«A magyar király végházainak s az egész magyar hadi népnek szervezete,
zászlaja s nyelve magyar volt» – mondja Takács Sándor a magyar hadi
nyelvről írt érdekes czikkében a XVI-ik és XVII-ik századról.[10] Ez
tökéletesen igaz, csakhogy az akkori hadügy állapotának jellemzése
végett még valamit hozzá kell tennünk.
A rendek épen azért választották meg I-ső Ferdinándot királyukká, mert
úgy látták, hogy egyedül a magyar hadi néppel meg nem védhetik az ország
területét. Az 1546. törvény 19-ik czikke ki is mondja, hogy ő felsége
mindig tartson fizetett hadsereget az országban és pedig olyat, mely nem
csak magyarokból, hanem idegenekből álljon. A törvényczikk nem
gondoskodik arról, hogy a királynak magyar földre vezetett idegen
hadserege miként illeszkedjék az ország közjogi szervezetébe. Már az
1552. XV-ik törvényczikk pótolni akarja e hiányt. Kéri a királyt, hogy a
vegyes táborban, a magyar csapatokat magyarok vezessék, s hogy a mit a
király, vagy fenséges fia, vagy a királyt a táborba kísérő hadi tanács
határoz, azt magyar kapitányok s ne idegenek parancsolják meg a
magyaroknak, s végül hogy ha a hadsereg részei különválnak, a magyar
résznek oly nemzeti főkapitánya legyen, a ki úgy rendelkezzék
katonáival, mint ő felsége helyettese a magáéival.[11]
Ez a törvény a mai műnyelven szólva gondoskodik a magyar vezényletről,
de a vezérletet egészen a királyra bízza. A vezérlet tekintetében
hiányosan védelmezi a magyar hadak önállóságának jogait az együttes
táborozás idején, mert a király hadi tanácsa vagy helyettese
nemzetiségéről nem intézkedik, sőt fölteszi, hogy a király külföldi
helyettest választ. A gyakorlat még rosszabb volt az elméletnél.
Vegyük csak az 1594-iki példát. Mátyás főherczeg harminczötezer emberrel
táborozott a magyar földön. Húszezer magyar volt a táborban Pálffy
Miklós és Zrinyi György vezetése alatt. Hogyan gondoskodott a
vezérletről a főherczeg? Talán tekintetbe vette a magyarok számát és
vezéreik kiváló katonai képességét? Épen nem, a német haditanácsra s
elnökére, az iszákos Ungnadra hallgatott; helyettes főkapitánnyá pedig a
hirhedt Hardegg Ferdinand grófot választotta. Jeles magyar katonák
mellőztettek megbízhatatlan és tehetetlen idegen származású tisztek
kedvéért, oly táborban, melynek javarésze magyar volt. Ugyane táborban
Illésházy elbeszélése szerint, «egy nap sem volt», hogy a rakonczátlan
idegen katonák «magyart nem öltek.» Nagyon ritka volt a császáriak közt
az oly tábornok, mint gróf Mansfeld Károly, ki megbecsülte és
megbecsültette a magyarokat.
De legtöbbször nem is a taktikai vezetésben, hanem a stratégiai
alapgondolatokban kell keresnünk a legfőbb nemzeti sérelmet. 1566-ban
Miksa király hadserege Győrnél vesztegel, míg Zrinyi Miklós Szigetvárt
védelmezi. A győri táborban szép számú magyar huszárságot is találunk s
e magyarul vezényelt csapatok a magyar király parancsa miatt tétlenül
hallják, mint vívja a kor legnagyobb magyar hőse halálos tusáját s mint
vész el Szigetvárral együtt a magyar terület egy része. Nekik ugyanis a
«német birodalom kulcsát» kellett védelmezniök esetleges támadás ellen.
Az 1598. II. törvényczikk arra kéri a királyt, hogy bízza a
felsőmagyarországi főkapitányságot magyar emberre. Ez a hivatal az
ország keleti felének védelme s az Erdélyhez való viszony szempontjából
nagyon fontos volt. De, mint Illésházy írja, «az kassai kapitányságot
magyarra nem bízzák vala. Nagy háladatlansággal valának az magyarnak.» A
rendi világban a hadügy és több más nemzeti ügy önállósága is a nádorság
hatáskörén alapult és attól függött, hogy miképen töltik be a nádorok e
hatáskört. Már pedig a mohácsi vésztől 1608-ig az országnak csak két
nádora volt, kik ez időszakban összesen tizenkét évig viselték
hivatalukat. Ily körülmények közt a magyar hadügyi önállóság nagyon
megcsorbult. Miksa király az 1576-iki országgyűléshez küldött leiratában
egyenesen kimondotta, hogy «Magyarországnak pénz- és hadiügyeit a többi
országok és tartományok hasonló ügyeitől különválasztani alig
lehet.»[12]
És mind ez a XVI-ik században történt, a magyar hősiesség egyik
legfényesebb korszakában. És mindez akkor történt, midőn a vezénylet,
jelvény és szervezet magyar volt a magyar csapatokban.
A XVII-ik század eleje kedvezőbb képet mutat. Bocskay békekötése
tisztázta a közjogi fogalmakat s az 1608-iki törvények a magyar korona
területének váraiból kizárják az idegen katonaságot. S most az országnak
oly nádorai is voltak, kik védelmezték a magok hatáskörét több-kevesebb
erővel. De az 1608-iki törvény hadügyi rendelkezései a magok egész
terjedelmében sohasem voltak végrehajtva. Mert az ország gyengébb volt,
semhogy területét a maga erejével védelmezhette volna. Kénytelen volt
pénzt elfogadni, sőt kérni is az örökös tartományoktól a magyar várak
ellátására, s már a század elején a legmagyarabb nádorok sem
tagadhatták, hogy az idegen katonaságra is szükségök van. 1625-ben az
idegen katonaság már nemcsak a várakba, hanem a törvényczikkekbe is
bevonult, itt kellő közjogi biztosítékokkal, de a várakba azok nélkül.
A kormány azonban kezdettől fogva, még a királyi hatalom gyengesége
korában is, Miksa király 1576-iki nyilatkozatának fölfogását védi.
Molard, a haditanács elnöke már 1611-ben szemére hányja Thurzó nádornak,
hogy miért avatkozik a végbeli tisztek kinevezésének királyi jogába.
Védelmezze a nádor a király jogát – mondá neki – s ne keresse a
népszerűséget. II-ik Ferdinánd pedig 1622-ben kijelentette, hogy az
országgyűlés nem jól érti a nádori hatáskörre vonatkozó törvényt. A
katonai ügyeket a király vezeti a haditanács segítségével. Ime a
felségjog osztrák és magyar fölfogásának ellentéte. Csakhogy a nádorok
hazafiassága s a szabadságharczok hőseinek fegyverei nem bírták oly
hatásosan védelmezni a magyar fölfogást, mint a mai országgyűlésnek
felelős magyar kormányok vezetői.
De a XVII-ik századra térve, vajon a táborba szállt magyar katonaságnak
különb volt-e sorsa, mint a XVI-ik században? Ki ne ismerné Zrinyi
György és fia Miklós, a költő összeütközését a császári tábornokokkal?
Nem akarjuk kiszínezni a viszonyokat, melyek Thököly és Rákóczy
fölkelésére vezettek. Legfőbb baj az volt, hogy a magyar hadi erő nem a
magyar politikának volt fegyvere. A király legfeljebb csak az ország
területének védelmével törődött úgy a hogy, mert Magyarország védfala
volt a német birodalomnak a keleti veszélylyel szemben. Ki kellett
tatarozni a védfal réseit, de hogy messze űzzék tőle az ellenséget, arra
csak akkor gondolt a király, midőn a viszonyok belé sodorták a támadó
háborúba.
Visszatekintve tehát e két század történetére, el kell ismernünk, hogy a
régi országgyűlések nagyon szép hadügyi törvényczikkekkel gyarapították
törvénykönyvünket. Nem voltak azok eredménytelenek, mert hiszen
segítségünkre voltak mai alkotmányunk kivívásában. De annak idején
érvényesítésök meghiusult, mert szellemök ellenkezett az udvar
szellemével és a rendi világ fegyverei bármily fényesen villogtak s
bármily erősen sujtottak, gyöngék voltak az udvari fölfogás legyőzésére.
El kell ismernünk, hogy ekkor a magyar hadi nép nyelve, jelvényei,
szervezete magyar volt, örömmel és büszkeséggel tárhatjuk fel a régi
vitézi élet nemzeti hagyományait, de azt is el kell ismernünk, hogy e
nemzeti haderő idegen politika szolgálatában volt, s hogy a táborba
szállott magyar hadi erő sokszor nem is úgy tűnt föl, mint kiegészítő
része az egész monarchia hadi erejének, hanem mint mellőzött, kigúnyolt
s néha üldözött segédcsapata egy idegen hatalomnak.
A XVIII-ik század törvényhozói politikai s katonai tekintetben egészen
más viszonyokkal álltak szemben. A terület fölszabadult, s ezzel
csökkent a várak jelentősége a védelmi rendszerben. A dynastiának most
minél nagyobb állandó seregre volt szüksége s a magyar törvényhozás
örömest gyarapította a dynastia hadi erejét. Az 1715-diki országgyűlés
fölajánlja az ország adóját a rendes hadseregre, mely a törvényczikk
szerint különbség nélkül benszülöttekből és külföldiekből áll.
Gondoskodik az országgyűlés a honvédelem nemzeti eleméről, midőn a
nemesi fölkelést az eddigi törvények szerint a király rendelkezésére
bízza s nem feledkezik meg a közjogról a rendes katonaság megajánlásában
sem, midőn kimondja a hadi adó országgyűlési tárgyalását. Jól mondja
Deák az 1715-diki törvényhozásról, «hogy a rendes katonaságra nézve a
vezérlet, vezénylet és szervezet fölött, kivéve az ujonczajánlási
föltételeket, nem kivánt külön rendelkezni, mert azt fejedelmi jognak
tartotta».[13]
Az ujonczajánlás joga, mely mintegy lappang az 1715-iki törvényben, az
1741: LXIII. t.-czikkben világosan ki van fejtve. De meg kell
jegyeznünk, hogy ez idő tájt körülbelül 1750-ig a magyar ezredekben
részben magyar volt a vezénylet.[14] III-ik Károlynak s utódjának sok hű
magyar katonája a kuruczok táborából átvett parancsszavak szerint
igazodott. Azonban szervezetökben a magyar ezredek szivesen
alkalmazkodtak a németekhez s úgy látszik zászlaikon sem akarták
föltüntetni a magyar önállóságot. A Károlyi-huszárezred zászlain a
magyar czímer a kétfejű sas szárnyai oltalmára volt bízva képben és
írásban. Az ezred lobogóin is látható volt egyfelől Mária képe, másfelől
a kétfejű sas.[15]
A magyar vezényletet érthetővé teszi az a körülmény, hogy a magyar
ezredek tisztjeinek többsége magyar volt s hogy akkor még az egyes
ezredeknek oly autonom jogai voltak, hogy külön gyakorlati s szolgálati
szabályzatot is fogadhattak el. A gyalogság részére általánosan kötelező
hivatalos gyakorlati és szolgálati szabályzatokat csak 1737-ben, a
lovasság számára csak 1750 körül adtak ki.[16] Marczali szerint még 1750
után is különös szolgálati szabályzata van az egyes ezredeknek.[17]
De az önállóságnak e mindinkább ritkuló maradványai már meg nem
akadályozhatták a magyar ezredek elnémetesedését. A központosításon
kívül a németesedésnek fő oka az volt, hogy Mária Terézia uralkodásának
utolsó évtizedében sok idegen tisztet osztottak magyar ezredekbe.[18]
Gróf Teleki Domokos, ki ez időtájt lett huszárhadnagygyá, azt írja, hogy
társai gúnyolták rossz németsége miatt, de azután megtanulta
nyelvöket.[19]
E viszonyokat szenvedélyesen támadta meg a II-ik József halála után
keletkezett nemzeti ellenhatás. A Græven huszárezred az 1790-iki
országgyűléshez küldött folyamodványában kéri a rendeket, hogy «a
közönséges szolgálat rendje és a parancsolás magyar nyelven
folytattassék». Az országgyűlés csatlakozott e kivánsághoz s a magyar
sereg függetlenségének és nemzeti jellemének megóvása végett
törvényjavaslatot terjesztett föl a királyhoz. A rendek abból a
gondolatból indultak ki, hogy az 1715-ben törvénybe iktatott állandó
hadsereg tulajdonképen helyettese a régi kapuszám után kiállított rendi
hadseregnek. Ennél fogva a régi törvények szerint az országgyűlés teljes
joggal kivánhatja a hadsereg függetlenségének és magyarságának
helyreállítását.[20] De a törvénykönyvben e kivánságnak kevés a nyoma.
Az országgyűlés eredményeit igen jól jellemezte Deák 1868-ban: «Azon
országgyűlésen, mely a nemzet jogainak fönntartásában, biztosításában,
ernyedetlen buzgalommal járt el, az ország rendei nem határoztak semmit
önálló, független, külön hadseregről; hanem azt igen is kivánták, hogy a
hadi tanácsnál két magyar hadi tanácsos is alkalmaztassék, a mi
bizonyosan nem a sereg elkülönözését jelenti. Ajánlottak ekkor az ország
rendei ujonczokat is a magyar ezredekhez, de külön, önálló magyar
hadseregről nem szóltak».[21]
Több eredményt ért el a hadügy kérdésében az 1792-iki országgyűlés. A
törvénykönyv IX. czikkében a király jogosnak ismeri el a rendeknek azt a
kivánságát, hogy a magyar ezredekhez fő- és törzstisztekül s
ezredtulajdonosokul magyarok neveztessenek ki s hogy nevelni kell a
magyar ifjúságot a hadi szolgálatra a katonai akadémiákban. De a
törvényt ősi szokás szerint nem hajtották végre. Az 1796-iki
országgyűlés sürgette a törvény végrehajtását s másrészt oly vigyázatlan
volt törvénykönyvének fogalmazásában, hogy az ujonczokat a császári
királyi hadsereg fönntartására ajánlotta föl. Az 1802-ik évben tartott
országgyűlés az exercitus cæsareo regius szavak helyett már az exercitus
hungaricus elnevezést használja, de e szavakon csak a magyar ezredeket
érti, mint az összes hadsereg kiegészítő részét. Az 1807-iki
országgyűlés törvényjavaslata nemcsak azt kivánja, hogy «a magyar
ezredek tisztjeiül és altisztjeiül oly magyarok alkalmaztassanak, kik az
azokban kiválólag használt hazai nyelveket ismerik», hanem azt is, hogy
a magyar ezredek szolgálati nyelve magyar legyen az ezredestől az utolsó
tisztig. A király erre azt felelte, hogy «a hadsereg szervezete,
vezetése és fegyelme körül legfelsőbb jogát, a mint azt ősei
érintetlenül föntartották, s a mint ő azt azoktól átvette, utódainak is
érintetlenül akarja átadni». Az alsó tábla tagadta, hogy kivánságai
érintik a hadsereg szervezetét, kormányzását és fegyelmét s elérte azt
az eredményt, hogy az 1807: I. törvényczikk megerősíti az 1792: IX-ikit.
Csakhogy az új törvény a magyar altisztek alkalmazásáról is szól s nem a
tisztek előmenetele érdekével okadatolja rendelkezését, hanem azzal,
hogy a legénység megérthesse előljárói nyelvét. Hiánya a törvénynek,
hogy nem hazai nyelvet, hanem hazai nyelveket említ.[22] Az 1808-iki
törvény határozottan kötelezővé teszi a magyar kommando-szavakat, de
csak a nemesi fölkelés csapataiban. Az állandó hadsereg ezredeinek
bizonyos fokú önállóságát azzal biztosítja, hogy az azokhoz ajánlott
ujonczokat nem engedi áttétetni más ezredekbe.
Az 1830-iki országgyűlésen a rendek újra azzal a ténynyel foglalkoztak,
hogy az 1792-iki törvények nincsenek végrehajtva s hogy a magyar tisztek
előléptetésében a kormány nem eléggé méltányos. Épen azért az
országgyűlés azt kivánta, hogy a magyar tisztek fokozatos előléptetését
a magyar és határőrvidéki ezredekhez kell kötni s nem az egész hadsereg
előléptetési viszonyaihoz alkalmazni. Ezt az újítást a király
czélszerűtlennek tartotta s így a hosszas tárgyalásoknak eredménye az
volt, hogy az 1792-iki s 1807-iki törvények megerősíttettek. Továbbá
hálálkodott a törvénykönyv a királynak azért az intézkedéseért, hogy a
magyar ezredek és katonai parancsnokságok ezentúl kötelesek elfogadni a
magyar okiratokat. Az 1832–6-iki országgyűlés nem elégedett meg e
vívmányokkal. 1836-iki föliratában a magyar kormányszavak magyarosítását
kivánta s egyszersmind kötelezni akarta a magyarországi összes katonai
parancsnokságokat, hogy a törvényhatóságok irataira magyarul
válaszoljanak. De a törvénykönyvből kimaradtak ezek a kivánságok. A
következő országgyűlés magáévá tette elődjének óhajait 1840 januári
föliratában. A királyi leirat a magyar kormányszavakra vonatkozó kérést
hallgatással mellőzte, ellenben a levelezésre vonatkozó pontot elfogadja
s így az 1840: VI. t.-cz. kimondja, hogy «a magyar ezredek kormányai a
magyarországi törvényhatóságokkal magyarul levelezzenek».[23]
S vajon mikép rendelkeznek az 1848-iki törvények? Mint Deák Ferencz
mondja: Az «1848-iki törvények is említik ugyan e szót: magyar hadsereg,
de arról, mint önálló, független, külön hadseregről sehol nem
rendelkeznek».[24]
Tudjuk, hogy az 1848-iki pesti országgyűlésen mennyire támadták az
önálló hadsereg hivei az első felelős miniszteriumot azért, mert
augusztus 16-án benyujtott törvényjavaslatában a behivandó ujonczok egy
részét még német vezényszó alatt hagyta.[25] Batthyány Lajos augusztus
19-én kijelentette, hogy ha önálló magyar hadsereget szavazna meg az
országgyűlés, a király nem erősítené meg. «Ilyen önálló független külön
magyar hadsereg» – mondja Deák Ferencz – «1848-ban is csak akkor jött
tettleg létre, mikor seregeink nem a sanctio pragmatica értelmében ő
felsége seregeivel együtt, hanem ellenök küzdöttek».
S midőn így Deák visszapillantott a történeti fejlődésre 1715-től
1848-ig, látott ugyan a független külön magyar hadsereg fölállítására
irányuló törekvéseket, de a XVIII-ik s XIX-ik századbeli magyar
törvényekből csak azt olvashatta ki, hogy a magyar hadsereg kiegészítő
része volt a király egész hadseregének. Egyszerűen levonta tehát a
megelőző korszakok jogi és tényleges állapotának következményeit, midőn
a XII. t.-cz. 11. §-ában a magyar hadsereget, az összes hadsereg
kiegészítő részének nevezte s midőn az egységes vezérletre, vezényletre
és belszervezetre vonatkozó intézkedéseket ő felsége alkotmányos
fejedelmi jogának ismerte el. Ugyancsak e jogi és tényleges állapot
következményeit vonta le, midőn a 12. §-ban az ujonczok megajánlásának
jogát, a szolgálati idő meghatározását stb. föntartotta az ország
számára. A XVIII-ik századból nem azt az állapotot vette át az új
törvénybe, mely Mária-Terézia s II-ik József korában fejlődött, hanem az
új törvényes állapot természetes következményének tartotta, hogy
megvalósíthatók az 1790 óta szerzett nemzeti vívmányok. A magyar tisztek
alkalmazására, a katonai parancsnokságok magyar levelezésére vonatkozó
törvények érvényben maradtak és valósításuk követelhető volt a felelős
magyar ministeriumtól. A magyar katonai nevelés igazán csak most
léptetett életbe, hiszen a «Ludovika Akadémia, melynek fölállítását
1808-ban iktatták a rendek a törvénybe, 1848-iki rövid élete után, csak
1872-ben adatott át rendeltetésének».[26]
Mint láttuk, a honvédelem régi elemeiben elég gazdag volt a nemzeti élet
a XVI-ik s XVII-ik századokban, a XVIII-iknak elején, sőt a nemesi
fölkelés csapataiban még a XIX-ik század első tizedében is. De vajon a
nemzeti élet kiveszett-e teljesen az 1867-iki törvényeken nyugvó új
viszonyok közt? Az 1868: XLI. t.-cz. 18. §-ában olvassuk, hogy «a
honvédség vezénynyelve a magyar, zászlója ő Felsége nevének jelvényei
mellett, az ország szineit és a magyar állam czimerét viseli». Ha
tekintjük, hogy a honvédség anyakönyvi állománya 1890-ben 234, 514
legény volt s ha veszszük a régi seregek aránylag csekély számát, ha
veszszük például, hogy a XVII-ik század közepe felé ötven vagy
hatvanezer főre rugott a nemesi fölkelés tábora, ha veszszük, hogy a
kapuszám után kiállított hadsereg ennyire sem tehető, hogy a magyar
korona váraiban ugyanekkor tizenkétezernégyszáz magyar végbelinek
kellett volna őrködnie, ha veszszük, hogy Bethlen Gábor hadserege az
idegenekkel együtt 1626-ban harminczezernél alig volt nagyobb s hogy
1802-ben az exercitus hungaricus hatvannégyezer főből állott, nem
mondhatjuk, hogy a mohácsi vész után következő korokhoz képest ez új
alkotmányos időben jelentékenyen fogyott volna a nemzeti hadi élet köre.
Tudjuk, hogy a népesség haladása s az új védelmi rendszer kedvezőbb
számarányokat követelne s nem is ebben keressük a fő különbséget a régi
és az új viszonyok közt. A fő különbség az, hogy az 1867-iki törvények
következtében a nemzet befolyása a külügy vezetésére annyira biztosítva
van, a mennyire soha sem volt a mohácsi vész óta. Ezek a törvények
lehetetlenné teszik azt, a mi még a pragmatica sanctio után is
megtörtént, hogy a magyar hadsereget és a magyarság óriási anyagi
áldozatait nem egészen úgy, vagy épen nem úgy használják föl, a mint azt
a magyar érdekek követelik. Most, a hogy egyrészt a magyar hadi erő
Kossuth Lajos 1848-iki szavai szerint a pragmatica sanctio értelmében,
«ő felségét tartozik védeni a külmegtámadás ellen», épen úgy másrészt a
magyar hadi erővel együtt ő felsége idegen származású s nagyobb számú
csapatai a magyar érdekeket is tartoznak védelmezni a királyság
területén s határán túl.
Főleg ezért mondhatjuk, hogy az új viszonyok katonai tekintetben is
javították a régieket.