legelső kötelességének a nemzet nevelését tartotta. Nevelni akarta
nemzetét ép úgy, mint önmagát nevelte és mint saját nevelésében, ép úgy
a nemzet nevelésében is, az önismeretre való törekvést tártotta a
legszükségesebb s a legbiztosabban czélra vezető eszköznek. «A mely
nemzet» – írja Széchenyi egy levelében – a valónak szövétnekét el nem
taposta, az igazságnak gyáván hátat nem fordít, gyengeségének
felfedezőit, támadóit nem üldözi, de bátran tekint a magamegismerés
keserű tükrébe, nagylelkűleg elismeri önhibáit, s nemes szellemtől
lelkesülve hathatós javulásnak indul, annak újjászületését az emberi erő
hátráltatni többé nem birja».[163] Ily meggyőződéstől indítva a hazai
hizelgők ellen minden alkalommal hadat indított. «Félre a hizelgésekkel
s a nemzeti hizelgők ámító szavaival, kik százszorta több kárt okoznak
vérünknek, mint legnagyobb ellenségünk tehetné; mert dicsérje vagy
mentse csak egyetlen egy egyébiránt bármely gyenge auctoritás is a
tömjén után annyira szomjuzó hiú magyart, ez úgy elbízza magát, oly vak
lesz, hogy aztán senki sem birja legkézzelfoghatóbb hibáit is vele
megismertetni.[164] Szégyelte volna a könnyű elméjű és még könnyebb
lelkiismeretű hizelgők hadát gyarapítani. Mint lelkiismeretes nevelő, a
kellemetlen igazságok minél bátrabb kimondására érezte magát kötelezve.
«Kiméletlenebb fölfedezéssel, keményebb itélettel, mélyebb vágásokkal,
úgy hiszem, senki se illette, se bírálta, se kínozta a magyart, mint én
rokonvére»,[165] vallotta magáról és igazat mondott. Prófétai haragja a
szeretet teljességéből származott. De talán torzítva látta a nemzeti
hibákat? Attól tartunk, hogy igazat kell adnunk Gaal Jenőnek, ki azt
irja, hogy «a magyar jellemet senki sem vizsgálta át és ismerte meg oly
alaposan, mint Széchenyi.»[166]
A nemzeti önismeret fejlesztésében nagy szerepet jelölt ki Széchenyi a
történetírásnak is. «Boldog létet elérni» – úgy mond – ahhoz csak
közelítni is… teljességgel nem lehet, ha a volt idők tévedései minden
sértés nélkül ugyan, de a valónak egész tisztaságában, quia de mortuis
nil nisi verum, nem emeltetnek jövő nemzedékek tanulságára ki… mi
egyenesen a történet jogkörébe tartozik».[167]
Széchenyi ezzel a magyar történetírók elé magas czélt tűzött, oly
magasat, melyet elérni nagy dicsősége volna irodalmunknak. Ő maga is
kereste történetünkben a tiszta valóságot nemcsak az egyes korokra
vonatkozó megjegyzéseiben, hanem az egész fejlődést áttekintő
gondolataiban is.
Midőn végigpillantott a magyar történeten, két ellenkező érzés fogta el.
Bámulnia kellett azon, hogy a magyar nemzet «annyi század viharain
keresztül szinte csak belső életereje által tartá fenn lételét, s örök
árnyékba állítva nap- és reménysugár nélkül, csak önmelegétől nyert
eledelt». Hajlandó volt ezt a csodát a nyelv fentartó erejének, a tiszta
s más nemzetektől fölül nem múlt honszeretetnek tulajdonitani.[168] De
másrészt úgy látta, hogy történetünk telve van visszariasztó
jelenetekkel. «A magyarnak» – úgy mond – «semmi időben sem volt nagyobb
vagy legalább károsb ellensége, mint önmaga. S ezen boldogtalan
öngyilkolási szellem, mely évrajzaink minden lapjait díszteleníti, sehol
egyebütt mint nemzetünk tengerhiúságában s korlátot nem ismerő
kevélységében vette eredetét. Mindenki mindenben első vezető vágyott
lenni, igaz szó sérté, hizelgés könnyen lebilincselé; miből mind azon
határtalan rossz háramlott szegény hazánkra szünetlen, mit a megbántott
hiúság, boszut szomjazó agyarkodás, s rokon vér utáni esengésnek poklai
az emberi nem lealacsonyítására, megsemmisítésére csak
forralhatnak».[169] E két ellenkező benyomást abban az itéletben
egyezteti, hogy «a magyar vér csak szorongatások közt tud résen állni és
bölcsen cselekedni, a vidámabb napok folytában viszont vagy álomba esik,
vagy elhagyja ildoma».[170] Szóval Széchenyi szerint a magyar
történetben a nemzetnek csak passiv erényei mutatkoznak, melyek
fentartották a veszély idején. De ezek az erények nem győzhették le a
nemzeti hibákat, melyek megfosztották a magyar történetet a
világtörténeti nagyság állandó dicsfényétől. «Én» – írja Széchenyi –
«Magyarország multjában csak egyes röviden csillogó fénypontokat tudok
észrevenni, oly általános erkölcsi hangulat és becs, mely sok más népnek
vérében rejlik, vagy inkább fejlett ki, és melynek általánossága
lehetetlen, hogy még a mennyei hatalmakat is némileg engesztelődésre ne
birja – s aztán ez az igazi pondus – belátásomnak nem mutatkozik sehol.
Én megvallom őszintén, minden aberratiói mellett, mely nagyon
koczkáztatja ugyan létünket, de melyből kigyógyulhat és mint én régen
hiszem, kigyógyulni bizonyosan fog is, én a jelen magyar nemzedék
belbecsét, mindent mindenben véve, magasabbra állítom, mint elődeinknek
sokak által annyira magasztalt becssúlyát».[171]
Ma már, midőn Széchenyi kora a történeté, itélete a maga koráról széles
körökben igazságnak van elismerve, pedig akkor merészségnek hangzott.
Itélete könnyen érthető általános történeti rendszeréből. Szerinte a
nemzeteknek csak egy igazán nagy nemzeti korszaka lehet. «Nem éltünk még
mint nemzet, tehát élni fogunk», mondja a _Stadium_ban.[172] Ha a
multban több igazi nagyságot lát, nem mert volna remélni a jövőben.
III. _A Kelet Népe jóslata. Széchenyi történeti eszméinek jelentősége
lelki életében._
Széchenyi történeti eszméinek van némi kapcsolata a _Kelet Népé_ben
Kossuth ellen megindított polemiájával is. Azért kell itt foglalkoznunk
vele.
A polemiának, vagyis inkább Széchenyi ismert jóslatának értékét, Kemény
Zsigmond már megállapította oly tárgyilagossággal, a bonczoló ész oly
meggyőző erejével, hogy az idevágó kérdésekről fölöslegesnek látszik a
vita.
Pedig a vita nem szünt meg. És mivel úgy látszik, mintha a Kemény
tanulmányának keletkezése óta ismeretessé vált történeti anyag
vizsgálata is támogatná Széchenyi hajdani és újabb ellenfeleinek
eszméit, szükségesnek hiszszük a Széchenyi polemiájához és jóslatához
fűződő kérdések újabb tárgyalását.
Grünwald Béla ismeretes könyvében igen kimerítően nyilatkozik e
kérdésekről. Fejtegetéseiből akarunk kiindulni. Szerinte Széchenyi
polemiáját és jóslatát nem a körülményekből, hanem idegbetegségéből kell
kimagyaráznunk. Pályája elején is «irtózott az összeütközésektől a
nemzet és kormány között;» mit búskomorságának akkor még gyöngébb
tünetei tesznek érthetővé. 1841-ben betegsége fejlődésével rémlátásai
jobban kínozták. Ezekkel találkozunk a _Kelet Népé_ben és a _Politikai
Programmtöredékek_ben. Kemény és utána mások tévednek, midőn azt írják,
hogy Széchenyi jóslatai teljesültek. Széchenyi lelke előtt a socialis
forradalom rémképe lebegett. Azt hitte, hogy a magyar alkotmány elmerül
az anarchiában, a mi alkalmat ad arra, hogy Ausztria és Európa a rend
helyreállítása végett fegyveres erővel lépjenek közbe. Siralmas lesz a
vég – így jósolta Széchenyi, fürdőkádba vagy pocsolyába fulunk. Pedig
tudjuk, – mondja Grünwald – hogy a harcz, melyben legyőzettünk, dicső
volt és következményei mutatták, hogy «az 1848 nem volt végzetes
tévedés». Így tehát Széchenyi jóslatának egy része sem teljesült és
Széchenyi egész polemiája Grünwald szerint téves irányú volt.[173]
Körülbelül ily eredményre jutott Beöthy Ákos is,[174] bár Széchenyit
csak rendkívül idegesnek mondja és Grünwald elméletét a lelki
betegségről nem fogadja el. Ujabban még Széchenyi tisztelői is kiemelik,
hogy csak socialis forradalmat jósolt.
Grünwald fejtegetéseiben követésre méltónak találjuk azt, hogy Széchenyi
régebbi aggodalmait egybekapcsolja az 1841-ben kezdődő polemiával. Már
Kossuth Lajos is észrevette e kapcsolatot és ügyesen használta fel a
_Kelet Népé_re írt válaszában, midőn gúnyosan megjegyezte, hogy a «nemes
gróf a forradalmi személyzetek fokozataival Baillytól Robespierreig már
a _Pesti Hirlap_ megjelenése előtt «példálózott».[175]
Úgy is volt. Széchenyi már az új alkotmányos korszak kezdetén tartott a
forradalomtól és aggodalmait nem titkolta.
Különböző okai voltak az aggodalomra. Kezdettől fogva úgy látta, hogy
sokan nem jól fogják fel közjogi viszonyunkat Ausztriához. A maga
felfogását e viszonyról Széchenyi már az 1825-iki országgyűlés elején
így formulázta: «Érdekünket a monarchia általános jólétében kell
keresnünk. Egy független s különvált magyar monarchia álma nem való
nemzetünk életkorához».[176] Vagyis az ily álom a nemzetnek serdülő
korához illett, de már érettebb ifjú korában le kell mondania róla.
Néhány hónap mulva még határozottabban fejti ki gondolatát. «Mennél
tovább gondolkodom Ausztriához való viszonyunkról» – írja 1826 májusában
– «annál erősebb hitem és meggyőződésem, hogy részünkről minden
erőszakosságnak káros hatása van».[177] Nem dynastikus érzésének
túltengését vagy félénk idegességének jelét kell e gondolatokban
látnunk, hanem a nemzet történetéből merített politikai elvet. Jól
mondja Kovács Lajos, hogy Széchenyi a politikát a történelemből
tanulmányozta, melyet mélyebben átértett, mint bárki kortársai
közt.[178]
Ez alapelvének természetes következménye volt az, hogy az ellenzéknek
vagy a kormánynak munkássága, de különösen az ellenzéki szellem
hevessége vagy féktelensége miatt ideges nyugtalanság vesz rajta erőt.
Az 1825-iki országgyűlés elején bántja az, hogy «a fiatalság csak azokat
tartja hazafiaknak, a kik a kormány ellen beszélnek». 1826 februárjában
Metternich azt mondja neki, hogy a királyi hatalom igen is korlátolt a
magyar alkotmányban. «E szavakból – írja Széchenyi – az absolutismus
vehető ki. Ha kenyértörésre kerül a dolog, vér ömlik». A heves
országgyűlési viták közben írja márczius elején, hogy előre látom «a sok
ártatlan vér omlását». Midőn ez év szeptemberében, Nógrádmegye
törvénytelen módon tiltakozik a nemesektől használt úrbéri telkek
adóztatására vonatkozó országgyűlési végzés ellen, Széchenyi megdöbben.
«Ez a kezdet» – úgy mond – «e miatt még vér is omolhat». Nemsokára
kedvezőtlen resolutio érkezik Bécsből.
«Feszült a húr mind a két végén» – írja ekkor – reactio és forradalom,
olyan a helyzet, mint Francziaországban volt 1788-ban.[179]
Barsmegyének 1831-iki felirata, mely arra kéri a királyt, hogy
országgyűlést hirdessen és azon hű népével együtt tanácskozzék a lengyel
nemzet sorsáról, Széchenyinek nem tetszik. Ez már valóban sok, mondja
bosszúsan, pedig maga is együtt érez a lengyelekkel. Segíteni
szeretnének a lengyeleken és nem segítenek a saját parasztjaiknak! – így
gúnyolodik. Nemcsak nevetségesnek hitte a mozgalmat, hanem
kényelmetlennek is gondolta a kormányra nézve. Midőn Wesselényi
ekkortájt indulatos beszédet mondott a lengyelek érdekében a
szatmármegyei gyűlésen, Széchenyi megütközve mondá: «Azt hiszem, többet
árt Wesselényi, mint a mennyit használ».[180]
«Azt mondja eszem» – írja Wesselényinek 1831 nov. 8-án – «soha semmi sem
lesz belőlünk, s nem annyira a tyrannus, mint az «Ardor civium»
miatt».[181]
Ez ardor civium rémíti, midőn 1835 február elején az erdélyi híreket
hallván, azt írja naplójában, hogy «a forradalom szagát érzi».
Wesselényit okolja az erdélyi országgyűlés feloszlatásával járó
izgalmakért. Bár mindent megtesz személye érdekében, nagyon el van
keseredve ifjúkori barátja ellen. «Wesselényi minden virágomat
szétgázolja» – írja 1835 márcziusában. «A szerencsétlen mély gyászba
borította az országot» – mondja róla, mikor perbe volt fogva.[182] Midőn
június vége felé azt hallja, hogy Barsmegye meg fogja erősíteni Balogh
János követi megbízását, ijedten jegyzi meg: «Isten segíts! Nemsokára
minden felfordul». 1835 szeptemberében, midőn a megyékben fokozódik az
izgatás a kormánpyárti követek ellen, Széchenyi megint érzi a forradalom
szagát.[183]
1836 júliusában Pálffy Fidél kancellárságának hírét hallva, úgy látja,
hogy minden lángba borul és semmivé lesz. Augusztusban hibáztatja a
nádort a _Törvényhatósági Tudósítások_ ellen indított eljárás miatt;
«Kossuth» – írja ekkor Széchenyi – rendkívüli befolyásra fog szert
tenni. Nemsokára válsághoz érünk».[184]
Teljesen kétségbe ejti a kormánynak az a szándéka, hogy Kossuthot el
akarja fogatni. «Magyarország oda van!» így kiált fel ekkor. November
25-én a szinházban a Rákóczi-indulót újrázza az ifjúság. A kornak jele,
mondja Széchenyi. 1836 deczemberében Thiersnek: _Franczia forradalom
történetét_ olvassa; «ott is hiányzottak a vezetők», vagyis azok
hiányzottak, kik okossággal és erélylyel megelőzhették volna a
katastrophát.[185]
1837 márczius elején megtudja, hogy a kormány báró Vay Ábrahámot királyi
biztosnak küldi Barsmegyébe. «Ez a vég kezdete» – így kiált fel. – Az
izgalom miatt, mely Rádaynak 1837 márcziusi heves beszéde nyomán
keletkezett, Széchenyi már azt jósolja: «Nemsokára nyilt harczban
leszünk.»[186] 1839 márcziusában haragszik _Bánk bán_ előadása miatt.
Rossz és veszedelmes tendentiája van e darabnak – úgy mond.[187] 1839
májusában, miután a kormány felszólította Pestmegyét, hogy gróf Ráday
Gedeon helyett más követet válaszszon, Széchenyi nagyon fel van izgatva.
Rádayt szertelen hiúsággal vádolja és aggódva kérdi, hová vezet
mindez?[188]
Az 1840-iki április 22-iki főrendi ülésen, mikor a szólásszabadságon
ejtett nagy sérelem volt a napirenden, Széchenyi így beszélt: «Minekünk
meg kell győződve lennünk, hogy kormányunknak szándéka tiszta, meglehet,
nem elég constitutionalis – de tán ennek is az az oka, mikép egy
kifejlettebb alkotmányra nem egészen vagyunk érettek… Fel kell hagynunk
mindazon violentiákkal, melyekkel sokan popularitást vadásznak vagy
jobban mondva: meg kell szüntetnünk a popularitásért való licitatiót
violentiák által, mert ez homlokegyenest az önkénynek békóiba vezet,
minthogy a túlságok tőszomszédok, Francziaországban a tudós, erényteljes
Bailly egy Camille Desmoulins violentiái által egészen elveszté hatását,
Camille Desmoulins pedig Danton violentiái által, míg végkép ez is
árnyékba tétetett Robespierre által, kinek ephemer népszerűségét
csakhamar a legelhatározottabb önkény váltá fel. Keressünk ennek okáért
– nehogy nálunk is így menjen a dolog – abnegatio s igazi honszeretet
által popularitást, neveljük mindenekfelett a közlelket, fogjunk kezet,
vessünk vállat, szóval: becsültessük meg a «magyar» nevet még
ellenségeink által is! A kormány viszont, valamint felhagyott minket
elnémetesítő ideáival, úgy hagyjon fel minden amalgamatiói szándékkal
is: mert ezt többé nem eszközölheti».[189]
Hogy az 1839/40-iki országgyűlésen a közönség izgatottsága s a szónokok
hiúsága nagy aggodalmakat ébresztettek Széchenyiben, arról a _Kelet
Népé_ben az országgyűlésre vetett visszapillantása is tanuskodik.
«Egyrészről aggasztólag mutatkoznak több ízben és mindig nevekedve egy
tökéletes lobba indulásnak épen azon symptomái, melyek a franczia
forradalomnak is előzvényei valának, a karzatoknak, a hallgatóknak t. i.
azon parancsoló felhevülése, mely a lehető legnagyobb egyes hatalomnak
is daczol, minthogy korlátlan szenvedelemtől hajtva, mint felbőszült
szélvész mindent maga előtt lerombol. S nyuljunk kebleinkbe… nem
indulánk e gyors léptekkel azon pont felé, melyre a convent szónokai
elkényszerítve csak úgy birtak hatni, ha mint árverésen, féktelen
beszédeik által túlhaladák egymást… Szikra, kezdet volt még az egész, de
azért sok tiszta fő, mely magát csalni nem tudta, nem csekély belső
gyötrelemmel kérdé, ugyan hol fog végződni, hol lelne határt mindez?
Másrészt nem tapasztaltuk-e bús kebellel, mily óriási hatása van egy kis
fénynek sok magyarra, s mily könnyen szédeleg veleje soknak a legkisebb
felmagasztalástól is».[190]
1840 október végén nyugtalanítja az, hogy az ifjúság a nemzeti
szinházban a Marseillaise eljátszását nagy lármával követelte. E
tárgyról czikket is ír a _Társalkodó_ba. Szeretné csekélységnek
feltüntetni az epizódot. «A kisértetlátók, a külföld végre higyjék el,
hogy ezen egész bohózat egyedül néhány rosszul nevelt suhancznak volt
műve, kik féllábbal még az iskolában lévén – hol egyébiránt fejök soha
sem volt – némi időtöltést éreznek, a magister truczczára valamit
elkövetni… Egyéb valósággal semmi nincs benne, s legkevésbé valami
politikai demonstratio, minthogy mi magyarok igen távol vagyunk – s itt
mint hazánk organuma merek lépni fel – mindazon kicsapongásokat
helyesleni vagy épen azokban osztakozni akarni, melyek a marseillei
nótával némileg – legalább a közvélemény szerint – egybekapcsolvák». E
csekélybe vevésen is látszik, hogy a maga és mások aggodalmait akarta
csillapítani. Valódi gondolata, rejtett érzése kitör a czikknek több
helyén. Csekélység az egész, nem érdemes nagyra venni – mondja – de
másrészt megjegyzi, «elég – valamint egy csepp tinta is megront egész
korsó vizet – egyetlen egy bárdolatlannak kicsapongása, hogy az egészre
homályt vessen és sokak hosszadalmas munkáját rögtön semmi sítse
meg».[191]
De Széchenyi aggodalmai 1841 előtt nemcsak ez egy forrásból
táplálkoztak. Nem csupán az Ausztriával való viszony miatt érzett
nyugtalanságot. A socialis forradalom képe is föl-fölmerült előtte már
1841 előtt is. Az 1830-iki országgyűlés végén, azon az országgyűlésen,
melyen Nagy Pál azt mondotta: «Minden el van telve a demokratiai
elvekkel; napról-napra tovább terjednek azok, mint a tűzár, s
aristocratiai rendszerünket is végromlással fenyegetik», Széchenyi még
élénkebben aggódva a jövő osztályharczai miatt, naplójában ezt írja:
«Meglehet, hogy a paraszt a szegény nemessel szövetkezve még agyonüt
bennünket. A szegény nemes a paraszttal szövetkezni fog a gazdag
földbirtokos ellen, ha nem teszünk idején engedményeket». Hasonló
gondolata volt már gr. Batthyány Alajosnak II. Lipót korában, midőn óvta
a hatalmasokat «a tekervényes utaktól, mert ha a polgárok halálhoz
hasonló álmukból föleszmélnek, olyanok, mint a rabszolgák, kiszabadulva
börtöneikből, boszújoknak azokat is föláldozzák, a kik szolgaságuk
idejében velök jót tettek».[192]
És mintha az események siettek volna igazolni Széchenyit. Az 1831-iki
cholerazendüléssel már szinte teljesedni látszott félelme, mi annál
mélyebben hatott reá, mert őt is okolták e mozgalomért rosszakarói.
Eötvös Ignácz azt beszélte neki, hogy a parasztok megmagyaráztatták
magoknak a _Hitelt_, s midőn a könyv elveit magokba szívták, égettek s
gyilkoltak. «Ó ördögi gonoszság!» – kiált fel Széchenyi halálosan
sebezve – «lassan, szinte észrevétlenül egy kis adomával ásod meg
siromat».[193]
Ép őt kellett érnie ily szemrehányásnak, ki a magyar politika egyik
legszentebb kötelességének mondja «a népnek mostani kis intelligentiája»
számba vételét. De tenni kell érte valamit. A kapunál van egy el nem
kerülhető revolutio! Véres fog lenni, mint a franczia s 1789-iki – irja
Wesselényinek – ha úgy rohan ránk az idő, mint ott, mikor a legnagyobb
résznek semmi politikai existentiája nem volt, vagy olyan fog lenni,
mint a franczia 1830-iki, mikor a proprietás a legnagyobb convulsiók
közt respectáltatik, mert a nagyobb résznek valami existentiája már
van».[194]
1832 tavaszán a megyei gyűléseken felmerülő radicalis eszmék újra
felidézik képzelete előtt a társadalmi bomlás képét. «Trencsén a
parasztoknak szavazati és tanácskozási jogot akar adni, Bars el akarja
venni a papi jószágokat. Nemsokára minden forrong» – jegyzi meg e
hírekre[195].
Az 1831-iki cholerára és parasztlázadásra czéloz a _Stadium_ ez intő
soraiban: «Vannak az emberiségnek bizonyos közjussai,… melyeknek
elnyomatása, végre mindig a legvéresebb bosszút szülte. Nem akarom soha
hinni, hogy a hazánkat ébresztő közelebbi kettős leczke, minden haszon
nélkül sülyedt volna el az idők tengerébe». A nép felszabadítását
sürgeti a _Stadium_ban, hogy a «királyi szék s a nagybirtoki lét
valóságos bátorságban legyen… mert elvégre bizony későn lesz s akkor
hazánk… Rommá fog bomlani, mely alatt a Magyarnak még emlékezete is
elenyészend».[196] 1839 elején bosszankodik azon, hogy egy színdarab
kigúnyolja a kormányt, a hivatalnokokat és a mágnásokat s hogy a
közönség tapsol ennek. «E szellem – úgy mond – még sok gonosznak lesz
oka köztünk».[197]
Rossz sejtelmei még egy harmadik forrásból is táplálkoztak. Az európai
légkör forradalmi hevétől is féltette a magyarországi reformmozgalnat.
1826 elején I. Sándor czár haláláról elmélkedvén, úgy gondolja, hogy
hatalmas gát omlott össze a szabad eszmék árja előtt. De «az
absolutismus önző szolgái nem engedik majd könnyen át a tért; ez a dráma
nem fog véget érni lánczok és vér nélkül. Vajon e vég nem fog-e engem
sujtani!»[198]
Összevonva ez idézetek tanulságát, úgy látjuk, hogy Széchenyi a
reformkorszak kezdetétől fogva hármas okból félt a forradalomtól. E
hármas ok volt: a kormányhoz vagy Ausztriához való viszonyunk erőszakos
zavarása akár a kormány kiméletlensége, akár az ellenzék hevessége
miatt, továbbá az osztályok ellentétének fokozása kivált a nép
felszabadításának késése miatt s végül az európai hatás. Láttuk, hogy
aggodalmainak mindig meg volt a külső oka e körülmények valamelyikében,
vagy összetalálkozásában. Hogy a külső körülmények reá erősebben
hatottak, mint kortársaira, azt nem lelki betegsége, hanem politikai
felfogása, továbbá idegrendszere teszi érthetővé, melynek
ingerlékenységét élénk képzelete és meleg érzése fokozták.
Széchenyi aggodalmainak hármas iránya nem változott, csak erősbödött
1841 után. A véres socialis forradalomtól való rettegését mindenki
elismeri, de sokan felejtik, hogy e félelmét kezdettől fogva egészen a
forradalom előtti utolsó országgyűlésig ahhoz a feltevéshez kötötte,
hogy elkésünk a nép felszabadításával. A nagy franczia forradalom
története s a cholera év tanulsága bizonyították, hogy aggodalma nem
volt rémlátás ép oly kevéssé, mint annak idején gróf Batthyány Alajos
idézett jóslata. Mivel feltevése tárgytalanná vált, ehhez kötött
jóslatának meg nem valósulását lehetetlen úgy magyaráznunk, mintha
beteges képzelődés lett volna a socialis forradalomtól való félelme.
S ép oly lehetetlen fentartanunk azt az állítást, hogy csupán socialis
forradalmat jósolt. 1841 után ép úgy, mint az előtt mindig számba vette
a közjogi viszony megzavarását is, midőn a jövő zivatarról beszélt.
Ezt saját szavaival bizonyíthatjuk. A _Kelet Népé_ben mondja: «nem élnek
a hatalommal jól, sőt azzal visszaélnek, kiket a közvélemény oly
hatalommal ruházott fel, mint felruházá a _Pesti Hirlap_ szerkesztőjét,
most, midőn heterogén összeköttetésünknél fogva lehető legnagyobb
érdekünk azt parancsolja: csak Istenért, semmiben sem ragadni el a
gyeplőt, nehogy azt ismét szorosabbra vonják, vagy visszahatási czélból
egészen neki ereszszék;… most, midőn oly szép indulásba jött már honi
erőművünk, mihez képest tökéletesen napirenden van is már azon alap
megrakásához járulni elvégre, melynek eddigelé mindigi híjával valánk,
azon alapnak t. i., melyen Magyarország mint az ausztriai birodalomnak
integrans része ugyan, de tökéletes sajátságában, s nem csak papiroson,
diplomák és elvek után, de tettleg és egészen kifejlett életileg
emelkednék a saját s keveretlen zománczozatú nemzetek sorába; mikor,
minden elnyomási, elolvasztási szándékkal örökre felhagyva, egymást
viszonlag tisztelve, végre őszintén kezet fogva magyar és német, s nem
egymásnak útjába állva, hanem egymást barátságosan elősegítve, futnák a
végzéstől rendelt egymás melletti ugyan, de azért mégis külön s
egymástól független pályát. Ily üdvös alapot azonban, melyen emberi
prosa nemzeti költészettel karöltve emelkednék, s mely alapnál ránk
nézve üdvösségesebb nincs, vajon mikép lehetne a sikernek, de csak
legtávolabbi hihetőségével is rakni, ha a haladó rész vezetői nem birnak
azon kormányzási tapintattal, mely tapintat nélkül üdvös alap rakásárul
de csak álmodni sem lehet».[199] Itt tehát tisztán az Ausztriához való
viszony természetéből s nem a socialis ellentétekből magyarázza azt,
hogy tapintatos kimélettel kell eljárnunk, nehogy a gyeplő szorosabbra
vonása miatt politikánk s jövőnk egyedül lehetséges alapja felforduljon.
Ugyanez okból gúnyolja a _Kelet Népé_ben a dynastia ellen minden áron
való oppositiónak «vak légy» politikáját, a melylyel szemben ideálul
odaállítja a maga politikai programmját. «Nekem sem a sárga-fekete
lobogó nem kell, de ugyan a franczia propaganda bűze sem tetszik; és ily
értelemben «közepes» voltam, vagyok és leszek is, habár a lehető
legnagyobb singularisban is, siromig».[200]
De mivel egyedül érzi magát abban a táborban, mely szerinte «középen»
van a sárga-fekete lobogó és a politikai radicalismus jelszavai közt,
érzi a forradalom kitörését, a forradalomét, mely ránk nézve
legveszélyesebb halálos betegség. Ezért is gondol már a _Kelet Népé_ben
a nemzeti halálra. «A budai hegyekben állítsunk temetőt, egy szabad ég
alatti Valhallát. Legyen vérünk jobb része, vagy ha buknunk kell, legyen
a magyar, kinek ehhez kedve van, halálban legalább egyesülve, ha nem
tudott életben egyesülni és nem birta értelme által az elsülyedéstől
megmenteni magát».[201] Ugyanez érzéstől hajtva írja a _Kelet Népe_
megjelenése után az _Üdvleldét_ «meghatottan és lelkesedéssel».[202]
És e munkájában a Kelet Népére hivatkozva mondja: «Ha két évvel ezelőtt
csak sejtém a közelítő veszélyt, most tökéletesen látom, mily
aggasztólag bonyolódik honunk a legveszélyesebb szirtek és zátonyok közé
mindinkább».[203] 1841-iki sejtelmét a világos látásig 1843-ban
bizonyára az a tapasztalat is emelte, hogy a «közepesek» száma a közjogi
viták terén nem gyarapodott.
E tapasztalat hatása alatt apostrophálja szenvedélyes hangon Kossuth
Lajost, az «új protectort,[204] 1843 májusában a _Jelenkorban_:
«lehetetlen is nem látnia, ha csak egy pillanatig is magába tér, mily
aggasztó veszélyek közé bonyolítá ő és pártja vérünket és ennek annyi
század óta fenmaradt szabadságát, s lehetetlen meg nem ismernie, mily
sürgetőleg szükséges most, midőn minden elem fel van vérünk és
önállásunk ellen bőszítve, az egy pont körüli ragaszkodás, mely pont sem
ő, sem én, sem más nem lehet, hanem egyedül a magyar fejedelem».
A kormányt hiszi mindenekelőtt utilisálandónak 1843 deczemberében írott
czikkében is s e gondolatot tovább fonva írja: «Én tökéletesen meg
vagyok arról győződve, hogy a _Pesti Hirlapi_-párt s kivált annak
organuma, lehető legnagyobb veszély felé indítá nemzeti s alkotmányos
létünket, mert éretlen túlhajtása által legnagyobb visszahatást
bőszített vérünk és alkotmányunk ellen fel. Még csak kezdetén vagyunk a
szomorú drámának s már is mutatkoznak symptomái egy tökéletes zavarbai
indulásnak, melyben ha nem ütend alkotmányunk s kivált nemzetiségünk
végórája, alkalmasint egyedül a nagy isteneknek közvetlen műve
lesz».[205]
Igaz, hogy a «tökéletes zavart» nemcsak a közjogi összeütközésből
jósolta, de minden más körülményt ép azért tartott veszélyesnek, mert a
kormányt elidegenítjük magunktól.
1843-ban írja Tasnernek: «A szlávok szépen felbőszültek ellenünk! Most a
többi is majd utána riad! Ki segíthet rajtunk? A kormány? Teheti-e? De
ha tehetné, fogja azt kivánni tenni? Ugyan miért? Megérdemeltük-e
sympathiáját? Nemsokára consummatum est».[206]
Egy 1845-iki czikkében is azt jósolja: «Közelebb is vagyunk, mint magunk
is gondolnók, egy tökéletes szétbomláshoz, vagy hogy «idegen erő» fog
némi egyebekben is fölöttünk rendet tenni» s e jóslat nem a socialis
ellentétekkel van kapcsolatban, hanem annak megállapításával, hogy «az
ujjhúzási betyár dacz nem egy magyar statusférfiúnak egész politikai
kincshalmaza».[207]
Egy másik 1845-iki czikkében Deák Ferenczczel szembe szállva így
nyilatkozik: «Volna Magyarország minden összeköttetés nélküli magánálló
királyság, meg akarom engedni, nem volna egyed, ki hazánk külviszonyi
jogait józanabb és talpraesettebb diplomatikával tudná védni, mint ő; de
miután szoros s legalább eddig még igen egybebonyolult összeköttetésben
élünk s ily körülmények között in ultima analysi, mint én birom felfogni
a dolgok mélyét, nem egyoldalú jogallegatio és ilyenre alapított
cselekvési rendszer, mely a hevesebb vérűeknél oly könnyen fajul daczra,
ujjhúzásra, s innen el nem maradó reactiót szül…»[208] Világos, hogy itt
Széchenyi az el nem maradó reactiót csak a közjogi viszony egyoldalú
felfogásának erőszakos túlhajtásából s nem a socialis ellentétből
következteti.
E tekintetben még határozottabbak s szenvedélyesebbek jóslatai a
_Politikai Programmtöredékek_ben.
«Tatár felfogás és kurucz politikai mélység biz az egész és nem több; ne
haragudjatok, drága honosim, de bizony ki kell mondanom: mert ha én nem
cselekszem, ki cselekszi más? Pedig ha egy kissé mélyebbre nem viszszük
politikai tervezeteinket, bizony szinte csak kurucz és ezzel
egybeházasított Heister-féle eredményeket fogunk honunk mezejére idézni.
Ez pedig kimondhatatlan szomorú volna, mert hiszen még vesztünk sem
lenne nagyszerű».[209]
Ugyanott mondja: «nincs a világon erősb oksúly, mint a hatalom, csakhogy
ennek valóságosnak és nem önámítóinak kell lennie, minthogy az ilyes
soha nem vezet egyéb eredményekre, mint mohácsi tragédiákra,
Rákóczi-féle szomorú andalgókra».[210]
A kurucz hasonlatok nem a socialis bomlást, hanem a politikai ellentét
kiélesítését jelentik. A _Politikai Programmtöredékek_ben másutt is ez
ellentét alapján jósol: «Minden forradalmi állapotnak ilyen szokott
lenni természetes progressiója. Úgy szólván: Violentiai kótya-vetye áll
be a szónokok, a szereplők közé. Mirabeau csakhamar pecsovicscsá válik
Camille Desmoulinshoz mérve… Mi csak kezdetén vagyunk egy ilyféle
forradalmi láznak, de benn vagyunk, és annak legvégső stadiumáig is
okvetlen elfogunk jutni, ha a magyar ellenzék most legközelebbről
túlsúlyra birna emelkedni; csak azon különbséggel, hogy vagy később
minden forradalmi iszonyatokon keresztül fogunk eljutni a forradalmak
azon végstadiumához, melyben a szabadsághoz szokottak Dante
elkárhozottjával a legkinosabb epedések közt elmondhatják: Non c’é piu
gran dolor stb., vagy tüstént minden anarchiai kitörések nélkül, de
bizonyosan jutunk oda el, a mint a kormány és az európai hatalmak
rendtartó politikája több vagy kevesebb, szaporább, vagy később erőt
fejtend ki».[211]
Majd később felette sajnosnak véli folytatni az «idétlen kurucz
politikát». Politikai idétlenségünk eredetét hármas kútfőből magyarázza
és ezek között van: «fel nem fogása házassági viszonyainknak». Széchenyi
«vajmi sokszor ugyan, de eddigelé nem nagy sikerrel hozta szőnyegre és
tárgyalta azt, hogy csak igen kevés magyar képes azon különbséget egész
mértékében felfogni, mely Magyarország és az örökös tartományok közt
létezik. Kellő figyelembe nem vévén, hogy a fenforgó esetben sem
elválásról, sem egymás fölibe kerekedésről nem lehet csak szó is, de
egyedül e kettő közt foroghat legitim választás: vagy örökös perpatvar
és ujjhúzás közt nyomorogni, vagy jó házassági viszonyban mennyire
lehet, élvezni az életet; igen természetes mondom, hogy miután a legtöbb
sem az egyik, sem a másik most érintett eszme valódiságával tökéletesen
megbarátkozni ekkorig még nem tudott, politikai állásunk is
napról-napra, a mennyiben itt is, ott is mindinkább felhevülnek a
kedélyek, kényesebb, visszásabb, veszélyesebb, aggasztóbb lesz».
Ezek után természetes, hogy Kossuthot óvja egyebek közt «a közbirodalom
érdekeinek legnagyobb ellentétre ostorozásától», mert ezzel is «mérgével
tölti a viszontorlás poharát csordultig»[212]
Ez idézetekből világos, hogy Széchenyi a kormány beavatkozásától nem
csupán a socialis forradalom miatt félt, hanem a dynastia s Ausztria
érdekeinek folytonos sértése miatt is. S a mily káros kapcsolatot látott
e sértés és a viszontorlás közt, ép oly veszélyesnek tartotta az európai
hatásokat egyrészt az ellenzéki izgalom fokozására, másrészt a
visszahatás erejére. Ez utóbbiról szól a _Politikai Programmtöredékek_
fent idézett jóslatában, midőn a hatalmak rendfentartó politikájának
esélyeit latolgatja. Az európai, de különösen a franczia mozgalmaknak
hatásáról a magyar ellenzékre nem egyszer beszél; így például egy
1844-iki főrendiházi beszédében mondja: «Itt ezen országban – és az egy
élő Istenre hivatkozom – ha valaki czélt akar érni, annyi Verbőczy-féle,
annyi Lamennais és père Enfantin-féle ember, annyi megrögzött
aristocrata, annyi desperált democrata közt, a minek, ha összeadjuk,
mása nincsen széles e világon;… szóval bonyodalmunknak olyan képét
tudnám felmutatni, hogy mindenki Naxos szigetében gondolná magát
helyeztetve lenni, melyből menekvés nincsen, ha csak valamely kellemdús
Ariadne fonalát nem nyujtja, hogy az ember Minotaurusnak martalékául ne
jusson».[213]
Aggodalmainak hármas iránya tehát nem változott 1841 után; csak 1842-ben
nyilatkozik nagy erővel aggodalmainak egy újabb iránya: a nemzetiségi
kérdés bonyodalmaitól való félelme. Miért tartotta aggodalmasnak e
kérdés szempontjából is a dynastia és Ausztria ingerlését, már Tasnerhez
intézett leveléből láttuk. Abban a remek akadémiai beszédben, mely
örökké mellőzött és örökké érvényes kanonja marad a magyar nemzetiségi
politikának, előrelátása a csodálatosan szabatos visió erejéig
emelkedik. «Ki tudja, oh nagy isten! távol van-e még tőlünk azon gyász
idő – így kiáltott fel az akadémiai gyűlésen – s nemzeti életek mértéke
szerint nem borul-e szaporábban ránk, mint gondolnók, mikor csak
testületünk fogja tán ereklye gyanánt, vagy inkább bágyadtan pislogó
lámpaként őrizni azon nyelvet, melyet legdrágább kincsének, nemzeti s
függetlenségi alapjának elismert ugyan a magyar, de forró vérétől
hajtva, bálványaitól elszédítve, nemcsak őrizni nem bírta, hanem saját
lábaival tiporta el».[214]
Így tehát Széchenyi 1841-től 1847-ig nem egyszer, hanem könyvekben,
beszédekben, levelekben s hirlapi czikkekben többször ismételt jóslatát
tökéletesen igazolták az események. Ez a jóslat ugyanis a forradalmat
előidéző és annak katastropháját okozó legfőbb tényezőknek számbavételén
alapult. Szólt ez a jóslat a közjogi viszony erőszakos megzavarásáról, a
franczia demokratia hatásáról, az európai absolutismus érdekegységéről,
a nemzetiségi kérdés bonyodalmairól és – a socialis ellentétről is, de
ez utóbbiról csak egy feltétellel kapcsolatban.
Valóságos kigúnyolása tehát a történeti módszernek az, ha Széchenyi
jóslatának értékét kisebbíteni akarjuk a socialis forradalom
elmaradásának említésével, mikor jól tudjuk, hogy a feltétel, melyhez
jóslatát kötötte, kihullott az események lánczolatából és mikor tudnunk
kell, hogy aggodalmának minden egyéb oka megvalósult.
Különös módja a kisebbítésnek az is, ha Széchenyi jóslatával
szembehelyezzük a szabadságharcz katonai dicsőségét. Széchenyi csalódott
a nemzeti ellenállás erejének megítélésében, de nem csalódott a harcz
közvetlen következményeinek megállapításában. S itt még egy körülményt
kell számba vennünk. Nem azon fordult meg a vita Széchenyi és ellenfelei
közt, hogy milyen lesz a harcznak dicsősége, hanem azon, hogy egyáltalán
lesz-e harcz. Kossuth Lajos tagadta ezt a leghatározottabban 1841-ben. A
nemzet – úgy mond Kossuth – «soha sem haladott férfiasabban, mint épen
most, és soha sem volt nyugodtabb, soha kormányával bizalmasabb lábon,
mint e férfias haladás közben». «Ha csak árnyéknyomát látnám is a
veszélynek» – így szól még erősebb bizalommal – «melyet gróf Széchenyi
gyanít, vagy – jobban mondva – melyről gyanusít: inkább gyávának akarnék
látszani, mint rossz hazafi lenni, s letenném örökre szerencsétlen
tollamat, egyedül abban keresve vigasztalást, hogy szándékom tiszta,
czélom szent vala; de miután mindent inkább látok, mint veszélyt, s
hazám egén fellegborulatot észre nem veszek, kivévén amott délkelet
felé, hol talán szintúgy csak azért borul, mert a nyilvános nemzeti
figyelem körén kívül van.» A _Pesti Hirlap_ot Széchenyi egy irtózatos
revolutionarius syllogismus antecedensének nevezte. «Rémletes tirádák» –
válaszol erre Kossuth – «miknek ha csak árnyékuk, de még csak
árnyékuknak árnyéka is valóságon épülne: a _Pesti Hirlap_ szerkesztője
megérdemelné, hogy még mielőtt a halálos büntetés eltöröltetnék, mint
Haman magasra függesztessék».[215] Ily irtózattal és hitetlenséggel
beszélt Kossuth a forradalomról, midőn Széchenyi azt hirdette, hogy a
forradalomnak már sodrába jutottunk. S mégis azt mondják, hogy Széchenyi
polemiájának téves volt az iránya s még kézikönyvekben is olvasható,
hogy az emlékezetes tollharczban Széchenyi volt a legyőzött fél.
De vajon mi igaz van abban, a mit Kovács Lajos állít, hogy 1841-ben csak
Széchenyi volt az egyedüli, ki a politikai helyzetben e rögtöni fordulat
végzetes következéseit belátta, más senki?[216] És vajon nem kell-e
pusztán személyes oknak tulajdonítanunk a _Pesti Hirlap_ ellen indított
harczot, mikor úgy láttuk, hogy Széchenyi aggodalmainak tárgyi okai – a
nemzetiségi kérdésen kívül – ugyanazok voltak 1841 előtt, mint az után?
Az államférfiak közt, kik mint Széchenyi, a magyar reformmozgalom
jövőjén aggódtak, először is Metternichchel kell foglalkoznunk. Feltünő
a hasonlóság Metternich és Széchenyi aggodalmai közt. Metternich is
féltette a forradalomtól az országot már a reformkorszak kezdetén.
Metternich a kor szellemének hatásától félt s a nemzetközi
antimonarchikus irányt elég erősnek vélte már az 1825-iki országgyűlés
ellenzékének sorai közt.[217]
Láttuk, hogy Széchenyi is elég korán számba vette az európai hatást a
magyar viszonyokra és e hatást később sem felejtette el számba venni. E
tekintetben Metternichnek volt is némi befolyása Széchenyire. De
Metternich egy abstractióból indult ki s nem a magyar viszonyoknak oly
szorgos vizsgálatából, mint Széchenyi. Innen van az, hogy Széchenyi
aggodalma gyengébb, mint Metterniché, mikor az aggodalomra kevesebb volt
az ok, és innen van, hogy Széchenyi pontosabban megállapítja a végzetes
fordulat idejét, mint Metternich. Midőn Széchenyi Kossuth ellen
viaskodik, Metternich az antikatholikus kalvinismust hitte a magyar
forradalom «magvának és központjának».[218]
Az 1841-iki nagy vitában gróf Dessewffy Aurél felfogása igen közel járt
a Széchenyiéhez. Dessewffy Aurél kimondja a _Kelet Népé_ről, hogy a «vád
a fődologban igazságos s a kártékony hatás, mely bépanaszoltatott, nem
hiú félelem, de szomorú valóság». Mert nem a _Pesti Hirlap_ állításaiban
s nyiltan vallott eszméiben, hanem irányában, mely «az írott sorok
között láthatatlan betükben» érvényesül, van az igazi veszély. Eötvös
Dessewffy szerint «lelke tisztaságában nem akarja látni a bévallott és a
valóságos irányok közti különbséget». Dessewffy ép oly határozottan,
mint Széchenyi, csakhogy szabatosabb stilusban mérsékeltebb formában
hangoztatja Kossuthtal szemben, hogy «nincs veszélyesebb neme a
tévelygésnek, mint az, mely tiszta érzéseken épül s ezekből vesz erőt a
szilárdságra». Dessewffy abban is igazat ad Széchenyinek, hogy az
1839–40-iki országgyűlésen a karzatok viselete a franczia forradalom
kezdetére emlékeztetett. Dessewffy szükségesnek tartja Széchenyi
föllépését, mert «minden forradalmak in ultima analysi az eszmékben
gyökereznek: mert az ige tetté válik, s a mi a velőkben gyökeret ver,
előbb-utóbb keresztül bocsátva a szenvedélyeken, átmegy a
cselekedetekbe».
Ezek után szinte csodálkozással kérdjük, mi a különbség gróf Dessewffy
Aurél és Széchenyi felfogása közt a _Kelet Népe_ forradalmi jóslatára
nézve? A különbség csekélynek látszott. Dessewffy szerint «a színek,
melyekkel gróf Széchenyi a _Hirlap_ következéseit festi, a kellőnél
sötétebbek, a vész, mellyel fenyeget, korán sem áll oly közel, mint azt
jósolja, s az orvosság talán egyszerűbb, mint sejdíti».[219] Ez a
látszólag csekély árnyalati különbség lényeges ellentétet takar.
Dessewffy és Széchenyi egyeznek abban, a mit a történetből a forradalmak
lélektanára nézve tanulni lehet. De különböznek Kossuth egyéniségének és
hatásának megitélésében. Innen van az, hogy Dessewffy túlságosan epésnek
tartja Széchenyi modorát. A nagy conservativ író felfogása szerint
Kossuth lényegében csak oly agitátor, mint hajdan Széchenyi volt. Hatása
zajosabb lesz és esetleg több izgalmat okoz mint a Széchenyié, de oly
véres nagy forradalomtól, mely koczkára tesz mindent, a mit koczkáztatni
nem szabad, nem kell rettegnünk miatta. A mi kárt okoz, javítható és
megelőzhető a közvélemény felvilágosításával és czélszerű politikai
intézkedésekkel.
Széchenyi nem így gondolkozott Kossuth hatásáról. És ebben találjuk
igazolását annak, a mit Kovács Lajos mondott, hogy Széchenyi «volt az
egyedüli, ki a politikai helyzetben az 1841-iki fordulat végzetes
következéseit belátta, más senki».
Ezért látszik polemiája annyira személyesnek, mert ekkor a tárgyi ok
megkövetelte a személyes szempontok fejtegetését. És itt jutottunk annak
megállapítására, hogy mi a különbség Széchenyinek 1841-ig és 1841 után
érzett aggodalmai közt.
A válságos év előtt Széchenyi aggodalmai gyengébbek, mint reményei.
Általában bízik a békés reform sikerében s a nyilvánosság előtt ritkán
szól sötétebb benyomásairól. De alig három héttel Kossuth _Pesti
Hirlap_jának megjelenése után átvillan lelkén a gondolat, hogy fel kell
lépnie Kossuth ellen. Alig mult ekkor hat hete annak, hogy Kossuth a
legnagyobb magyarnak nevezte. Becsvágya nem kivánt magasabb czímet, de
úgy látta, hogy a vezetés kisiklott kezéből. Ez már nem csupán személyes
ambitióit nyugtalanította.
Eddig gyakran fölmerült, de ép oly gyakran eloszlott aggodalmai most
erőt vettek lelkén. Egy látomás újra ébresztette és fokozta félelmét.
Látta, hogy a forradalomnak vezére támadt és mert vezére van, a tárgyi
és személyes okok kapcsolata miatt nem is maradhat el a forradalom.
Impressiókra hajló természetnek ismerte Kossuthot, kit az izgalmas
viszonyok messzebb sodornak, mint a meddig elmenni szándékozott. Ismerte
a küzdelmes politikai élet hatását az impressióknak könnyen engedő
lélekre és előre látta a politikai üldöztetés dicsfényével körülvett
nagy író hatását a közönségre. Kivált oly közönségre, mely még
tapasztalatlan lélekkel fogadja be a gazdag képzelettel és nemes hévvel
megáldott író szavát.
Széchenyi kiváló kortársainak nem lehetett ily látomása. Lelkök
szerencsésen ép és egyszerű volt, nem oly bonyolult és szaggatott, mint
a Széchenyié. Széchenyi lelkét viharok szántották, forradalmakat győzött
le keblében, belső tapasztalataiból ismerte a fellobbanó impressiók
gyujtó hatását s a képzelettől hajtott érzések áradását és romboló
veszedelmét.
A képzelet és a «gerjedelem» de nem a szív politikáját támadja meg a
_Kelet Népé_ben. Csak a rövidség kedvéért használta a «szív és ész»
antithesisét, de soha sem gondolt arra, hogy a nemes érzések organumát,
a szívet nehezen kibékíthető ellentétbe hozza az észszel. Furcsa
gondolat volt föltenni Széchenyiről azt, hogy a nemes érzéstől elszakadt
ész apologiáját írja. Elég világosan mondja ellenfeléről: egyedül abban
hibáz, «hogy a képzelet és gerjedelemnek fegyverével dolgozik és nem
hideg számokkal; vagyis, mint a közéletben a bevett szójárás szerint
mondani szokták: a szívhez szól, a helyett, hogy az észhez szólna».[220]
Ebből világos, hogy mire kell gondolnunk, ha Széchenyi az érzelmi
politikát támadja. Nem az állandó, az igazi érzelmet érti, mely a hideg
számítással jól megfér, hanem az izgatott és tervtelen cselekvésre
ingerlő impressiókat és képzelmi felhevülést.
Mikor ezeknek veszélyeit rajzolja, oly benyomást tesznek sorai, mintha
melancholiával emlékeznék saját ifjúsága történetére. «Ábrándozás» – így
szól a _Kelet Népé_ben – «ragadósbb mint mirigy, a képzelet szárnya
kimondhatatlan sebes, és egy szikra tűz, melyet sok észre sem vesz,
csakhamar, ha mielőtt erőre kap, nem fojtatik el, mindent lángba
borít».[221]
Vagy mint a _Jelenkor_ban írja később, «az indulat és vakhév harapozó s
olyan, mint tűz. Ma még meggyőzheted, holnap már erőt vesz rajtad s
lobra gyúl, melyen nem fog hatalom, s mely addig lángol, míg mindent
porrá nem hamvaszt».[222] E drágán szerzett igazságok átérzése az ösztön
biztosságáig fokozták Széchenyi érzékét a forradalmak lélektana iránt.
Ezért látta oly világosan a jövőt a válságos forduló ponton, a mikor
legjelesebb kortársai vagy a fordulat jelentőségét nem ismerték fel vagy
képzelgésnek mondották jóslatát.
És Széchenyit, a képzelet és gerjedelem politikájának ily elszánt
ellenfelét egy kiméletlen bírálója Hamlethez hasonlítja, ki «ingó sajka
a toronymagasságra csapkodó habok közt». Körülbelül ilyen hamleti
államférfiú volt Beöthy Ákos szerint Széchenyi is, mert lelkén a
pillanat hangulata uralkodott.[223]
Mi elfogadjuk e hasonlatot, de csak azért, hogy jobban kifejthessük
Széchenyinek egyik uralkodó lelki irányát.
Széchenyi valóban az volt, a mit Hamlet egy újabb s alighanem
legkiválóbb német magyarázója, a phantasia geniejének nevez. A phantasia
kormányozta Széchenyi belső világát, melyet inkább lehetne az ész és a
phantasia, mint az ész és a szív küzdelmével jellemezni. Jól mondja
Széchenyiről Beöthy Zsolt, hogy «benne a képzelődés nagyobb, mint a
többi lelki tulajdonságok», s hogy e tekintetben csak költők
hasonlíthatók hozzá. «Széchenyi költői természet volt» – folytatja
Beöthy, – «a szemnek különösebb költői irányzata és a formának művészi
fejlettsége nélkül».[224] Széchenyi költői phantasiája nem birván formát
találni az alkotásra, belsejében dúlt, lelkét örökös kételylyel
nyugtalanította és szörnyű, a valóságban csak félig-meddig igazolt
önvádakkal égette.
Szeretett néha belső világába húzódni, hogy kipihenjen a valóság
gyötrelmesen ellentétes benyomásaitól. «Úgy látszik» – írja naplójába –
«mintha a legnagyobb boldogság csak a vágy, a remény és a képzelet
birodalmában volna található». De a legtöbbször félt önmagától, s
utazgatással, tanulással vagy erőfeszítő munkával igyekezett
megmenekülni phantasiája rémeitől. «Alig birom el az életet» – így kiált
fel virágzó férfikorában – «az örökkévalóság minden borzalmával tárul
fel előttem. Nappal még jól megy minden, de minő álmaim vannak». Még
kinosabb néha hirtelen ébredése. «Ijedten ébredtem. Úgy éreztem magam,
mintha meg kellene halnom, rémület fogott el, félálomban borzalommal
láttam megnyilni az örökkévalóság kapuit» – írja később. Sokat
foglalkoztatja a földöntúli tartomány. A _Kelet Népé_n dolgozva írja
egyszer: «Hová visz a képzelődés? Örökre kárhozottnak érzem magamat».
Lelkiismerete fenyegető visiókat idéz lelke elé; a szerelem, majd a
politika nemesisének nyomását érzi. Hős volt a csatában, nem ismert
világi félelmet, de képzeletétől irtózott.
Abban is hasonlít Hamlethez, hogy szereti psychologiájával kelepczébe
csalni az embereket. Meg kell csalnom az embereket» – irja pályája
elején – «hogy használhassak nekik» – «érthetetlen lesz cselekvésem –
csábítanom kell a jóra».[225] Mintha Hamlet mondaná:
Bármily fonákul viselem magam,
– Minthogy talán, úgy látom, ildomos lesz
Ezentúl furcsa álczát öltenem. –
Mindamellett Széchenyi és Hamlet közt lényeges a különbség. Széchenyi
uralkodván phantasiáján, következetes cselekvéssel alkotott, nem úgy
mint Hamlet, ki elvész kételyeiben.[226]
De ez az önmagán kivívott győzelme nehéz küzdelmébe került. Sokszor
gyötörte a bizonytalanság, vajon birja-e a nagy feladatot, vajon a
nemzet, melynek nagyságát fejleszteni volt élete legnagyobb öröme,
nevelhető-e általában nagygyá. «Pokol kínjai – bizonytalanság – légy
bizonyossággá» – így kiáltott fel gyötrelmében. «Ó Istenem!» – így
imádkozott máskor – «adj új szivet és biztos szellemet».[227]
Gyötrő tépelődései közt biztos támaszra volt szüksége, oly támaszra,
mely a vallásos hit és a tudományos meggyőződés szilárd alapjaira épült,
oly támaszra, mely nem inog meg és nem mozdul ki helyéből úgy, mint
Macbethben a dunsinani erdő, hogy a kétségbeesésbe taszítsa a
phantastikus remény és csüggedés közt ingadozót.
És ezt az erős támaszt történeti eszméinek rendszerében találta meg.
Abban a rendszerben, melyet a magyar nemzet történetére, jelenére és
jövőjére alkalmazott.
Széchenyi megfelelt ellenfeleinek, ha politikáját támadták, de némán
mellőzte támadásaikat, ha a perfectibilitást vagy a nemzetek életkorára
vonatkozó elméletét érintették.
Nem engedte meg, hogy ezen a résen lelkének szentélyébe avatkozzanak,
mert érezte, hogy minden összedől, ha kételyei idáig hatnak.
E rendszerből merített hitet ifjúságában s ugyanonnan még döblingi
magányában is. És a mint első nagyobb munkájában hangoztatja, hogy a
magyar «még ifjú legény», épen úgy kiáltja oda Bachnak, hogy a magyar
még ifjú nép és így ki fogja heverni a sebeket, melyeket ő nagyméltósága
ütött rajta, és talpra fog állani, noha a miniszter úr ügyvédi
patikájából elég mérget öntött belé.[228]
Ez a hit emelte fel legmélyebb levertségéből is és ebből láthatjuk, mily
nagy jelentősége van Széchenyi történeti eszméinek az ő lelki világában.
IV. _Széchenyi és az evolutió. A haladás eszméje. A nemzetek és egyének
életkora._
Széchenyi tisztelői általánosabb jelentőséget tulajdonítanak történeti
eszméinek. Azt mondják róluk, hogy megelőzik Comte, Spencer, Darwin és
mások eszméit. Így például Kovács Lajos szerint tudjuk ma már, hogy
állam és társadalom élő és működő szervezetek, melyek egymásra
kölcsönös, meg nem szünő és folyvást alakító befolyást gyakorolnak… hogy
a népek életében alig van mélyebben gyökerező ösztön, mint a nemzeti
sajátosság joga» és így gróf Széchenyi kortársai közt egyedül járt a
helyes nyomon, hova bennünket a tudomány mai állása, Comte, Herbert
Spencer és Bluntschli tanításai vezettek».[229]
De ez eszméket Széchenyi olvasmányaiból is ismerhette. Midőn Montesquieu
a «törvények szellemét» magyarázva azt tanítja, hogy a törvényeknek
tökéletesen alkalmazkodniok kell a népekhez, a melyek számára
alkottatnak, hogy tekintettel kell lenniök az ország talajára,
éghajlatára, alkotmányára, a lakosság vallására, hajlamára, vagyonára,
sűrűségére, kereskedelmére, erkölcseire és modoraira, midőn Montesquieu
az államok életét az emberekéhez hasonlítja – nem veti oda mellékesen
azt, a mit Kovács az újabbkori tudósoknak tulajdonít, hanem művének
alapgondolatává teszi az államnak és a társadalomnak folytonos s
kölcsönösen átalakító hatását.[230]
Mme de Staël is azt tanította, hogy a nemzeti jellem nem egyéb, mint
«eredménye az intézményeknek és körülményeknek, melyek egy nép
boldogságára, érdekeire és szokásaira hatnak».[231] Ez írónő két nagyobb
s már említett munkájában Széchenyi eleget olvashatott a «nemzeti
sajátosság jogairól» és világosan kivehette belőlük, hogy szerves
kapcsolat van állam és társadalom közt.
Széchenyinek egy másik kiváló tisztelője szerint: «A mit Darwin és
Häckel újabb tanai után Buckle, Spencer, Mill Stuart és Taine a nemzetek
történetére vonatkozólag mint általánosan megállapított elméletet
alkalmaztak; azt Széchenyi bővebb szaktudomány nélkül… mondotta… A
nemzetiségek közötti harczot úgy fogta föl, mint természetes küzdelmet a
létért, mely küzdelemben azé lesz a győzelem, a ki a legtöbb értelmi
súlylyal bir».[232] De Széchenyi már ismerte s idézte Jean Baptiste
Sayt, ki a nevezett tudósok előtt mondotta egyik fő munkájában: «A
nemzetek sorsa ezentúl nem a bizonytalan és mindig ingatag hatalmi
felsőbbségen fordul meg, hanem ismereteik mértékén».[233] Széchenyi ha
nem is Say munkájában, de másutt is olvashatta e gondolatot, mely
természetes következése a XVIII. századi rationalismusnak.
Gaál Jenő bővebben és rendszeresebben fejti ki az imént idézett
gondolatokat Széchenyi általános eszméinek értékéről. Lelkiismeretes
kutatáson alapuló érdekes fejtegetései oly messzeágazók, annyira
eltávoznak a szorosan vett történeti eszmék körétől, hogy oly behatóan,
mint a mennyire megérdemlik, nem foglalkozhatunk velök. De néhány
megjegyzést lehetetlen elhallgatnunk.
Gaál szerint Széchenyi sokkal korábban foglalkozik az evolutio
társadalmi tanulságaival, mintsem e tannak legnagyobb mestere Darwin,
annak alapigazságait teljesen bebizonyította volna, majd hozzáteszi,
hogy «Széchenyi természetbölcseleti alapon nyugvó rendszere… túlnyomólag
az evolutio elméletének alapgondolatán épült fel».[234]
A mi a természetbölcseleti alapot illeti, Gaál jól tudja és nem is
mulasztja el megjegyezni, hogy Herder Darwin előzői közé tartozik. Egy
magyar philosophus ép oly szépen, mint meggyőzően mutatta ki, hogy
Darwinnak néhány, s a társadalom-tudományra nézve talán legjelentősebb
eszméjét már Herder is fejtegette történetphilosophiai munkájában.[235]
Már fent megjegyeztük, hogy Széchenyi mennyire ismerte és szerette
Herdert s így nem kell csodálnunk, hogy természetbölcseleti elvei
emlékeztetnek néha Darwinra. Igaz, hogy az evolutio tanának társadalmi
tanulságait nem emlegették még Széchenyi korában, de nem kell felednünk,
hogy e tan sem ugrott ki egyszerre teljes fegyverzettel az evolutio
Jupitereinek fejéből. Comte Ágoston is elismeri, hogy Condorcet előzője
volt az evolutio tanításában.[236] Már pedig Condorcet perfectibilitási
elvét, ha nem is Condorcetből, de mint láttuk, más írókból, Széchenyi is
ismerte és tökéletesen magáévá tette. És azt is tudjuk, hogy a
perfectibilitás tanítói próbálták elvöket alkalmazni az emberi
társadalmakra.
Nem birunk ellenmondást találni Széchenyi természetbölcselete és
vallásossága közt.[237] Hogy az emberi és nemzeti élet jelenségeit a
tudomány világánál igyekezett átérteni, az még nem jelent hitetlenséget.
Olykor felmerülő kételyeit sem szabad így magyaráznunk. A kételyek csak
alig fodrozták mély hitének fölszínét. Képzelt vagy valódi hibáinak
tudata nem súlyosodik lelkére oly rémítően, ha apáinak hitétől el birt
volna szakadni. A katholicismust titokzatossága miatt is szerette. A
reformált vallás neki nagyon világos, «nagyon emberi szagú volt».
Csodálkozott volna tehát, ha valaki életében ráolvassa, hogy «voltaképen
mindig monista». A monismus «emberi szagától» bizonyára még élénkebb
mozdulattal fordult volna el, mint a reformátiótól.
Spencer philosophiájának alaptételeit is nehéz volna kiolvasnunk
Széchenyiből. Gaál szerint «Az integratio és differentiatio gondolata
nem volt idegen előtte, és azt is jól értette át, hogy a tökélyesbülés
az összefüggéstelen homogeneitásnak összefüggés által jellegzett
heterogeneitásba való átalakulásában áll. Ezt bizonyítja az az állítása
is, mely szerint a munkafelosztás egyfelől és a társadalmi szervezkedés
másfelől, továbbá az egyéni kiválóság és a gránittá tömörülő társadalmi
egység megalkotása föltételét képezi a nemzeti haladásnak».[238] E
párhuzamban Széchenyinek magyar politikai vonatkozású, továbbá általános
történeti s társadalmi eszméi, melyek közül az utóbbiak nem is teljesen
eredetiek, úgy vannak összefűzve, hogy együttesen hasonlókká váljanak
Spencer természetbölcseleti alapelvének terminologiájához.
Nem tudjuk, vajon van-e szüksége Széchenyi dicsőségének ily
hasonlításokra?
Ha Spencernek és Széchenyinek a jövőre vonatkozó reményei közt
megegyezést vagy hasonlóságot találunk, abból nem kell igen sokat
következtetnünk.[239] Spencer szerint «az evolutio csak a legnagyobb
perfectióval és a legtökéletesebb boldogsággal végződhetik».[240]
Ugyanezt hitte már Condorcet is, midőn kijelentette, hogy «az ember
erkölcsi jósága végtelenül tökéletesbíthető s hogy a természet
oldhatatlan kötelékkel fűzte össze az igazságot, a boldogságot és az
erényt».[241]
Általában nem is szükséges Széchenyi nemzeti politikáját azzal
igazolnunk, hogy az a Spencer-féle rendszer «felfogásával azonos». Mert
ha fölteszszük is, hogy e rendszer uralkodóvá lesz a jövőben,
föltehetjük azt is, hogy gyengülni fog egykor uralma, mint már nem egy
büszke philosophiai rendszeré meggyöngült idejének multával. Ellenben
azt a tényt, hogy Széchenyi magyar politikai felfogása mélyebb volt,
mint kortársaié és azt az igazságot, hogy még igen sokáig vissza kell
térnünk Széchenyihez, ha a nemzet valódi nagyságát kívánjuk fejleszteni,
meg nem másíthatják a philosophiai rendszerek uralmának változásai.
Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy Széchenyi társadalmi, moralis és
nevelési eszméi nem érdemelnék meg a méltatást politikai vonatkozásaik
nélkül is. Egy élesen látó és gondolkodó főnek sokszor igen eredeti
nyilatkozatai azok, de nagy philosophiai rendszerek mértéke nem igen
illik reájuk.
Egy részök kapcsolatban van történeti eszméi rendszerének két említett
alapelvével: a haladás gondolatával s a nemzetek és egyének életkora
párhuzamosságával.
E két gondolattal Széchenyi előtt és után sokat foglalkoztak a
történetírók és philosophusok.
Pascal azt mondotta, «hogy az emberi találmányok századról századra
haladnak. De a világ jósága és gonoszsága általában ugyanaz marad». A
XVIII. századi franczia philosophia nagyon eltért e felfogástól.
Rousseau szerint a perfectibilitás tehetsége, vagyis az értelmi haladás
megrontotta az ember eredeti jóságát. Tanítványai megvetették a
történetet és a forradalomban újra akarták építeni a világot a
perfectibilitás jelszavának uralma alatt. Körülbelül Rousseauval
egyidőben Turgot kifejti a perfectibilitás tanát. Szerinte az emberi nem
folyvást halad a nagyobb tökéletesség felé erkölcsi tekintetben is. A
nagylelkűség és a szelid érzelmek terjedése korlátozza a gonosz
indulatokat. Condorcet, Turgot nyomán haladva, rendszeresebben
magyarázza az erkölcsi és értelmi haladásba vetett hitét. Könyvét a
rémuralom alatt irja párisi menedékhelyén, hol elrejtőzött a
perfectibilitás buzgó híveinek, a jakobinusoknak üldözése elől.
Chateaubriand birálván a perfectibilitás tanát, szemére hányja a
materialistáknak, hogy ellenmondásba jutottak önmagukkal. Mert ha a
szellem örökké gyarapszik világosságban és a sziv erényben, az ember
bizonyos idő mulva az első ember tökéletességét éri majd el s így
halhatatlanná lesz. E szerint a materialisták a perfectibilitás
rendszerét felállítva oly tant hirdetnek, mely a spiritualismus
mysticismusára vezet.[242] Chateaubriand érve phantastikus ugyan, de a
kérdés lényegét is érinti. A perfectibilitás tanának kettős színe van, a
két ellentétes világnézethez alkalmazkodik és a legkülönbözőbb
rendszerekbe illeszthető.
Kant már skepticismussal tárgyalja a kérdést. Elismeri az eddigi
haladást és bízik a jövőben, de csak az erkölcsiség törvényes
termékeinek gyarapodását ismeri el. Vagyis az intézmények s az ezzel
járó jó eredmények haladását hiszi. De az emberiség erkölcsi alapja
szerinte nem változhatik, ha csak föl nem teszszük, hogy az emberiség
újjá teremthető.[243]
Hegel logikailag szétszedi a perfectibilitás fogalmát. Ép oly
határozatlan, mint a változékonyság fogalma – úgy mond – nincs czélja és
nem birja felállítani a változás mértékét, mert a jobb s a tökéletesebb,
melyet elérni akar, teljesen határozatlan. De Hegel
történetphilosophiája mégis a haladás képét tünteti fel; a világszellem
lépcsőkön halad, igaz, hogy nem ugrik át rajtok, hanem magába fogadja
őket, de így mégis egyre tökéletesebb lesz.
A mult század közepén báró Eötvös József távol leigázott hazájától, a
tapasztalásoktól meg nem tört hittel, mint Condorcet fél századdal
azelőtt, megirta a haladás történeti törvényének tudományos apologiáját
nagy publicistikai munkájában.
Törvénye kosmikus hasonlatokból indul ki. «A siluri formatiótól – úgy
mond – … a föld jelen alakulásáig szakadatlan az előhaladás… Az egyes
állat- és növényfajoknál is látjuk az előhaladást… S miután azt látjuk,
hogy a legkisebbtől a legnagyobbig, a legfensőbbtől a legcsekélyebbig, e
világon mindenekfölött ugyanazon törvények uralkodnak: józanul
föltehetjük-e, hogy csupán az ember van kivéve a haladás ezen általános
törvénye alól,… főleg, miután száz meg száz tagadhatlan tény előtt kell
szemet hunynunk, ha azon lassankinti tökélyesedést, melyet egyéb
lényeknél szemlélünk, tagadni akarjuk az emberiségre nézve?»
De vajon nem ejt-e gondolkodóba e kosmikus hasonlat? Ha a haladásnak a
természetben ily korlátozás nélkül uralkodó törvénye szerint kell
megértenünk az emberiség rendeltetését, mikép magyarázhatjuk meg az
emberiségnek annyira különböző sorsát? Mint a természet gyermeke, az
ember lényegében mindenütt egyenlő s mégis vagy egyáltalán nem halad,
vagy nem halad egyenlő mértékben. Még azok a nemzetek sem haladnak
egyenlően, melyek államot, sőt keresztyén államot alkottak. Comte
Ágoston óvatosabb volt történetphilosophiájában és kijelentette, hogy
elmélkedéseinek körét csak az európai nyugot nagy nemzeteire szorítja.
Itt legalább úgy látszik, hogy világosan megállapítható az erkölcsi
haladás. Hegel szerint a középkori dogmatikus hitviták elfajulása,
Eötvös szerint az utonállással foglalkozó középkori lovagok eléggé
bizonyítják az újabb kor erkölcsi felsőbbségét.[244]
E hasonlításban a rationalistikus történeti felfogásnak az a hiánya
jelentkezik, hogy a viszonyok külső változását belső fejlődésnek veszi.
Pedig a pártszellem dühe megmarad az emberek közt, még ha tárgya
változik is. És nem tudjuk, vajon nem volt-e a phantasiának és szívnek
több része a szőrszálhasogató dogmatikus vitákban, mint a modern
demokratiák némely politikai vagy gazdasági pártjának marakodásában. A
hatalmasnak erőszakossága a gyengével szemben nem változik. Régebben a
bűnös indulatok naivabb és vérengzőbb módon nyilvánultak, újabban
petyhüdtebb alattomossággal. De a felebaráti életet rontó önzés vadsága
nem szelidült.
Mommsen a római császárság koráról szólva, így kiált fel: «Még ma is van
sok vidéke a keletnek és nyugatnak, a melynek számára a császárság kora
a jó kormányzatnak magában véve szerény, de mégis sem azelőtt, sem azóta
el nem ért magasságát jelenti és ha egyszer az Úrnak angyala megcsinálja
a mérleget arról, vajon Severus Antoninus birodalma akkor volt-e, vagy
ma van-e nagyobb észszel és több humanitással kormányozva, vajon az
erkölcsiség és a népek boldogsága előre vagy hátra ment-e azóta, nagyon
kétséges, hogy a jelenkor javára döntene itélete».[245] És így még az
európai műveltség classikus földjén is a multnak behatóbb vizsgálata
rést üt az egyetemes s folytonos haladás törvényén.
Körülbelül Eötvös nagy munkájának megjelenése idején magyarázta Ranke a
világtörténetet a bajor király előtt. Először is a haladás fogalmát
vizsgálta. Elismeri, hogy van az emberi szellemnek bizonyos
állandósággal előrehaladó mozgalma az őskortól kezdve. De ez általános
történeti mozgalomban csak egyes népek vesznek részt. És még az ebben
résztvevő nemzetek sem haladnak előre állandóan. Ázsiában keletkezett a
cultura, s ott visszafelé haladt. A legrégibb korszak volt a
legfényesebb, a harmadik korszakban pedig a mongol invasio
megsemmisítette a culturát.
Azután a századok haladó fejlődése nem fogja át az ember lényének és
cselekvésének minden körét. Példa erre a művészet és költészet
hanyatlása. Van bizonyos haladás a történetben, de nem szabad úgy
felfognunk, mintha minden korban az emberiség élete magasabb értékű
volna. Az ily felfogás sértése az istenségnek. Minden korszaknak
közvetlen viszonya van istenhez, minden kornak értékét saját lénye
határozza meg s nem az, hogy mi lesz belőle. A történetírónak tehát
minden kort a saját irányából kell felfognia. Azután nézze a korok
különbségét, hogy megérthesse a következésnek belső szükségét. Bizonyos
haladást fog észrevenni e következésben, de az nem egyenes vonalú. Az
anyagi érdekek körében feltétlen a haladás, de erkölcsi tekintetben ez a
haladás ki nem mutatható. A moralis eszmék vagy a művészet és költészet
iránt érzett fogékonyság extensive haladhatnak, de nevetséges volna
azzal a követeléssel lépni fel, hogy valaki nagyobb epikus vagy
tragikus, mint Homéros és Sophokles. Általános emberi szempontból
valószínű, hogy az emberiség eszméje a nagy nemzetektől átszáll az egész
emberiségre és ez volna az igazi haladás. A történet nem ellenkezik e
felfogással, de ki nem mutathatja. Különösen attól kell óvakodnunk, hogy
e felfogást a történet elvévé emeljük.[246]
És így Ranke mint történetphilosoph, megtisztítva Hegel eszméit
scholastikus és rationalistikus izüktől, útját törte a valódi történeti
felfogásnak a történet elméletében. Lotze átvizsgálván a történeti
haladás fogalmát, még kevesebb tartalmat talált benne, mint Ranke. «Még
mi is», – úgy mond – «a kik oly korban elünk, a mikor a haladás minden
külső fénye elevenebben tárul fel szemünk előtt, mint azelőtt valaha, mi
is azt mondhatjuk, hogy belső életünk mégis csak lassan vagy alig
gyarapodott igazi javakkal. Az örömek oly új forrásai, melyek azelőtt
nem csörgedeztek, nem fakadtak fel, vagy ha fel is fakadtak, csak azt a
régi gyönyört ontották, a melyre természetünk rendeltetve van;
tudományunk határtalanul bővülhet, de eredményei majdnem mindig régen
ismert gondolatokra vezetnek és a régi kor más, talán szegényesebb
alkalmakból a fölemelő vagy boldogító hangulatoknak ugyanoly javait
merítette, mint a melyeket mi a tudomány és technika nagyobb
erőfeszítésével újra fölfedezni vélünk». Az emberiség egyenes
haladásának örömmel fogadott gondolatával szemben – úgy mond másutt –
«az óvatosabb megfontolás már rég arra a fölfedezésre volt kénytelen
jutni, hogy a történet csavarvonalakban halad; mások az epicycloidokat
jobban szerették, szóval elégszer burkolták el mélyértelműen azt a
vallomást, hogy a történet összbenyomása nem zavartalanul fölemelő,
hanem túlnyomóan szomorú… Az új élet majdnem mindenütt fájdalmas
veszteségekkel emelkedik ki a réginek romjaiból… A tudománynak haladása
nem közvetlen haladása az emberiségnek; az volna, ha a felgyarapodott
igazságokkal az emberek érdeklődése, értelme és a tudományos tartalom
átnézetének világossága is gyarapodnék… Soha sem lesz egy akol s egy
pásztor, az emberiség egyforma művelődését és általános nemesítését sem
érjük el soha, hanem az egyesek sorsának ellentéte és viszálya, s a
gonosznak életereje örökké fenmarad… szóval több kedvet érzünk a haladás
előteremtésére, sem mint a történetben való előfordulásának
kimutatására.»[247]
Darwin is, a ki oly merész phantasiával még a lándsahalnál is
alacsonyabb szervezetből származtatja az embert, az erkölcsi haladás
megállapításában félénkebb szavú. «Minden valószínűség szerint helyesebb
és kielégítőbb nézet az, hogy a haladás általánosabb volt, mint a
visszaesés s hogy az ember, ha lassú és félbeszakított lépésekkel is, de
mégis fölemelkedett egy alacsonyabb állapotból a legmagasabbra, melyet
most elérhetett ismereteiben, az erkölcsben és a vallásban». Másutt a
civilisatio haladásának problemáját «homályosnak» nevezi.[248]
Buckle szerint az értelmi és erkölcsi haladás együttvéve alkotják az
egész szellemi haladást. Az emberiség haladása nem azt jelenti, hogy a
mostani ember szellemi és erkölcsi képessége nagyobb, mint a régieké
volt. Csak a külső körülményekben van a haladás.
A jó és gonosz indulatú emberek számának aránya nem igen változott.
Igazi erkölcsi haladásról alig lehet szó. Nem is ez a fontosabb
mozzanat. A jónak és rossznak hatása mulandó, ellenben az értelmi erőnek
hatása maradandó.
E tekintetben Buckle ellenkezésbe jut Darwinnal, a kinek felfogása
szerint az erkölcsi felsőbbség az egyes emberek boldogulását nem
mozdítja elő, de a nemzetek versenyében nagy szerepet játszik.
Wundt azt mondja, hogy nem jó helyen teszszük fel a haladás kérdését, ha
a történet mezején akarjuk eldönteni. A történet fejlődése oly sokoldalú
és a dolgok értékéről vagy értéktelenségéről oly subjective változékony
a mi becslésünk, hogy történetphilosophiai itéleteink a haladásról
legfeljebb az itélő subjectiv kedélyállapotát világítják meg. Már pedig
a philosophiai történetvizsgálat ép oly kevéssé tárgyalhatja a történeti
fejlődés jövendő irányait, mint annak eredeti czélját. Amazt a kérdést
az ethikának adja át, ezt a vallásos hitnek. Az első kérdés a történetet
csak annyiban érdekelheti, hogy az eddigi fejlődésben mennyiben
valósultak meg az ethikai postulatumok. A másik kérdés, mivel ethikai
követelésekből eredt, csakis ezek alapján dönthető el.[249]
De még azon a téren is, melyet a haladás kérdésének Wundt methodologiája
fentartott, Burckhardt Jakab, a mult század egyik legnagyobb
történetírója, visszaveri a haladás hirdetőit. Tévednek azok, mondja
Burckhardt, kik a multnak erőszakosságával s barbár kegyetlenségével
érvelnek.
Ezek a történetírók mindent az élet külső biztosságának mértéke szerint
itélnek meg, a mely nélkül mi nem lehetünk meg, pedig most is, ha a
biztosság fel van függesztve például a háborúban, a szörnyűségek ujra
jelentkeznek. Az ember lelke és agyveleje a történeti korban nem
gyarapodott, a képességek mindenesetre régóta teljesek. Az a kérkedésünk
tehát, hogy az erkölcsi haladás korában élünk most, szemben a
koczkáztató korral, mely idealis törekvésének szabad erejét száz magas
tornyú székesegyházban emelte az ég felé, nagyon nevetséges. Nem arról
van szó, hogy visszavágyódjunk a középkorba, hanem hogy megértsük. A mi
életünk üzlet, az akkori valódi élet volt; a nép mint egyforma tömeg
alig élt, ellenben a népies virágzott. Az erkölcsiség mint hatalom nem
erősebb ma, mint az úgynevezett durva korban. Az életnek feláldozása
másokért bizonyára előfordult már a czölöpépületek lakói közt. Jó és
gonosz, sőt még a szerencse és szerencsétlenség aránya a legkülönbözőbb
korokban és culturákban nagyban és egészben kiegyenlítődött.
Rousseau után a franczia forradalomban az emberek feljogosítva érezték
magokat az egész mult elítélésére. De teljes önhittséggel csak a
legutóbbi évtizedek hisznek a jelennek erkölcsi felsőbbségében. E mögött
az a titkos föltevés lappang, hogy a pénzszerzés ma könnyebb és
biztosabb, mint valaha; ha ez a biztosság meg van rendítve, az önérzet
is meg fog csappanni.
Az úgynevezett haladási elmélet halálos ellensége a valódi történeti
felfogásnak.[250]
Végül még két magyar írót idézünk. Fessler a _Magyarok történeté_ben
tiltakozik az új kornak hiú önelégültsége ellen, midőn a középkorban
mindenütt durvaságot, sötétséget, tunyaságot és tudatlanságot vél látni,
noha a történeti kutatás e korban a kedély culturájának és a szellemi
tevékenységnek fényes nyomait fedezi fel.
Gróf Dessewffy József egyszerű és bölcs szavakkal czáfolta a _Hitel_ben
hirdetett haladási elméletet. «Minden századnak» – úgy mond – «vannak
foltjai, pecsétjei és villanó részei is. Mindig egy kis kérkedő
önszeretet csúszik századunk magasztalásába, valamint hypochondria
szerfeletti gyalázásába».[251]
E vázlatos áttekintéssel csak azt akarjuk bizonyítani, hogy a haladás
törvénye korántsem oly rendületlen szikla, mint a minőnek a XVIII.
század óta mind a mai napig sokan hiszik. Kant, Buckle, Burckhardt nem
igen térnek el Pascal gondolatától; Ranke s különösen Lotze még
határozottabban tagadják a haladás törvényét. A kik a törvény
érvényességét támadják, nem a jelent akarják kicsinyleni, hanem a mult
iránt kivánják fejleszteni érzékünket. Nem akarják kötelességérzetünket
csorbítani és elfojtani vágyunkat a haladásra, csak azt akarják, hogy
elfogulatlan szemmel vizsgálva a fényt és árnyékot az emberi
történetben, csalódás nélkül s türelmes szellemmel fogjuk fel az emberi
törekvések értékét.
Körülbelül azt mondják, a mit oly szép versekben Vörösmartynk is
elmondott, midőn Bentham és Széchenyi nyomán _Gondolatait a könyvtárban_
e kérdésekhez fűzi: «Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e a könyvek
által a világ elébb?»
És midőn úgy látja, hogy az emberiség mindig újra kezdi a tűrést és
tanulást, nem a tétlen kétségbeesést hirdeti:
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövülnek élő fiai…
Mi dolgunk a világon? Küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
A haladás elméletét Széchenyi kapcsolatba hozta a nemzetek s egyének
életkorának párhuzamával. Kossuth, ki az emberi perfectibilitást
végtelenebbnek hitte, mint Széchenyi, azt a párhuzamot puszta
szóvirágnak mondja.[252]
Mindenesetre oly szóvirág, mely a régiségtől kezdve maig igen sok
gondolkodóra csábítóan hatott.
E párhuzamot először Annæus Florus fejti ki római történetében. Szerinte
a római nemzet serdülő kora a királyok uralmára esik s majdnem
kétszázötven évig tartott. Következett kétszázötven éves ifjúkora, mely
alatt Olaszországot leigázta. Virágzó kétszáz éves férfi kora Augustus
Cæsarig tart, a mikor az egész világot meghódítja. Augustustól majdnem
kétszáz esztendő telt el az író századáig, a mikor Róma a Cæsarok
tehetetlensége miatt mintegy megöregedett.