Deák egyáltalában nem szerette a «kicsikarás» politikáját, mert ez
ellenkezett érzéseinek gyöngédségével. «Monarchiai rendszerben» –
mondotta 1846-ban Zala megye közgyűlésén – «bármennyire korlátolva
legyen is a törvények által a legfőbb hatalom, a fejedelemnek magas
személye több, mint első tisztviselője a közállománynak; ő atyja
egyszersmind népének, s a fejedelem és nemzet közt az atyai szeretet és
fiúi bizodalom szorosabb kapcsának is kell fönállani.»[6]
E kapcsoknak erősítése végett az országnak egyetlen jogát sem adta föl,
de midőn e jogok biztosítva voltak, a kicsikarás módszerét
gyöngédtelenségnek tartotta. Hozzá még Deák fölfogása szerint e módszer
fölösleges és káros is volt a kiegyezés idején. Erre nézve igen
határozottan nyilatkozott a pesti polgárok előtt 1868 deczember 17-én:
«A nemzet erélyesen megmaradt nézeteinél, követelte azt, mit joggal
követelhetett, s ragaszkodott ahhoz, minek alapja a törvényekben
megvolt, minden ellenzés daczára. Események jöttek közbe, melyek a
birodalmat a veszély örvényének szélére sodorták. A győzelmes elem még
országunkba is behatolt. Mit tett akkor a magyar nemzet? Fölhasználta
talán az alkalmat, hogy a bomladozó monarchia uralkodója és annak az
ellenség kezében levő részei irányában több meg több követeléssel álljon
elő és minél többet kicsikarjon? Nem.
Volt a nemzetnek egész erélye mellett annyi tapintata is, hogy nem
csigázta föl követeléseit, hanem továbbá is csak azt követelte, a mit
előbb követelt és mit akkor követelt volna, ha a birodalmat e
szerencsétlenség nem éri. Tette pedig ezt azért, mert tudta, hogy arra
joga van, hogy azt méltán kívánhatja a birodalom veszélyeztetése nélkül;
igen jól tudva, hogy ha sikerül is többet kicsikarni, e kicsikart
engedményekben meg lett volna az isméti fölbomlás magva, a mint benne
volt egykor, mint ezt szomorúan tapasztaltuk… A magyar politikusok
tanulják meg a kereskedelmi világ azon egyszerű szabályát, hogy minden
vállalatnál, a mit létesítünk, nemcsak azt kell számba venni, mit
nyerhetünk, hanem azt is, mit veszthetünk.»[7] Ez a józan hasonlat talán
kielégíti azokat, kik a fejedelem személyéről tett 1846-iki
nyilatkozatot nagyon is érzelmesnek hiszik. Különben e két nyilatkozat,
bár keletkezésök alkalma különböző, kapcsolatban van egymással. Deák
szerint a kicsikarás politikájával nem nyerünk annyit, mint a mennyit
veszítünk az uralkodóhoz való fiúi viszony megrontása révén. Az «isméti
fölbomlás magvát» e viszony romlása fejleszti.
A kik ezt a politikát hajlandók lenézni, elfelejtik, hogy 1866-ban
Ausztriával szemben hasonló politikát követett egy másik államférfiú,
kinek még senki sem vetette szemére, hogy gyöngédségből nem aknázta ki
ellenfele rossz helyzetét. Bismarck legyőzve, a porosz udvar
ellenkezését, nem csonkította meg 1866-ban Ausztria területét, mert a
csonkításban Deák szavaival élve, a szomszéd birodalommal való jó
viszony «isméti fölbomlásának magvát» látta.
De Deáknak még más, ennél erősebb oka is volt arra, hogy ne «csikarjon
ki az uralkodótól minél többet.»
Elégnek tartotta az 1867-ben elért hadügyi vívmányokat, mert úgy látta,
hogy azok akár a közjog, akár a magyarság szempontjából nem jelentenek
hátraesést az 1848 előtti alkotmányos korokkal szemben. Sőt a kiegyezés
katonai tekintetben is javítása a régibb állapotoknak.
Deák többször hivatkozik ily értelemben a történeti példákra. «Az eszme»
– így szólt a képviselőház 1867 márczius 28-iki ülésén – «mely e
szavakban fekszik (XII. t.-cz. 11. §.) nem is új törvényeinkben és nem
is példátlan, hogy a törvényhozás, midőn az egész cs. k. hadseregről
szólott, abba a magyar katonaságot is belefoglalta.»[8]
«Tekintse bár végig akárki a törvényeket s országgyűlési iratokat» – így
szólt a képviselőház 1868 augusztus 3-iki ülésén – «látni fogja, hogy
teljesen önálló, független, külön magyar hadsereg létezésének semmi
nyoma nincs azokban.»[9]
Deák történeti visszapillantásaiban kizárólag a XVIII-ik és XIX-ik
századokkal foglalkozott, mivel az 1867-ben teremtett hadügyi állapotot
a törvényesen 1715-ben megalapított állandó hadsereg fejlődésével
kívánta egybekapcsolni. S igaz is, hogy a XVI-ik és XVII-ik századi
állapotok lényegesen különböznek a későbbiektől, de midőn Deáknak azt a
fölfogását kívánjuk igazolni, hogy az 1848 előtti katonai viszonyok jogi
és nemzetiségi tekintetben nem voltak jobbak az 1867-ben teremtett
állapotnál sok tanulságot meríthetünk a XVI-ik és XVII-ik századok
viszonyaiból is. Azért történeti vázlatunkat a mohácsi vész után
következő idővel kezdjük.