De a már előadottakon kívül Deáknak volt még egy oka arra, hogy
megelégedjék az 1867-ben elért katonai eredménynyel. Nem akarta, sőt
czélszerűtlennek hitte a külön magyar hadsereg fölállítását. A
harminczas években, mint az akkori ellenzék egyik vezére Deák is
követelte a «kormányszavak» magyarosítását, a magyar ezredeknek magyar
tisztekkel való ellátását s a «lépcsőnkénti előmenetelt ezen ezredekben
a többi cs. kir. hadseregtől különválva».[27]
E követelések ugyan még nem jelentik az egészen külön magyar hadsereget,
mert a magyar ezredek mint az egész hadsereghez tartozók vannak
fölfogva. De mindenesetre nagyon közel járt Deák az egészen önálló sereg
gondolatához. Azonban Deák lelkében már a negyvenes évek második felében
kezdődik az elszakadás a régi sérelmi politikától. Mikor azután a
parlamentaris kormányforma megalakulásáról és meggyökereztetéséről van
szó, Deák már elejtette a régi sérelmi lajstrom néhány pontját.
Galicziát például többé nem követeli, pedig 1840-iki követjelentésében
még fájlalja, hogy nem kapcsolták vissza.[28]
A katonai követeléseket nem ejti el ily könnyen. 1848-ban mint a
ministerium tagja nem tartja ugyan lehetségesnek a hadsereg rögtöni
magyar lábraállítását, de volt némi reménye arra, hogy fölállítható az
egészen magyar s független királyi hadsereg.[29]
1860 végén a király Bécsbe hívta Deákot, ki e találkozásról így ír
sógorának 1861 január 9. Sem a császár, sem a német statusférfiak, sem a
hadsereg bele nem fognak abba egyezni, hogy a hadsereg kétfelé
szakíttassék s inkább készek lesznek az extremumra».[30]
Ez a lehetetlenség gondolkodóba ejtette Deákot, de még sem ez döntötte
el régi katonai követeléseinek mellőzését. Deák elitélte az
opportunismust, mikor szerzett jogok védelméről volt szó. Ha régi
katonai követeléseinek valósítása nélkül csonkának tartja a
helyreállítandó alkotmányt, nem riadt volna vissza az extremumtól. De
midőn e nagy nehézség elé jutva, mélyebben gondolkodott a kérdésről, úgy
látta, hogy a kötelezettség, melyet a nemzet a pragmatica sanctióban
elvállalt, kétfelé szakított hadsereggel nem teljesíthető. Már pedig a
pragmatica sanctióból merítette legerősebb fegyverét az 1848-iki alapért
vívott harczában. Nem kivánhatta volna elég erélylyel a dynastiától a
nemzeti jogok tiszteletét, ha a hadsereg fölbontásával megbénítja a
nemzetet kötelezettsége teljesítésében.
E fölfogás már teljesen kialakult Deák lelkében 1865-ben. A husvéti
czikknek oly nagy hatású befejezéső soraiban ez a fölfogás így
tükröződik vissza: «Készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját
törvényeinket a birodalom szilárd fönnállhatásának biztosságával
összhangzásba hozni».
Ezt a fölfogást azután határozottabban kifejti későbbi beszédeiben. A
képviselőház 1867 márczius 28-iki ülésén Deák így beszélt: «Őseink,
midőn a sanctio pragmaticában kimondott föloszthatatlan és elválhatatlan
birtoklás elvének megállapításával kötelezve lőnek annak föntartására és
megvédésére, jól tudták, hogy a védelemnek olyannak kell lenni, mely
czélra vezessen; már pedig csak az együttes erővel folyó közös védelem
lehetett sikeres az állandó rendes katonaság fölállítása óta minden
időben, a különvált seregeknek külön működése pedig zsibbasztó lett
volna a szükséges védelem hatására».[31]
A képviselőház 1868 augusztus 3-iki ülésén megint visszatér e
gondolatra: «Ha pedig valaki okát vizsgálná annak» – úgymond – «hogy az
állandó katonaság megállapítása óta miért nem sürgettek ily teljesen
önálló, független külön hadsereget az ország rendei, valószínűleg azon
eredményre jutna, hogy nem sürgették, nem követelték, mert azon
meggyőződésben voltak, hogy két ilyen elkülönzött, független és önálló
hadsereggel annyi harcz és veszély között, sem a hazát, sem ő felsége
trónját s többi országait a pragmatica sanctio értelmében megvédeni
nemlehetett volna».[32] Bővebben és határozottabban nyilatkozik e
kérdésről az 1871 január 17-iki ülésen: «Igaza van egyik érdemes
képviselő úrnak, hogy jöhet idő, mikor lesz szükség különálló magyar
hadseregre. De mikor következik be ezen idő? Akkor, ha a kiegyezés
szétbomlott, ha Magyarország ismét azon helyzetben lesz, hogy ismét a
personal-uniót kénytelen sürgetni. Akkor önként bekövetkezik a külön
hadsereg szüksége.
Ez idő, mondom, bekövetkezhetik, talán nem mi általunk, nem a mi
törekvésünk, hanem az események következtében; de én kimondom lelkem
belső meggyőződését, hogy ha bekövetkezik, ez Magyarországra nézve
súlyos csapás lesz; és a mostani viszonyok közt, Európa mostani területi
mérvei mellett és azon számerő ellenében, melylyel mindenik nagyhatalom
rendelkezik, Magyarországnak rendkívülileg koczkáztatná fönnállását,
kivált ha még önmagában is össze nem tart».[33]
S ki ez idézetekben még valami rejtett gondolatot vagy szándékosan ki
nem fejezett árnyalatot keres, annak eszébe juttatjuk gróf Andrássy
Gyulát, ki 1889-iki classikus beszédében Deák Ferencz emlékére is
hivatkozva így szólt: «Ha azt hittük volna, hogy egy önálló magyar
hadsereg nélkül önálló magyar állam nem lehet, vagy hogy az felel meg
legjobban Magyarország és a monarchia érdekeinek, nem ajánlottuk volna a
később törvényhozásilag elfogadott közös védelem rendszerét, hanem
igyekeztünk volna a magyar hadsereg létesítését legalább is
megkisérleni. De mert az önálló magyar hadsereg eszméjét nemcsak
kivánatosnak nem, hanem határozottan veszélyesnek tartottuk, még pedig
nemcsak a monarchia, hanem még inkább Magyarországra nézve; ez eszmének
létesítését meg sem kisérlettük, sőt azt kezdettől fogva kizártuk a
kiegyezés programmjából».[34]
Elég sok jó oka volt tehát Deáknak arra, hogy 1867-ben ki ne használja
az európai helyzetet nagyobb vagy nagyobbaknak látszó katonai vívmányok
elérésére.