Széchenyi történeti eszméinek megbecsülésében, de még ismertetésében is
íróink felfogása nagyon szétágazó. Széchenyi tisztelői közt némelyek
történeti felfogását a nagy szellem gyöngéden érintendő hibái közé
sorolják, mások azonban dicsőítik e felfogás mélységét, Széchenyi
ellenfelei pedig már életében is épen ez oldalról sebezték őt talán a
legérzékenyebben s egy újabb bírálója kimondja, hogy kivált a magyar
történet s a magyar intézmények szelleme ismeretlen föld maradt
Széchenyi előtt.
Bizonyos, hogy e felfogások rendezésre szorulnak, s elég érdem volna ily
problema megoldását legalább elősegíteni egy-két adattal.
E czélból vizsgálódásainkat három részre osztjuk. Kutatni akarjuk
először, hogy mily hatások alatt s minő rendszerré fejlődtek Széchenyi
eszméi az általános történetről, vizsgálni akarjuk azután, hogy miképen
kapcsolódtak össze ez eszmék Széchenyinek a magyar történetről s a hazai
viszonyokról alkotott felfogásával s végül Széchenyi történeti eszméit
az újabb tudományos mozgalmak szempontjából is óhajtjuk ismertetni.
I. _Széchenyi történeti eszméinek fejlődése. Általános történeti
eszméinek rendszere._
Széchenyi már korán – talán első költői olvasmányainak hatása alatt –
megkedvelte a tájaknak s valószínűen a nemzeteknek összehasonlítását az
emberi életkorokkal. Tizennyolcz éves korában írja szüleinek Világosról,
hogy a Kőrös vidéke tetszett neki. «Ez a síkság – úgy mond – mely
termékeny és gazzal is el van borítva, szép látvány, az ifjúsághoz
hasonlítható; az Alpeseket tiszteletreméltó vénekhez hasonlítanám».
1814-ben komoly figyelemmel olvasta Mme de Staël _L’Allemagne_-ját.
Különösen azok a sorok keltik fel érdekét, a hol a szerző a nemzeti
állam s jellem jelentőségéről beszél. «A mi napjainkban – mondja Mme de
Staël – csakis a nemzeti jellemben van az államnak igazi ereje». Az
ehhez hasonló helyeket Széchenyi naplójába is jegyzi. De bizonyára
érdekelte Széchenyit a szerzőnek történet-philosophiája is. Madame de
Staël az emberi szellem perfectibilitásáról is beszél. «Az ember
történetében – úgy mond – a mindig egyenlő s folytonos haladás tervét
veszszük észre». Az _Allemagne_ szerzője a népek ifúságát és érett korát
is felemlíti. «A németek – úgy mond – ifjúságot teremtettek magoknak, az
angolok megférfiasodtak».
Mindezek a gondolatok mélyen hatottak az ifjú Széchenyi szellemére.
Midőn 1814 végén Nápolyban Filangieri tábornokkal, Mme de Staël
ismerősével találkozott, élénken érdekelte mindaz, a mit az _Allemagne_
szerzőjéről hallott.
Nem bántotta az, hogy Chateaubriand megbirálta a perfectibilitás tanát,
a jakobinusok e hitvallását; a gondolat egyre foglalkoztatja Széchenyit
utazásai közben. A perfectio, a perfect szavak kedvelt szólamai lesznek.
De még ingadozik lelke a haladás törvényének megállapításában.
Pompejiban bámulja az ókor «perfectióját», gondolkozik azon, vajon mikép
következhetik ily perfectio után a hanyatlás. De bármennyire tiszteli az
ókori s régi olasz művészetet, az újkor művészete inkább lelkesíti.
Canovának mennyei szobráról beszél, a korabeli franczia művészetben
pedig csodálja az emberi szellem haladását. Korának másnemű vívmányai
kötötték le figyelmét 1815-iki angliai utazásában. Az új gépek, a
gyáripar lendülete nagyon foglalkoztatták, «egy ily gép – úgy mond – a
legnagyobb perfectióhoz tartozik». De azt is észrevette, hogy ennek a
tökéletességnek árnyéka is van, mert nagy nyomor a kísérete.
Különös tévedése Széchenyi már említett bírálójának az, hogy a nagy
reformatorra az angol alkotmányos élet mulékony hatást tett. Igaz, hogy
a gépekkel s gyárakkal nagyon sokat foglalkozott, de mégis a három dolog
közül, melyet Angliában tanulmányozni érdemesnek tart, első helyen az
alkotmányt említi. Már 1815-iki útja előtt is olvasta Montesquieut.
Sokat elmélkedett azon, a mit Montesquieuben a nemzetek jellemének
alakulásáról, a nemzetek sorsáról olvasott. Feltünhetett neki
Montesquieunek az a megjegyzése, hogy az angol állam is elvész egykor,
ha törvényhozó hatalma romlottabb lesz, mint a végrehajtó hatalom.
Anglia csak úgy el fog veszni, mint Róma, Sparta és Carthagó – mondja
Montesquieu. Ime a haladásnak oly vigasztaló gondolatára új nagy árnyék
borul. De hogy is lehetne máskép?
Hiszen a nemzetek és az emberek élete hasonló – írja Széchenyi
naplójában 1816 márczius 17-én – a nemzeteknek is van gyermekkoruk s
vannak kamaszéveik, azután az életbe lépnek s vagy tökéletesednek, vagy
romlanak. A különbség csak az, hogy a nemzetek évezredekig élnek és
fejlődésöknek évszázados fordulói vannak. Így például egy népnek
kamaszévei háromszáz évig is eltartanak.
Így formulázza először elméletét a nemzetek életkoráról.
Korának európai nemzeteit vizsgálva, nem egy nemzeten vélte észrevenni a
halálnak jegyét. Szenvedélyes érdeklődéssel olvasta Alfieri
önéletrajzát, az olasz költő lelkében a magáéval néhány rokon vonást
talált s azért egyik «legkedvesebb szentjének» nevezte. Már pedig
Alfieri azt írta, hogy Olaszország halott ország, népe már nem él és
nyelve is majdnem holt nyelv. Pedig e nyelven írt Tasso, a kinek
stanzaiért Széchenyi érdemesnek találta olaszul tanulni.
A saját olaszországi tapasztalatai Alfieri panaszát látszottak igazolni.
De a midőn utazása közben egészségtől duzzadó amerikai tiszteket látott,
lelke felvidult. Minő nép lesz még ezekből egykor? – így kiált fel.
Amerikát viruló gyermekhez hasonlítja, a jövő országának nevezi, a mint
az ókori nagy államokat a mult birodalmai közé sorolja.
1819-ben Nápolyban újra formulázza elméletét a nemzetek fejlődéséről.
«Egy nemzet úgy keletkezik, mint a hogy a gyermek születik: azután átéli
a kamaszéveket, az ifjúságot, a férfikort és az öregkort, s végül elhal;
az egyedüli különbség az, hogy az ember holtteste feloszlik, ellenben a
nemzetnek holtteste évek hosszú során át tengődik». «A nemzetek
nagyságának alapját – így fűzi tovább a hasonlatot – az a nevelés
teremti, melyet gyermekkorukban kaptak. A nemzeteket a kormányok
nevelik. A nép ereje s egészsége s az uralkodó értelmi ereje – ezek a
nemzeti nagyság fejlesztő elemei. A népek ép úgy, mint az emberek, csak
ifjúságukban tanulékonyak és javíthatatlanok lesznek, ha öregednek. Ha
egyszer a szokások meg vannak állapodva s a balitéletek meggyökereztek,
veszélyes s hiábavaló dolog azoknak átalakítását még csak meg is
próbálni. Az ily nép nem is szenvedi, hogy bajának gyógyítása végett
hozzá nyúljanak ép úgy, mint a beteg, ki remegve látja a sebészt».
Ez elmélkedés első fele a nemzetek halálának meghatározásával egészíti
ki az 1816-iki formulát, második fele pedig Mme de Staël már említett
könyvének néhány gondolatát fűzi tovább. Az _Allemagne_ szerzője is azt
mondja, hogy a kormányok a népeknek igazi nevelői és hogy az emberi nem
ép úgy nevelhető, mint minden egyes ember.
Széchenyinek megtetszett e gondolat, valósíthatónak is hitte, mert már
akkor égett a vágytól, hogy reformáljon egy nemzetet úgy, mint a hogy ez
időtájt sikerrel fáradozott a saját lelki világának átalakításán.
A következő évben, 1820-ban, Törökszentmiklóson katonáskodván, Mme de
Staëlnak azt a munkáját kezdi olvasni, mely az irodalmat a társadalmi
intézményekhez való viszonyában tárgyalja. E munkával még komolyabban
foglalkozik, mint a Németországról szólóval. Ne csodálkozzunk azon, hogy
oly komoly jelentőséget tulajdonít az írónőnek. Gondoljuk meg, hogy Mme
de Staëlt Byron – Széchenyi előtt nagy tekintély – a világirodalom talán
legnagyobb írónőjének nyilvánította. Igaz, hogy Széchenyi kételkedett is
néha Mme de Staël alaposságában, de fiatal lelkének fogékonyságával
elfogadott eszméit nem felejtette el.
Megmérhetjük az idézett könyv hatását Széchenyire, ha azt olvassuk
benne, hogy egy nemzet értelmességének fejlesztése egyenlő értékű jó
erkölcseinek felvirágoztatásával. Vagy ha ezt olvassuk: ösztönözd az
embert a felsőbbségnek mindenféle nemére és különböző tehetségei
mindannyian erkölcsi életének tökéletesedését fogják elősegíteni.
A történetről Mme de Staël ezt mondja: «Végigpillantva a világ
változásain és a századok sorrendjén, az emberi faj perfectibilitásának
eszméje emelkedik ki előttem és nem bírom figyelmemet elfordítani tőle.
Nem hiszem, hogy az erkölcsi természet e nagy munkája valaha szünetelt
volna; a fényes korszakokban, valamint a homályosakban az emberi
szellemnek fokozatos haladása soha sem szakadt félbe. Lelkem minden
tehetségével fogadom el ezt a philosophiai eredményt; egyik legnagyobb
értéke az, hogy az emelkedettség nagy érzését kelti fel bennünk».
Mint látjuk, e munkájában az írónő nagyobb hévvel és határozottsággal
hirdeti a perfectibilitást, mint a Németországról szólóban. Az emberi
nem különböző korairól is beszél s azt mondja, hogy az ókorban még nem
érte el az emberiség a melancholia korszakát.
«Jól tudom – írja Széchenyi naplójába – hogy mit ért Mme de Staël e
melancholia korán. Jól tudom, hogy a népeknek van gyermekkoruk stb.
egész öregkorukig, s hogy mind e korokat végig kell élniök».
Így fordítja le az írónő elnevezéseit a saját elméletének
terminologiájára és csendesen – a nélkül, hogy mondaná s a nélkül, hogy
tisztán látnók a logikai fonalat – hozzáfűzi a fejlődés ez elméletéhez a
perfectibilitásnak már most egészen lelkébe vésett tanát.
Ekkor már történetphilosophiája magaslatáról ítéli meg az egykorú
eseményeket. Midőn Ypsilanti támadását hallja, így kiált fel:
«Görögország újjászületéséből semmi sem lesz. Nemzetek úgy születnek és
halnak meg, mint az emberek. Görögország már élt és hogyan élt s minő
férfikort ért!»
Korának a politikai szabadságért vívott küzdelmei, továbbá politikai és
történeti olvasmányai egyre ösztönzik a népek sorsáról való
elmélkedéseinek mélyítésére. Elolvassa Burke támadását a franczia
forradalom ellen. Noha e forradalom egyik éltető tanában, a
perfectibilitásban maga is hitt, úgy gondoljuk, hogy rokonszenve Burke
felé hajlott. Határozottan helyeselte Burkenek azt a meghatározását,
hogy a reformra való képesség kapcsolata a conservativ hajlammal
jellemzi az igazi államférfiút. Széchenyi is azt mondja ekkortájt, hogy
ő az ultrák és a carbonarik közt foglal helyet. «Ti úgy bántatok a
franczia nemzettel – mondja Burke a forradalom vezéreinek – mintha ma
vagy tegnap keletkezett volna».
Ezt a szemrehányást Széchenyi egészen átérezte. Folyvást foglalkoztatta
a népek életkorának különbsége történeti és politikai tekintetben.
1824-ben újra fogalmazza elméletét és igyekszik tartalmasabban
jellemezni a négy életkor mindegyikét. A gyermekkorban és ifjúkorban
fejlődnek ki a legszebb és legnemesebb jellemvonások, a minőkre példákat
Róma és Görögország története nyújt, vagy Amerikában Washingtoné és
Frankliné. Az érett férfikorban van Francziaország s Anglia. «Itt már
nem látjuk a nemes lelkesedést a nagyért, kiválóért s önzetlenért, – azt
a büszkeségtől és nagyravágyástól nem zavart szép rajongást az emberiség
javáért hiába keressük ez országokban. Cselekvéseik főrugója a realitás,
a nyereség, az előny, a hatalom és ezek körül forog az érdeklődés. Az
öregkorban vannak azok a népek, melyeknek ereiben a vér bágyadtan
folydogál s a hol az emberek azzal dicsekednek, hogy csak magokra
gondolnak, nem lévén érzésök a közjó iránt.»
Bár sejtjük, de még nem látjuk tisztán, miképen egyeztethető a folytonos
romlás e képe a perfectibilitás tanával.
1823 óta sokat foglalkozott Széchenyi Voltaire-rel. Voltaire 1785-iki
kiadásának köteteit sorban olvasgatta. Veszélyes író – úgy mond – a
tapasztalatlan ifjúságnak, de sok jót is művel, mert «türelmet hirdet és
ezt eléggé hirdetni, istenemre, alig lehet».
Voltairenek nagy jelentőségű világtörténeti áttekintését már csak magyar
vonatkozásai miatt is érdekkel olvasta. Széchenyin kívül más magyar
írókra, például Verseghyre is hatott Voltairenek az a kijelentése, hogy
valamennyi nép közül, melynek történetén munkánkban végig tekintettünk,
egy sem volt szerencsétlenebb, mint a magyar. De különben is Voltaire
munkája telve van igen tanulságos elbeszélésekkel és gondolatokkal.
Széchenyi kezében alighanem ez volt az első jelentékenyebb könyv, mely a
világ történetét Nagy Károlytól XIII. Lajos koráig folytonos előadásban
tárgyalja.
Nem felejtette el Széchenyi, hogy Voltaire a középkor idejét «a
borzalmak századainak» nevezi.
A kiváló egyének szerepét a történetben Voltaire már igen élénken
kiemelte. «Látjuk – mondja Voltaire – hogy egy nemzet felsőbbsége csak
vezetőitől függ». «Minden nagyot e világon – mondja másutt – egyes
emberek lángeszének és szilárdságának köszönhetünk». Ezek a gondolatok
megerősítették Széchenyit abban a felfogásban, melyre ösztönt már Mme de
Staël könyvéből nyert.
Voltaire szerint a kormányoknak nagyobb befolyása van az emberek
jellemére, mint az éghajlatnak. Ez oly felfogás, mely Széchenyi szerint
szerencsésen igazítja helyre a Montesquieuét s azonkívül a nemzetek
nevelésének lehetőségét is hirdeti.
Voltaire azt a nyolczszázéves történetet, melyet elbeszél, a bűnök, a
hóbort és a szerencsétlenségek nagy gyűjteményének nevezi el, melyben
itt-ott látni néhány erényt és kevés boldog időt, mint elszórt lakásokat
láthatunk vad pusztákban. Mind a mellett Nagy Károly kora óta a XVIII.
századig a népességnek, a vagyonnak, a műveltségnek haladását látja
Európában.
Így tehát Széchenyi a haladás eszméje mellett Voltaire könyvében új
bizonyságot talált. A hogy mindenütt talált újakat ekkor az életben s a
technika vívmányaiban, ha külföldön utazott.
Fáradhatatlan olvasó volt, de kevés történeti munkában talált oly
gyönyörűséget, mint Ségur _Napoleon története és a nagy hadsereg
1812-ben_ czímű munkájában. Classikus munka, írja róla, Thukydideshez és
Xenophonhoz hasonlítható. A tárgy is nagyon érdekelte, I. Napoleonról
később maga is írt egy kiváló jellemrajzot az _Önismeretben_. De Ségur
gondolatai is viszhangot keltettek lelkében. Ségur úgy magyarázza Sándor
czár és Napoleon összeütközését, hogy Sándornak birodalma még fiatal
volt, mint fejedelme s naponként növekedett, ellenben a franczia
birodalom már érett korban volt, mint császárja és most már csak
gyöngülhetett. Midőn Napoleon Vilnába ért a lengyel hősökkel – beszéli
Ségur – megmozdult a litvánok szive mélyén a még élő, bár már
elöregedett hazafiúi érzés. Ségur elbeszélvén Barclay visszavonulását s
azt, hogy az oroszok mennyire haragudtak reá a terület kiszolgáltatása
miatt, dicsőíti az orosz hadvezért, mert szembe szállt a megtévesztett
közvéleménynyel és mert felfogta, hogy a nemzeteket legtöbbször önmagok
ellenére mentik meg. Az önmegtagadó elszántság, melylyel az oroszok
feldúlták hazájokat, hogy megsemmisítsék a hódítót, bámulatra ragadja
Ségurt. «Kivívták az igazi dicsőséget – úgy mond – és ha
előrehaladottabb műveltség fogja majd áthatni minden osztályukat, e nagy
népnek is lesz nagy századja, ők is megragadják majd a dicsőség
kormánybotját, melyet, úgy látszik, hogy a föld népei sor szerint adnak
át egymásnak». Képzelhetjük, hogy a nagy történetírónak könyvében
olvasott példák és reflexiók mennyire edzették Széchenyi elhatározását s
mennyire érlelték alakuló elméletét.
Már nyilvános pályájának küszöbén volt ekkor, de mint író még nem lépett
a nyilvánosság elé. Tanulva készült pályájára és még férfikorában is
könnyen fellobbanó lelkesedéssel olvasta a nagy írók eszméit az emberi
és nemzeti élet titkairól. Így olvasta Franklint, kit élete vezéréül
választott. Franklin azt tanítja, hogy az egyes polgárok erkölcsi érzéke
együttvéve alkotja meg a nemzetek erejét. Ezt már régebben így gondolta
Széchenyi is. Az _Üdvleldé_ben is olvashatjuk, «hogy a derék nemzet nem
egyéb, mint derék polgárok öszvege».[65] Franklin Angolországot öreg,
Amerikát ifjú nemzetnek nevezi.
Széchenyi általában nagyon megkedveli Franklin iratainak azt a
jellemvonását, hogy az értelmességet, a munkásságot, a takarékosság s
előretörekvő gazdálkodás szellemét és az erkölcsi értéket egységbe
kapcsolja. Herdert is többször idézi Széchenyi. Nem csupán a magyarokra
vonatkozó jóslata, hanem történetphilosophiájának alapgondolatai is
érdekelték. A természet különböző, egymással az életért küzdő
szervezeteket teremtett – úgy mond Herder – mert a legkisebb térre az
élők legnagyobb sokaságát akarta elhelyezni. A teremtő e küzdelemben
találta meg az egyetemes élet fentartásának módját. A szervezetek
formája folyton emelkedik a földön és a sornak csúcsán az embert
találjuk, a kinél senki sincs mesterségesebben és változatosabban
szervezve. Nincs nemesebb szó az ember rendeltetésének kifejezésére,
mint a humanitás. A humanitás szó magába foglalja az ember hivatását az
eszességre s a szabadságra; szigorú méltányosság és igazság nélkül nincs
ész s nincs is igazi humanitás.
A mit a teremtő életre hivott, s a mi hat, az bizonyos kapcsolatban
örökké él és hat. Az elhervadt virág széthull, de az erő, mely e
részeket élesztette, nem halt ki az egyes szervezet szétbomlásával.
Hihetjük-e tehát, hogy az emberi lélek, a legmagasabb szervezet
éltetője, egyszerre megsemmisüljön? A hely és az idő mellett a nemzetek
jelleme dönti el az emberi birodalmak eseményeit. A történet folyama azt
mutatja, hogy az igazi humanitás növekedésével az emberiség romboló
dæmonai kevesbedtek és pedig az ész és a kormányzó művészet
felvilágosodásának belső törvényei szerint.
Herdernek e gondolataiból egynémelyik átment Széchenyi munkáiba is.
Általában Herder hatásának is része van Széchenyi morális, természet- és
történetphilosophiája megalakításában.
Már a kortársaknak is feltünt Bentham hatása Széchenyire.
Mi itt főleg Bentham általános történeti eszméit vehetjük figyelembe.
Hogy az újkor erkölcsei többet érnek, mint a régibb koroké, ezt Bentham
oly ténynek mondja, melyet Hume s Voltaire már bebizonyítottak. Bentham
szerint a legbarbárabb korok egyszersmind a legbűnösebbek is. E korokban
csak a papság tudott olvasni, ez az ész gyermekkora. A theokratikus
államokban élő nemzetek gyermekkorukban öregedtek meg. Az ily nemzetek
könnyen leigázhatók és történetük csak abból áll, hogy bilincseik szinét
változtatják. Bentham nem hisz a végtelen perfectibilitásban.
Kevesbíthetjük, de meg nem előzhetjük az összes gonosz szenvedélyeket.
Csak a lehetőt kell keresnünk, elég nagy tér ez a lángésznek s elég
nehéz feladat a legnagyobb erényeknek is. Nem paradicsomot, csak kertet
teremthetünk a földön, de ez a kert gyönyörűséges tartózkodó hely lesz
ahhoz a vadonhoz képest, a melyben az emberek oly sokáig bolyongtak. Ép
oly nevetséges dicsérni a régi korok bölcseségét, mint magasztalni
erényöket. Őseink csak olyanok voltak, mint mi vagyunk, a visszaélésnek
és a romlottságnak okai ugyanazok voltak régen is, de ellenszerök, a
felvilágosult közvélemény, gyöngébb volt akkor. Őseink balgatagsága
sokkal tanulságosabb, mint bölcseségök.
Ehhez még néhány erkölcstani tételét kell idéznünk: Az erkölcstelen tett
hamis számítása az önérdeknek. Mennél műveltebb egy nemzet, annál több
ereje van körében az erkölcsi megtorlás befolyásának. Minden
erkölcstannak czélja az egyetemes boldogság. A törvényhozás az emberek
vezetésének oly művészete, mely a boldogság lehető legnagyobb összegének
előállítására törekszik.
E szó szerinti idézetek egybevetése Széchenyi műveivel, új példával
igazolja Stuart Millnek azt az állítását, hogy «a multban s ma is
többnyire Bentham fegyvereivel ostromolták a régi intézményeket».
Verulami Baconról Széchenyi így szól Kiss Jánoshoz írt levelében: «A
_Novum Organum_ ránk nézve kimeríthetetlen kincstár. Minden
munkálkodásimban, a mennyire lehetett, a bent kijelelt utat követém».
Hogy mennyiben követé az inductio módszerét, itt nem kutathatjuk. De a
_Novum Organum_ból történeti eszméket is merített. «Az embereket – úgy
mond Bacon – a tudományok művelésében tartóztatta s majdnem megbabonázta
az ókornak imádása». «A hajdankor – mondja továbbá – bennünket tekintve,
régi és öregebb, de magát a világot tekintve, új és fiatalabb kor». Ez
utóbbi mondást átvette Bentham is a politikai sophismákról szóló művébe.
Széchenyi is átvette a Hitelbe e szavakkal: «A mit közönséges beszédben
régi időnek, hajdankornak hívunk, józan ész után új időnek, ifjúkornak
kellene hívni».[66]
Bacon is beszél a népek és államok három, esetleg négy életkoráról és az
öregkor jellemző vonásának mondja az ipar és kereskedelem űzését – igaz,
hogy nem a _Novum Organum_ban, s így nem tudjuk, vajon Széchenyi
ismerte-e Bacon e felosztását.
Kautz Gyula Smith Ádámot Széchenyi közgazdaságtani mesterének nevezi.
Smith korszakalkotó munkájában a multnak gazdasági viszonyaival is
foglalkozik. Fejtegeti, hogy a föld és a munka jövedelme mennyivel
nagyobb a maga korában, mint egy századdal azelőtt, vagy még régebben
volt. A középkori jobbágyságról szólva megjegyzi hogy a rabszolgaságnak
e neme még nincs eltörölve Németország s Ausztria egy részében,
Oroszországban, Lengyelországban s Magyarországban. Pedig – úgy mond – a
népek és korok tapasztalata mutatja, hogy a rabszolgáktól végzett munka
a végső számításban mégis csak a legdrágább. A keresztes háborúkat a
tőke és az emberek nagy fecsérlésének nevezi. A történetből azt a
tanulságot meríti, hogy a kereskedés és ipar fejleszti lassanként a
rendet és jó közigazgatást s ezekkel együtt a szabadságot is.
Szóval itt újabb bizonyítékot talált Széchenyi a haladás elve mellett. S
általában úgy tekintette Smith művét, mint az újkori szellem egyik
legerősebb fegyverét. Midőn a latin nyelv használhatatlanságát akarta
bizonyítani a modern államban, azt mondotta az ósdiaknak, próbálják csak
latinra fordítani Smithnek munkáját.
Sokat tanult még Széchenyi Young Arthurtól, a _Politikai Arithmetika_
szerzőjétől is, a kinek munkáját ismételten olvasta. Young is
megvetéssel szól a középkori agrár viszonyokról, kiemeli, hogy nem a
népesedés a gazdagság alapja, hanem a munka, megrója a nem jól
alkalmazott jótékonyságot s úgy hiszi, hogy hajdan néptelenebb volt
Európa, vagy mint Széchenyi mondja az _Önismeretben_, a népetlenség az
államok fiatalsági nyavalyája.
Midőn így végére jutottunk annak a számra és kiválóságra tekintélyes, de
még sem teljes írói névsornak, melyet Széchenyi tanítói karának
tekinthetünk, nem azt akarjuk mondani, hogy Széchenyi általános
történeti eszméi egész terjedelmökben és kapcsolatukban másoktól vannak
átvéve. Nem szolgai átvételről van itt szó, hanem csak azokról a
benyomásokról, melyeket nagy gondolkodók egy fogékony elméjű s tanulni
vágyó, de önállóságát megőriző gondolkozó elméjében keltettek. Igaz,
hogy van elég eklekticismus Széchenyi rendszerében, s ezért könnyen
tévedhetünk, ha általános eszméit újabbkori társadalomtudományi vagy
természetbölcseleti rendszerekkel úgy vetjük össze, mintha egészen
sajátszerű, először Széchenyitől kigondolt vagy kifejtett eszmekörökről
volna szó. De másrészt nem kell felejtenünk, hogy nem minden
gondolatának mutathatjuk ki eredetét, s lehet néha találkozás is az, mit
átvételnek képzelünk és a mi fő, egész rendszerének egyéni színe is
szembetünő. Egyéniségét élesen megfigyelt lélektani részletekben
érvényesíti, s különösen abban, hogy a keresztyén hitelvek tanításaival
szervesen, néha mystikus hévvel egyezteti azt, amit deista
philosophusoktól tanult.
Általános történeti eszméinek rendszerét ő maga nem fejtette ki teljes
kapcsolatban sehol sem, de a rendszer már kialakult lelkében első nagy
munkáinak megírása közben és különböző munkáiból ki is fejthető. Meg
kell próbálnunk e kifejtést, többnyire Széchenyi szavaival, de a
rövidség kedvéért néha más szavakkal is, noha híven az értelemhez.
«A keresztyén vallással – úgymond Széchenyi – azt a hitet is átvettük,
hogy a halandó virtusai és esze által mindig magasabbra emelheti magát
az Istenség felé».[67] «A jobb ember minden cselekedeteinek egybevonata,
élte munkáinak végczélja, tengerbajainak egyedüli reménysugara, végre is
csak azon halhatatlan vágy, e földön inkább-inkább tökéletesített
lelkével visszatérni szebb honába».[68] «Az állat és ember közti
különbséget semmi sem tünteti világosabban ki, mint az elsőnek pangó, a
másodiknak haladó léte».[69] A haladás ez ösztönének, melyet a
keresztyén vallás oltott az emberiségbe, eredményeit is látjuk az
emberiség történetében.
«Az emberi nem, mióta nemzedékrül-nemzedékre mehet át az anyagon nyert
diadalinak naprul-napra növekedő sora, és alig mehet veszendőbe egy
kikutatott igazság is, nemcsak alvásba visszaesni többé nem fog, de az
eszmék szabadabb surlódásánál fogva mindinkább s inkább ki fog belőle
törni a szellemi szikra».[70]
A szellemi haladás e megállapításánál Széchenyiben kételyek ébredtek,
mint a haladás elméletének sok más hívében is. Jól tudta, hogy «eddigelé
Hellasnak sem szobrait, sem építményét a természethez vagy józan okokhoz
közelebb nem hozta az emberi nem, sőt nem is érte el».[71] De elnémítja
a kételyt. «Ez nem mutatja elérhetetlenségöket, hanem azt, hogy új
Európa nem érte még el szobrászi századát» – a görög építészet pedig az
új viszonyokhoz és északi éghajlathoz alkalmazható, tehát
szebbíthető.[72] Az erkölcsi haladás is megállapítható. «A keresztyén
vallás által megnemesültek az újabb emberek, mert az újabb generatio
közt oly irányállapotban, mint a tökéletesség felé törekedő emberiség
lelke tágult, az erények is jobban-jobban fejledeztek; nem a theatralis
erények, melyeknek taps vala főczéljok, hanem azon házi és négy fal
közti erények, melyeknek nem emberi, hanem tán csak angyali tanujok
van».[73]
Az ókorral szemben hamar megállapítja Széchenyi az újkor erkölcsi
felsőbbségét. «Hála az égnek – úgymond – eltemeté a keresztyén vallás az
egyiptomi és római önkényt, mely Pyramisokat, Coliseumokat stb. rakott,
melyeken mi oly sokszor ábrándozók nem bámulnánk annyira, ha mindig
eszünkbe jutna, hogy az azokat építette ezernyi ezer rabszolgának mennyi
temérdek könyárjaival vannak azok alkotva s czimentezve.»[74] De a
középkor erkölcsi alárendeltségének megállapítása nehezebben esik
lelkének. «Midőn a mult időkben a Nemzetek lelke, a vitézeket bájoló
hölgyek szíve érdemléséért megvívni, lándzsákat törni, hevítette fel – a
szent koporsóhoz való vándorlással a szerencsétlen szeretőt a
lemondásnak magasztos és szent érzésével töltötte el – később a
Nemzeteket a Hit és Vallás védelmével lángolta fel».[75] Így beszél
másutt is a középkorról, így tört ki belőle néha a romantikus lelkesedés
a középkori ideálokért. Ezek felé vonzotta szíve és phantásiája, de
szellemének másik, reális irányával a perfectibilitás tanának varázsától
lekötve, az újkort dicsőítette és annak fegyvereit forgatta.
Végtelen perfectibilitásban nem hitt, «mert az ember azt sehol sem éri
el, elég boldog lévén ahhoz mind közelebb járulhatni».[76]
De vajon mikép jut és jutott az emberiség a tökéletesség útjára? A
nemzetek lépcsőin. «A nemzet oly erkölcsi test, mely az emberiségnek
alkotó része és azon lépcsőknek egyike, melyeken az emberi nem mind
magasabbra emelkedhetik véghivatása «a tökéletesülés» felé.[77] Magok a
nemzetek átmennek az emberi élet különböző korain egészen a vénségig s a
halálig.[78] A XIX. század első felében az emberiség elérte férfikorát,
midőn a fejedelmek hatalmát nem az erő, hanem «az igazság, az erény s
törvények utáni szigorúság biztosítja és csak az emberiség tisztelete
emelheti hatalmukat magasbra».[79]
Itt találkozunk Széchenyi rendszerében Herder ideáljaival. A viruló
férfikor tehát az igazi nemzeti nagyság kora. «De nemzeti nagyságot
kevés nép ér el».[80] Mint a legtávolabb időktől a mai napig tett
tapasztalás mutatja, csak kevés nép idomult nemzetté, csak kevés érte el
a férfikor szakát, s a legtöbb alig született s eltünt már, vagy
gyermekkorból egyenesen gyermekaggságba sülyedt.[81] Pedig minden
nemzetben megvan a kifejlődhetési lehetség, az életszikra, mely
kiképződésre birhat.[82] Igaz, hogy nincs meg egyenlően. Mert a nemzeti
sajátságok nem egyenlők, nagy hiba volna észre nem venni Isten
teremtésében az egymáshoz annyira hasonló és egymástól mégis annyira
különböző formákat, s így a nemzetekben a hasonlóság mellett a külön
sajátságokat, még az idiosyncrasiákat is.[83] A sajátságok különbsége
egyszersmind értékek különbsége is. A nemzetek szellemi minősége ép oly
különböző, mint a föld, melybe a fákat ültetjük. Mily ritka a százados
tölgy! Gyakran a fiatal sugár sarjadékból görbe vén fa lesz, melynek
ágai rothadnak.[84]
Ilyenek a lelketlen korcs népek, kiken a legbölcsebb kormány, egy
próféta sem segít. De az elkorcsosulás a nevelés hibája is lehet, nem
csupán az eredeti sajátságoké. Nevelni s fejleszteni kell a népek
sajátságait úgy annyira, hogy «minden saját fénykörében felemelkedett
népcsalád egy magasb lépcsővé legyen az Istenekhez».[85] De vajon mikép
nevelhető ily nagygyá egy nemzet? Erre a kérdésre Széchenyi látszólag
többször ellenmondó, de mégis szorosan összetartozó válaszokat adott.
Látszólagos ellenmondásai azonban sok félreértésre adtak alkalmat.
Mi virágoztat fel egy országot? kérdi Széchenyi a _Világban_. «Az emberi
halhatatlan lélek s annak legfőbb széke, az emberi agyvelő jeleli ki a
cultura ösvényét s csak az birja a nemzeteket lehető legmagasb
civilisatiói fokra és semmi egyéb» – így hangzik a válasz.[86] «A
tudományos emberfő mennyisége a nemzet igaz hatalma» – mondja a
_Hitelben_ is.[87] Másutt az anyagi javak nagy jelentőségét emeli ki. «A
kormány – úgy mond a _Stadium_ban – szent kötelességének semmi mód sem
felel meg, ha az ország gazdagságát minden módon előmozdítni nem
iparkodik».[88] A kik Széchenyinek ilyen nyilatkozatait és nyilvános
működésének legszembetünőbb részét vették figyelembe, azok úgy
jellemzik, hogy csak az ész, csak az anyag embere s hogy a nemzeti
életben a szabadságot, az erkölcsi javakat kevesebbre becsülte az
anyagiaknál. Mások talán az ellenkező túlságra hajlottak, midőn
Széchenyi ily nyilatkozatát olvasták: «Egyedül az erény oka néhány
nemzet gigási felemelkedésének».[89]
De e nyilatkozatok közt nincs igazi ellenmondás. Maga Széchenyi
egyezteti a látszólagos ellentéteket. «Valamint a közmoralitásnak
nagyobb-kisebb léte – mondja a _Stadium_ban – egyenesen hat az országi
mechanikának jobb vagy rosszabb létére, úgy bizonyosak lehetünk, hogy a
jobb mechanika megint visszahat az erkölcsiségre».[90] Ez nagyon
természetes, mert hiszen «a legfőbb értelem – mondja Széchenyi a
Töredékben – egyszersmind a legfőbb erény is».[91] «Általában – mondja
egy másik munkájában – synonymák e fogalmak: erény és bölcseség,
becsületesség és jó szándék, hasznos és igazságos, jó és dicső».[92]
Tehát egy nemzet nevelése csak úgy vezet progressióra, ha a nevelő egy
tényezőt sem hanyagol el, «hanem ez emberi alkotó tulajdonok azon
egyetemes kifejtését czélozza, mely nélkül az emberi nem soha nem
emelkedhetik a kellő magasságra».[93]
Természetesnek fogjuk találni Széchenyiben az erkölcsi és értelmi
ideálok e szoros egységét, ha visszagondolunk Mme de Staël eszméire,
Herder humanitási ideáljára vagy Franklin moráljára és Benthamre, a
kinek hasznossági elvét szintén gyakran félreértették, mintha az egyén
boldogságát hirdetné s nem a köznek javát.
Visszatérve Széchenyi történeti eszméinek sorára: Midőn a nemzetek így
neveltetnek nagygyá erkölcsi, szellemi s anyagi irányban, különös
sajátságaik s az általános emberi ideálok lehető összeegyeztetésével,
oly javakra tettek szert, melyek nyereségében az egész emberiség
osztozik.[94] És a midőn férfikoruk után hosszú, vidám öregséget érnek,
átadva erkölcsi hagyományukat a folyton előretörekvő emberiségnek,
befejezik nemzeti életöket. S mint az ember csak egyszer él, úgy a
nemzet életében is csak egy nemzeti korszak lehetséges.[95] És mintegy
megkoronázza rendszerét e felkiáltással: Valamint Istenben, úgy hiszek
én az emberi perfectibilitásban.[96]
Mint láttuk, Széchenyi nem igen bizonyítgatja az értelmi és erkölcsi
haladás történeti törvényét, épen csak meghatározza és a nemzetek
fejlődésének s elmúlásának törvényeivel igyekszik egyeztetni. A
törvénynek érvényességében nem kételkedik, valamint a nemzeti és emberi
élet párhuzamának tudományos értékében sem.
Ez eszméket majdnem egyértelműséggel hirdette az irodalom, melyet
átkutatott, úgy hogy szinte vakmerőségnek látszott minden kételkedés. De
nemcsak ezt kell megjegyeznünk rendszeréről.
Kemény Zsigmond, midőn a nemzetek életkorának tanát Széchenyi
ellenfeleivel szemben védelmezte, azt mondotta, hogy e tan nincs oly
szoros kapcsolatban Széchenyi politikájával, mint azt ő képzelte. És
igaz is, hogy Széchenyi politikai taktikáját történetphilosophiája
nélkül is megérthetjük s igazolhatjuk. De ez a történeti rendszer, épen
mivel maga Széchenyi oly szorosnak képzelte annak kapcsolatát
politikájával, nem lehet mellékes jelentőségű Széchenyi megértésére.
Alapján egy valláserkölcsi postulatumot találtunk, csúcsán hitvallást,
az egészet pedig vallásosságának szelleme hatja át. Kétségtelen tehát,
hogy e rendszer folytonos és eleven életet élt Széchenyi belső
világában, mert lelkének legmélyebb forrásából táplálkozott.
II. _Széchenyi magyar történeti és közjogi érzékének fejlődése. A Hitel
jóslata. Magyar történeti felfogásának részletes ismertetése._
Midőn most Széchenyi magyar történeti felfogásának ismertetéséhez
értünk, szembe kerültünk Beöthy Ákosnak azzal a vádjával, hogy
Széchenyit nem vonzotta «hazánk közjoga és története».
Rendkívül súlyos vád oly államférfiúval szemben, ki Magyarország
reformálására vállalkozott. De vajon alapos-e a vád? Könnyű lesz e
kérdésre felelnünk, ha majd elfogulatlanul áttekintettük Széchenyi
magyar közjogi és történeti felfogásának fejlődését.
Széchenyi öröklött fajszeretetét senki sem tagadja. Azt is bajos volna
elképzelnünk, hogy Széchenyi Ferencz házában ne lett volna szó a családi
hagyományokról, a magyar történetről és közjogról. A huszonegy éves
Széchenyinek egy atyjához írt levele is maradt reánk, mely mutatja a
fiatal huszártiszt érdeklődését az akkori magyar közélet iránt.
Midőn a napoleoni háborúk után magába szállt, tanult és szenvedélyein
uralkodni akarván, önmagát megfigyelni kezdte, némi büszkeséggel mondja,
hogy lelkének rejtekén oly ösztönöket vett észre, melyek Attila
lovasaira emlékeztették. Olaszország legszebb tájékain szeretettel
gondol vissza a magyar síkságra. A nemzeti érzés föllendülése
Európaszerte a Napoleon elleni harczok idején csak megerősítették
Széchenyi hajlamát a nemzeti sajátságok megfigyelésére és
megbecsülésére. De másrészt nem felejthetjük, hogy ezt németül írott
naplóiból tudjuk. És azt sem tagadhatjuk, hogy akkor még magyar
történeti és közjogi ismeretei igen hézagosak voltak. Készül a közjog
tanulmányára, de nem igen fog hozzá. Mikor hazájáról beszél, nem mindig
különbözteti meg Ausztriát Magyarországtól. Többször olvassuk e
kifejezést naplójában: mi osztrákok. De e pontatlan terminologiából és
német beszédéből nem kell sokat következtetnünk. Alapjában igaz magyar,
ki már 1817-ben a magyar közéletet is éles szemmel vizsgálja.[97] «Az
országban – írja ekkor – oly kevés a lelki emelkedettség és az
igazságérzet, hogy a politikai pályán nem várhatunk más sorsot, mint
könyörtelen ócsárlást, ha megbuktunk és engedelmességet igazi becsülés
nélkül, ha hatalomra jutottunk». A pessimistikus megfigyelés, bár
Ausztriára is vonatkozik, bizonyára nem a közönbösség szava a magyar
közélet iránt.
De ily sivárnak találván a magyar és az ausztriai közéletet, nem bírja
magát elszánni magyar ismeretei hézagainak betöltésére. Nagyon vonzotta
ekkor az európai irodalom, különben is el volt foglalva határozatlan
vágyaival és szenvedélyeivel és még nem jutott igazi hivatásának
érzetére. Belső nyugtalansága és élénk érzéke a művészet és a nemzeti
sajátságok iránt utazásokra késztették. 1818-iki keleti útján Rodostóban
is megfordult; «Rodostóban – írja naplójában – több magyarnak síremléke
van, a többi közt a Rákóczié, Bercsényié és a többi». A rodostói emlékek
tehát alig érdekelték, a min nincs mit csodálkoznunk, ha meggondoljuk,
hogy Katona István még mennyire ártalmas mozgalomnak tünteti föl Rákóczi
felkelését. S így még kevésbbé feltünő az, hogy Széchenyi meg sem említi
az ismidi sírt.
De ha ez útján közönbösen haladt is el hazája multjának emlékei mellett,
a magyar jelene és jövője annál inkább foglalkoztatták. A görög ég alatt
is a magyar tájakra gondolt, úgy mint Olaszországban és megjegyezte,
hogy híven szereti nem ilyen szép hazáját futó homokjával és
elbizakodott lakosaival együtt. Reformtervek is czikkáztak át lelkén, a
magyar és az osztrák viszonyokra vonatkozók, sőt mikor a régi görög
nagyság emlékeit látta, egy magyar Walhalla terve fogamzott meg
lelkében, hogy «vérünknek, ha élni fognánk jobbjait, ha pedig enyészet
lenne sorsunk, utolsó képviselőit egy helyütt békében és örök
nyugalomban összesítve lássuk.[98]
A nemzeti halálnak e sejtelmét az a gondolat is táplálta, hogy
Magyarországnak szabadsága elveszett. «Az én szegény földieim – írja
1819-ben – az egyedüliek, a kik szabadságukat és szerencséjöket
elvesztették a legcsekélyebb ellenszegülés nélkül, mert nem tudják, mily
isteni a szabadság.» Igaz, hogy e hangon inkább érezhető az akkori
európai szabadságvágy rajongása, semmint a magyar jogkövetelés történeti
szelleme, de érezhető az is, hogy a két irány közt nincs igazi ellentét
a Széchenyi lelkében.
Észrevehetjük ezt mindjárt, mikor ez útjáról hazájába tér. Megdöbbenti
az ország elmaradottsága más országokhoz hasonlítva. «Szegény ország» –
írja 1820-ban – «mélyen sülyedtél és csak elveszett szabadságod adhatja
vissza a régi helyed, semmi más». Paragraphust ekkor még nem bir idézni
az elveszett szabadság visszavivására, de érzi, hogy az akkori állapot
méltatlan az ország multjához és közjogához. Azonban szabadságot csak
értelmes és erkölcsileg tiszta életű nép vívhat ki és csak ilyen nép
érdemli meg az isteni adományt. Vagyis Széchenyi elméletének szavaival
élve, csak ifjú vagy egészen el nem vénült nép alkalmas a regeneratióra.
Meg kell tehát állapítania, az életnek mely korát éli a magyar nemzet?
1820-tól kezdve nemcsak a közéletre vet pillantást, mint azelőtt tette,
hanem a családi életet, a férfiak, nők viseletét és gondolkodását is
kezdi megfigyelni, folyton adatokat gyűjtve ahhoz a nagy magyar
néppsychologiai rajzhoz, mely műveinek egyik legbecsesebb része. Nem a
tudós rendszerességével jár el megfigyeléseiben, hanem művészi
subjectivitással. Gyakran kicsinynek látszó dolgon akad meg a szeme, de
a töredékből intuitive megalkotja az egészet s mindig a lényegig hat.
Eredményei egyelőre nem bátorítják a tisztán magyar reformra; itt csak
az boldogulhat – úgy mond – ki Nádudvar vidékét szebbnek tartja
Nápolynál és a ki azt hiszi, hogy Magyarországon több a szabadság, mint
Angliában. A megható tudatlanság nem bántja; szeretné vére s élete árán
művelni a népet, melyhez annyira vonzódik, de a vak igaztalanság és az
elbizakodottság gyak ran feltünő jelei elriasztják.
A társadalmi solidaritás érzésének nyoma sincs az országban; mindenütt
leszólás, mérges elégületlenség és rágalom van a napirenden. És minő
trágár tréfákon mulatnak! Ez a nemzet elvénült, nincs mód segíteni rajta
– irja 1821-ben.
Ekkor Erdélybe utazván, folytatja megfigyeléseit egyre kedvezőtlenebb
eredményekkel. Marosujvárt gróf Mikes vendége lévén, sokat beszélt a
háziúrral és vendégeivel a politikáról. Beszélgetés közben az öreg gróf
azt mondotta: «A mi legnagyobb hibánk és szerencsétlenségünk az, hogy
már nagyon vén Magyarország». Széchenyi megdöbbent, mintha valaki
fájdalmas titkát olvasta volna ki lelkéből.
Másrészt jól tudta azt is, hogy a magyar reformnak nemcsak a magyarokban
van az akadálya. Midőn 1821 vége felé bizalmasainak egy történeti
vitáját hallgatta arról, hogy a régi uralkodók közül kik ártottak a
legtöbbet Magyarországnak, Széchenyi a vitát így döntötte el: «Az az
Ausztriai Monarchiának és Magyarországnak hibája, hogy az Isten a
haragjában kapcsolta össze».
Ez a későbbi illemházassági elméletnek az első formulája. Csak annyit
szükséges itt róla megjegyeznünk, hogy elég világosan bizonyítja
Széchenyi közjogi érzékét.
Igaz, hogy közjogi terminologiája pontatlan marad ezután is, de 1823
elején nagy érdekkel hallgatja Cziráky lelkes magyarázatát a régi rendi
szabadság sarkalatos törvényeiről. Felháborítják az adó- és
ujonczrendeletek és 1823-ban felveti a kérdést, miként lehetne a
birodalom ministereit felelősségre vonni? – Az alkotmánysértés miatt is
kételyei vannak arra nézve, hogy maradhat-e tovább katonának? De
másrészt az önfeláldozást azért az egyoldalú szabadságért, mely a
jobbágy elnyomását megengedi, nem tartja igazi heroismusnak.
Azonban az alkotmányos ellenállás szemléletének hatása alatt hozzá fog a
közjog tanulmányához. Elolvassa az Ürményi-féle magyar közjogot és
jellemző, hogy kiir belőle egy hosszú jegyzetet, mely a nemesség
adómentességének megtörésére irányul. De a rendi jogok kifejtése ép oly
mélyen érdekli. Naplóiban ekkor heves kifakadást olvasunk az akkori
kormányrendszer ellen, mely a nemzethez hűtleneket, kik az ország jogait
elárulják, kitünteti, ellenben a törvényhez ragaszkodókat majdnem
törvényen kívüli állapotba helyezi. De Isten – úgy mond – igazságos és
szereti a magyar alkotmányt. Most már nem is csodálkozik azon, hogy a
magyar ember, mivel nincs a közéletben méltó munkatere, különczködik, és
az originálok ritkasági gyűjteményét gyarapítja. Körülbelül ezek miatt
gondolta Széchenyi a nemzetet elvénültnek az előbbi években. De egészen
rózsás szinben 1823-ban sem látja a viszonyokat. Nem szabadulhat meg
attól a gondolattól, hogy a nemesség az alkotmány és a szabadság
védelmének szine alatt a maga érdekét védi.
De bár még az 1825-iki országgyűlésen is azt írja, hogy nem igen nemes
vállalat védeni az antiliberalis alkotmányt, mely a túlnyomó nagy
többséget kizárja a tanácskozásból, mégis okvetetlenül szükségesnek
tartja a közjogi védelmet.
Ideálja a valódi képviseleti alkotmány; az akkori magyar alkotmányt nem
nevezheti annak, mert szerinte egyik pártnak sincs igazi elvhűsége; az
ellenzék népszerűséget, a kormánypárt rendjeleket és czímeket vadász,
férfias függetlenségre senkinek sincs bátorsága.
Széchenyinek ez a felfogása eléggé megczáfolja azt az állítást, hogy nem
volt érzéke az angol alkotmányos élet iránt. Úgy látszik, tisztábban
fogta fel a parlamentaris életet 1825-ben, mint bármelyik kortársa. De
az akkori közvélemény szempontjából sem támadható meg közjogi felfogása.
Csakhogy a közjogi harczban eleitől fogva mérsékletet kivánt. Nem ezen a
téren érezte magát otthon. Hivatásának a nemzet nevelését ismerte fel
nem a közjogi harcz, hanem a társadalom fejlesztésének eszközeivel. Mert
1825-ben már remélte, hogy lehetséges a nemzet regeneratiója. Ekkor már
enyhült végletes pessimismusa a magyar nemzet életkorának
megállapításában. Már nem hitte teljesen elvénültnek a magyar nemzetet.
Vajon hibái nem mutatnak-e inkább ifjúságára? És nem bizonyítja-e néhány
positiv jó tulajdonsága az ifjúságot? Heves, bár nem kitisztult
szenvedélye a régi alkotmányért s ragaszkodása a nép nyelvéhez, sok
jóval biztatnak. Széchenyit kételyei közben ez a két körülmény
bátorította a hitre, mint azt Gyulai Pál igen helyesen
megállapította.[99]
Tudjuk, hogy e hitét gyakran, igen gyakran áttörte a kétségbeesés. De
hitt, mert hinni szeretett és akart. Már Kemény kimutatta, hogy nem volt
semmi ellenmondás Széchenyinek abban a diagnosisában, hogy a nemzet vén
és fiatal volt egyszersmind. Elvénültségre sok jel mutatott; így látta
Széchenyi és mások is – de néhány jó jel igazolta a hitet a jövőben.
Csodálkozunk, hogy ez állítólagos ellenmondás újra felmerülhetett
irodalmunkban a már említett vádak társaságában. Ugyanott Keménynek
nehány szerintünk nem teljesen igazolható kifejezése is diadalérzettel
van felhasználva Széchenyi ellen.
Kemény szerint ugyanis Széchenyi a _Hitel_ megirásakor maga sem volt
tisztában azzal, hogy a nemzetnek van-e jövője. Mert Széchenyi – úgy
mond Kemény – csak Benthamből vett történeti eszmékre alapítja azt a
felfogását, hogy a magyarnak története alig volt.
És így tulajdonkép Széchenyi híres jóslata inkább szerencsés inspiratio,
s a _Hitel_ tanítása a nemzet jövendő sorsáról kölcsönzött mankóra
támaszkodik.
Pedig Széchenyi elmélete a nemzet ifjúságáról a _Hitel_ megirásakor nem
volt rögtönzés. Nyugodt perczeiben ilyen volt a felfogása; voltak ugyan
kételyei akkor is, mint később is mindig. De a kételyeket magába zárta,
a nemes mystificator szerepét szándékosan játszotta a legnagyobb lelki
kínok közt is. Azonban nehány biztos támasza már ekkor is volt hitének.
Különben nem fogott volna a nemzeti reformhoz már 1825-ben. A _Lovakról_
írt munkájában is úgy beszél a nemzet ifjúságáról, mint a _Hitel_ben.
Nem is Bentham fordítására támaszkodott elmélete.[100] Egy-két
Bentham-reminiscentia van ugyan a _Hitel_ történeti részében, de
Széchenyi nem ezekre épít.
Az ő igazi nagy és talán legerősebb támasza az a történetphilosophiai
rendszer, melyet ismertettünk s a melyben Benthamnek is van része.
E rendszert viszi át a magyar történetre és ennek alapján osztja fel azt
korszakokra. A vezérek korában született a nemzet – úgy mond – Szent
László idejéig gyermekkorát éli, I. Lajos és Mátyás alatt serdülő
idejét. Mária Terézia alatt ifjúságát és most jutottunk a férfi korba,
vagyis szerinte körülbelül az emberi életkor harminczas és negyvenes
éveibe.
Nem kell birálnunk e felosztást, nem a magyar történet szemléletéből
keletkezett, hanem oly schema, melylyel Széchenyi önmaga előtt igazolja
általános történeti eszméinek alkalmazhatóságát a magyar történetre. Nem
hitte, hogy a magyar több igazi dicsőséget találhatna multjában, mint a
mennyit az angol vagy franczia philosophusok találtak a saját nemzeteik
multjában. És ha azok merik az emberi életkorok elméletét a
perfectibilitás tanával együtt alkalmazni a nagy európai nemzetek
történetére, miért ne tehetnők azt mi is, kivált ha egy szebb jövő
reményét alapíthatjuk ez alkalmazásra.
A _Hitel_ jóslata tehát nem pillanatnyi inspiratio műve, hanem egy
rendszeresen ki nem fejtett, de könnyen kivehető syllogismus záró
itélete. A syllogismus majorja Széchenyi általános történeti eszméinek
rendszere, minorja azoknak alkalmazása a magyar történetre és
conclusiója az a jóslat, mely felrázta a magyar nemzetet.
E syllogismus szerkesztésének módja találó példával magyarázza Kovács
Lajosnak azt az észrevételét, hogy «Széchenyi minden tárgynál az elvek
magaslatára állott és onnan szállott le a tárgyak és jelenségek
megitéléséhez. Gondolkozásában teljesen a deductiv módszert sajátította
el».[101]
Valóban Széchenyi a _Hitel_ jóslatához a deductio útján jutott. Pedig
mint láttuk, azt hitte, hogy mindenben Bacon inductiv módszerét szokta
követni. Csalódása nem mondható példátlannak a történetphilosophiában.
Magyar történeti eszméinek az a sajátsága, hogy nem inductio útján, azaz
nem a magyar történet szemléletéből keletkeztek, feltünővé vált akkor,
midőn Széchenyi általános itéletét a nemzet multjáról a részletek
fejetgetésével akarta támogatni.
Ily részletre tér át, midőn a technikai alkotások és az építészeti romok
hiányát a magyar földön, történeti felfogásának bizonyítására használja
fel. «A multban nemzeti nagyságot legalább olyant, melyen a magyar túl
ne emelkedhetnék» – írja a _Világ_ban[102] – «itéletünk szerint nem
találtunk, mert a mult Nagyságnak kőemlékek s roppant épületek romjai
egyedüli tanuja, minden egyebek, mint könyvek, mesterművek, közhasznú
találmányok, az idő által elenyésznek, nevezetes építmények híjjával
pedig, melyek századokon hatnak keresztül, egy nagy nemzet vagy
fejedelem sem volt még; de hazánkban olyanokat nem lel senki. Azon
néhány felleg- vagy mocsárvár, sőt még az annyiszor magasztalt Visegrád
maradékfalai is költői képzelet nélkül, mely a debreczeni pusztákon is
varázsolhat spanyol kastélyt, nem mutatnak egyébre, mint kis urakra és
szegény királyokra».
Ezt a bizonyítékot a történeti mult nagysága ellen Széchenyi sokra
becsülte, mert többször ismétli.
Széchenyi azt hirdeti, hogy a magyarnak nevezetes multja nem volt, csak
szegény királyai lehettek, mert kevés épületrom maradt a magyar földön,
közhozzájárulással felállított intézetünk is csak a legujabb időből van
egynehány és mert Budának és Visegrádnak híre nem terjed túl a magyar
határon.
Széchenyi érveinek e sorában abból a tényből indul ki, hogy nevezetes
építészeti emlékekben és régi közintézetekben nem vagyunk oly gazdagok,
mint az európai nemzetek legjava. E tényt kapcsolatba hozta Széchenyi
Gibbonnak egy történeti tételével. Gibbon szerint a régi római birodalom
területén elszórt felséges romok egymaguk is elégségesek annak
bizonyítására, hogy Olaszország és a provinciák hajdan egy művelt és
hatalmas birodalomhoz tartoztak. E romok értékét még fokozza az a
körülmény – úgy mond Gibbon – hogy többnyire oly épületek maradványai,
melyek magánadakozásból közczélra emeltettek.[103]
Gibbon e gondolatának s az említett ténynek kapcsolatából keletkezett
Széchenyinek annyiszor ismételt bizonyítéka a magyar multjának nagysága
ellen.
Széchenyi kisebbíti a fenmaradt emlékek számát és jelentőségét s
elkerüli figyelmét az, hogy a budai és visegrádi paloták kiválóságát
hiteles tanuk igazolják. Azt sem gondolja meg, hogy a régi magyar
középületeket nemcsak a szél, tűz és víz pusztították, hanem a hódító
barbárok hanyagsága s a gyakori ostromok és dulások is. Ha csupán a
művészi érzék vagy az adakozást előmozdító közszellem aránylagos hiányát
bizonyítaná, érvei meggyőzőbbek volnának. De a nemzeti nagyságnak más
tényezői is vannak; egy nemzet, mely századokon át európai nagyhatalom
volt, bizonyára oly multtal dicsekedhetik, melytől alig tagadható meg «a
nagyság bélyege». Csak a maga sajátságai és nagy korszakainak európai
nemzetei után kell itélnünk multjáról.
Történettudományi szempontból Széchenyi itéletének csupán annyi értéke
van, hogy kételkednünk tanít a multnak jóindulatú, de nem elég kritikai
megbecsülésével szemben. De máskülönben módszere történetellenes, mert
nem a magyar forrásokból és az egykori európai viszonyokból veszi
mértékét, hanem egy világtörténeti analogiából, melynek
alkalmazhatóságát a magyar történetre nem mutatja ki.
Általában a világtörténeti analogiák s a korabeli viszonyok
egybevetéséből meríti több magyar történeti eszméjét kivált pályája
elején és az ily úton nyert eredményekhez sokáig ragaszkodik. De később
Széchenyi magyar történetírókat is olvasott s mindinkább mélyítette
eszméit a magyar történet egyes korszakairól. Olvasgatta – amennyire
utána járhattunk – Virág Benedek, Feszler, Péczely munkáit, majd Jászai
Pál monographiájának füzeteit s nézegette a _Corpus Juris_t. Forrásokat
nem igen olvasott, ezek közül talán csak a Martinovics-pör iratait
forgatta. Nem sokra becsülte a részletekben való jártasságot, inkább a
korszakok nagy jellemvonásait és tanuságát kereste, de néha a
részletekre nézve is meglepően találó észrevételei vannak.
Magyar történeti felfogásának ez általános jellemzését igazolhatjuk és
kiegészíthetjük az egyes korokra vonatkozó eszméinek áttekintésével.
A pogánykori magyarokra a scythák, a tatárok, a baskirok szokásait
ruházza. «A scythák minden jó tulajdonuk mellett» – úgy mond[104] –
«nyugalomban az állatoktól nem igen különbözőleg éltek, fellázítva pedig
nem alkotás, hanem csak rombolás által ismertették meg magokat… így a
régi Teuto s Scytha csak rossz példája a szabadságnak». «Keleti
származású elődeink» – mondja máskor[105] – magasan állottak a szépnem
felett, míg ez az emberiség jogaiból kizárva csak oly helyt foglalt,
milyenen durva nemzetek közt szokott állni a nő». A baskirok és tatárok
módszerének nevezi azt, hogy a fővezérek két, három annyi népet
csődítettek össze, mint a mennyire szükség volna, mert mindig
számítottak arra, hogy sokan elmaradnak vagy megfutamodnak. Hajdani honi
dandáraink ez elve szerint – úgy mond – sokszor nem is győztünk, mikor
győznünk kellett volna, vagy az elődök «kétszeresen ontott vére» fizette
meg a diadalt.[106]
Ez a jellemrajz élénken emlékeztet Gibbonnak a szittyákról s hunokról
írt lapjaira.[107] Széchenyinek szüksége volt e kedvezőtlen néprajzi
vonásokra, mert a szittya hibáknak üldözését élete egyik legfőbb
feladatának tekintette. A fajsajátságok fennmaradásáról erősen meg volt
győződve. Kortársainak egyes szokásai minduntalan emlékeztették
Scythiára. «A havat ott hagyják a legélénkebb úton» – írja egyik
levelében – «ez már valóban igen-igen is scythiai szagú».[108] A honi
fegyelmetlenséget s erőpazarlást gúnyolja és csapkodja a tatár vagy
baskir tömegtaktikának emlegetésével.[109] Általában úgy látja, hogy a
szabadságot még a XIX. században is szittya-tatár nódon fogjuk fel. «A
magyar nagyobb része» – úgy mond – «soha tisztán fel nem fogván a
polgári szabadság szellemét, mely szoros fék s innen eredő szoros rend
nélkül nemcsak nem létezhetik, de nem is képzelhető, a szabadságot
mindig valami farkas függetlenséggel keveri össze, s ekkép ezen tatár
felfogásánál fogva, melyhez képest jóformán tatár maradt is eddigelé
institutióival együtt vérének némelyeit, kik valamint mai időben, úgy
régibb korban is szünetlenül compromittálták legszentebb ügyeinket, soha
nem akarta kellő fékbe szorítani s kellő rendben tartani.»[110]
Másutt a honfoglaló ősök erényeinek fenmaradását is hibájául róvta fel a
korabeli nemzedéknek:
«Fallaciája vérünknek», – így szólt, – «hogy t. i. merész bátorsággal,
erőltetéssel legbiztosabban arathatni sikert, igen elérthető és azért
általján véve igen is megbocsátható, mert nemcsak hazát szereztünk e
modorral, mely szerint kis erővel, de váltigi lelkesedéssel vajmi
sokszor megriasztánk, megbirtunk aránylag nagy erőt»… «köztünk vajmi
sokan» – úgy mond máskor – «elődeink egykori hazafoglalási modorában
hisznek nemzetiséget is tűzzel-vassal terjeszthetni».[111]
Széchenyi annyira szereti a nemzeti hibáknak történeti megvilágítását,
hogy e példákban az ellenmondást észre sem veszi. Amott a nagy tömegek
erőfecsérlő taktikája, itt a kis csapat győzelme aránylag nagy erőn.
Mert amott Széchenyi a világtörténeti analogia után indult, itt pedig a
magyar történetírók után beszélt.
Nem is akarja a scythát kiüldözni a magyarból, hiszen szerinte a
honfoglaláskor «Hunnia határai közt termett maroknyi nép az élet
legszebb bimbóit hordá keblében».[112]
Széchenyinek minden reménye, politikájának minden számítása és aggodalma
azon a terven alapszik, hogy a nép ősi mivoltában, csak szenvedélyei
salakjaitól tisztulva fejlődjék ki, mert «nemzetünknek van fentartva
azon éjszakázsiai nemzetségeknek civilisatiói képviselőjét játszani itt
occidensben, mely nemzetségektől Oriensben vevé eredetét».[113]
De ez a szerep csak a nagyon távoli jövőnek van fentartva. Az első
királyok alatt a magyar nemzet még a fejlődés «alacsony lépcsőjén
állott».[114]
Szent László idejében a «szebb jövendőnek szép előjelei s villám
csillanatú jelenései» látszanak.»[115] De e jelenések hamar elmulnak. A
Magna Charta s az arany bulla hasonlósága oly meglepő és a két ország
fejlődése közt mégis mérhetetlenül nagy a különbség.[116] Az
elmaradottság egyik okát abban találja, hogy «a latin csinosodás, mely
kiemelt egykori durvaságunkból» egy új felekezetet teremtett, idegen
műveltségű társadalmat, mely úgyszólván a kolostorokba szorul, míg az
élő nemzetnek nagy része buta tudatlanságban tespede. Elismeri ugyan,
hogy «a középkor újra nemzetülő népei is azon egyedüli forrásból
merítének tudományt;»[117] de nem igen kutatja, miért nem volt azoknak
is oly hatalmas gát a latin nyelv, mint a magyarnak.
Szerencsétlenebb fejlődésünk egy másik okát élénkebb történeti érzékkel
emeli ki, midőn azt mondja, hogy «a mindent sarkaiból kidönteni sóvárgó
felekezet, mely Kupa ideje óta nyiltan vagy lappangva, de mindig dúlt a
szerencsétlen hazán».[118] Már az Árpádok korára is vonatkozik
egyházpolitikai visszapillantása, mely elégültséggel tölti el. «Az
apostoli magyar király mindig megtudta constitutionalis nemzetével óvni
magát Rómának suprematiájától; a Főméltóságú Clerus status in statu
sohasem volt».[119] De általán skeptikus hangulattal nézi az Árpádok
korát; «rákféle enthusiasmusnak» nevezi a felfogást, mely azt hirdeti,
«hogy Szt. István volt a legbölcsebb országalapító s a magyar alkotta a
legelső boszorkány elleni törvényt».[120]
Itt skepticismusának s ösztönszerű éleslátásának értékes eredményét
látjuk. Horvát Mihály harmincz évvel Széchenyi után is azt irja, hogy a
boszorkányokra vonatkozó törvények «Kálmán előitéletes korát messze
túlhaladó, mívelt szellemére mutatnak». Ez az, mit Széchenyi már
1841-ben nem akart elhinni, noha bővebb magyarázatba nem bocsátkozik.
Nagy Lajos és Mátyás korában is csak a Nagyság «előjeleit» s
«villanatait» látja.[121] Midőn figyelmeztették egyes jelenségekre,
melyek «az akkori időhöz képest» jelentékenyek, hamar készen volt
válasza. «Az egész nem a Nagyság ideje» – úgy mond – «más nemzetek
legalább, mint valahai magasságunk egyedüli igazságos bírái, ily
magunkat tömjénező nagyságról mit sem tudnak».[122] Itt van fő akadálya
történeti felfogása teljes kifejlésének. Az ő világtörténeti rendszere
szerint az a kor, «melynek néhány privilegiáltja váraiban alig élvezett
annyi életkellemet, mint most több vidéken a kalibában lakó szántóvető»,
nem volt a nagyság kora[123] Smith és Bentham tanítása szerint, már
pedig Nagy Lajos és Mátyás is csak a középkor gyermekei voltak. De nem
marad meg e sekély általánosítás mellett. A magyar történet egyik
leglényegesebb problemáját érinti, midőn régi nagy királyaink
politikáját birálja: «Nemzetünk szép és dicső fejedelmei között alig
volt egy, tán a szentek, tán maga Corvin sem, ki idegen dajka, idegen
nevelő, idegen útmutató és idegen tanácsok használata mellett – mit
méltánylani kell – egyúttal idegen vért és kivált idegen nedvet nem
iparkodott volna minden módon s ekkép nem mindig czélszerűen, nemzeti
még igen gyenge és idomtalan elemünkbe vegyíteni; – vajon melyik az a
magyar fejedelem, ki a magyar eredeti sajátságára állította volna annak
polgári kifejlését… azon főnöknek, ki magyar szellemben fejtené ki
nemzetének erejét s azt a törvények korlátai közt szigorú kézzel tartva,
azzal nagyszerűt, állandót és a nemzethez illőt vinne ki: az ily
főnöknek lapja nemzeti évrajzainkban még mindig üresen áll».[124]
Szóval, Széchenyi szerint a régi nagy magyar királyok dicséretére válik
ugyan, hogy az idegen culturának utat nyitottak az országba, de alig
pótolható hibájok az, hogy elmulasztották megteremteni a sajátos magyar
cultura alapján kifejlett erős nemzeti államot.
Széchenyi a törvénykönyv és a régi történetirodalom latin nyelve után
következtetve idegenebbnek képzeli a középkori közéletet, mint aminő
volt. Nem veszi figyelembe azt sem, hogy az újkor küszöbén, a midőn
elérkezett az erős nemzeti állam megteremtésének ideje, a nagy nemzeti
királyok kihalnak. De Széchenyi mégis az idézett sorokban történeti
fejlődésünk nagy hézagát fedi fel és azt is érzi, hogy e hézagért nem
egyesek, hanem a nemzet is felelős, mely a középkorból nem úgy került
ki, mint a nagy európai nemzetek. «Lovagiság» – úgy mond – «a szó valódi
tiszta értelmében eddigelé nem is tartozott a magyarnak különösen kitünő
tulajdonához, a magyar ázsiai s tán még egy kissé pogány lényegénél
fogva, mindig összekeverte annak integrans kellékeit és soha egészen
felfogni nem volt képes, mikép párosulhat vitézség szelidséggel, a szó
legszentebb megtartása hadi csellel, engedelmesség győzedelmi
tehetséggel, a szép nemnek bálványozása szeplőtlen viselettel, s így
tovább, férfiúi méltóságának és tekintélyének csorbítása nélkül,
ugyanazon egy személyben össze».[125] Ez erélyesen jellemző szavakkal
Széchenyi azt a tényt fejezte ki, hogy a lovagi és keresztyén szellemnek
a magyarra nem volt oly mély hatása, mint a nagy európai nemzetekre.
Feltünő itt is Széchenyiben az a kettősség, hogy az elméletben lenézett
középkort értékes elemeiben mennyire megbecsüli. Sokszor tör ki belőle
ösztönszerű vonzalma a magyar középkor iránt is. Midőn 1830-ban az
Ujlakiak hajdani székhelyét látja, oly elegikus érzéssel emlékszik a
régi dicsőségre, mint akár a korabeli költők.[126] Úgy látszik, hogy
Mátyás 1486. LXIV. czikkére czéloz, midőn azt mondja, hogy
«törvénykönyvünk nyilván bizonyítja a nemességnek egykori részvételét a
házi és országgyűlési terhekben,»[127] pedig úgy mond, «e fiatalsági
korban tán többet szolgált a hazának a nemes, mint a pór».[128] Mátyást
talán legjobban szereti a régi királyok közül. «Mátyás nincs többé» –
úgy mond – s tán kár, mert ez jó ránczba tudta szedni a magyart». «Sokan
azt hiszik» – mondja később – «és az annyira igazságos Mátyás fejedelem
meg nagybátyja Szilágyi is ezen véleményben látszottak lenni, hogy
bizony a magyar csak azt szereti, ki neki parancsolni tud és egyedül
annak hódol, a kitül fél.»[129] Az _Önismeretben_ is menti Mátyás
önkényét: «Corvin zsarnok, de okos és jó szivű, a nemzethez hű zsarnok
volt».[130]
De a 40,000 tanulónak szánt budai egyetem tervét Széchenyi kételkedve
emlegeti,[131] ép úgy, mint Kálmán felvilágosultságát.
A Hunyadi-kornak annyiszor hangoztatott dicsőségét, a «magyarságot, mint
a keresztyénség védfalát», Széchenyi csak egyszer hirdeti büszkén s
akkor is a márcziusi napok lelkesedésének hatása alatt.[132] Gúnyosan
czéloz Verbőczy egyoldalú jogászságára, elitéli Tomori «rögtönzését» és
Zápolya visszavonását. «Önámítás vezet a mohácsi vészre», úgy mond.[133]
A Habsburgok kora különösen gazdag forrása Széchenyi történeti
reflexióinak. A vallási viták korát nem szereti, hálát ád az égnek, hogy
elhagyott «a hitbeli viszálkodás ördöge». Vallásos érzése s philosophiai
műveltsége egyaránt erősítették benne a türelem érzését, semmiben sem
akarta csorbítani a szabadságnak azt a teljességét, melyet a bécsi és a
linczi békék biztosítottak a protestánsoknak.[134] A XVI-ik századi
katonai dicsőségünket «Zrinyi fényes végének» említésével példázza, de
szomorúan kérdi, hogy ki ismeri ezt külföldön? E kérdés különösnek
látszik, de tudnunk kell, hogy Széchenyi igen nagy jelentőséget
tulajdonított a magyar történet s politika külföldi hírének s azt is
számba kell vennünk, hogy Voltaire idézett könyve nem említi Zrinyi
végét. Széchenyi tudja azt, hogy a török «szorított és zsibbasztott»
bennünket. De megjegyzi azt is, hogy nem a «török járma alacsonyítá le
nemzetiségünk természetét, mert tudva van, hogy a honunkban
zsarnokoskodott sok basa magyarul szólt».[135]
A Habsburgok uralmának is csak részben tulajdonítja nemzeti erőnk
hanyatlását. Ismeri a Habsburg-házból való uralkodók trónra jutásának
szükségességét, mert a «magyar akár csekély száma, akár vidéki helyzete,
vagy egyezni soha sem tudó szelleménél fogva csak más hatalommal
léphetett szövetségbe».[136] A Habsburg-házzal való összeköttetésnek
köszönhetjük, hogy «Hunnia annyi viszontagság közt, t. i. csekély szám,
mostoha s tengerpart nélküli helyzete stb. szóval a természet és sorsnak
annyi mostohasági közt mégis él, s egy szebb jövendőnek s erősb életnek
bimbóját hordja keblében».[137] De ez összeköttetés végzetes
következményeivel is foglalkozik. A százados vitának igazi okát ritka
tömörséggel fejti ki e szavaiban: «Az udvar s nemzetközti bizatlankodás
valódi oka nem rejtezett-e legfőkép s mindig abban: hogy a nemzet
önelolvadásától mindig rettege, s meghalni irtózott; az udvar ellenben
szerencsétlen látásában azt képzelé: az erős és maga sajátságában
kifejlett magyar veszedelmes».[138] Széchenyi egyik párttal sem tart.
Megbélyegzi az előkelő magyarokat, kik «elszédítve az udvari fénytől,
elfelejték a szegény hont», de a nemzeti ellenállás «hősebb keblű, s
nemesebb lelkű» vezéreit is keserű szavakkal feddi, mert «elég mélység
nélkül, honunk legszebb érdekeit, a visszahatás természetesen
bekövetkező törvénye szerint véres sebekkel megrakák».[139] A kuruczokat
politikai hangulatának változása szerint gyakran élesebb gúnynyal is
birálta,[140] de méltányolni is tudja a nemzeti ellenállás jelentőségét.
Midőn a _Hitel_ megjelenése után, Cziráky szemrehányó czélzattal
figyelmezteti Széchenyit, hogy Pál érsek annak idején mily szavakat
intézett Leopoldhoz, a _Hitel_ aulikusnak hiresztelt szerzője hálát ad
az istennek, hogy elődje ily szabadon és erősen beszélt.[141] Később, a
heves ellenzéki szellemmel vívott harczai közepett is a nemzeti
ellenállás híveinek szép és igaz apologiáját írja meg; «hogy
constitutionalis kis bárkánk eddigelé nem merült el, s pedig szünetlen
hegyettünk tornyosuló szláv, török és germán absolut dagályok közt nem
merült annyi századok óta el, azt, hogy magyarok és még szabadok
vagyunk, a bennünk rejlő élet mellett egyedül azon hűknek köszönhetjük,
és azért üdv és áldás nevökre, kik nem akartak, nem tudtak egyebek
lenni, mint szabad magyarok s kik ekkép, mert se nemzeti, se alkotmányos
téren haladni nem lehetett, népünk nemtőjében bízva s jobb időket várva,
szigorú s megtörhetetlen ellenzéket képeztek inkább, mintsem hogy
hasonlag más népekhez, vérünket nemzetiség és szabadság melletti, sőt
elleni utakon engedték volna elsodortatni».[142] Kiegészíti e gondolatot
Erdély történeti szerepének dicsérete: «Erdély» – irja Széchenyi –
«tartá fenn eddig nemzetiségünk szellemét leginkább; Erdély hölgye nem
szégyellette magyar létét; Erdély fejté ki szebb társalkodás kellemei
által eredetünk sajátságát; és annyi visszaemlékezések varázsolnak
minden hű magyart, ki korcs lenni nem tud, Erdély mult
történetébe».[143] Elég a nemzeti ellenállás korának ez apologiájára
mutatnunk – minden egyéb mellőzésével – hogy megitélhessük, mennyiben
volt Széchenyi előtt «idegen föld» a magyar közjog és történet – mint
Beöthy Ákos hirdette.
A karloviczi béke után következő kornak, Széchenyi szerint, fő
jellemvonása az, hogy «túlzólag engedődztünk a dolce far niente
lélekgyilkoló kéjeibe».[144]
A pragmatica sanctiót – Széchenyi nem «holt szavaiból», de gyakorlati
kövtekezményeiből ítélte meg. Szerinte ez a törvény szoros,
«inalterabilis» kapcsolatba hozta Magyarországot Ausztriával. «Ha
eszünkön járunk és hivatásunkat felismerjük, e kapcsolat következtében
Ausztria régi «nagyhatalmi állása előnyeinek mi vagyunk az
örökösei».[145]
A magyar történet kevés jelenetéről beszél Széchenyi annyi hévvel, mint
arról, «midőn az ország összesereglett rendei Mária Terézia királyjok
védelmére igaz magyar szabad ember s hív jobbágy érzésével kardot
rántottak s a sebes hírnél is előbb Berlinben termett hős Hadik». E
felbuzdulást is a «szebb jövendőnek szép előjelei és villámcsillanatú
jelenései» közé sorolja.[146] «1741-ben» – mondja másutt – «sugárzott
legutoljára a régi magyar szellem valódi eredetiségében, vérünk
meglehetős volt, de elfajzásnak fordult».[147]
Már az elfajzás korának tekintette Mária Terézia uralkodásának
alkotmányosabb felét is, melyet akkor sokan dicsőítettek. De Széchenyi
szerint akkor «a magyarság ez egyedüli életszikránk» közel volt a
megsemmisüléshez.[148] «Nem a német sülyeszté latinba a magyart, mert
azt másutt sem alkalmazta; de a magyar maga taszítá le anyanyelvét a
selejtesség közé» – a konyhába, az istállóba.»[149] A nemzetnek egy
osztálya okozta e sülyedést, «mely se nemzetiségre, se alkotmányra nem
tart: s némi kis álfényért, minden nemzeti zománczából magát
kivetkeztetni mindig paratissimus et obsequentissimus».[150] De
fejedelmeink is hibáztak. Mária Terézia jó szivében, tiszta czéljaiban
senki sem kételkedhetik. «És mégis visszásan használtatott a magyar
nemzet kifejtésére az ő kora, mert nem méltányolván a magyar zománczot,
mindent elkövetett annak elolvasztására… anyáskodó kormányunk
szükségképi következménye volt» a faj romlása.[151] II. József
«halhatatlan bölcs volt, ki az emberiségnek és a lelki szabadságnak
emelt oltárt, de szerencsétlenségünkre nem volt egyszersmind rokona a
nemzetiség angyalának is, és soha nem látta azon kincset, melyet
Magyarországban birt».[152] Ez ugyan másrészt szerencsénk is volt. Mert
míg Mária Terézia alatt ez a ritkán egyetértő nemzet «egyesült az
elalvásban»,[153] II. József rendelései felriaszták szenderéből a magyar
hont s csakhamar oly írókkal dicsekheténk, kik méltók egész Európában
ismertetni.[154] Az irodalom hatása a közéletre nem mutatkozott
mindjárt. 1790 előtt úgy látszott, mintha ki lettünk volna törülve a
nemzetek sorából.[155] Az előkelők gyermekei nem tanultak magyarul.[156]
1790-et említjük, mint újjászületésünk korszakát, de ekkor csak
fellobbant kissé a nemzeti élet.[157] A deputationalis munkák után
itélve, az akkori nemzedék felette jól érezte a gyökeres javítás
szükségét,[158] de évtizedeken át a magyar még sem birta magát se
«törvényei, se szokásai, de még csak nyelve körül sem» gyökeres
javításra elhatározni.[159] S így bár nem tagadhatni, hogy Magyarország
Mária Terézia s II. József korában «a családi viszonyok nemesb
elrendezése s az anyagi javak tekintetében a régibb zavarhoz képest
kimondhatatlan előmenetelt tesz»,[160] a nemzeti szellem tespedése miatt
a magyar faj ereje hanyatlott s innen van az, hogy «a nemzet virága mely
egykor mindent, csak félni nem tudott, a régi Győr falai alatt, remegő
napolitánok elől csuful megszaladott».[161] A tizenkilenczedik században
egész a harminczas évekig a magyar test meg nem holt létét úgyszólván
csak végvonaglatokkal bizonyítja be».[162]
Ime, Széchenyi munkáiból egy magyar történetphilosophia körvonalai
emelkednek ki a figyelmes olvasó előtt. Felfogásának hiányain meglátszik
a XVIII. század tanítványa, ki hamar általánosít, nem elég módszeresen
megállapított analógiák és általános tételek után ítél, de hány kortársa
vetekedhetett vele éleslátásra s a felfogás mélységére.
Van Széchenyinek még egy igen nevezetes történeti eszméje, mely szoros
kapcsolatban van politikája alapgondolatával.