De vajon mi van tulajdonképen az 1867: XII. törvényczikk 11. §-ában?
Pythia jósigéit nem magyarázták oly titokzatos bölcseséggel, mint e
paragraphust, mely igaz hogy nem elég részletező, de épen nem homályos.
Némelyek azt mondják e paragraphus védelmére, hogy Deáknak sietnie
kellett. Pedig Deák ritkán sietett és ha sietett is, vigyázott arra,
hogy mi kerül a törvénybe. Különben először 1866 májusában formulázta a
paragraphust, 1867-ig módosította maga is, mások is; elhamarkodott
munkának tehát nem lehet nevezni. De mint mondottuk, általánosságban van
tartva és pedig szándékosan. Tekintettel a védelmi rendszernek akkor
küszöbön lévő átalakítására, Deák saját szavai szerint az ország
jogainak föntartása végett generalitásban akart maradni.[35] Gróf
Andrássy Gyula egy 1868-iki memorandumában azt mondja: «A véderőtörvény
elfogadása szabatos magyarázatát adja a seregre vonatkozó, sajnos, nem
egészen pontosan szerkesztett, 1867-iki törvényczikknek». Andrássy e
bírálata aligha vonatkozik az egész 11. és 12. §-ra, mert 1868-iki
beszédében azt mondja, hogy «a törvény igen tisztán kimondotta azt, a
mit föntartott, s igen tisztán, a mit nem tartott fönn a nemzetnek».[36]
De mindenesetre Andrássy fölfogása szerint az 1868-iki törvény kijavítja
az 1867-ikinek bizonyos pontatlanságait. Nem kell tehát mélyen rejtett
titkokat keresnünk a 11-ik szakaszban, csakhogy magyarázatánál
tekintettel kell lennünk az 1868-iki törvényre is.
És a midőn Deák törvényét magyarázzuk, kövessük azokat a
törvénymagyarázó elveket, melyeket ő maga követett s tanított.
«Törvények és közjogi kérdések magyarázatánál nincs helye a sorok
közötti olvasásnak», mondja Deák a Lustkandl ellen írt
_Észrevételekben_.[37] De ez esetben még fontosabb Verbőczy elve, melyet
Deák idézett 1839-ben: «lex debet esse justa, honesta, possibilis
secundum naturam et consvetudinem patriæ etc. et si tamen quid ambiguum,
vel obscurum fuerit, ejus est interpretari, qui condidit». Ezekre az
elvekre támaszkodva néhány észrevételt kell tennünk Rohonyi Gyulának a
_Jogállam_ 1903. IX. füzetében megjelent czikkére, melynek politikai
irányát nagyon helyeseljük, de jogi fejtegetését nem fogadhatjuk el.
Rohonyi – mint Edvi Illés Károly mondja – magából a törvényből
kézzelfoghatóan kimutatta, hogy a törvény e szavai: összes hadsereg nem
a közös hadsereget, hanem az egész fegyveres erőt jelentik. Deák Ferencz
és gróf Andrássy is úgy magyarázták a kiegyezési törvény 11-ik
szakaszát. A logika kérlelhetetlen törvényei szerint ebből az
következik, hogy ha az 1867: XII. czikknek az egész fegyveres erőről
szóló 11-ik szakasza a hadsereg nyelvének meghatározását is ő Felségére
ruházta volna, akkor későbbi törvényeinkben már nem lehetne szó sem a
honvédség, sem a népfölkelés vezényleti és szolgálati nyelvéről, mert
hiszen ezek is az egész fegyveres erőhöz tartoznak. Ámde későbbi
törvényeink nem ezt az álláspontot foglalták el s így logikai
kényszerűséggel következik, hogy a hadsereg vezényleti nyelvének
meghatározása nem tartozik amaz intézkedések közé, a melyek a 11.
szakaszban a hadsereg egységes vezénylete czímén a király felségjogának
vannak elismerve.
Körülbelül így ismerteti Edvi Illés a _Jogállam_ czikkének legfőbb
érveit egy napilapban.[38] Meg kell jegyeznünk legelőször is, hogy Deák
a 11. szakaszban előforduló «egész vagy összes hadseregen» igen is az
úgynevezett közös hadsereget értette. 1867 márczius 28-iki beszédében
nem nevezi ugyan közös hadseregnek, hiszen akkor még nem is nevezhette
annak, hanem csak azt mondja, hogy a magyar sereg része a «fegyveres erő
összegének». Eddig Rohonyi helyesen idézett, de valamivel tovább kellett
volna idéznie. A beszéd szerint, a 11. szakasz nem tartalmaz újítást,
hanem a magyar sereget a «cs. kir. hadsereg» részének mondja, mint az
1796-iki törvény.[39] Már pedig tudjuk, hogy az 1796: Cæsareo Regius
exercitusának egyenes utódjául csakis a császári és királyi közös
hadsereget tekinthetjük. Deák tudta ugyan már ekkor, hogy a magyar
hadseregnek majd egyéb részei is lesznek, mint a magyar ezredek, de
ezeknek a részeknek az egész haderőhöz való viszonyáról nem nyilatkozott
s a dolog természete szerint még nem is nyilatkozhatott.
Andrássy 1871-ben egészen más helyzetben volt. A magyar fegyveres erő
akkor már kibővült, volt honvédségünk is. Andrássy január 17-én azt
magyarázta, hogy az 1867-iki törvény magyar hadseregén mit kell
értenünk? A létező magyar hadsereg összességét, tehát a már 1867-ben
előre tervezett honvédséget is.
De egy szóval sem mondotta azt, hogy az 1867-iki törvény az egész, vagy
összes hadseregen nem a közös sereget érti. Sőt hivatkozott arra, hogy
különbség van a közös hadsereg s a honvédség közt s hogy a törvény
határvonalat vont közöttük bizonyos kérdésekben. A vezénylet nyelvének
meghatározásáról nem nyilatkozott, mert nem ez volt beszédének tárgya.
Deák és Andrássy idézett beszédei nem is arra nézve fontosak, hogy mit
kell értenünk az egész hadseregen, hanem arra nézve, hogy mit jelent az
1867-iki törvényben a «magyar hadsereg».
Az összes magyar hadi erőt, mint Andrássy mondja. Ezen a nyomon kell
elindulnunk. Az 1867-iki 11. szakasz az egységes vezényletre vonatkozó
alkotmányos felségjogot ő Felségére ruházza abban a magyar hadseregben,
mely kiegészítő része volt az összes seregnek, vagyis az akkori császári
királyi, vagy későbbi közös hadseregnek. Más magyar hadsereg akkor nem
volt. Hogy az egységes vezényletre vonatkozó felségjogban a vezénylet
nyelvének meghatározása is benfoglaltatik, az a dolog természetéből
következik. Vezényelni beszéd nélkül nem lehetséges még a csatában sem.
Ép oly lehetetlen elképzelnünk az egységes belszervezetet a szolgálati
nyelv meghatázása nélkül. Így volt az abban a Hungaricus Exercitusban,
mely a Cæsareo Regiusnak volt alkatrésze, így kellett tehát maradnia e
két sereg folytatásában is az 1867-iki törvényhozók szándéka szerint. Ha
a törvényhozás a vezényleti s szolgálati nyelv meghatározását az akkori
egész fegyveres erőre nézve nem akarja átruházni ő Felségére, akkor ezt
világosan megmondotta volna a 12. szakaszban. E szakaszban föl van
sorolva, hogy micsoda jogok illetik meg a nemzetet a hadi ügyben. E
jogok, bármily lényegesek is, nem vetekednek a nyelv meghatározásának
jogával. Lehetetlen, hogy ily kiváló s a nemzetnek annyira drága jogot
hallgatással mellőzött volna a 12-ik szakasz, ha nem akarja azt
átruházni ő Felségére.
És most nézzük az 1868-iki törvényt. A védelmi rendszer ekkor átalakult,
az egész hadsereg meggyarapodott Ausztriában is, nálunk is nemcsak
létszámban, hanem új seregek fölállításával is. Az 1868-iki törvényben
tehát határozottan ki kellett fejteni, hogy mikép alkalmazható az
1867-iki hadügyi törvény az új hadseregekre. A XL. törvényczikk 11.
szakaszában ki van mondva, hogy «A monarchia közös védelmére szükséges
szárazföldi és tengeri hadsereg, az 1867: XII. törvényczikk 11., 12.,
13. és 14. §§-ban foglalt alkotmányos jogok alapján s azok föntartása
mellett a monarchia mindkét államterülete összes népességére nézve
800,000 főnyi teljes hadi létszámban állapíttatik». Itt tehát arra a
magyar hadseregre nézve, mely kiegészítő része a közös hadseregnek,
fönnmarad a 11. szakasz érvénye az ott megnevezett felségjogokkal
együtt. A magyar hadsereg egyéb részei, melyek szintén tagjai a
fegyveres erőnek, kivétetnek a XII. törvényczikk 11. szakaszának érvénye
alól. A honvédségről szóló XLI. törvényczikk 18. §-a ugyanis
meghatározza a magyar honvédség magyar vezénynyelvét. Ezzel korlátozta e
szakasz a vezénynyelvre vonatkozó felségjogot a magyar hadsereg egyik
részében, de egyszersmind szembeszökő világossággal kimutatta, hogy arra
a részére nézve, mely az 1867: XII. t.-cz. 11. §-ban említve van, a
vezénynyelv meghatározása alkotmányos felségjognak van elismerve.
De ha még kétségeink volnának, nézzük csak a sokat vitatott szakasz
keletkezésének történetét.[40]
Deák a tizenötös bizottság 1866 májusi ülésein némi próbálgatás után így
formulázta a hadügyre vonatkozó törvényt. «Ő Felségének a hadügy körébe
tartozó alkotmányos fejedelmi jogai sértetlenül fönmaradván, mindaz, a
mi az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is egységes
vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, közös
intézkedés alá tartozónak ismertetik el».
Alapeszméje e szerkezetnek, mint Deák mondotta, az, hogy a hadsereg
egységes volta megmaradjon.[41]
A megmaradjon szót csakis úgy érthetjük, hogy a vezényleti és szolgálati
nyelv is oly egységes maradjon, mint eddig volt. S ha magát a
szerkezetet nézzük, bajos elképzelnünk a közös intézkedést az egységes
vezérletre, vezényletre s belszervezetre nézve egységes szolgálati s
vezényleti nyelv nélkül. De ha még ezt is elképzelhetjük, Deák
formulájában a sértetlenül fönmaradván csakis azt jelenti, hogy a
fejedelmi jognak az a magyarázata s gyakorlata, melytől a hadügyre nézve
II. Lipót, I. Ferencz s V. Ferdinánd elállani nem akartak, sértetlenül
fönmaradnak. Deák a 67-es alapot védő beszédeiben minduntalan hivatkozik
arra a törvényes állapotra, mely ez uralkodók korában fejlődött. Már
pedig elmondottuk, hogy ezek az uralkodók jogaikra hivatkozva, nem
akartak lemondani a szolgálati és vezénynyelv meghatározásáról.
Az 1867-iki 11. szakasz mai formájában az 1867 januári bécsi közös
értekezleteken keletkezett. Ez az értekezlet tette a «sértetlenül
fönmaradván» helyébe «a folytán» szót, ez iktatta a szakaszba azt, hogy
a magyar hadsereg «az összes hadsereg kiegészítő része» s a végső
szavakban «a közös intézkedés alá tartozónak» szavak helyett «ő felsége
által intézendőnek» szavakat tette. E közös értekezleten Beust elnöklete
alatt Belcredi, Mailáth, Sennyey, Andrássy, Lónyay, Eötvös vettek részt.
Az említett módosítások, bárhogy gondolkozzunk róluk, bizonyára nem
czélozták Deák szándékainak megmásítását.[42]
Ejus est interpretari, qui (legem) condidit. Deák az 1867-iki s az
1868-iki törvény szentesítése után soha sem tiltakozott az ellen, hogy ő
Felsége határozta meg a közös hadsereg vezényleti és szolgálati nyelvét.
Andrássy, ki tovább élt Deáknál, szintén megnyugodott e tényben. Az ő
megnyugvásuk a legbiztosabb és a legvilágosabb magyarázata az említett
törvényeknek.
Tökéletesen igaza van abban Rohonyinak, hogy az 1867-iki törvényhozás
nem mondott le önkényt a hadsereg nyelvének meghatározásáról. Nem is
mondhatott le róla. A nemzetnek erre természetes joga van s törvényeinek
egész sorából is következik, hogy joga van anyanyelvét tenni
hadseregében vezényleti és szolgálati nyelvének. Nem is lemondásról van
itt szó, hanem csak arról, hogy a törvényhozás átruházta ő Felségére a
magyar hadsereg egy részében a nyelv meghatározásának jogát. Lemondás és
átruházás közt körülbelül akkora a különbség ebben a kérdésben, mint a
mily nagy ür választja el az osztrák és magyar fölfogást a felségjog
magyarázatában.
Deák az 1834. augusztusi kerületi gyűlésen előadta, hogy mikép értelmezi
a felségjogot: «Nem a fejedelem ád a nemzetnek jussokat» – mondá ekkor –
«hanem a nemzet ád a fejedelemnek, mert a nemzet minden jussoknak
forrása. Hogy azon jussokat, melyeket a király bilateralis kötéseknél
fogva bír, nemzetünk mindig tiszteletben tartotta, mutogatni nem
kell».[43]