V.

De vajon nincs-e menekvés a törvény kapcsaiból? Kötve vagyunk-e

mindörökre a 67-iki alaphoz? Sokan kérdik ezt türelmetlen hévvel. A

hatvanas és hetvenes években a kiegyezés ellenfelei e kérdésekre

egyszerű nemmel feleltek s a kiegyezést egészben véve ostromolták.

Azóta, talán a nyolczvanas évek vége óta, új ötletekkel gazdagodott a

magyar politika eszmeköre. A kiegyezés általában jó, de jobban kell

kihasználni, máskép kell értelmezni, fejleszteni kell. És a nagyobb

nyomaték kedvéért újabban azt hirdetik, hogy Deák Ferencz is így fogta

föl a kiegyezést.

A képviselőház 1903 október 3-iki ülésén egy volt Deák-párti képviselő

szerint Deák így nyilatkozott a kiegyezésről, a baloldalhoz fordulva:

«Önöknek Uraim, igazuk lehet; tökéletes ez a munka nem lehet; hiszen

emberi ész csinálmánya, tehát hibás. De azt felelem önöknek, a kik ma

elveinket megtámadják, hogy hiszen eljön az ideje, – mert egy nemzet

mindig fejlődik – a mikor önök a helyünkbe jőve, ezt az alapot

fejleszthetni fogják, mert mi az alapot teremtettük csak meg».[44] A

Deák-ünnep alkalmából a hirlapok is közöltek hasonló, Deáknak

tulajdonított nyilatkozatokat Deák kortársaitól. E kortársak közleményei

is azt akarták bizonyítani, hogy Deák meglehetősen ideiglenes, rövid

életű munkának tüntette föl a kiegyezést, melyet fejleszteni az utódok

kötelessége.

Kétségtelen, hogy Deák szerénységgel szólt a kiegyezés értékéről, hiszen

az ő műve volt. Nem is csodáljuk, hogy némelyek félreértik e

szerénységet. Ezt a becses emberi tulajdonságot a mai közélet nem igen

ismeri. Ma, midőn írók és szónokok oly szivesen kürtölik és kürtöltetik

világgá valódi vagy képzelt érdemeiket, bajos megérteni, hogy Deák nem

verte mellét minduntalan és nem hirdette legalább hetenként egyszer,

«hogy exegi monumentum». Innen csak egy ugrás van addig a gondolatig,

hogy Deák maga sem becsülte elég nagyra munkáját, hanem csak muló

episodnak vette a nemzet fejlődésében. Másrészt az így nyilatkozó

kortársak nem jól emlékeznek vagy félreértették Deákot.

Van Deáknak egy 1867-iki nyilatkozata, mely némi félreértésre adhat

alkalmat, ha nem olvassuk figyelmesen s elhallgatjuk azt, a mit Deák

később mondott e kérdésről.

Ez év őszén mondotta a képviselőházban: «Jótevője-e az a népnek, a ki

mindig azon vágyakat és reményeket emlegeti előtte, melyek még nem

teljesültek, azt pedig, a mi már megvan, kicsinyli és ócsárolja, és a

megelégedetlenség magvait szórja el? Alkotmányunk visszaállíttatott…

Van-e, a ki azt állítaná, hogy politikai állásunk, alkotmányos

törvényeink fejlesztése már be van fejezve? Hogy annak minden része

változhatatlan, hogy fejlődésben, szellemi és anyagi téren haladni többé

nem akarunk? De ha fejleszteni akarjuk törvényeinket, institutióinkat és

erőinket, annak eszközlésére tér kell, melyen mozoghassunk, és e tért

legalább visszaállították törvényeink. E téren működhetünk, e tér nélkü

pedig jogosan és törvényesen mozogni sem volnánk képesek. Helyes-e e

nyereményt semmisnek tekinteni, gyanúsítani a meglevő állapotot,

gyűlöletessé tenni azon törvényeket, melyeken állunk, s melyekből

kiindulva, tovább haladhatunk?»[45]

Itt valóban szó van politikai állásunk s alkotmányos törvényeink

fejlesztéséről, de minő kapcsolatban? Egészben véve Deák azt mondja,

hogy meg kell becsülnünk a tért, melyet nyertünk s azon állva kell

dolgoznunk erőnk tovább fejlesztésén.

Erőnk e fejlesztése eredményezheti politikai állásunk s alkotmányos

törvényeink fejlesztését is. Deák nem a közjogi alaptörvényeket említi,

hanem azokat, melyek kapcsolatban vannak anyagi s szellemi

fejlődésünkkel. De tegyük föl, hogy itt a közjogi alaptörvényekre is

gondolt, az előzményből következik, hogy a változtatást csak igen távoli

eshetőségnek fogja föl, mely iránt szítni a vágyakat és reményeket

nagyon helytelennek mondja. Fő eszme itt a megnyert térnek, a közjogi

alapnak megbecsülése. Magának ennek az alapnak fejlesztése czímén való

bolygatását Deák e beszédében sem ajánlja.

Mennél idősebb lett a kiegyezés, annál nyomatékosabban hangoztatta Deák

a közjogi alap rendíthetetlenségét. Eleinte szólt még egyes, nem

lényeges részek javításáról, később ezt a gondolatot is elejti. Midőn az

államadóssági törvényt tárgyalták, Deák így nyilatkozott 1867 deczember

14-ikén: «De hiszen ki az, ki ne óhajtaná nemzetét önerejében nagynak és

hatalmasnak? Ki ne kivánna, minél biztosítottabb alkotmány mellett,

minél kevesebb terhet viselni? Azonban, mivel mindent elérni nem

lehetett, mivel sok van, a mit elérni óhajtunk: nem lehet állítani, hogy

a mi megvan, az teljesen értéktelen. Állítsuk úgy a kérdést, hogy

óhajt-e az ország inkább visszamenni ismét azon állapotra, melyben a

kiegyenlítés előtt volt? s alig hiszem, hogy sokan legyenek, kik komoly

megfontolás után, őszintén igennel felelnének».[46]

Itt is beszél tehát arról, «a mit még elérni óhajtunk» s szerényen

beszél arról, a mit elértünk. De itt nem a közjogi állapotról van szó,

hanem inkább az annak érdekében elvállalt terhekről. Természetes, hogy e

terhek panaszra adtak okot s e panaszok határozatlan óhajokat keltettek

nem lévő, a távolban derengő állapotok iránt. Deák nem akarja tagadni,

hogy lehetnek még óhajaink, de épen a határozatlan vágyak ápolása ellen

óv s figyelmeztet a valóságra, melynek szemmel tartásával még sokat

érhetünk el, ha megbecsüljük s nem forgatjuk föl a már elért eredményt.

Bármily szerényen beszél tehát itt Deák, az úgynevezett fejlesztést,

vagyis a közjogi alap erőszakos zavarását nem ajánlja, sőt helyteleníti.

A fősúlyt arra helyezi, hogy anyagi és szellemi fejlődésünkkel kell

foglalkoznunk. Itt kivánta az igazi «fejlesztést».

1868 július 6-án mondja a képviselőházban: «azon másfél év alatt, mely

alkotmányunk visszaállítása óta lefolyt, kiszabadulva egyrészről az

absolutismus, másrészről az egykor védelmül használt, de minden

fejlődést elölő inertia bilincseiből, adózva közczélokra, pénzügyeinkről

magunk rendelkezve, nagyobb lendületet adtunk iparnak, kereskedésnek,

forgalomnak, fölemeltük a föld értékét s a tetemesen növekedett adózási

teher mellett is és annak ellenére hazánk fejlődésében többre mentünk,

mint ezen századnak az 1848-iki évet megelőzött közel fél százada

alatt».[47]

A boldog öröm, mely e szavakból kisugárzik, eléggé mutatja, hogy Deák

mily irányba kivánta terelni a magyar politikát.

De mivel az ellenzék megmaradt a közjogi harcz mellett, Deák egyre

conservativebb lett a közjogi alap védelmében. «Nekünk is adott Isten

élénk phantasiát – így szólt 1868 Ferencz napján a Deák-párt

küldöttségéhez – «mi is láttunk lebegni magunk előtt oly állapotokat,

melyeket a vágy legfénylőbb színeivel festett ki; de épen az a különbség

az óhajtás és az akarat között, hogy az óhajtás nem ismer határokat, az

akarat pedig mindig a lehetőség határai között marad, mert azon akarat,

mely a kivihetőt számba nem venné, nem volna többé akarat, hanem ábránd…

alkotmányunk jelenleg biztosított alapjait fönn kivánom tartani. Lehet,

hogy egy vagy más, nem lényeges, mellékes kérdésben helyesnek és

lehetőnek találandjuk valami jobbal cserélni ki a létezőt; de meg vagyok

győződve, hogy alkotmányunk jelen alapjait és rendszerét fönn kell

tartanunk, mert eddigelé nem ismerünk még oly kivihető módokat, melyek

ezeknél jobbat nyujthatnának hazánk és alkotmányunk biztosítására; egyes

főoszlopokat pedig az épületből kivenni, a míg nem tudni, pótolhatjuk-e

czélszerűbbekkel, az egésznek romlása nélkül nem lehet».[48]

De a leghatározottabban és a legkimerítőbben 1871 január 17-én

nyilatkozott e kérdésről a képviselőház előtt épen mikor a hadsereg

ügyeiről folyt a vita. «Valamint akkor, midőn nekem választanom kellett

egy centralis parlament, egy közös reichsrath és a personal-unio közt: a

personal-uniót sürgettem, bármi veszélyes, bármi káros is az, mert a

másik még veszélyesebb, még károsabb, úgy ha ezentúl olyan idő

következnék be, hogy megint a közt kellene választanom: közös

parlamentbe, reichsrathba olvadás, vagy pedig bármi teherrel,

veszélylyel járó personal-unio, én ismét ez utóbbit választanám. Azonban

míg ez idő be nem következett, míg a Magyarország és az örökös

tartományok közt kötött kiegyenlítési egyezmény fönnáll, addig mindazt,

a mi az egyezmény értelmétől, szellemétől, szavaitól elüt, úgy tekintem,

mint megsértését a kiegyenlítési egyezménynek. Igaz, hogy Európában

divattá kezd válni a szerződések semmibe vétele. Ezt a politikát én

részemről soha sem tudnám követni.

Én kivénültem az ily újításból. Hanem, mint hideg szemlélő, azt találom,

hogy e politikához is mindig csak a hatalmasok nyúlnak, a kiknek elég

erejök van a szerződéseket megtörni, hogy azonban a gyöngébb nyúljon ily

politikához, azt én nemcsak igazságosnak nem, de még eszélyesnek sem

tartom.

Én épen a tényekkel vetettem számot és e számvetés vezetett arra, hogy

megkössük a kiegyenlítési szerződést, mint a melyet a tények

számbavétele mellett tartottunk szükségesnek, s melyet föl is fogunk

legalább szavazatunkkal tartani: mert megnyirbálása, aláásása sem a

nemzet jelleméhez nem fér, sem czélszerű nem volna. Azon emberrel, a ki

alkalmat keres a megkötött szerződés alól kibujni, a ki még olyankor is,

ha alkalma nem nyilik, kijelenti azon óhajtását, hogy ama szerződést meg

akarja szegni, semmi előrevigyázó ember szövetséget többé nem köt. Pedig

Európában majdnem minden hatalom, különösen pedig Magyarország, oly

állapotban van, hogy támasz és szövetség nélkül meg nem állhat. Én azt

hiszem, tőlünk, kik ezen szerződésnek létrehozását szavazatunkkal

elősegítettük, a bona fides megkivánja, hogy ezen szerződés minden

betűjét megtartsuk».[49]

Nagyon rosszul teszik tehát a közjogi alap fejlesztésének hívei, ha

Deákra hivatkoznak. Deák a kiegyezés betűjéhez is kivánt ragaszkodni s

épen a hadügyi paragraphusok «aláásását, nyirbálását» czélszerűtlennek s

a nemzet becsületével összeférhetetlennek tartotta. Az utolsó beszédből

világos az is, hogy Deák a kiegyezést «bilateralis kötésnek» tartotta s

tudjuk, hogy mint nyilatkozott már 1834-ben az oly felségjogokról,

melyek ily törvényen alapulnak. Azok, kik a XII. törvényczikk hadügyi

paragraphusát kifogyhatatlan tárháznak tekintik, mely a közjogi harcz

megörökítésére folyvást szolgáltatja a fegyvereket, ne hivatkozzanak

Deák fölfogására. Deák hosszú, igen hosszú időre le akarta venni e

harczot a napirendről, a nemzeti vívmányokat pedig a cultura és gazdaság

fejlesztésében kereste. A hadügyben a nemzeti követelések

érvényesítésére elégségesnek tartotta az 1792-től 1868-ig hozott idevágó

törvények végrehajtását.

Tehát örök időkre kivánta-e állandósítani a német szolgálati és

vezénynyelvet abban a magyar hadseregben, mely kiegészítő része a közös

hadseregnek? A «soha» szó nem fordult elő Deák politikai szótárában.

Hiszen épen ő magyarázta meg Lustkandlnak, hogy «alkotmányunk történeti

alkotmány, nem egyszerre készült, hanem a nemzet életéből fejlett ki s a

nemzet szükségeihez és a kor igényeihez képest mind a nemzet jogait,

mind a királyi jogokat illetőleg, lényegben és formában, időnként

változásokon ment keresztül… Csak azon elv nem változott, mely minden

alkotmányos monarchiának alapelve, hogy bármely változtatás vagy

módosítás jogosan csak az összes törvényhozás által, vagyis a fejedelem

és nemzet közös egyetértésével történhetik».[50]

Azonban, hogy e közös egyetértést az uralkodóhoz való jó viszony

megzavarása útján keressük, ily bölcsességre Deák soha sem gondolt.

De végre is, mikor akarta volna kipróbálni Deák ez egyetértés erejét a

nemzeti hadsereg érdekében? Erre nézve egyenes választ Deák beszédeiben

hiában keresünk, hiszen a hatvanas, hetvenes években a kiegyezés

betűihez való ragaszkodásnak szükségét hirdette sokára, több nemzedék

életére is, valószínűen mindaddig, a míg a mi fejlődésünk ereje s az

örökös tartományok nemzetiségi viszonyai megérlelik a változtatás

gondolatát. De talán szabad fölvetett kérdésünkre hozzávető felelet

gyanánt idéznünk Deák egy oktatását, mely népszerű formában magyarázza

meg politikai módszerét: «mindent a maga idején kell tenni, s a

gyümölcsöt leszakítani csak érett korában kell, s míg hátralépni soha

egy lépést sem szabad, az előrelépés csak akkor engedhető meg, ha

tudjuk, hogy a körülmények által vissza nem löketünk. Mert ha nem

alkalmatos időben teszünk csak egy lépést is előre, éretlen gyümölcsöt

fogunk leszakítani, mely sem ízt, sem élvezetet nem ád. Nem azt tartom

szerető jó apának, ki gyermeke kivánatára az éretlen cseresznyét

leszakítja, de a ki várakozásra intve őt, neki annak idején az ízes,

érett gyümölcsöt adja. A képviselőket mint a haza atyjait tekintem, kik

fölvilágosítják a népet, megmagyarázzák neki a körülményeket s türelemre

intik addig, míg az alkotmányos élet érett gyümölcseit élvezhetik». E

hozzávető felelethez jó lesz Deáknak még egy másik tételét is

csatolnunk. Az 1840-iki országgyűlésen mondotta Deák: «Minden politikai

súlyosabb hiba századokon keresztül s gyakran századok mulva boszúlja

meg magát iszonyú következéseiben».[51]