Az _Egyetértés_ 1903 október 17-iki számában olvastuk, hogy Deák Ferencz
«nagy elme volt és magyar elme; bonczoló ész és magyar ész; a _Corpus
Juris_ élő és beszélő megtestesülése, Verbőczy redivivus,… de alkotása
ingatag, mert államférfiúi tekintette az ország határain túl nem hatolt.
Innen van az, hogy az ő logikája és a helyzet logikája nem vágtak össze…
A száz éves évforduló napjaiban ingott meg az a mű, mely Deák Ferencz
emlékét csaknem monopolisálja a történelem előtt.» (Kossuth Ferencz
czikke.)
Ez a jellemzés nem állja meg helyét, mert a «helyzet logikájába»
ütközik. Kevés magyar államférfiúnak volt oly nagy és tartós hatása az
európai fejleményekre, mint Deák Ferencznek. Nem csupán a magyar
alkotmányt állította helyre, hanem alkotmányt adott a monarchia másik
államának is. A Habsburgok rosszul kormányzott és belső egyenetlenségtől
szétszaggatott birodalmát alkotmányos és jobban rendezett kettős
monarchiává alakította át, mely új formájában a nagy katastropha után is
emelkedett tekintélyben s az európai államrendszer egyik hatalmas alkotó
részévé lett. Ily eredményt egyedül a _Corpus Juris_szal senki sem érhet
el. Deák specifikus magyar államférfiú volt, a hogy Lónyay nevezte
egyszer a király előtt, de épen abban különbözött a legtöbb specifikus
magyar államférfiútól, hogy nem egyedül a törvény subtilis
magyarázgatásában s védelmezésében kereste a haza üdvét, hanem ha
kellett, kilépett az alkotás terére is. Nemcsak a jogfolytonosságnak
volt páratlan erejű hőse, hanem épen oly nagy volt mint új intézmények
alkotója is.
Egyes munkatársai fölülmulták az államtudományok bizonyos ágainak s az
európai államok egynémely viszonyainak részletes ismeretében, noha a
maga szaktudományában s az európai viszonyok általános áttekintésében
senki sem múlta fölül. De ez még nem azt jelenti, hogy Deák egyoldalú
jogász volt, «kinek államférfiúi tekintete az ország határain túl nem
hatolt.» «A politika nem tudomány» – mondotta Bismarck egy 1884-iki
beszédében – «mint a tanár urak képzelik, hanem művészet. Nem
nevezhetjük tudománynak, mint a hogy a szobrászatot és a festészetet sem
nevezhetjük annak. Lehet valaki igen éleseszű bíráló s még sem művész, s
még a kritikusok fejedelme, Lessing sem vállalkozott arra, hogy Laokoon
szobrot faragjon.» Deák ez értelmezés szerint nem annyira tudósa, hanem
inkább művésze volt a politikának, egészen más téren s más eszközökkel,
mint a porosz államférfiú. Művész abban, hogy a legnehezebb helyzetben,
midőn egy vonalnyi távolság innen vagy túl a határon, alkotmányunk
vesztét jelentette volna, eltalálta azt az egyedül helyes álláspontot, a
melyet szilárdul elfoglalva, egyenlő erővel harczolhatott az ellenfél
konoksága s a hazafiak csüggedő félénksége, vagy vérmes önbizalma ellen.
Művész abban, hogy el nem fogulva elméletekben, a lángész biztos
érzékével oly intézményeket teremtett, melyeknek életrevalósága előtt
sok magyar ellenfele lerakta a bírálat fegyverét s melyek már is sokkal
tovább daczoltak az idővel, mint osztrák bírálóinak csinálmányai. E
művészethez nem volt elég a _Corpus Juris_ alapos ismerete, s még az a
hatalmas logika sem volt elég, mely szétmorzsolt minden álságot és
kicsinyességet. Rendkívüli erkölcsi tulajdonságok voltak e művészet
éltető forrásai. Segítette Deákot a siker elérésében a léleknek
nagysága, mely megtanította, hogy kell méltósággal tűrni a
szerencsétlenséget és mérséklettel használni a szerencsét. Segítette a
hazafias érzésnek az a meleg gyöngédsége, mely visszariasztotta az
ország érdekeinek minden koczkáztatásától és érzéketlenné tette a
hatalom kegyének csábítása iránt. Ily érzésekből merítve erőt,
ragaszkodni tudott hazája jogaihoz és e mellett tisztelni bírta mások
jogait is. Népszerűséget szerzett, a nélkül, hogy kereste volna és midőn
az ország java kívánta, áldozott valamit az így szerzett tőkéből. Ezekre
a tudományokra nincsenek tanszékek az európai főiskolákon, ezeket senki
sem tanulhatja meg, bármily messze hatol is tekintete az ország határain
túl. Pedig az ily tudományok nélkül nem vezethette volna Deák diadalra
azt a harczot, mely Európa igen kiváló tudósainak bámulatát vívta ki.
Centralista körök egyoldalú jogásznak nevezték Deákot,[4] de ez az
ítélet nem emelkedett a történeti igazság érvényére az által, hogy most
az ellenkező szélsőség hívei hirdetik.
Merőben ellenkezik az igazsággal az is, hogy az európai viszonyok
félreismerése okozta Deák alkotásának megingását.
Deák és Andrássy a kiegyezés megkötésekor abból az alapgondolatból
indultak ki, hogy Magyarországnak szüksége van Ausztriára, valamint
Ausztriának is Magyarországra az északkeletről fenyegető veszélylyel
szemben. Mint gróf Andrássy mondotta 1866-ban: «A kettős monarchiának
két vezető nemzete van: a német és a magyar. E kettő összetartozósága az
alap, melyen a monarchia keletkezett s ezen építhető az föl újra.»[5]
Régi gondolat ez, I-ső Ferdinánd megválasztása óta a német-magyar
szövetség szüksége volt a magyar politikának egyik alapeszméje. A
viszonyok 1867 óta változtak Ausztriában; ott ma már a német nem
nevezhető vezető nemzetnek oly értelemben, mint a kiegyezés évében. De a
belső viszonyok e változása nem hatott a dualistikus monarchia
külügyeinek vezetésére, leginkább a magyar államférfiak befolyása
következtében. A külügyi politika most is még a magyar-német érdekek
szempontjából van vezetve.
Az európai változások pedig 1867 óta egyre jobban bizonyítják a
kiegyezés alkotóinak bölcseségét. Azóta a török birodalomnak
alkatrészeire való oszlása előre haladt. A török a magyar fajnak
szövetségese a szláv áradat ellen, egyre gyöngül és nagy háborúban a
maga határának kétségbeesett védelmére fog szorulni. Ellenben déli
határunkon egészen önálló fejedelemségek alakultak, melyek
nemzetiségeinket vonzzák és az egyedül küzdő magyarságnak bizonyára
harczrakész ellenségei volnának. Ily körülmények közt a német szövetség
értéke reánk nézve emelkedett. Szerencsénkre megalakult a
németbirodalom, mely a maga határainak védelme végett Ausztriának és
Magyarországnak szövetségére szorult. Mint e nagy szövetségnek egyik
számottevő tagja nyugodtan kiépíthetjük a magyar állam épületét.
A hatalmas ellenség jól meggondolja magát, mielőtt az államok e
szövetségével kiköt, a kisebb déli szomszédok támadásától pedig nincs
mit tartanunk. Ellenséges indulatukat is megbénította erőnk s más
politikai körülmények, s mi több, 1878 óta a magyar korona hajdani
melléktartományainak egy részével föltétlenül rendelkezünk. Nem volnánk
ily helyzetben, ha 1867-ben a határozati párt aggodalmai miatt
meghiusítjuk a kiegyezést. Ennek alapján van méltó helyünk biztosítva az
európai nemzetek sorában, a kik közül ellenségeink óhajtják a kiegyezés
bukását, politikai barátaink pedig annak szilárdulását.
Lehetetlen tehát elhinnünk, hogy az európai helyzet félreismerése okozta
a kiegyezés ingadozását. Ha valóban romlik Deák műve, valahol másutt
kell keresnünk a romlás okait. De mivel ez okok vizsgálata oda vezetne,
a hová tévedni nem akarunk: a politikai viszonyok bonczolgatásába,
visszatérünk az _Egyetértés_ből vett idézetre. Az a vád, hogy Deák
államférfiúi tekintete az ország határán túl nem hatolt, nagyon
általánosan volt formulázva, azért kellett vele általánosságban
foglalkoznunk. De úgy sejtjük, hogy ez általános formulába egy
határozott vád van burkolva, mely talán a sietség miatt, vagy a
kegyeletes alkalomra való tekintettel nem volt részletesen kifejtve. Ez
a határozott vád föltevésünk szerint arra vonatkozik, hogy Deák nem
használta ki eléggé Ausztria 1866-iki helyzetét a magyar hadsereg
kérdésében. Föltevésünk talán nem találja el a czikkíró gondolatát, de
maga a vád sűrűn hangzott el s első formulázását alighanem Kossuth Lajos
1867-iki nyílt levelének e kérdésében találjuk: «Most, Sadova után, most
mondod, hogy el kell fogadni, mert többre nincs kilátás?» Ez hatásos
kérdés volt, mert kétségtelen, hogy a benne rejlő vádnak nem csupán a
kiegyezés ellenfelei közt vannak helyeslői. Hiszen most, midőn oly
mértéktelenül okosabbak vagyunk Deák Ferencznél, épen az uralkodó
helyzetének kihasználásában fáradozunk, mivel oh fájdalom! Deák Ferencz
elmulasztotta kihasználni a sokkal kedvezőbb 1866-iki eseményeket.
Becsületes hazafiságát nem merjük kétségbe vonni, de szegény, csak
egyoldalú jogász volt.
Mivel azonban úgy hiszszük, hogy a becsületes hazafi okait mindig
tanácsos meghallgatnunk, talán nem végzünk fölösleges munkát, ha
előadjuk, miért elégedett meg Deák Sadova után is a hadsereg kérdésében
elért eredményekkel?