Egy azonban bizonyos; az obstructiót kizárta Deák azon alkotmányos
eszközök sorából, melyekkel nemzeti vívmányokért küzdeni illik és
szabad. Egy képviselőnek nem rég még arra is volt bátorsága, hogy Deák
szellemét idézze föl az obstructio jogosságának igazolására. Mennyire
sajnáljuk, hogy az idézés nem sikerült. Mennyire sajnáljuk, hogy nem
hallottuk Deák fölséges haragjának menyköveit csattogni. Magyarország
szégyene, kára most kisebb volna és sok mondva csinált nagyság omlott
volna semmisége hamvába.
Deák valóban kezdett valami obstructio-féle küzdelmet az 1839-iki
országgyűlésen, de nem a többség, hanem az alkotmányszegő kormány ellen.
Nem is szólunk arról, hogy mik voltak e küzdelem eszközei, csakis azt
óhajtjuk kiemelni. hogy Deák a parlamenti többség előtt mindig és minden
körülmények közt meghajolt.
A többség akaratának érvényesülése Deák szerint az alkotmányjog egyik
sarkalatos tétele.
Hallgassuk meg csak, hogy mit tanított erről egész életén át.
Az 1835-iki január 2-iki kerületi gyűlésen így szólt: «Minő szavakkal
élt a personalis, minőkkel nem élt, azzal én nem törődöm, mert minket a
personalis szavai oly kevéssé köteleznek, mint akármely egyes követ
kijelentése. Itt csak a többség végez, csak a többség kötelez… egyebet
nem kivánok, mint azt, hogy a mi a királyi resolutióban ennen
értelmünkkel megegyezőleg benfoglaltatik, épen azért igtattassék
törvénybe, mert a többség a kir. választ elfogadta». Az 1839 június
10-iki kerületi ülésen, midőn a Ráday-ügyről volt szó, Deák a tudósítás
szerint így végezte beszédét. A sérelem orvoslására nézve úgy
nyilatkozott, hogy a míg a pesti sérelem eldöntve nem lészen, semmi más
tárgyba ereszkedni nem akar; de ha a többség által ezen kivánatától
elmozdíttatnék, akkor is szükségesnek látja a föliratot…»
Tehát épen akkor, midőn Deák a mai nyelven szólva «bejelenti az
obstructiót»,[52] egyszersmind kimondja, hogy a többség által
elmozdítható kivánatától vagy is obstruálni csakis a többséggel, a
többség határozata alapján akar.
Még jelentékenyebb e tekintetben Deák Ferencz 1839-diki nyilatkozata,
midőn arról volt szó, hogy a városi követek nem akarták elfogadni a
választást a katonai szükséget tudakozó küldöttségbe, mert kilencz tag
helyett, a hogy ők kivánták, csak hatot választottak a rendek. A
november 27-diki országos ülésen Deák erről így szólt: «Azon fenyegetés,
hogy ha a királyi városok kivánsága el nem fogadtatik, a küldöttségben
meg nem jelennek, nem látja mi alapon nyugszik és hova czéloz, mivel ha
nekiek itt azt mondani lehet, ugyanezt mondhatják minden törvénynél,
akkor pedig azon anomalia keletkezik, hogy lehet kisebb szám, melynek
ellenszegülése elégséges a többség határozatának megakasztására. Ily
anomaliát képeztek ugyan a rómaiak idejében a «Tribuni Plebis»-ek, de
Magyarországban Tribuni Plebiseket nem ismerünk».[53]
Deák nem sejtette, hogy ez intézmény egykor állandóvá lesz a magyar
parlamentben s hogy akadni fognak magyar államférfiak, kik megalkudnak a
tribunusok gőgjével.
«Alkotmányos nemzeteknél, hol csak a többség határoz» – így kezdődik
Deák 1840-diki követjelentésének egyik mondata.[54]
A többség e föltétlen jogát tiszteli mint minister is az 1848-diki pesti
országgyűlésen.
«Igen sokszor lehet a ministerium részes fél» – mondja Deák a július
8-diki ülésen – «a ház pedig soha sem. A ház fölötte áll minden
hatalomnak, az fél nem lehet, mert a ház többsége előtt minden félnek el
kell enyészni».[55]
A többség akaratának tisztelete újra meg újra visszatérő vezérgondolata
Deák alkotmányos pályájának. 1861 június 4-diki nagy beszédében is
olvassuk, hogy «a többség akarata fog határozni». A határozati és
fölirati pártok bizottságának 1861 július 23-diki értekezletén Deák
kijelentette, hogy «kész lett volna, ha a zárt ülésben a határozat
mellett nyilatkozik a többség, a nyilt ülésben kijelenteni, hogy
föliratot óhajtott, de aláveti magát a többségnek és határozatra
szavaz».[56]
Deák tehát annyira ment a parlamenti többség akaratának tiszteletében,
hogy saját jobb meggyőződését is hajlandó volt alárendelni annak.
Deák tehát nem félt attól, hogy lesz valaha absolut kormány, mely a
parlamenti többséget az alkotmány elkobzására fogja fölhasználni. Nem
félt ettől az eshetőségtől, mert tapasztalta, hogy ily czélból az
absolut kormányok nem szoktak összehívni országgyűlést. Országgyűlés
nélkül kényelmesebben kobozhatnak el alkotmányos jogokat. De ha mégis
eszébe jutna valaha absolut kormánynak e furcsa vállalkozás, a magyar
történet legszomorúbb lapjai sem jogosítanak föl bennünket arra a
véleményre, hogy lehet még egykor magyar parlamenti többség, mely
megszavazná az alkotmány elkobzását.
A többség jogának föltétlen tiszteletén kívül Deák még más
obstructióellenes elvet is hirdetett.
Az obstructiónak erős vára az 1848: IV. t.-cz. 6. §-a. A kiegyezés
előkészítésekor több előrelátó államférfiú kifejezte aggodalmát e §
intézkedése miatt.
Gróf Apponyi György egy 1862-diki emlékiratában azt mondja, hogy
változtatni kell e §-t, mert «a magyar országgyűlés föloszlatása, a mi a
koronának el nem vitázható joga, nem tehető függővé a költségvetés
megszavazásától».[57]
Midőn az 1867-diki bécsi közös értekezleten Belcredi azt kérdezte
Andrássytól, hogy mit tenne, ha minister volna és a közösügyi
bizottságnak javaslata tárgyában kisebbségbe jutna: föloszlatná-e a
jelen országgyűlést? Andrássy azt válaszolta, hogy «igen is föloszlatná,
noha még nincsen eltörölve azon lehetetlen törvény, a mely szerint addig
föl nem oszlatható az országgyűlés, míg az évi költségvetés megszavazva
nincs».[58]
A főrendiháznak 1866 deczember 19-diki ülésén gróf Cziráky János
veszedelmesnek nyilatkoztatta az 1848. törvénynek azt a paragraphusát,
«mely szerint az országgyűlést a költségvetés megszavazása előtt nem
lehet föloszlatni; ennek természetes következménye az, hogy a királyi
hatalom gyakorlata helyébe a parlamenti uralom lép, melytől a conventhez
egyedül csak egy lépés van».[59] A király is óhajtotta az 1848-diki
törvény e változtatását, mert mint az Andrássynak 1867 elején átadott
pontokban mondja: «a 6. §. majdnem megsemmisíti a királynak föloszlatási
jogát».[60]
Ez aggodalmak eloszlatása végett alkották az 1867: X. törvényczikket s a
király és Andrássy nyilatkozatai, valamint a törvényczikk világos
szövege eléggé mutatják, hogy mi volt a czélja az 1848-diki törvény e
módosításának.
1868 szeptember vége felé a körülmények kényszere miatt az a helyzet
állott elő, hogy az 1868-iki s az 1869-iki költségvetések nem voltak
megszavazva. Deák akkor indítványt nyujtott be a két évre szóló
költségvetés tárgyalására nézve. Az indítványban hivatkozott az 1848-iki
s az 1867-iki fönt említett törvényekre, melyeknek «világos rendelete
szerint minden évben az országgyűlés elé terjesztendő s megállapítandó a
következő évi költségvetés». Az indítványt szeptember 21-én beszéddel
támogatta, melyben elmondta, hogy mint fogja föl a háznak jogát a
költségvetés megszavazására. «Remélem, Magyarország nem fog jövendőben
azon eshetőségbe jutni, hogy egyszerre két évi költségvetés álljon
előtte… A költségvetés megállapítása nemcsak joga a tisztelt Háznak,
hanem kötelessége, és a mely pillanatban a megállapítás lehetővé válik,
azon pillanatban minden más mód, mint a megállapítás, alkotmányellenes.
A háznak, mondom, joga és kötelessége megállapítani a költségvetést, de
azt mondania, hogy nem állapítja meg egész az esztendő végeig és a jövő
országgyűlésig, és azon intercalaris időre is, mely a jelen országgyűlés
berekesztése és a jövő országgyűlés kezdete közt le fog folyni, a mi
hónapokat tesz, azt mondani, hogy mi erre nézve nem hozunk határozatot,
járjanak el a ministereink felelősség mellett: arra, azt hiszem,
szorosan véve alkotmányosan nincs joga a háznak».[61]
Majd 1868 november 9-én a birodalmi ministeri czímről megindított
vitában Deák így szólt: Az 1848: IV. és az 1867: X. törvényczikkek
határozottan azt rendelik, hogy minden országgyűlésen megállapítandó a
jövő évnek költségvetése. Ez az alkotmánynak annyira sarkalatos
törvénye, hogy a parlamentaris kormány, az alkotmányos élet ezen törvény
nélkül fönn nem állhat. Ha mi ezen törvény teljesítését bármi úton-módon
lehetetlenné teszszük, fölforgatjuk magunk az alkotmány egyik sarkkövét
és akkor hozunk igazán veszélyt az országra, melyet, nem tudom, mikor és
hogyan fogunk megorvosolni».[62]
Deák tehát azokból a törvényekből, melyekre az exlex előidézői
támaszkodnak, azt magyarázta ki, hogy a költségvetésnek a kellő időben
való megszavazása nemcsak joga, de kötelessége is a háznak. Mivel az ő
idejében bizonyos parlamenti módszerek még nem honosultak meg nálunk,
nem nyilatkozhatott arról, hogy miként kényszeríthető a parlament e
kötelesség teljesítésére. Ha ily eshetőséggel kell számolnia, bizonyára
megmondotta volna, hogy a hol kötelességek vannak az állam iránt, ott a
kötelességmulastókkal szemben kényszerítésről is kell gondoskodnunk.