Összefoglalva a mondottakat, megállapítottuk, hogy Deák a kiegyezés
megkötésekor nem akart többet kicsikarni az uralkodótól a hadügyi
kérdésekben, mert ezt a módszert gyöngédtelennek és czélszerűtlennek
hitte. Nem akarta tenni ezt azért sem, mert tekintve a multakat és
politikai helyzetünket, az elért eredményeket elégségeseknek és
viszonyainkhoz illőknek találta. Deák nyilatkozataiból és hallgatásából
világosan következik, hogy a mai gyakorlat helyesen értelmezi az 1867:
XII. t.-cz. 11. §-át. Deák az 1867-es törvényt egyezménynek mondotta, e
törvényt a százados közjogi viták végleges megoldásának tekintette s meg
nem határozható időkig ragaszkodni kivánt a kiegyezési törvénynek még a
betűjéhez is. Annak nyirbálását és aláásását a fejlesztés czímén a
nemzet becsületével össze nem férő és különben is káros eljárásnak
tartotta. Deák a parlamenti többség jogának föltétlen érvényesítését
hirdette s az 1848 és 1867-diki törvényeket úgy magyarázta, hogy a
költségvetésnek kellő időben való megszavazása nemcsak joga, hanem
kötelessége is a törvényhozásnak.
Mindezt nem hozzávetésekből, hanem Deák félre nem érthető
nyilatkozataiból következtettük.
A mai közvéleményt vagy legalább a közvéleménynek hangosan nyilatkozó
részét, nagy távolság választja el Deák e fölfogásától.
E távolságot úgy szokták némelyek magyarázni, hogy Deák kora és a mi
korunk közt nagy a különbség. Az olasz és német egység megalapítása óta
Európaszerte, így szokás mondani, a nemzeti érzés a rajongás oly fokára
emelkedett, mely jelentékenyen magasabb az 1867 táján vezető férfiak
nemzeti érzésének hőfokánál.
A magyarázatban van valami igazság igen nagy tévedéssel vegyítve. Az
európai hatások megállapítása tekintetében sem pontos a magyarázat,
kivált ha Deák pályájára tekintünk. Deák a harminczas években a
hadügyben elérhető «nemzeti vívmányok» iránt fogékonyabb volt, mint
1867-ben. Pedig Lajos Fülöp kora Európaszerte inkább kedvezett a népeket
egyesítő liberalismusnak, semmint a népeket elválasztó nemzetiségi
érzésnek. 1867-ben pedig, III. Napoleon korában, az olasz és német
egység kialakulása idején a nemzeti érzés hevesebben nyilvánult, mint a
harminczas években.
Deák politikai eszméin érezhető ugyan az európai áramlatok hatása, de
nemzeti érzése nem e hatások szerint igazodott, hanem lelkének mindig
eleven forrásaiból táplálkozott.
Ezért merjük mondani, hogy Deák nem hódolt volna a mai európai
áramlatnak s megmaradt volna hazafinak, míg mi, az igaz, hogy
chauvinisták lettünk. Sőt mi több, most már _sovének_ vagyunk s azt
hirdetjük, hogy ilyen az igaz magyar hazafi. De ez a betű-magyarosítás
nem sokat használt, a fogalom épen oly idegen e földön, mint maga a szó.
A XIX. század legnagyobb magyar államférfiai, Széchenyi, Deák, Kossuth
nem voltak chauvinisták, bár alig képzelhető rajongóbb nemzeti érzés,
mint az, mely lelköket hevítette. A chauvinismus elterjedésének egyik
okát épen abban a különben örvendetes körülményben keressük, hogy igen
sok elmagyarosodott idegen vesz részt a nemzeti életben. Nem mondjuk,
hogy hazafi és chauvinista tökéletesen ellentétes fogalmak, de mégis
lényeges a különbség köztök. A chauvin a külsőséget szereti; egy lobogó,
egy nemzeti színű szalag lelkes izgalomba hozza; a hazafi a külsőnek
csak akkor örül, ha valami lényeges értéknek a kifejezője. A chauvin
csak a zajos, a föltünő dicsőséget szereti, az iránt a csendes s lassú
munka iránt, melyet a hazafi végez, hogy a sikert előkészítse, a
chauvinnek nincs sok érzéke. A chauvin szenvedélyesen gyűlöl s rendkívül
türelmetlen, a hazafi jobban szereti hazáját, semmint gyűlölné
ellenségeit. Innen van, hogy a chauvinismus visszariasztja az idegent,
az igaz hazafiságnak pedig igen nagy a vonzó ereje. A chauvin mindent
koczkáztat, csak hiúsága érdekeit nem s öntudatlanságában vagy
könnyelműségből a leghamarabb magát a hazát koczkáztatja; a hazafi
aggodalmakkal telve óvatos s legelőször is a maga nyugalmát és
népszerűségét koczkáztatja. A chauvinista nem ismeri önmagát s nem
akarja nyugodt, tiszta pillantással nézni hazája multját, jelenét és
jövőjét; a hazafi bármily kellemetlen érzések fogják is el, csalódás
nélkül akarja látni a nemzet történetét, s helyzetét a többi nemzetek
közt.
A nemzeti érzésnek ezt az árnyalatát bámulatos erővel fejezi ki Deák
1839-diki beszédében: «Ne nehezítsék a főrendek állásunkat» – így szólt
– «sőt inkább segítsenek bennünket legszentebb kötelességünk
teljesítésében. Hiszen ők is e hazának gyermekei; tudják ők, kik a
külföldet s más nemzetek állását, dicsőségét és kényelmét jobban
ismerik, mint mi, hogy a magyarnak hazaszeretetét sem a multak lelkesítő
emlékezete, sem a hiúság, sem az önzés nem támogatják annyira, mint más
nemzetekét. A hatalmas Rómának és a szabad Görögországnak szabad
polgárai lelkesedést meríthettek hazájok történeteiből; büszkék valának
nemzetök nagyságában és dicsőségében s érezték, hogy az ő hazájok a
legjobb, a legboldogítóbb. A franczia, az angol szintén lelkesedve
tekintenek vissza történeteikre, s szintén érzik, hogy Európában nincsen
haza, mely nekik annyi kényelmet, annyi szabadságot, annyi biztosságot
nyujtana, mint a magoké. A lángkeblű olaszt földúlt szabadsága romjai
közt a classikai hajdankor tüze lelkesíti; az oroszt legalább hazájának
óriási nagysága emeli. De a magyarnak mindezekből igen kevés jutott;
történeteink csak átok szülte viszálykodásokra, csak életért és
megmaradásért vívott véres harczokra mutatnak; kevés azokban a polgári
erényeknek tiszta példája, kevés a fénypont, mely forró önérzettel
keblünket emelje. Hiúság nem kecsegtethet bennünket, mert hisz Európa
alig tudja létezésünket, s Afrikának számos coloniái talán
ismeretesebbek más nemzeteknél, mint honunk, melyet Ausztria termékeny,
de műveletlen coloniájának tekint a külföld. Jelenünk nem fényes s nem
annyira boldogító, hogy e részben más nemzetekkel vetélkedhetnénk.
Jövendőnk Isten kezében van, de hogy igen fényes kilátásokat igérne, azt
elhinni csakugyan optimismus kell, ámbár a jelennél jobbat nem remélnünk
lehetetlen. S mégis van az embernek keblében egy tiszta forró érzés,
mely mindezen segítségek nélkül buzgón ragaszkodik a hazához, s nem
tartom jó embernek, nem tartom magyarnak, ki e szegény, e nyomorult
szegény, szenvedő hazát jobban ne szeretné, mint akármely fényes
országát Európának».[63] Ime Eötvös _Búcsúja_ prózában! A chauvinista
nem ismeri a hazafi érzés ez elégikus mélységét, nem emelkedhetik ily
hazafias stoicismusig, hanem hamisan ideálizáló fénynyel vonja be
nemzete történetét s fölületes hevében a maga nemzetét az elsőnek
hirdeti a nemzetek közt. A chauvinismus franczia eredetű, a francziák
politikai nagyságuk hanyatlásával lakoltak azért, hogy átengedték
magokat e hiú érzés mámorító hatásának. Más nagy nemzetek kevesebbet
szenvedtek chauvinismusuk miatt. Erélyöket még fokozta a nagy izgalom s
edzett szervezetök kibirta a láz hatását.
De kisebb nemzeteket halálos veszedelemmel fenyeget ez a divatos
betegség, nem épen physikai halállal, hiszen a nemzetek többnyire nem
úgy halnak ki, mint az egyes emberek. Nemzeti halálnak kezdete lehet az
is, ha tesped a nemzeti élet, ha ennek csak zajongó nyilatkozását
halljuk s nem érezzük igazi erélyét s igazi haladását. Nincs e
betegségnek jobb orvossága, mint az önismeretben és szerénységben
gyökerező hazafiságnak éltető ereje, melyet nagyjaink s köztök különösen
Deák műveinek, pályájának s beszédeinek igazi ismeretéből meríthetünk.