LÉGY JÓ MINDHALÁLIG
MÓRICZ ZSIGMOND REGÉNYE
ATHENAEUM KIADÁSA BUDA-PEST
1921
_Az író minden jogot fentart._
10448, – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
I. FEJEZET
amelyben egy kis diák elveszíti a kalapját s emiatt késő télig hajadon
fővel jár szegényke esőben, hóban, míg csak a közömbös világ is észre
nem veszi a rendellenes állapotot.
A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképen csak az első része
komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely
úgy van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár.
De a kisdiáknak elől-hátul, mindenfelől rendkívül imponál s még bent a
coetusban is állandóan valami templomi félelmet érez, amint
behallatszik, hogy kopognak a kemény kis cipősarkak a sivatag folyosókon
s hogy zúg be a százezernyi veréb csiripelése az udvaron álló ménkő
magas jegenyeakácok lombja közül.
A kisdiák e percben a szoba közepén álló nagy asztal legutolsó,
legszélső fiókját kihúzva, abban kotorász. Ennek a fióknak az első
oldala zöldre van festve, mint maga az asztal. De az asztal felső lapja
már erősen meg van kopva, a fiók azonban még mindig friss zöld s ez igen
tetszik a kisdiáknak, csak azt sajnálja, hogy a fiók régi birtokosai a
kulccsal már ezt is össze-vissza karmolászták.
A fiókba szép rendetlenséggel volt belegyömöszölve egy rakás iskolai
könyv és füzet. A kisdiák a Békési latin nyelvtanért nyúlt bele, mert
mennie kell a füvészkertbe latint tanulni, és pedig a gerundiumok s
gerundívumok titkos fejezetét, azonban sietve odapillant a másik, kicsit
nagyobb diákra, aki osztálytársa s Böszörményinek híják s szintén ott
van a coetusban, a szobafőnök legszigorúbb tilalma dacára végigheverve
az ágyán. Böszörményi, úgylátszik, a mennyezeten piszmogó pókot figyeli
s jobb lábát egyenletesen lógatja le az ágyról, szóval a kisdiák lopva
nehány percet mer szentelni kincsei zsugori szemléletének. Volt ott a
fiókban tudniillik egy Csokonai Vitéz Mihályról szóló könyv, amelyet
harminc krajcárért vett az antikváriusnál, akinek a kirakatában töltötte
az egész mult évet ez a könyv s ő akkor még nem lévén bentlakos,
ahányszor iskolába jött, mindig odapillantott a kirakatba, hogy megvan-e
még ez a könyv. Ez ugyan kissé túlzás, hogy az egész mult évben, mert
csak úgy májusban fedezte fel, vagyis az év végén már, de hisz ez nem
csoda, mert még eleinte olyan kis ügyetlen fiú volt ő, hogy még
gyerekszámba is alig ment. De az első gimnázium végén már meglehetősen
megemberesedett s akkor már észrevette az antikvárium kirakatát s benne
a Csokonait.
De csak a nyáron jutott odahaza a vakációban odáig, hogy arra gondolt,
hogy meg kellett volna venni.
No, erre a gondolatra aztán el volt rontva a nyara, mindennap eszébe
jutott a könyv, hogy vajjon ott van-e még a kirakatban, vagy már
megvette valaki. Még az úton is eszébe jutott, mikor jött Debrecen felé
a vonaton s kinézett az alföldi sík mezőkre, hogy vajjon istenem, meg
van-e még a Csokonai?
Még be sem iratkozott, csak éppen hogy elhelyezkedett a kollégium
második emeletén a 19. számú coetusban, ahol a legutolsó ágyat kapta,
azt, amelyik külön áll az ajtó mellett, mert hét ágy lévén a szobában,
három-három egymással szemben volt a főfalon, a hetedik pedig keresztben
az ajtó kisebb falán; szóval azt az ágyat, amelyet minden diák
megvetett, ő azonban ennek az ágynak különösen s rendkívül örült, mert
úgy tűnt föl neki, hogy ez az ágy olyan mint egy önálló vár, nagyon
szerette, hogy nincs a többiek közé bedugva, hanem neki magának egészen
külön fészke van. Szóval az első délután már leszaladt Harmathy boltja
elé, benézett a kirakatba, hát uramfia, ott volt a Csokonai. Szép
rózsaszínű fedele egy kicsit megfakult a délutáni naptól és sok por
telepedett rá, de a fő, hogy megvolt s ott volt.
Szerette volna megvenni, de nem merte, még nem érezte magát elég erősnek
hozzá, hogy a szüleitől kapott pénzt ilyen fölösleges valamibe ölje
bele.
Hanem minduntalan leszaladt egy pillanatra a kirakat elé s megnézte,
megvan-e még.
Egy reggel borzasztó rémülete volt. A segédet a kirakat előtt látta,
éppen akkor nyitotta ki kulccsal a nagy üvegablakot s ő messziről s
remegve leste, hogy nem a Csokonait akarja-e kivenni.
Nem vett ki semmit, hanem elkezdte az összes könyveket összeszedni,
magas oszlopba rakta s behordta őket a kirakatból.
Nem várhatta végig mit csinál, mert máris csengettek az első órához,
ment hát az iskolába, de a tízpercben lélekszakadva rohant ki a kapun az
antikváriushoz. Akkor már teljesen üres volt a kirakat s tollseprővel
kényelmesen sepergette a segéd a sok piszkot.
Ő csak éppen odapillantott, azzal megfordult s ugyanoly gyorsan
vágtatott vissza a kollégium udvarára.
Egész délelőtt nem bírt figyelni, folyton azon járt az esze, hogy mi
történik azokkal a könyvekkel, amiket a segéd behurcolt. Talán jött egy
gazdag ember, meglátta a kirakatot s azt mondta: ezt mind megveszem.
Elszorult a szíve, mintha meghalt volna egy testvére, vagy valaki, akit
nagyon szeretett s csak nehány nap mulva mert a kirakat felé menni.
Álmélkodva látta, hogy tele van könyvekkel a kirakat, és pedig
olyanokkal, amelyeket ő még sohasem látott. Később, éjjel, álmatlankodva
kisütötte, hogy azok a könyvek nyakán maradtak a kis öreg Harmathynak,
aki fűszerkereskedő és antikvárus volt (mióta megvette a városi nyomda
ócska szemeteit) s azóta olyan mérgesen is szokott a boltja ajtajában
ácsorogni, csak akkor lett nyájas, ha valaki bement hozzá vásárolni, s
most újakat rakott ki, hogy hátha ezek inkább megtetszenének a
jövő-menőknek. De rossz helyen volt a bolt, arra nem szokott senki sem
menni, csak cselédlányok kannával a karjukon, meg egyik tanár, aki
arrafelé ment haza.
Hanem azért október közepére odáig érett lelkében az elszánt vágy, hogy
lángvörös arccal egyszer mégis bemerészkedett a boltba s a rábámuló
segédnek azt mondta, hogy: »kérem szépen, a kirakatban láttam egy
könyvet, Csokonait, ha még megvolna, tessék szíves lenni megnézni.«
A segéd megkereste s meg is találta. Harminc krajcárt kért érte s ő ezen
nagyon elbámult, mert el volt készülve a legrosszabbra, egy egész
forintra is. Annál több pénze tudniillik nem volt.
Úgy futott el a könyvvel, mint a kis kutya, ha jó falatot vetnek neki. A
csontot ott rágja az asztal alatt, de ha valami igen jót kap, akkor
elfut, mert attól fél, hogy észreveszik a tévedést s visszakéri a gazda…
Hát ez a könyv nem az volt, aminek ő gondolta, nem a Csokonai versei
voltak benne, hanem valami fecsegés az életéről.
Az első oldalán, ahogy olvasni kezdte, mindjárt olyat olvasott, amiből
egy szót sem értett: »A physiologia által ma már igazsággá emelt ama
sejtésnek, miszerint a léleknek minéműségei s ereje ép úgy által mennek
a származással együtt a gyermekekbe, mint a testéi, a szellemi
öröklésnek érdekes példája Csokonai Vitéz Mihály.«
Ezt sokszor kezdte, próbálta olvasni, de nem értette.
Igy volt aztán az egész könyvvel, úgyhogy lassacskán nem is tartotta
sürgősnek az elolvasását, de azért nagyon boldog volt, hogy megvette s
hogy megvan, sokszor megnézte a címlapját, amelyre fent a felső jobb
sarkán ráírta erélyesen a nevét, hogy: »Nyilas Mihály 1892.« Lent a lap
alsó felén kék festékkel oda volt nyomva egy cifra bélyeg, hogy »Spitz
Ödön jogász«. Ezt könyörtelenül tintával keresztülhúzta.
Rendkívüli és kimondhatatlan gyönyöröket élvezett, hogy neki van egy
saját vásárlású, igazi, vastag könyve, amire ráírta a nevét.
Most már egyéb is volt a fiókban. Egyik osztálytársától megvett egy
füzetet öt krajcárért a Történelmi Arcképcsarnokból, aki biztosan
otthonról lopta el s úgy árulta tízpercben az osztályban s megígérte,
hogy többet is fog szerezni. Azt a fiút különben Kelemen Imrének hívták
s nagyon gyenge tanuló volt, az öt krajcáron rögtön vett két almát és
egy zsemlyét s azt megette az ő szeme láttára, így hamar végzett az öt
pénzzel, ellenben ő nagyszerű örömöket érzett, hogy koronás királyok és
üstökös hősök laknak a fiókjában, a boldog hideglelés is utólérte,
hacsak a sarkát megpillantotta a füzetnek, s különben elhatározta, hogy
le fogja valamennyit rajzolni s e célra már vett is öt darab rajzlapot.
De a legújabb s legfőbb kincse ezen valamennyin túltett.
Ott, ahol tavaly lakott, a kistanács-utcai tanító bácsinál, a kamarában
talált egy pergamentkötésű könyvet, amelyet a gyerekek labdának
használtak. Ezt a könyvet abban a pillanatban, ahogy meglátta, rögtön
elhatározta, hogy el fogja sajátítani. Nem is a könyvet, mert ahogy
belenézett, látta, hogy valami latin s a latinból elég volt neki az,
amit az iskolában nem tudott, hanem a fedele! A fedelét kívánta meg
rettenetesen. Második, harmadik vasárnap is elment a bácsiékhoz s egy
óvatlan pillanatban győzött a szenvedély, kiszakította nem kis munkával
a könyvet a fedeléből, a könyvet otthagyta a kamarában, de a fedelét
bedugta a kabátja alá.
Jóformán búcsúzás nélkül menekült a kollégiumba. Ott se mutatta meg
senkinek a világért sem, de se aludni, se tanulni nem tudott, míg csak
ötven ív papírt nem vett s elment a Darabos-utcába a könyvkötőhöz, aki
ott lakik a Csokonai szülőháza mellett s tele köttette a pompás fedelet
fehér papírral.
Hogy becézte aztán ezt a sárgás, finom bőrkönyvecskét! A könyökével
tisztítgatta, mert sok volt még rajta a plezúr s a föld, labdakorából…
Ebbe a könyvbe mindent bele akart írni. Még nem is tudta, hogy mit
kellene, de tele volt izgalommal s izgatottsággal, csak a gondolatára
is, hogy ezt ő mind teleírja. A gyomra mindig idegesen remegett, a
belei, valami belső láztól, ha erre a könyvre nézett, ebbe ő valami
olyan szépeket akart írni, amilyet még senki soha… ő nem tudja, hogy
mit, de nagyon szépet… Mindjárt az elejére beírta a nevét, úgy csinálta
meg ezt az első oldalt, ahogy a könyvek címlapja szokott lenni. Címűl
ezt az egyszerű szót választotta: »Jegyzetek«. Ebbe senki sem köthet
bele. Középre megint a nevét, szépen, nagy s erélyesen megrángatott
betűkkel: »_Nyilas Mihály_«. Alul odaírta, hogy: »_Debrecen_« s ez alá
az évszámot »1892«.
De aztán napok teltek s nem írt bele semmit.
Félt is írni, mert hátha valaki belenéz s elolvassa… megkritizálja…
esetleg följelenti érte… esetleg ellopja… esetleg kineveti… Máris nem
volt megelégedve még ő maga sem… nem szépen sikerült a címlap… Ahhoz
képest szép, hogy ő csak második gimnazista, de ő valami olyan szépet
szeretett volna, amilyen szépet csak álmodni lehet… Azt látta, hogy a
betűi nem lettek szebbek, mint amilyet az iskolai füzetekbe ír: pedig ő
azt gondolta, hogy ebbe a könyvbe százszor szebbet fog tudni írni… Azt
hitte, hogy ebbe a könyvbe olyan betűket ír, hogy aki meglátja,
felkiált: ejnye!…
Nem lett szép, csúnya lett, inkább csúnyább, mint az iskolai írása, mert
ott muszáj gondosan írni, de itt merészen akart írni s csak olyan
gyerekes firka sikerült… Kínt okozott neki ez a címlap, nagy csalódást
okozott, a saját erejéből, a képességeiből kellett kiábrándulnia… s
mégis a kín mindig örömmel vegyült, valami nagy, nagy feladatot látott
ebben a könyvben, amit meg kell, amit meg fog oldani… egy megostromlandó
vár volt ez, ami a legfőbb dicsőséget szerzi meg, ha sikerül…
A Böszörményi megmozdult, erre ő lángvörös lett s odanézett.
Nem, nem figyelt ide, erre megnyugodott.
Mindjárt utána az jutott eszébe, ugyan miért maradt itt ez a
Böszörményi? a többiek lenn vannak a kollégium hátsó udvarán labdázni,
vagy kimentek a Nagyerdőre, a homokdombra. Ijedten gondolt rá, hogy
vajjon nem az ő festékjére spekulál megint?… Tegnap vett ötért egy
nagyon finom kármint Pongrácnál, talán már észrevette s most el fogja
kérni kölcsön, aztán kimázolja az egészet, mint a multkor, s nem adja
meg soha.
Gyorsan el akart iszkolni a latin könyvvel a füvészkertbe, de ahogy a
fiókot becsapta, Böszörményi megszólalt:
– Te.
Ijedten nézett a pajtására, annak semmi jót nem ígért az arca, már
biztos, hogy festéket akar.
– Mongyad csak, van festéked? – kérdezte Böszörményi.
Annyira várta ezt a szót, hogy már nem is volt meglepetés.
– Milyen? – szepegte ijedten.
– Szépia.
– Szépia nincs.
Egy kis szünet támadt s ő már kezdett fellélekzeni, hogy ennek csak
szépia kell s más nem.
– Hát kárminod van?
– Kármin?
– Igen.
– Van, – mondta csendesen s pislogott hozzá. Már vége a kárminnak, mert
az nagyon olvad.
– Igazán? Van? Hisz az naccerű! – kiabálta Böszörményi.
Mindjárt fel is ugrott az ágyról s megállott az asztal előtt.
A kicsike Nyilas Mihály, aki olyan kicsi volt az osztályban, hogy mikor
a tornában felállottak, hátulról a harmadik volt nagyság szerint, minden
további felesleges cigánykodást megelőzendő, belenyúlt a fiókja
hátuljába s elkezdte szó nélkül kikotorni a festéket, mert azt úgy
eldugta, hogy azt rajta kívül senki meg nem találta volna, egész külön a
többitől, úgy, hogy egész karral kellett belenyúlni a fiókba, egész
hátra, a balsarokba.
Kivette a kármint s letette az asztalra.
– Naccerű, – mondta újra Böszörményi, – ránézett a kárminra, jól
megnézte, hunyorítva nézte, akkor kinyújtotta kezét, körömmel felcsípte,
a tenyerébe vette, feldobta a levegőbe magasan s másik kézzel elkapta s
még egyszer azt mondta:
– Naccerű!
A kis Nyilas Mihály csak nézett a repülő kármin után, ő sohasem merte
azt feldobni, mert félt volna, hogy esetleg leesik, eltörik, esetleg
nagyon megszorítaná s az ujjához ragadna, esetleg… sok mindentől félt
volna, de legjobban attól iszonyodott, hogy egy festéket labdának
használjanak…
– Hol vetted? – kérdezte rém komolyan Böszörményi.
– Pongrácnál.
– Háromért?
Ez a legnagyobb sértés volt, mert háromért is lehet venni kármint, de az
egész lapos és száraz s a vak is messziről megismeri, hogy az csak olyan
háromért van, de ez olyan finom, zsíros tapintású volt, víz se kell rá,
máris olvad, odaragad az ember ujjához, igen pompás kis kövér festék.
Böszörményi a legnagyobb szamár az osztályban, nagyon tud verekedni,
úgyhogy nem érdemes vele… Még a festéket se ismeri.
– Ötér, – mondta hát egyszerűen.
Böszörményi kinyitotta a szemét s szinte beledugta a festéket, úgy
nézte.
– Jó! – Jó festék, – mondta s kicsit el is pirult. – Majd veszek én is.
Most várok hazulrul pízt.
Evvel letette a festéket arra a helyre, ahonnan felvette. A kicsi már
örült, hogy addig visszatartja a festési szenvedélyét, míg hazulról píz
jön.
De Böszörményit izgatta a dolog.
– Baráték, ha én eccer pízt kapok hazulrul, – mondta fennhéjázva, –
akkor én veszek hat darab festéket. Nem is hatot, tizet. Ötven krajcár
árát. Isten bizony!
A kicsi egy kicsit elszégyelte magát, hogy ő csak egyet vett s hogy ő
nem dicsekedhetik avval, hogy majd kap otthonrul pénzt. Pedig ennek a
Böszörményinek se igen gazdagok a szülei, azt már hallotta, mégis
egyszer ő maga is látta, mikor öt koronát hozott neki a postás; hogy
másodszor mennyit kapott, azt nem tudja, nagyon szerette volna
megkérdezni, de restelte, mert még azt hinnék, hogy kíváncsi rá.
Néztek hát egymásra szótalan. Akkor Böszörményi felvette a festéket ujra
az asztalról. Nemcsak úgy egyszerűen vette föl, hogy odanyúlt volna s
felveszi, hanem elébb fölibe hajolt s balszemmel nézte, akkor a
balszemét behúnyta s a jobbszemmel nézte. Úgy nézte, mintha valami
piszkot látna benne, szemetet, vagy kavicsot, vagy szőrszálat, vagy
mintha a festék vegyi összetétele nem tetszenék neki. Akkor óvatosan a
markába vette s meggörbített térdekkel az ablakig ment vele,
olyanformán, mintha a festék egy kis madár volna, amire nagyon vigyázni
kell, hogy ki ne repüljön.
A kicsi utána pillantott, csakugyan ő is olyanforma rémülettel a nyitott
ablak felé, mintha ettől kellene félni éppen, de Böszörményi csak nézte
a festéket s az nem repült el.
Az ablakon besütött a délutáni nap s bejött a prepák hegedűcincogása. A
tanítóképezdészek ott laktak az alattuk levő emeleten s mindennap olyan
rettenetesen nyikorogtak a hegedűikkel, hogy a kisdiák egész életére
megútálta a hegedűszót. Most pláne nagyon sértette a fülét a nyivákolás,
hogy még a festékje is kockán volt. Még mindig nem tudta biztosan,
elveszi-e hát Böszörményi vagy nem, de attól különösen rettegett, hogy
az ablak nyitva volt.
– Nem rossz festék, – fordult vissza Böszörményi az ablaktól. Jöttében
feldobta újra a plafonig jobbkézzel s megint a ballal kapta el.
A kicsi szerette volna azt mondani, hogy ne dobáld, de nem szólt, mert
nem szeretett verekedni, pláne nála erősebbel.
Különben is Böszörményi sértetlenül tette le az asztalra a festéket.
– Hol vannak ezek a betyárok? – kérdezte Böszörményi.
A kicsi elkezdett reménykedni:
– Lementek labdázni a hátulsó udvarra, – mondta szolgálatkészen, hogy
talán eltereli a figyelmét a festésről.
– Labdázni?!
– Igen.
– Mit?
– Longa métát.
– Longa métát? – szólt Böszörményi szórakozottan, mérlegelve a dolgot.
– Azt.
– Hm. Longa métát?… az jó… mer ahhó sok kell…
– Sokan lesznek, – ajánlkozott a kicsi, – mondta Sándor Mihály.
Böszörményi azt felelte:
– Te mér nem mentél?
A kicsi elpirult, őt nem szokták híni, mert nem igen ügyes a
labdakapásban, hogy súlyosabb kifejezést ne használjunk.
– Én megyek a füvészkertbe tanulni.
– Úgy! – szólt Böszörményi, aki úgy látszik már csak éppen ennyit akart
tudni, – én meg festeni fogok.
A kicsi elhallgatott, tudomásul vette, nem szólt rá semmit. Megvolt
ugyan a véleménye Böszörményi festéséről, aki inkább ezt választja, mint
a longa métát… Mert nem kell ám azt gondolni, hogy ez a Böszörményi
valami Munkácsy volt, mert ennek a festése voltaképen egyszerű
festékpocsékolásból állott. Borzasztóan tetszett neki, hogy egy rakás
tuscsészét telekeverjen különböző színű festékkel, már ez maga
kielégítette, valami vandal gyönyörűséget adott ennek a kis fiúnak, hogy
a szilárd kis gombalakú festékeket vízzé higítsa. Már a rajzolás nem is
volt olyan fontos, mert nem festett, hanem rajzolt az ecset hegyével,
mint a ceruzával. Virágot, ahogy az elemisták szokták, cserépben, meg
zsidóorrot, jó nagy kampós orrokat, de ez mind hamar összefolyt, akkor
egy-kettőre telepaccolta a fehér papírt, ez igen, ez hasonlított az
előbbi művelethez: fehér lapokat elrondítani. A rontás démona motoszkált
az idegeiben s természetesen csak akkor volt elemében, ha sem a festék,
sem a papír nem a sajátja volt.
A kicsi kétségbeesetten le is mondott a festékjéről, hóna alá szorította
a latin nyelvtanát s fejébe készült nyomni a kis kalapját.
Még ez a kalap megállította egy pillanatra, mielőtt feltette volna a
fejére, reménytelenül nézte meg. Ez a kalap nagy seb volt a lelkén, nem
szerette, mert hátul sörte volt hozzácsirizelve dísznek, olyan fehér
disznósörte, a vége fekete minden szálnak, szétterítve, mint egy kis
legyező. Ez nem neki való kalap volt, ez egy olyan verekedőshöz való
lett volna, aki hátracsapja a fejebúbján s akárkinek a szemébe néz,
azzal a kihívó, hetyke pillantással, hogy: no testvér, kell egy pofon?…
De ő olyan szélesebb karimájú barna kalapot szeretett volna, felhajló
szélű komoly kis kalapot, amit jól lehúzhat a szemére s mehet magának
alatta, gondolkodva, ahogy épen jól esik. Ma különösen égette az arcát
ez a szemtelen kalap. A színe sem tetszett neki, zöld volt s a szalag
helyett vékony zsinór volt rajta, két szál s a vége
porcellánkörmöcskékbe belecsinálva. Már ezeket a körmöket ugyan ügyesen
letépte róla, megpróbálta a sörtét is lefeszegetni, hátha anélkül
formásabb lenne, de ahogy alánézett, rémülten látta, hogy ha leveszi,
nagy enyvfolt marad a kalap oldalán, attól megijedt, hogy akkor még
sokkal csúfabb lesz. Most pedig azt nézte meg, mint mindig, ahányszor
föltette, hogy vajjon a sörte nagyon lekonyul-e amiatt, hogy úgy
lefeszegette…
Végre mégis csak a fejébe nyomta a kis kalapot, akkor Böszörményi utána
szólt:
– Nyilas!
Ő visszafordult.
– Hát itt hagyod?
Bámészan nézett rá.
– Hisz akkor szüret! – kiáltott fel Böszörményi s felcsípte a festéket.
A kisdiák csámborogva ment ki az ajtón s egy új motoszka került a
lelkébe: nem kellett volna otthagyni!
A tornác nagy tágas, nyilt folyosó volt, vörös téglával volt kirakva a
talp alatt, olyan bíborvörös téglával, amilyen sehol másutt nincsen,
csak Debrecenben, náluk otthon egészen sárga téglák, betegesen sápadt
téglák vannak, ő mindig gyönyörködve, szinte csodálkozva nézett a
folyosó tégláira, mitől ilyen vörösek, olyan sok a vérük? Nem is mert
rajtuk nagyon tapodni, nagyon ragadtak a talpra s még tíz lépés mulva is
festett a cipőtalpa, ha már le is ment róla.
Lenézett az udvarra, mert ezt sohasem mulasztotta el, hogy egy
pillantást ne vessen a magasból a szédítő mélységbe.
Az udvar közepén ott állott lent a kút, magányosan, törpe fák alatt.
Ezen a délutánon iskolai szünet volt s alig lézengett egy-két diák
itt-ott. A kút sárgaréz kereke idáig csillogott s a hosszú sárgaréz cső
is, amely a másik oldalon kinyúlik a kútból. Az a hosszú cső mindig
izgatta a fantáziáját, olyan volt ez, mint egy hanyatt fekvő anyabárány;
vagy egy tucat csöcs van rajta, s ha a vizet húzzák s valaki a cső nyílt
végét befogja tenyérrel, akkor ezeken a likakon magasra szökik a víz. A
kisdiákok ráborulnak s ezeken át szopják a vasas ízű kútat.
Le kellett volna tagadni a festéket. Senki sem tudott róla, hogy vett új
festéket s még ha tudták volna is, olyan jól eldugta, hogy senki se
találta volna meg, s még ha megtalálta volna is, nem szabad úgyse
belenyúlni a más fiókjába, de ha belenyúl s elfesti, akkor a szobafőnök
biztosan megvéteti vele… De így, hogy ő odaadta, most már mindegy…
Balra fordult el a vén kollégiumon s a sötét falépcsőkön ugráncsolt
lefelé, úgy ugrált éppen, mint a veréb egyik ágról a másikra. Közben
évődött magában s nagyon nyugtalan volt. Az első emeleten a prepák
énekterme előtt megállott s a kulcslyuk felé bámult, nagyon szeretett
volna benézni. Énekóra volt s pár pillanatig megleste a furcsa éneket,
ami bentről kiszűrődött. Kínosan skáláztak odabent, de ő nem tudta, mi
az, csak leskelődött egy kicsit, mint az őzike, ha idegen neszt hall,
kinyújtott nyakkal, aztán odábbugrált.
Mikor leért a földszintre, usgyé, úgy kiszaladt a szabadba, mint ha a
madár a kalitkából szabadul.
Még csak egy hónapja lakik a kollégiumban, mert tavaly egy családnál
volt koszt-kvártélyra adva, de az idén megkapta az ingyenes
tápintézetet, a tandíjmentesség már tavaly is megvolt s bejött a nagy
sötét épületbe lakni, mintha a szabadból befogták volna.
Különben ő rendkívül büszke volt erre a kollégiumra. Az öccsét már
Patakra vitték s őt is az a veszedelem fenyegette, hogy jövőre odaviszik
a szülei, mert az közelebb van hozzájuk. De ő már tele volt itatva a
debreceni kevélységgel s meg volt győződve, hogy ilyen kollégium nincsen
több a világon. Fölpillantott a rengeteg magas épületre, amelynek az
oszlopfői felett furcsa duzzadt fejek voltak kőből kifaragva. Ezek a
fejek is benne éltek a lelkében, borotvált arcuk duzzadtságával,
szakálluk görög kondorodásával. Alattuk a vak hajlásban ott volt a kofa
gyékénysátra. Odapillantott a hasított hátú apró veknyikre, a pici
négyes szarvú császárzsemlyékre, a fakó almákra, de nem is gondolt
semmit, sohasem szokott ő itt vásárolni, még negyvenöt krajcárt
szorongatott a kis kattanós zárú bugyellárisában s fogalma sem volt
róla, hogy fizeti ki egy hét mulva Csigainénak a hatvan krajcárt. Ha ez
eszébe jutott, csaknem meghalt a félelemtől.
A kert mellett bodászva ment el, minden vaspálcáját megérintette egy
ujjal s bepillantott a Nagytemplom óriás épülettömegére. A könyvet nem
kellett volna beköttetnie, amiatt nincsen most pénze. De akkor azt
gondolta magában, hogy ha azt a könyvet meg nem csináltatja, akkor nem
érdemes tovább élni, nem lehet tanulni, nem érdemes semmit. Olyan
kimondhatatlan láz vett erőt rajta, hogy nem bírt magán uralkodni. Azt
semmiség megtenni, hogy az ember egy hónapig mindennap elmenjen a két
kofa előtt s soha egyetlen szem almát, vagy szilvát, vagy egy falat
dinnyét ne egyen, sem zsemlyét, vagy kiflit, vagy törökmézet; de hogy a
maga Csittvári Krónikáját meg ne csináltassa… az lehetetlen… Bezzeg most
már, hogy közeledik Csigainé a vasalt ruhával, most nem tudja, mit
tegyen…
Bement a füvészkertbe, az ott van mindjárt a kollégium mellett. Nem szép
ez a füvészkert, sosem szerette. Ritkán is jön ide, mert zavarja, hogy
minden növény mellé táblácska van szúrva. Szeretné ugyan tudni ezeknek a
növényeknek a nevét, de mind latin név s egy év alatt egyet sem tanult
meg belőlük.
Próbált latint tanulni, de folyton Csigainé volt az eszében, a kis
csöndes, szelíd mosónő, aki olyan nesztelen és szótlan mosollyal jön a
fehérre mosott ruhákkal, s nem bírt a rendhagyó igékkel semmire menni.
Hosszú fekete teológusok járkáltak hosszú léptekkel, azok is tanultak,
ilyen kis diák, pláne másodikos, nem volt egy sem a kertben. Azok
labdáztak a hátsó udvarban; ő nagyon szerencsétlennek érezte magát, hogy
neki itt kell lenni egyedül. Csupa bánattal volt tele, nem bírt figyelni
a latinra. Böszörményi nem tanul, hanem az ő festékjét pusztítja… ezt a
sebet, a tövist sem lehet feledni; Gimesi is hűtelen, az egyetlen jó
társa, aki a Péterfia-utcában lakik, egészen kint az erdő felé, egy
olyan furcsa lakásban, amilyen nincs több a világon. A nagyanyjával
lakik egy kapubolt felett, egy olyan pici szobában, hogy csoda. Csak ők
tudnak ott lakni, mert másnak alacsony volna, de Gimesi még kisfiú, még
valamicskével őnála is kisebb s vékonyabb, de nagyon vakmerő, a fejével
szokott verekedni, csak úgy fejjel, mint a faltörőkos nekimegy akárkinek
s hasba döfi a fiúkat, még a legnagyobbak is elfutnak előle. Ez a Gimesi
a nevét úgy írja Ghimessy, de csak úgy mondják Gimesi, ez úgy benne van
a lelkében, egy pillanatig sem tud anélkül lenni, hogy ha nem gondol is
rá tisztán, de ne érezze őt, a szeretetet. Bele-belenézett a könyvbe, s
mereven magolta a következő sorokat:
A többi alakok rendesen alakúlnak az egyes időalakokból, így: a _Praes.
tőalaktól:_ Ind. impf. _ferèbam_, stb., pass. _ferèbar_, stb. Fut I.
_feram, ferès_, stb., pass. _ferar, ferèris_, stb. Coni. praes. _feram,
feras_, stb., pass. _ferar, feraris_, stb. Gerundium G. _ferendi_, stb.
Gerundivum: _ferendus_, a, _um_, b) a Perf., _tőalaktól:_ Ind. perf.
_tuli, tulisti_, stb. plqpf. _tuleram_, stb. fut. II. _tulero_, stb.
Coni. perf. _tulerim_, stb., plqpf. _tulissem_, stb. Inf. perf.
_tulisse_.
c) A _Sup. tőalaktól:_ Pass. Ind. perf. praes. _latus, a, um sum_, stb.
plqpf. _latus, a, um eram_, stb…
szerette volna megtanulni, de nem lehetett. Tele volt a szíve, a feje,
valami nagy fájdalommal. A szüleire gondolt s a szemébe könny jött, mert
tőlük nem kérhet pénzt, mert nekik nincs, mert ha eszébe jut, hogy ő itt
a konviktusban húst eszik és jó falatokat, otthon pedig hitvány
krumplilevest esznek, nagyon szégyelli magát s most míg a latin
conjugátiót hajtogatja gépiesen, folyton ég az arca a szégyentől, hogy
azt a könyvet beköttette. Otthon az édesanyja biztosan jól tudja, hogy
neki elsején ki kell fizetni Csigainénak hatvan krajcárt, de meg van
nyugodva, hogy még kell lenni őnála egy forintnak, vagy többnek is, mert
nem tud arról, hogy Csokonait harmincért vette és a Történelmi
Arcképcsarnokért öt krajcárt adott s a könyvpapírja benne van tizenöt
krajcárban, a kötés pedig húszban, festék és rajzpapír tizenhárom, ez
nyolcvanhárom krajcár; ha ezt nem vette volna, akkor megvolna, akkor
Csigainénak kifizethetné a hatvanat s még maradna az a negyvenöt, ami
megvan a ládában s még maradt volna almára is huszonhárom krajcár, vagy
akármire.
Csak a Csokonait ne vette volna… Vagy a köttetést… De a Csokonai-könyv
olyan vastag könyv, s neki még soha nem volt igazi könyve, csak amit
tavaly kapott az elsőben, vizsgán, az Ezeregyéj jutalomkönyv, de azt
otthon hagyta, ezért is nagyon sokat retteg, hogy az öccsei nem
szakítják-e el s nem piszkítják-e be, mert otthon nem lehet úgy vigyázni
semmire, mert a második öccse, Béla, egész könnyen ki tudja húzni a
komót fiókját s onnan kiveszi a könyvet, az megígéri, hogy csak szépen
játszik vele, de biztos, hogy mire hazamegy a vakációban, már egészen
piszkos lesz, a szép képeket ki fogják szakítani, mert a negyedik öccse,
az még egészen pici, az nem tud se olvasni, semmit, csak eltépni. Vagy
tán meg se lesz, mert a szomszédban lakik Kocsis Jóska, az mindent lop,
az lopta el a nagybátyjának a szerszámját is, mikor a nyáron otthon volt
a nagybátyja, akinek egy susztersághoz való olyan ügyes kis szerszámját
ellopta az a Kocsis Jóska, s amikor megismerték nála, annak az apja, az
öreg Kocsis szomszéd azt mondta, hogy »nem azé a madár, aki elereszti,
hanem aki megfogja«.
Ott ült a fűben, mindjárt az út mellett. A lába a kavicson volt, de a
füves szegély kicsit magasabb volt s arra ült le, mert elfáradt a sok
járkálásban.
De már odaadná azt a bekötött könyvet, pedig Istenem, az mindennél
becsesebb, mert a Csokonai, ha elolvassa, akkor már nem kell annyira
tovább az embernek, meg nehéz is olvasni, néhol nagyon szép, mikor azt
írja a könyv, hogy Csokonai mindig álmos volt s a tanára megengedte
neki, hogy reggel ne menjen a reggeli órára… Igaz, a könyv írója ezért
megsérti a tanárt, aki ezt megengedte Csokonainak, de Misi nem érez
együtt ebben a dologban evvel az íróval. Egy ilyen tanárt ő is nagyon
szeretne, nem azt, hogy reggeli első órára ne kelljen menni, mert most
nem kell hat órakor senkinek iskolában lenni, csak nyolckor,
hálistennek, de azért most is sok minden van, amit egy jó tanár
elengedhetne az embernek, például a rendhagyó igéket, vagy legalább a
supinum tőalakot: épen ezt kellene most tanulnia, de nem képes figyelni
rá s az órán sem értette… Igaz, hogy az órán is folyton Csigainén járt
az esze, hogy miből fizeti ki a hatvan krajcárt, de nem is értett egy
szót sem a tanár úr magyarázatából, valamit nem hallott biztosan, lehet,
hogy akkor nem hallotta, mikor a könyvre gondolt, hogy abba bele fogja
írni a _Szivet_, mert elhatározta, hogy mindennek le fogja írni a
tartalmát, amit csak olvas és most legszebb volt a Szív s már végig is
gondolta magában, hogy mi volt annak a tartalma, a _kis dobos_… Nem, nem
az tetszett neki legjobban, hanem az, mikor az a kis fiú (a nevére sem
emlékszik), de Turinban élt Olaszországban, egy szegény embernek egy kis
fia, aki éjjel, mikor az apja lefeküdt, felkelt és helyette tovább írta
a címszalagokat s az apa reggel így szólt: »Fiam, lásd, apád még nem
olyan gyenge legény, mint gondolnád. Az éjjel is 150 darabbal írtam
többet, mint rendesen.« A fiú ezt hallva, nagyon megörült és magát még
jobban biztatta a munkára, hogy apjának örömet szerezhessen, ezután
minden éjjel felkelt és dolgozott. Az apa semmit sem vett észre, csak
egyszer így szólt: »Csodálatos, hogy egy idő óta mennyi petróleum fogy
el«. A fiú már meg akarta vallani tettét, de ekkor apja elhallgatott és
ő nem szólt semmit. Hónap végén az apa örömmel ment haza, sőt vásárfiát
is hozott, így szólította meg fiát: »Látod fiam, én mennyit küzdök,
mennyit dolgozok, hogy téged és testvéreidet felnevelhesselek. Csak te
tanulj szorgalmasan, hiszen tudod, mennyi szükségünk van a segítségre… A
fiú könnyezett és még jobban felbiztatta magát a munkára. De ennek az
éjszakázásnak megvolt a káros következménye, ugyanis a fiú sohasem tudta
magát jól kialudni, ezért álmos volt, egész nap ásítozott, rosszkedvű
volt, sőt egy este, életében először, elaludt a tanulás mellett, az apja
felköltötte. Ezután ez igen sokszor ismétlődött, sőt később mindennapivá
lett. Az apa gyanúsan nézte fiát, nem tudta elgondolni, hogy mi baja
lehet, sokszor megintette és haragjával fenyegette. A fiú sokszor, de
sokszor feltette magában, hogy azon az éjjel nem kél fel, de a
megszokott órában úgy érezte, hogy bűnt tesz, ha fel nem kél…
Nem tudta tovább elviselni e gondolatban végig elmondott mesét, a
szemébe könny gyűlt s egyszerre heves zokogásban fakadt ki.
Bezzeg ő rossz, haszontalan, könnyelmű fiú. Aki ahelyett, hogy
segítségére volna a szüleinek (pedig jól tudja, hogy az ő apja százszor
nehezebben keresi a kenyerét, mert nehéz fejszét kell forgatnia
reggeltől estig s óriási fákat faragnia, hogy a családjának mindennapi
kenyeret megkeresse, nemcsak lúdtollal, amely a meleg szobában, vagy a
hűvösön perceg a papiron), mégis gonosz hiúságának s vágyainak a
kedvéért elpazarolta azt a pénzt, ami rá volt bízva. Harmincöt krajcárt
adni egy üres könyvért, amiben csak tiszta papir van, mikor öt krajcár
ára papirra ugyanannyit lehetett volna írni… S nem is kellett volna
egyszerre még öt krajcár árát sem venni, csak egy krajcárért három ívet,
azt sem győzte volna teleírni egész diligencia alatt…
Nagy fájdalom szorította a szívét, de félt, hogy meglátják s
kíváncsiskodni fognak, mért sír, esetleg megróják, esetleg kinevetik,
esetleg feljelentik s még meg is büntetik, ha kisül, azért felállott s
elment a füvészkert hátuljába és ott a nagy bokrok alatt elbújva akart
tovább sírni. De már a mozgástól elvesztette a síró kedvét, csak szomorú
volt s elhatározta magában, hogy legalább nagy szorgalommal teszi jóvá,
amit vétkezett s abba a könyvbe le fogja fordítani az összes mesét, ami
a nyelvtan hátuljában van… Egy másik szakaszt is fog nyitni a könyvben,
abban eredeti fogalmazványokat fog írni, ezt a szegény kis másoló
történetét is és minden könyvnek, amit olvas, ebben a részben fogja
eredeti fogalmazványban a tartalmát elmondani. Aztán egy harmadik
szakaszt is nyit a könyvben, s abban vegyes különféle jegyzeteket fog
írni. Igy legelőször a tanrendet, mert azt nem képes megtartani, sohasem
tudja, hogy holnap milyen órák lesznek… Azután ebben fel fogja írni azt,
hogy mennyi pénze van s mit vásárolt…
Ennél a pontnál hirtelen meghökkent, mert ha felírja, hogy mennyi
pénzzel jött el hazulról s azóta mit költött: fel kell írni a Csokonait
és az Arcképcsarnokot s a könyvet is, akkor akárki meglátja majd, milyen
könnyelmű és haszontalan volt… Ezért erről lemondott, csak annyiban
egyezett ki magával, hogy majd a jövőben: ha valahonnan, mondjuk pénzt
kapna, majd arról fog elszámolni… Ha például otthonról küldene az
édesapja, egy forintot például, azzal már sokkal jobban fog gazdálkodni
s azt csak olyanra fogja költeni, amit szabad lesz fölírni a könyvbe,
mert tisztességes kiadás lesz: például mosóné, iskolai füzet, ceruza,
festék, de csak annyi, ami éppen az iskolában valósággal szükséges, még
azt is fel fogja írni, hogy mikor vett egy ceruzát s az meddig tartott…
De most alattomosan az eszébe ötlött a festék, a kárminpiros, amit azóta
Böszörményi talán már mindenestől el is használt.
Erre borzasztó ideges lett s minden meggondolás nélkül elkezdett
hazafelé szaladni. A könyvet becsukta ott, ahol az ujját benne tartotta,
mert egész délután készenlétben volt, hogy bármely pillanatban
tanulhassa a leckét.
Szinte futva ment vissza ugyanazon az úton, ahol jött, most is a
Csokonai-szobor felőli kapun akart bemenni, de siettében elfelejtette,
hogy az már ilyenkor, késő délután, be van csukva. Szinte beleütődött a
nagy vaskapuba, meg kellett fordulnia vissza s a másik kapun menni be.
Körül kellett kerülnie az egész épületet, pedig nem szeretett ilyen
hosszú úton menni, mert minél hosszabb az út, annál jobban ki van téve
az ember annak, hogy valakivel találkozik, ismerőssel, vagy
osztálytárssal, aki megbámulja, esetleg szól hozzá valamit, vagy a
tanárral, aki végignézi, esetleg azt mondja: »mit futkározol itt hiába!«
Vagy nagydiákkal, aki utána kiált: »Hé, dárdás, gyere csak, szaladj,
hozzál két cigárót, itt egy hatos, de el ne veszítsd!« Ez pedig a
legrettenetesebb, mert a nagydiák rendesen szokott az ilyen kisdiáknak a
szolgálatért valamit adni, vagy egy krajcárt cukorra, vagy valamit… vagy
pláne egy barackot: ő elájul a rettegéstől, hogy ezek közül valamelyiket
megkapja. Ha mégis úgy kerül, hogy el kell mennie valakinek, akkor amint
átadja s a pénzt visszaszámolja, már szalad is, de olyan ész nélkül,
hogy a nagydiáknak ideje se legyen még annyit se mondani, hogy jól van.
De most az egyszer szerencsésen evezett végig a sok Scylla és Charybdis
között, amik fenyegethették. Csak a levéltár előtt kellett a falhoz
lapulnia. Az öreg levéltáros professzor jött ki a vasajtón s a kulccsal
kétszer ráfordította a zárat.
A zár hangosan csikorgott, az öreg professzor eltávozott az ajtótól, de
amint a folyosó sarkáig ért, gyorsan megfordult, visszament, megrázta az
ajtót erősen, kipróbálta, hogy nem hagyta-e nyitva. Mikor látta, hogy
semmi rázásra és döngetésre sem nyílik ki, akkor megnyugodott s
szórakozott lépéseivel tovább ment s nemsokára eltűnt a lépcsőn.
Ezt már jól ismerte Misi, tudta, minden diák mesélte, hogy az öreg az
első emeletről is visszafordul s újra megnézi, hogy jól zárta-e be az
ajtót, akkor lemegy, s mikor a kapun ki akar lépni az udvarról, akkor
megint megijed s visszafordul és újra felmászik a második emeletre, hogy
megbizonyosodjék felőle, vajjon nem hagyta-e nyitva. Hallotta ezt
sokszor az öreg tanárról, de még maga szemével nem látta. Most aztán
elfeledkezett festékről, mindenről s kimondhatatlan rettegéssel ott
maradt a sötét folyosón, hogy kitapasztalja, igaz-e?
A lépcső tetejéről utána nézett az öreg tanárnak s a vér megállott a
testében, mikor meglátta, hogy az az első emeleti fordulónál, ahol le
kell már menni a földszint felé, pontosan az első lépcsőről, ahogy
lelépett, hopp, egy ideges kézmozdulattal visszafordult s egyenesen
felfelé indult a második emeletre.
Misi úgy meg volt rémülve, szinte fává lett, a lábát alig bírta
megmozdítani, mintha most kísértet támadt volna fel valósággal a szeme
előtt. De amint megmozdulni érezte a testét, uccu, el is szaladt, mint a
nyúl. Mire a professzor feljött a lépcsőn, akkorra ő már régen kint volt
a sötét folyosóból; isten őrizzen, hogy rajtakapta volna az öreg tanár,
hogy utána leskelődik, esetleg azt hitte volna, hogy ő is csúfságból
leste meg, mint a többi kisdiák, esetleg megismerte volna s beadta volna
az igazgatónak, aki úgy tud ordítani, mint az oroszlán, isten őrizzen,
hogy valaki a szemébe kerüljön, az ő termük szemben van azzal,
amelyikben az igazgató, más néven »a vín baka« tanít s áthallatszik két
bezárt ajtón át, hogyha üvölt, olyankor a kisdiákok elkezdenek nevetni s
a tanár is nevet s kopogtatja az asztalt: »ide figyeljetek!«
De nem bírt mégsem a szobába menni. Ott leskelődött a sötétedő
folyosókon s óvatatlan és megfigyelhetetlen módon leste az öreg
professzort, aki valósággal feljött a földszintről másodszor is s a kapu
alól harmadszor is, megnézni, hogy a levéltár nagy vasajtaját csakugyan
bezárta-e.
Csak mikor már végkép nem lehetett arra számítani, hogy még egyszer
vissza fog jönni, akkor ment be a coetusba.
Már mindenki otthon volt s előkészítették a brugót a vacsorához.
A szobafőnök cigarettázott, kihajolt az ablakon s kifelé fujta a füstöt,
a kis törpe Nagy úr az asztal mellett ült és cigarettát töltött nagy
szorgalommal. Ezek ketten nyolcad-gimnázisták voltak. A többi öt gyerek,
vele együtt, második osztályos.
Amint belépett a coetusba, egyszerre nagy kacagás tört ki.
Ijedten nézett rájuk.
Böszörményi már nem festett, hanem a brugót, a barna diákkenyeret
majszolta s még jobban röhögött, mint a többi.
– Mi van a fejeden? – kiáltottak neki.
Ő rákvörös lett s a fejéhez kapott, már eszébe jutott, hogy a hajába
olajfaleveleket tüzdelt, egészen öntudatlanul, mikor a phaedrusi mesék
lefordításáról gondolkodott, a fehér olajfa hosszú illatos leveleit úgy
tüzögette a hajába, mint a latin költők fején szokott rajzolva lenni.
De nemcsak ezért vörösödött el, hanem mert eszébe jutott, hogy ott
felejtette a kalapját a kertben.
Letette a könyvet az asztalra s visszaszaladt egy szó nélkül.
De akármilyen sebesen szaladt, mire odaért, a füvészkert nagy vasrácsos
ajtaja már zárva volt, reszketve fogta az ajtó földig érő vaspálcáit s
kétségbeesett szorongással nézett be a kertbe. A szeméből sűrűn ömlött a
könny s ott állott sokáig. Feje fölött csüngött a fekete vas csengőhúzó,
csak meg kellett volna rántani s akkor kijött volna valaki, kinyitja a
kaput s ő bemehet megkeresni a kalapját, de nem merte megfogni a
csengőt, még a kezét sem merte kinyújtani felé, s mikor meglátta, hogy
valami kertészlegény az úton a kapu felé közeledik, rémülten
visszahúzódott, hogy meg ne lássa s meg ne találja kérdezni, hogy mit
akar.
Soká állt a kollégium sarkánál, elbujt az emlékkertben az orgonabokrok
megett s addig sírdogált, míg csak meg nem hallotta a konviktusi
csengőt.
Akkor a hátulsó lépcsőn felszaladt a coetusba, a fiúk már mindnyájan
lementek a vacsorára, hamar kinyitotta az ajtót, az ajtófélre
felakasztott kulccsal, gyorsan előkereste szalmakalapját, azt a rosszat,
amit már nem akart többet viselni, mert a multkor, mikor a Nagyerdőn
voltak, megázott s kajla lett. A szemébe húzta és ész nélkül szaladt le
a lépcsőn, hogy még az étterembe bejusson.
Mire odaért, éppen felállottak s imádkozni kezdett az esküdtfelügyelő,
de az ajtó a nyárias meleg miatt nem volt bezárva s neki sikerült
becsúsznia. Kár is lett volna a vacsoráért, mert jó étel volt, olyan,
amit ő nagyon szeretett: köleskása tejben, sok cukorral.
II. FEJEZET
amelyben a kisdiák pakkot kap hazulról, s egyszerre nevezetes ember
lesz, megszokja, hogy a szemek ránézzenek, aztán nagy veszélybe kerül és
az ösztön vakmerően ügyessé teszi; végre pompás kondiciót kap s pénzt
keres.
Október közepén egy szomorú és borús pénteki napon, óra közben, mint
mindennap, elszaladt a pedellushoz s megnézte a kátrányszagú vasrácsos
fekete hirdetőtáblán az érkezett levelek lajstromát. Legnagyobb
rémületére ott látta a nevét a többi közt. Ha a nevét kimondták, vagy
leírva látta, mindig szívdobogást kapott.
Két krajcárt kellett fizetni a pedellusnak minden levélért s előre
kikészítette a markába, mikor bement a nagy pedellusi szobába.
Végignézték az összes leveleket, nem találták az övét.
– Hogy híják?
– Nyilas Mihály második gimnázium.
A csizmás kis pedellus a pipát a másik oldalra tolta a szájában s még
egyszer végignézte a leveleket.
– Óvasta odaki a nevit?
– Igen.
– Osztíg Nyilas András?
– Nem András: Nyilas Mihály második gimnázium, Bé.
– Az a, sz ipp a nincs.
Egyszer csak a homlokához kap s még a kalapot is feltolja rajta, a kis
karimás kerek kalapot, amilyet a debreceni cívisek viselnek:
– Nízzik csak! iszen magának nem levele van, hanem pakkja.
Pakkja! A kis Misinek a szívébe csapott egy újabb öröm ijedtsége.
Pakkja; Az édes anyja pakkot küld! Egész elsápadt bele, aztán újra
elpirult. Odahaza megmondta az édes anyja, hogy »fiam, csomagot ne várj,
mert én nem tudok olyan finomságokat küldeni, mint a többi gyerekeknek a
szülei, hát inkább nem küldök, minek lássák azt mások, hogy milyen
szegények vagyunk édes kis fiam«.
Aláírta az ívet, hogy átvette a szállítólevelet, s odaadta a két
krajcárt.
– Öt píz, – mondta foghegyről a pedellus.
De ő olyan izgatott volt, hogy nem figyelt rá.
– Hajja? Öt píz!
Csak az újabb kiáltásra figyelt, hogy ez neki szól.
Erre olyan zavarba jött, hogy elkezdett minden zsebében kutatni s végre
is szerencsésen kifordította az összes pénzét a földre, úgy kellett
asztal alá bujkálni érte, majd elsülyedt a szégyentől. Kint csengettek,
erre még jobban sietett s újra kipotyogtatta a markából a harminchat
krajcárját; már csak annyija volt, pedig elsején nem fizette ki
Csigainét sem.
Az órán már bent volt a latintanár, Gyéres tanár úr, de még a katedrán
volt s az osztálykönyvbe írta be a tananyagot.
Gyorsan a helyére ült.
– Hun voltál, – súgta a fülébe Gimesi, aki belül ült.
– Pakkot kaptam.
– Pakkot!?
Misi érezte, hogy Gimesi irigykedve néz rá s boldogan mosolygott.
A tanár úr felállott a pódiumon s körülnézett az osztályon.
Ez egy feszült s kínos pillanat volt, mert most nézte ki, hogy kit
szólítson fel feleletre. Igyekezett tehát mindenki olyan közönyös és fel
nem tűnő lenni, hogy valamikép ki ne híjja a figyelmét. A diákok úgy
értenek a mimikrihez, mint semmiféle más moszat sem a természetben. Misi
pláne a mindentudó és semmire sem gondoló gyereket utánozta; isten
ments, hogy meglássék rajta a pakk boldogsága, akkor a tanár szeme most
mindjárt rácsapna s jaj.
Valahol egy hátulsó padban szólított ki egy gyereket a tanár s Misi
fellélegzett, most már látta, hogy meg van mentve, mert a tanár szokása
az volt, hogy egy-egy tájékára az osztálynak rávetette magát s az
egyforma tudású tanulókat leckéztette ki. Hát most a jó tanulók
megpihentek, most a gyengék fognak izzadni máma.
Ez a tanár fiatal ember volt, amint lejött a katedráról, illatszer szaga
áradt utána, aztán le s föl járt a teremben, szórakozottan, a kezét
mindig letette minden lépésnél egy-egy pad szélére, a keze nagyon erősen
meg volt mosva, a körmei igen fényesek voltak. Misi drukkolt, ha
közelében volt, mert sohasem volt biztosítva az ember, hogy meg nem
szólítja azt, aki éppen a kezeügyében van. A kézelője mindig ragyogó
fehér volt s az aranygomb csillogott benne, mindig tarka selyem
nyakkendője volt, egészen lazán kötve, de sohasem csokorra. Ez a tanár
nagy gigerli volt, a nadrágja olyan bő volt, mint a cipője hossza, s fel
volt hajtva tenyérnyi magasan, még ha sár nem volt is. Nem lehetett a
beszédére figyelni, mert minden szaván érzett, hogy nem az a fontos,
amit mond, hanem az, hogy a nadrágján gyűrődés ne legyen, hogy a
mellénye kifogástalanul símuljon, s egy porszem se szálljon rá. A
szegény kis debreceni diákok nem értették, mert a szegény ember lukszusa
az, hogy ne törődjék a ruhával, a külsővel, s malacbátran hemperegjen a
porban. Ki is csúfolták az elegáns tanárokat, egy jó helyen fel volt
írva krétával, hogy:
Gyéres Bátori Sarkadi
Három büdös gigerli
Ez volt a latintanár, a számtantanár, meg a rajztanár. Hát a
latintanártól nem is latint tanult, hanem azt, hogy tíz év mulva egyszer
csak kilobbant benne is a testiség kultusza s a Gyéres tanár csodálatos
önérzete és fesztelensége tette bátorrá és biztos fellépésűvé, mikor
olyan társaságba került, ahol erre volt szükség.
– Hazulról kaptad? – kérdezte Gimesi.
– Igen.
Odatette elébe a szállítólevelet, amelynek már elolvasta a szelvényén az
édesanyja vékony kis dőlt betűivel az üzenetet. Mennyire dobogott a
szíve ettől az írástól, mintha valósággal látta volna az édesanyja fehér
sápadt arcát, ijesztő nagy fekete szemét. Le is vágta hamar a szelvényt
s eltette, csak akkor mutatta aztán a sárga lapot.
Gimesi végigolvasta az egész szállítólevelet, »három és fél kiló«.
– Mi az? – súgta most oda Orczy is, aki a másik oldalán ült. Mert hárman
ültek egy padban s mivel érdem szerint ültek, tehát Orczy volt az első
az osztályban, ő a második s Ghimessy a harmadik. Orczy a latintanár
kedvence volt, tehát most is minden lépését leste s folyton készen volt,
hogy bárki helyett tudjon felelni. De azért megérezte, hogy itt valami
történik mellette s odahajolt hozzájuk.
– Pakk, – mondta Misi.
Orczy hallgatott, nem tudta mi az.
– Nyilas elemózsiát kapott hazulról, – súgta Gimesi.
– Ja, – mondta Orczy s látszott rajta, hogy még mindig nem tudja mi az,
mert az ő apja igen nagy úr, egész Debrecenben a legnagyobb, persze ő
meg olyan úrfi volt, hát mit tudta a kollégiumi szokásokat, csak bejárt
oda, csúfolták is eleget titokban, a háta mögött, a bársonyruhája miatt,
meg a térdnadrágja s a karcsú lábszárai miatt, amelyeken úgy lépett,
hogy minden lépésnél meghajlott a térde, mintha ringatná magát a
menéssel. Szóval rettenetesen nagy úrfi volt s nem illett a csikó mellől
beszabadult fiúk közé.
Gimesi lesütötte a fejét s nagyon soká nevetett Orczyn, mert látta, hogy
ennek fogalma sincs arról, hogy mi az elemózsia. Ő tudta már, mert neki
a nagyanyja szokott pakkot kapni. Persze annál jobban vágyott rá, hogy
egyszer ő is kapjon; ezzel nagy embernek érezte volna magát.
Óraközben aztán megbeszélték a pakkot alaposan. Mi lehet benne, mindenki
elmondta, hogy mit szeretne pakkban kapni, a hátuk mögött két padsor
tudomást vett a pakkról, s mindenki kíváncsian és irígykedve nézte a kis
Nyilas Mihályt.
A következő óra számtan volt, s Báthori tanár úr robogott be.