s mindjárt elpirult,
aztán olyan ijedten nézett körül, mint egy megijesztett kis kutya, most,
ahogy belépett, mindenki elkezdett nevetni.
– Mit nevettek? – kérdezte Misi.
– Nem látod?
– Mit?
– Birkanyírás vót.
Először nem értette, aztán egyszerre neki is annyira komikusnak tűnt fel
a tanár feje, aki frissen nyírva jött a borbélytól, hogy fuldokló
kacagásban tört ki. Bedugta az öklével a száját s mikor leültek,
lehajtotta a fejét a padba s a könnye potyogott.
A tanár sem értette őket, de mikor rendes mozdulatával a fejéhez nyúlt,
mert minden két percben végigtúrta a haját az ujjaival, s erre erősebb
lett a nevetés: rájött. Lángvörös lett s lesütötte a fejét s ő is
elkezdett nevetni.
– Látom, hogy ezen nevetnek, – mondta magázva, – mert ő volt az
egyetlen, aki máris magázta őket. Pedig ki volt adva a tanárok közt,
hogy az ötödik gimnáziumig tegezni kell a diákokat. – Hát kérem, de
csodálkozzanak rajta, hogy megnyiratkoztam, én legjobban szeretnék
hosszú hajat viselni, egészen hosszút, de akkor Debrecenben
megbámulnának az utcán s így osztán addig halasztom a nyiratkozást, míg
egyszer csak olyan leszek, mint egy vadember, s máma még az a pech is
ért, hogy a szél elvitte a kalapomat. – Erre még hangosabb lett a
kacagás. – S míg utána szaladtam, a szél fujta a hajam: hát szóval
bementem a legelső borbélyhoz és megnyiratkoztam; hát ez rettenetes, mit
csinált velem, nagyon megnyírt, én mindig szerettem volna neki mondani,
hogy az istenért kedves mester… de hát a borbélynak nem lehet szólni,
mert még levágja a géppel az ember fejét, nem igaz? – erre iszonyú
hahota lett. – Hát most már viselni kell így a fejemet, míg megint meg
nem nő a hajam… hiába, mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki,
illetve mindenki olyan fejet hord, amilyet a borbély csinál neki… nem
igaz?
Rettentőeket nevettek s ez egész óra nem ért semmit, hiába könyörgött a
tanár egész megaprehendálva:
– De hát, az istenért, ne nevessenek, mert mindnyájuknak ötöst írok be.
Ezen még jobban kacagtak, mert nincs ötös; a legrosszabb kálkulus a
négyes, de a tanár a lányiskolában is tanít s a kislányokat ezzel szokta
ijeszteni.
Hát ezen a napon bizony a kisdiák nem sokat tanult, de annál nagyobb
önérzetre tett szert: a pakk büszkesége dagasztotta a szívét s még soha
ilyen frissen nem ment fel a coetusba.
Ahogy benyitott, látja, hogy mindenki az asztal körül áll s eszik.
Gyanut fogott, nem tudta mit esznek, de megérezte, hogy baj van.
Az ő csomagja fel volt bontva, azt ették.
Persze óriási kacagás lett az ő rovására.
A szobafőnök csak később jött be s szigorú lett.
– Ki bontotta fel?
Nem akadt gazdája, azt mondták, hogy mikor bejöttek, akkor már fel volt
bontva s az asztalra téve; azt hitték, Misi tálalta ki, de ez hazugság,
mert Misi nem bontotta fel, ő a ládáján hagyta. Bár bezárta volna!
Szégyelt szólani, csak félt, hogy valami olyan is van benne, amit nem
szabad másnak látni.
A levelet kereste legelébb.
– Itt a levél, – kiáltott fel Andrási, aki első diák létére szintén
ludas volt a dologban. Az A-istáknak nem volt második órájuk s feljöttek
a coetusba; ők hárman bontották fel, Andrási, Böszörményi s egy
21-coetusbeli, akit Tök Marcinak csúfoltak.
Pogácsa volt a levélbe pakkolva, mert nem szabad levelet küldeni a
csomagban. Misi az ablakhoz sietett vele s elolvasta, közben egy
pogácsát majszolt. Mikor gyorsan végigolvasta:
– Hol a kenőcs, – mondta.
– Micsoda kenőcs?
– Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a kezemet, ha
a szél kifújja, meg a cipőmet is itassam által vele, akkor nem járja át
a víz… itt van: megírva!
– Kenőcs! – mondta Böszörményi sápadva, – hát az kenőcs vót?
– Micsoda?
– Hát amit kenyérre… kentetek.
– Ki kente?! Te kented! – szólt elvörösödve Andrási.
– Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné! – kiabált Tök Marci.
– Hát te nem ettél belőle? Nem te kented legjobban?
– Nem hát! Mer nem attál belőle, alávaló pimasz, szemtelen, disznó,
piszok gazember, nem aszontad, hogy ezt magadnak szántad! – kiabált
kivörösödve Tök Marci.
– Ne ordítson itt, – kiáltott rá a szobafőnök.
– Ha én ettem, ő is ette! Ha én ettem, ő is ette!
A többiek előbb elámultak, aztán rettentően kacagtak.
– Én azt hittem, hogy vaj.
– De jó, hogy nem ettem belőle, mondtam, hogy avas! Én mondtam, hogy
avas!… Büdös, azt mondtam! – kiabált Andrási.
– Büdös is vót, no!
– Mégis megettétek!
– Kicsi büdös, ale jó!
– Jó bendőbe jó.
– Most aztán mi lesz?
– Ki lehet rókázni.
Iszonyú kacagások és ökröndözések lettek. Böszörményin mindenki
nevetett, mert ő falta fel a legnagyobb részét, csak azért is, hogy ne
maradjon belőle Misinek.
Misi eltette a csomagot a ládába.
Ezen az estén nem lehetett egyébről hallani, csak a kenőcsről, amit
Böszörményi meg Tök Marci bekaptak.
A végén pálinkára konferáltak, s hoztak egy üveg gugyit, hogy leöblítsék
a kenőcs ízét.
Este Böszörményi már átkozott dühös volt s végül is kirukkolt:
– Elloptátok a késemet!
– Ki lopta el?
– Itt vót az asztalon, mindenki avval ett, mit tudom én mék vágta
zsebre.
– Fogd be a szád.
– Aggyátok elő!
– Add elő te a kenőcsöt.
Mindennek ez lett a vége.
Még a teológusok is mind megtudták még akkor este a konviktusban, hogy
egy kisdiáknak csomagja jött s legelőször a csizmatisztítókenőcsőt
zabálták meg belőle a coetusbeliek.
A szobafőnök borzasztó szégyelte a dolgot s azt mondta, hogy lemond a
szobafőnökségről és kiköltözik a kollégiumból.
Este későn aludtak el s még mikor mindenki szunyókált is már, akkor is
megszólalt Nagy úr, a kisebbik nyolcadosztályos, aki nagyon tréfás
tudott lenni, pedig rém komoly ember volt:
– Mintha subickolást hallanék… valamelyiknek a hasába…
Böszörményi szuszogott az ágyában s viharos kacagásban törtek ki a
diákok a megjegyzésre.
Felverték Böszörményit, aki felállott az ágyban s a pokrócából kötelet
csavart s azzal verekedett.
– Elloptátok a késemet, alávaló tolvaj bitangok, – ordította. – Ilyen
piszok pakk, ami ez vót, ilyen kódus pakk, majd azt nézzétek meg, amit
én fogok kapni: egész sült liba lesz benne!
– Ebbe is vót egy kis jó kenőcs.
Éjfél is elmúlt, még mindig tombolt, s újra meg újra fellobbant a
kenőcs-hecc.
Másnap az iskolában folytatódott a dolog, a kenőcsevés híressé lett, s
Böszörményi mint egy kivert bika tombolt. A másik kettőn nem is száradt
rajta semmi, mert mindig egy bűnbak kell a világnak, a legfeltünőbb
valaki s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a
rúd, támadás és harag és nevetség.
A csomagban levő holmiknak olyan furcsa szaga van, »madárlátta kenyér«
mondta az édesapja, ha megjött messze útról s a tarisznyából kenyeret
vett ki: ilyen ajándékot szokott hozni s ennél nagyobb örömet nem is
adhatott volna egy apa sem a gyermekének.
Mikor nem kacagtak, akkor mindig a szüleire gondolt. Az édesanyja
levelét a füvészkertben olvasta el alaposan, mert ott legkevesebben
szoktak lenni. Sírt mint a bárány, elbújva a legtitkosabb bozótba, s
mikor jól kisírta magát és haza akart sietni, mert közeledett a délutáni
iskola, egyszer csak úgy állott meg, mintha a lába gyökeret vert volna a
földben.
Egy fiatal legény dolgozott a virágágyban, s a fején ott volt…
Igen, ott volt a fején, határozottan megismerte, az ő kalapja.
Biztosan megismerte, a lehajló sertéről, meg a színéről is, olyan
zöldesszínű volt, mint mikor ő elvesztette, s vékony zsinórja volt és
nem pántlikája.
Soká nézte, szerette volna megszólítani, de nem merte. Az ő fején még
most is ez a rongyos szalmakalap volt s a jó kalapja itt van egy
lépésnyire, másnak a fején és hogy tönkre van már, csupa piszok és
gyűrött és mintha nem is az ő kalapja volna… S akkor megijedt, mert
hátha csakugyan nem is az ő kalapja… S nem is nem merte azt mondani,
hogy: kérem adja ide a kalapomat!
Távolról meghallotta a kollégium udvarán a csengőt és futni kezdett,
mintha rákiáltottak volna, s akkor délután olyan szomorú volt és
bánatos, mintha az egész élete nyomorult lett volna, de senkinek sem
merte megmondani, mert szégyelte, hogy olyan ügyetlen szamár volt, hogy
elveszítette a kalapját s nem akarta, hogy kinevessék, mert biztosan
kinevették volna… Mint Böszörményit a kése miatt…
A Böszörményi késével viszont mi történt!
Mikor felment a lakásba este az óráról, éppen rakta a fűtő, a szolga, a
tüzet a kályhába; kívülről lehetett fűteni, a kulinából, de maga a
kályha, nagy vashenger, odabent volt a szobában, e körül a kályha körül
szoktak estefelé összeülni vacsoráramenés előtt s a felnőtt diákok
vendégeket is szoktak fogadni, volt egy nyolcadikos Páncélúr, aki sokat
járt Lisznyaiúrhoz, a szobafőnökhöz, meg egy Haranghyúr nyolcadikos
költő, aki verseket írt s meg is jelent a debreceni lapokban, s az is
sokszor bejött hozzájuk, most is ott ültek a kályha körül és
beszélgettek. Simonyi óbesterről mondott Haranghyúr egy történetet, hogy
a legvitézebb huszár gyerekkorába cívisfiú volt s egyszer felment
verebet szedni a veres toronyba. Hát észreveszi, hogy kívül egy
repedésbe, varjúfiók van, akkor kidugtak egy deszkát, ő kiállott annak a
végére, úgy szedte ki lábujjhegyen a kis varjúkat a kebelébe. Azt
mondják neki: adsz-e belőle? Nem adok! Erre megharagudtak: eleresztjük a
deszkát, adsz-e belőle? Nem adok! Eleresztették, ő meg leesett a veres
torony tetejéről, akkor felugrott, elszaladt és fügét mutatott nekik:
azért se adok belőle.
Ez borzasztóan tetszett neki s egész elálmélkodott. Közben a ládája
rendezgetésével volt elfoglalva, az újonnan jött fehérneműit rakta be s
a csomag morzsáit seperte ki a ládából: hát amint a többiek a kályha
körül ülnek, ő pedig egyedül dolgozik a sötétben, a kezébe akad a
Böszörményi kése.
A szíve verése is elállott.
Előbb csaknem kikiabálta, hogy »megvan a kés«, aztán megijedt, hogy
Böszörményi rögtön ordítani fog, hogy: elloptad a késem, el akartad
lopni, hogy került volna máskép a ládádba! és más efféléket. Nem szólt
tehát, csak félretette a kést s a sötétben tovább moszatolt a ládában,
aztán újra meg újra megtapogatta a kést, már ráismert, ez egy halnyelű
kés volt, nagyon gyönyörű kiskés, csillogó fényes volt a nyele,
gyöngyházból volt s hal alakja, és még szeme is volt a halnak.
Aztán mindjárt arra gondolt, hogy úgyis megették az egész csomagot, alig
hagytak belőle neki valamit, meg hogy a kertészsegéd is az ő kalapjában
jár, ezt a kést nem is fogja visszaadni, hanem haza fogja vinni az
öccseinek megmutatni, s milyen nagyszerű lesz, ha azok látják, hogy ő
milyen kést _szerzett_ Debrecenben!
De egészen odavolt az izgalomtól. A kést aztán eldugta a ládája titkos
fiókjába. A ládája ugyanis a nagyapja hajdani kocsiládája volt, amivel
Patakra járt diáknak, persze az édesanyjának az apja, és ennek a ládának
volt egy titkos fiókja. Le lehetett nyitni a rendes baloldali fióknak a
fenekét, mert dupla feneke volt, s abba bele lehetett tenni a pénzt vagy
kisebb tárgyakat, s úgy volt a zárója is csinálva, hogy két pálcát
kellett benne jobbra-balra tolni s akkor kinyílt, de azt senki se
ismerte volna meg, aki nem tudta, hogy az titkos fiók. A sötétben ő ebbe
a fiókba dugta be a kést s tudta, hogy azt a fiókot nem fogja kinyitni
többet, míg csak haza nem kell menni.
Senki sem törődött ővele, most már be is rakta a holmikat az ágyról a
ládába, mert félt, hogy valaki megjegyzést tesz rá, hogy mit csinál ott
a sötétben.
Rendes szokás volt, hogy este konviktus előtt nem gyújtottak lámpát,
hanem beszélgettek úgy hat óráig, negyed hétkor szoktak csengetni a
konviktusban az első csoportnak s ők mindnyájan az elsőbe voltak
beosztva.
Éjszaka is sokat gondolt a késre s úgy érezte, hogy a jó Isten csinálta
az egészet, mert ennek így kellett lenni, hogy ő a sok veszteségeért és
szenvedéseért kell hogy valami ajándékot kapjon. Nagyon boldog volt s
nagyon, nagyon örült a halnyelű késnek, úgyis hol vette azt Böszörményi,
bizonyosan lopta valahol, talán az apjától, vagy rokonától, vagy ki
tudja kitől, mert ez nem tisztakezű fiú.
Az iskolában is nagyon sokszor gondolt rá másnap, harmadnap, s a láda
kulcsát egy pillanatra ki nem tette volna a zsebéből, akárhányszor
megrémült, ha valaki kinyitná a ládát… vajjon jól becsukta-e? Egyszer az
osztályból felszaladt tízpercben, pedig ez tilos volt, megnézni. Már
olyan volt, mint az öreg levéltárnok, nem bízott magában, emlékezett
jól, hogy már otthon is nem egyszer elhagyott valamit, egyszer, mikor
tejért volt a papéknál, ottfelejtette a kalapját s épen ezt a
szalmakalapot, amiben most jár.
Október 18-án hó esett.
Ez a nap azért volt fontos, mert a fehérre festett nagy ablakok rámájára
fel volt írva, hogy mikor esett először hó s most is felkarcolták rá
késhegyével. Egy hét mulva elolvadt ugyan s aztán csak későn februárban
lett igazi hó, de ez fontos volt, ez a korai hóesés.
Azon a napon délután ugyanis a két cserépkorsóval lement vízért.
Rendesen a hátsó udvarra volt ugyan szokás menni, mert az a kút
állítólag nem volt olyan vas-ízű s közelebb is volt néhány lépéssel a
hátsó lépcsőhöz, de Misi jobban szeretett a szép hóesésben a tágas nagy
udvaron sétálni. Valkai tanár úr ment keresztül fekete vaskalapban,
hosszú fekete kabátban az udvaron s meglátta a szalmakalapos kisfiút.
– Fiacskám! Gyere csak ide, gyere csak.
Misi ijedten nézett rá.
– Miért jársz te még most is szalmakalapban?
Nem tudott válaszolni, csak nézett maga elé konokul.
– Nincsen posztókalapod?
Megrázta a fejét, hogy nincs.
– Nem is volt?
Intett, hogy igen.
– Hát hova lett? Ellopták?
Újra igent intett.
– Hm, hm.
Az óriási nagy ember sokáig integetett, hmgetett.
– Hogy is híjnak téged, fiacskám?
Megmondta a nevét.
– Hogy? Hangosabban!
Újra megmondta a nevét s elvörösödött, hogy a tanár úr nem ismeri, pedig
mindig jelest adott.
– Hányadik szobában laksz?
– A 19-ben.
Arra a nagy ember intett s elballagott, ő pedig dideregve, belső láztól
gyötörve elkotródott a nehéz korsókkal, amelyek csaknem leszakították a
gyenge vállát, karját. Keze szinte ráfagyott a korsó fülére, míg felért
a második emeletre. Soká huhukkolta a körmét a gázlámpa alatt, amit most
gyújtottak meg s csak aztán ment be a szobába.
Somorjai Páncélúr most is ott volt mint vendég és éles kappanhangján
beszélt valamit. Ő a korsót a helyére vitte s aztán megint az ágya mellé
húzódott a jó meleg szobában és bágyadtan, ijedt, szomorú, beteg
fáradtsággal hallgatta a beszélgetéseket, míg csak konviktusba nem
kellett menni.
Vacsorára juhtúrós galuska volt, a többiek szidták, hogy sovány, de ő
csak azt tudta, hogy a szülei kétségbe lesznek esve a kalap miatt.
Mikor felmentek újra a szobába s lámpát gyújtottak, elővették a
könyveiket s tanultak.
Az asztal felső végén, az ablak felől, egymással szemben ült a két
nyolcadosztályos: Lisznyaiúr, meg Nagyúr. Ez a Nagyúr egy valódi
nyomorékvállú diák volt, púpos is egy kicsit, de rémokos, a legokosabb
fiú volt az egész kollégiumban, mindig olvasott, mikor a többi
labdázott, vagy korcsolyázott, persze ő nem mehetett velük, hát
olvasott, végigfeküdt az ágyán s tanult és mindent tudott is és tudott
beszélni akármiről a világon. Ezt bámulta legjobban Misi, mert ő is
szeretett olvasni, de ő mindjárt elfelejtett mindent és semmiről sem
mert volna nyilatkozni.
A kisdiákok öten voltak, mind az öten második gimnázisták, még pedig
kettő A) osztálybeli, három pedig B) osztálybeli. Az A) osztályba jártak
Andrási Lázár, meg Böszörményi, ők a többiek a B)-be.
Andrási Lázár erős, piros fiú volt, ez sose tanult, mégis első volt az
osztályában, olyan emlékezete volt, mint az almárium: amit egyszer
beletettek, az benne is maradt. Mindent tudott, amit egyszer hallott s
egyáltalán nem ismerte a tanulás gondjait, akármilyen hosszú verset
egyszer-kétszer elolvasott, elmondta végig, ha vasárnap hazajöttek a
templomból, a prédikációt szóról-szóra elmondta, ebből később pap lett
Szatmár megyében egy pici faluban s még hatvan éves korában is el tudott
mondani hatszáz sort Ovidiusból, s ha megakadt az Iliásban, dörmögött,
hogy romlik a memóriája.
A kis Nyilas nem volt ilyen legény, könyvnélkülit egyáltalán nem is bírt
bevágni, nem volt képes ráerőltetni a fejét, hogy a szavak egymásutáni
sorrendjére figyeljen, egyszer később Patakon, tíz sor volt feladva
Vergiliusból s öt órán egymásután szólították ki: mind az ötször belőtt
belőle. Tanulni se szeretett, kivált, hogy ilyen gondja volt, alig
várta, hogy lefekhessen. Kilenckor csengettek az udvaron, akkor
mindenkinek le kellett feküdni s eloltani minden lámpát.
Nagyon fáradt volt, azonnal elaludt, de éjféltájban egyszerre csak
felébredt: eszébe jutott a kalap s hogy azt mondta, hogy _ellopták_.
Most vizsgálat lesz, minden ládát végig fognak kutatni s a bicska!
Előkerül! akkor aztán vége.
A hideg úgy lelte, hogy vacogott a foga.
Csak legalább év elején el ne árulta volna, hogy néki titkos fiókja van,
de Sándor Mihálynak is ilyenféle kocsiládája van, mint neki, az is az
apjától kapta, mert az apja tanító éppen az ő vidékükön s hencegett,
hogy az ő ládája különb. Akkor ő megmutatta, hogy neki van ám titkos
fiókja is s akkor mindenki sorra kipróbálta a titkos fiók zárját, sőt
még a 21-ből is ketten átjöttek megnézni. Akkor nagyon büszke volt rá,
hogy neki ilyen híres ládája van, de most előre látta, hogy fogják, csak
úgy próbálgatásképen, nyitogatni s kipottyan a Böszörményi bicskája!
Hajnal felé elszunnyadt, mikor már jól kigondolta, hogy mit kell
csinálni: reggel, hogy éppen dárdás, lemegy a reggeliért a
szobafőnöknek, mert az mindig hozat háromért paprikás szalonnát s akkor
a zsebében kiviszi a kést az utcára s be fogja dobni a csatornába az
utcai rácson, ahol a dinnyehéjat szokta leeregetni az ősszel.
Mikor felkeltek, olyan fáradt volt s oly sápadt, hogy észrevették.
– Mi baja magának? – mondta Nagyúr – kis Nyilas?
– Semmi.
– Mintha kimeszelték volna, – szólt a szobafőnökúr – mennyen az
orvoshoz.
– Akar elmenni? – kérdezte később – akkor csak menjen, nem engedem, hogy
itt még valami betegség legyen.
Ő meredt szemmel nézett maga elé.
– Hozzak reggelit, szobafőnökúr? – kérdezte.