Különös körülmények közt ünnepeltük meg Deák születésének századik
évfordulóját. Jeles szónokok ékesszólással és lelkesedéssel emlékeztek
meg Deák bölcseségéről és hazafias érdemeiről, de másrészt oly hangokat
is hallottunk, melyek nagyon fogyatékosnak tartották e bölcseséget,
hivatkozván arra, hogy épen az emlékünnep idején a kiegyezés, Deák
legnagyobb dicsősége, romlik, ingadozik és már-már földre dől. E nyílt
kritika mellett egy másik fölfogás is nyilatkozott elég hangosan, mely
tisztelettel hajlott meg Deák Ferencz előtt s épen ő rá hivatkozva
támadta meg a kiegyezés végrehajtását, különösen a katonai kérdésben.
Sokszor hallottuk és halljuk, hogy Deák másképen értelmezte az 1867-iki
törvényt, mint a halála után következő kormányok. A kik e fölfogást
hirdetik, bizonyára hódolni akarnak Deák emlékének. De a hódolatnak ez a
neme, ha Deák szándékának és fölfogásának helytelen magyarázatával jár,
épen úgy sérti a kegyeletet, mint a történeti igazságot.
Mi tehát, midőn e folyóirat hasábjain az emlékünnep alkalmával Deákkal
óhajtunk foglalkozni, nem akarunk versenyre kelni azokkal a szónokokkal
és essay-írókkal, kik Deák pályáját és egyéniségét jellemezték, hanem
csak egyes megjegyzéseket kívánunk tenni a nyílt támadásokra és lehetően
Deák nyilatkozatainak idézésével akarunk felelni arra a kérdésre, hogy
mennyiben jogosak bizonyos hivatkozások Deáknak fölfogására. Nem
avatkozunk e fejtegetésekkel a napi politika vitáiba, csak a történeti
igazságot keressük, melyet megmásítani nem jogos és nem is tanácsos.[3]