Irodalmunk illően lerótta tartozását ama szellem iránt, mely reá is,
mint talán minden európai irodalomra, serkentően hatott. A magyar
Shakespearen költészetünk három fejedelme, majd jelesebb íróink egész
sora dolgozott és a tavaly megjelent utolsó kötet méltó előzőire. A nagy
drámaíró epikai s lyrai költeményeit veszi benne a magyar közönség
Lőrinczi (Lehr) Zsigmond, Szász Károly és Győry Vilmos fordításában.
_Venus_ és _Adonis_ meg _Lucretia_ átültetését Lőrinczi Zsigmondnak
köszönjük. Lőrinczit közel hét év óta borítja már a sír és a feledés
homálya, pedig megérdemelte, hogy emlékét meg-megújítsuk. Lőrinczen
született; ugyanitt, Sopronban, meg Halléban járta a gymnasiumot és a
theológiát, majd nevelősködött, tanárrá lett Pozsonyban, hol
harminczadik évében meghalt. Rövid és zajtalan, de munkás és gyümölcsöző
élet. Eredeti költeményeket is írt, melyekben a szerelemnek és
hazafiságnak áldoz, ha nem is megragadó hangokban, de jelentékeny formai
készséggel és menten a szenvelgés minden ártalmától. Sokkal becsesebbek
azonban fordításai, melyeknek legnagyobb része még kéziratban van és
talán ez évben ki fog adatni. Jóízlése, nagy készültsége s erős
nyelvérzéke jelesebb fordítóink sorába emelik. Ezeken fölül volt még egy
jellemvonása, mely ugyan nem a legfényesebb, de bizonyára a legritkább
emberi tulajdon. Lelkiismerettel végzett mindent, még a fordítást is s
ennyiben nem mindennapi jelenség nálunk. Átallotta túltenni magát a
nehézségeken, inkább megküzdött velük, noha tudta, hogy ez önfeláldozó
munkát gyéren hálálja meg az elismerés. Volt annyi kegyelete, hogy
szeretett költőinek eszméit meg nem hamisította és elég ildomos volt,
hogy a maga ötleteit ne árulja nagy szellemek sajátjaként. Kora halálát
özvegye s árvája gyászolják és gyászukat enyhíti mindazok részvéte, kik
csak az ő fáradalmai árán élvezhetnek sok idegen remekművet. Még
haláloságyán is javítgatott ama fordításokon, melyekről most szólunk.
Sikerrel javított. Fordítása nem egy helyt élénken érezteti Shakespeare
két elbeszélő költeményének szépségeit. Gazdag szókészlete nem hagyja
cserbe, midőn költőjének képekben és ötletekben duslakodó stilusával
küzdelemre kel. S ha a hangulatot nem mindig találja is el, gyakran alig
érezzük, hogy fordítást olvasunk és hangzatos sorai legalább
megizleltetik az angol versek zengzetét. Művének értékét emeli néhány
jóravaló jegyzet is és nem árt vala, ha ebben követték volna példáját a
sonettek fordítói, hisz a sonetteket jegyzetek nélkül nem bocsátják
közre a német fordítók sem, kik ugyancsak tanult közönségnek írnak.
Egyébiránt örvendünk, hogy a sonettek magyarításának nehéz munkájára két
legserényebb és ha ide nem tudjuk a _Szentivánéji álom_ fordítóját, két
legjelesebb fordítónk vállalkozott. Szász Károly vagy tizzel több
sonettet adott, mint Győry. Pótlásul azonban Győry lefordította _A
szerető panasza_ czímű elnyujtott balladai képet és _A szerelmes vándor_
neve alatt tervtelenül összefűzött és különben is kevés becsű lyrai
gyüjteményt. E kitünő fordításokért Győryt még nagyobb elismerés illeti,
mint a sonettek magyarításáért, mert ha mindig hálátlan a fordító
munkája, sohasem hálátlanabb, mint mikor nagy szellemek mostoháira
pazarolja erejét. Szász Károly és Győry nevei talán fölöslegessé is
teszik említenünk, hogy fordításaik becsesek. Színvonaluk ugyan nem
egyenlő. Győry munkáján nagyobb gond érzik, sorai hangzatosabbak,
ritkábban él rímpótló henye szavakkal és jobban vigyáz a fordulatok
visszaadására. Azonban ő sem hibátlan. Általában szigorúbb figyelemmel
ki lehetett volna javítani oly hibákat, mint pl. a következők:
A 85. sonettben Shakespeare azt mondja barátjának, hogy más költők untig
dicsőítik, míg ő úgy mutatja szeretetét, hogy hallgat.
«Becsülj hát másokat áradozó szavukért, de becsüld meg érzésemet is,
mely némán beszél.»
(Then others for the breath of words respect,
Me for my dumb thoughts, speaking in effect.)
Szász Károly fordításában:
Másnak szaváért légy elismeréssel,
S bennem a hű érzést méltatni késel?
A «némán beszélő érzés» elejtetett, pedig e végső fordulat kedvéért írta
Shakespeare az egészet. Egyáltalán sonettek fordításánál a
legóvatosabban a berekesztő sorokkal kell bánnunk, hol a sonett
eszmejátéka kihangzik s hol a fordító legcsekélyebb pontatlansága is
megbosszulja magát, mint a következőkből is látszik.
A 130. sonettben kigúnyolja Shakespeare a költőket, kik kedveseikre a
menny és pokol minden szépségét aggatják. Az ő kedvese, úgymond, nem ily
tökéletes lény, de
«Mégis nekem, Istenemre, oly szép, mint bárki más, kit hazug
hasonlatokkal áltattak.»
(And yet, by heaven I think my love as rare
As any she, belied with false compare.)
Szász Károly fordításában:
S ő nékem még is szebb, ritkább virág,
Mint bárkihez csalfán hasonlíták.
Elmés fordulat, de nem hű s a mi még nagyobb baj, sehogy sem illik az
előzményekhez.
A 102. sonett a gyüjtemény egyik gyöngye. A költő mentegetőzik, hogy
miért nem dicsőíti többé barátját. Mert, úgymond nagyon sokan
dicsőítenek. Pedig én úgy szeretek tenni, mint a fülemile. A fülemile is
tavaszkor énekel, hanem a nyár derekán elhallgat, nem mintha az évszak
kevésbbé vonzaná, mint a tavasz, de mert nyáron
«Vad zene terhel minden ágat és a közönségessé lett bájnak elhal
ingere.»
(But that wild music burdens every bough,
And sweets grown common lose their dead delight.)
Mily szép, mily nemes szavak és mily jól illenek Shakespeare ajakára! De
mivé lettek Szász fordításában?
Terhelni fél csak a mély lombok árnyit,
Unttá lehet, mi ritkán szép vala.
Fájdalom «e mély lombok árnyiban» egy gyönyörű gondolat teteme nyugszik.
A 124. sonett kezdetén így szól Shakespeare főrangú barátjához.
«Ha hő szerelmemet csak rangod szülte volna.»
(If my dear love were but the child of state.)
Győry fordításában:
«Ha szerelmem csak felfogott gyerek.»
A «felfogott gyereken» lelenczet is szoktunk érteni, s hogy boldoguljon
a magyar olvasó e lelencz szerelemmel, mikor a sonett további
gondolatmenete ép azon sarkallik, hogy a költő önzetlenül és nem rangja
miatt szereti barátját? Szembeállítja önzetlen barátságát a kor
önzésével és e látvány szemléletére hívja fel romlott kortársait a
berekesztő sorokban:
(Győry szerint:)
«Korunk bolondjait hivom tanuknak,
Kik bűnnek éltek és jóra térve buknak.»
Tehát ama szerencsétleneket korholta volna Shakespeare, kik bűneiket
megbánva a jó útra térnek és elbuknak? Nem, Shakespeare jó keresztény
volt és egészen mást mondott.
«Tanukul hívom korunk bolondjait, kik bűnnek élnek, ám halálukban jámborak.»
(To this I witness call the fools of time, wich die for goodness who have lived for crime.)
Ily módon az egész 124-ik sonettet elvesztette a magyar közönség.
Nem akarjuk e kifogások által kisebbíteni a fordítókat. Ily nagy és
súlyos munka érdemét kisebb, nagyobb foltok el nem homályosítják. A
fölhozott példák csak a föladat nehézségeiről tesznek tanuságot,
melyeket még ily kiváló tehetségek sem bírtak teljesen leküzdeni, noha
egyikük már régebben foglalkozik a sonettekkel. Szász Károly ugyanis már
1865-ben lefordított és közölt több sonettet a Kisfaludy-Társaság
évlapjai újabb folyamának harmadik kötetében, hol egyszersmind
Shakespeare valamennyi kisebb költeményéről értekezett. Valóban,
bármennyi jogos és jogtalan gáncs érte is e talán igen termékeny írót,
bármennyire gúnyolják is léha gúnylapjaink még léhább költői sokoldalú
tevékenységét, azt a nagy érdemet lehetetlen megtagadni tőle, hogy a
külföldi irodalom ismeretét senki buzgóbban és sikeresebben nem
terjeszté, mint ő fordításai és tájékoztató értekezései által. Ha
példáját követve mi is megakarunk emlékezni Shakespeare kisebb
költeményeiről, csak röviden iparkodunk kiegészíteni ismertetését.
Némely katholikus országban – beszéli Washington Irving mélykedélyű és
kedves humorú rajzai egyikének élén – az a kegyeletes szokás járja, hogy
a szentek tiszteletére képeik előtt gyertyát égetnek. A gyertyák száma
után itélhetünk a szentnek népszerűségéről. A legkedveltebb szentnek
oltárára elhordja világítószerét a dús, a módos, a szegény, a koldus,
kiki ahogy tőle telik. A sok szernek több a füstje, mint a lángja s
inkább sötétit, mint világít. Azért látunk szerencsétlen szenteket,
kiket színökből egészen kifüstőlt a hívők buzgósága. Ez esett meg
Shakespearen is. Minden író tartozó kötelességének véli, jellemét, vagy
műveit a maga tehetsége szerint, jegyzetekkel, czikkekkel, kötetekkel
megvilágítani, növelvén a képét elborító füstgomolyt, Washington gúnyja
a legerősebben azokat sújtja, a kik Shakespeare sonettjeit világítják
meg.
Nem maga a költő adta ki e költeményeket. Meg nem nevezte azt, kit
annyit dicsőit bennök. Nem tudjuk barátja kilétét és semmit sem tudunk
mind ama viszonyokról, melyekre a sonettek céloznak. De a hol okos
szerrel semmit se lehet tudni, ott tudnak a Shakespeare magyarázók a
legtöbbet. Seregöket két táborra oszthatjuk. Az egyik a sonettekben
említett viszonyokat valóknak nézi s azokat Shakespeare külső vagy belső
életének történetére vonatkoztatja. E táborból oly férfiak szálltak
síkra, kikhez képest Holofernes, az iskolamester és Trissotin kritikai
geniusok. Ha közülök Chalmerst, Masseyt, Bernstorffot és Krausét
említjük, még ki nem merítettük a névsort és úgy hisszük, hogy
érdemetlenül bánunk Ch. Brownnal, ha e jeles szövetségből kirekesztjük.
Küzdenek ugyan e sorokban különb vivású harczosok is, de ahány ember,
annyifelé húz, mégis mindannyi egy bálványnak hódol, a korlátlan
önkénynek. – Komolyabb figyelemre méltó a másik fél, melyet Delius
vezet. Delius bebizonyítá, hogy mindaz a hozzávetés, mely Shakespeare
barátjának nevét ki akarta találni, alaptalan és hogy a sonettek már
csak azért sem beszélhetik mindenben a valót, mert a költő jórészt
átvette azokban e műfaj hagyományos eszmekörét. Eddig igaza van és
kutatásának nagy az érdeme. De fejtegetése abban tetőzik, hogy «a
sonettek merőben költött viszonyokat tárgyalnak és noha megragadó
közvetlenséggel szólaltatják meg az emberi szív minden indulatját, nem
Shakespeare szíve indulatait visszhangozzák;» és ebben túljár az igazon.
Való, hogy a költő barátjának és kedvesének kilétét nem tudjuk, de
honnan tudjuk, hogy egyáltalán nem léteztek? Igaz, hogy a barátságot, a
szerelmet, a féltékenységet, a világfájdalmat költőnknek sonett író
előzői is megénekelték, némikép hasonló fordulatokban, de kell-e ezért
hinnünk, hogy Shakespeare ez érzéseket a könyvekből merítette? Nem
tagadjuk, hogy Petrarca és követői is halhatatlanságot igértek
megénekelt kedveseiknek, de miért volna visszás föltennünk, hogy
Shakespearet e jóslatra önérzete ragadta? A költő ugyan máshelyütt
«hitvány véneknek» czímezi sonettjeit és Delius erre vonatkozva kérdi,
hogy mikép lehet a valóság tükrének néznünk a sonetteket, melyekben ily
ellenmondásra akadunk? De vajon nincs-e valóság az ellenmondásban? Nem
érezzük-e mindnyájan, hogy hangulatunk apályával és dagályával együtt
hullámzik önérzetünk is? S vajon nem az a hangulat hullámzik-e a
legerősebben, melyet a phantasia fuvalma lenget? És kiét lengette
erősebben, mint Shakespeareét?
Attól ne tartson az olvasó, hogy a sonett-elméletek tengerébe még egy
cseppet öntünk. Semmi elmélet, ez a legjobb elmélet. Ki tudja
megmutatni, hogy a sonettek mindenben valót beszélnek? De ki tudja
megmutatni, hogy semmiben sem? Érjük be ennyivel. Forgassuk a sonetteket
és ha néha bágyadtan megállapodunk, jusson eszünkbe, hogy most nem
szívéből, hanem könyveiből szólt a költő, de ha olykor szemünk erősebb
fényt lövell, arczunk hevül és kezünkben reszketnek a lapok, higyjük el,
hogy most a költő igaz felindulását érezzük és gyönyörünk nem csorbul,
ha nem is tudjuk pontosan, hogy melyik lord kegye, vagy melyik londoni
kaczér barna szeme hevítette dalát!
A magyarázók ezzel annyit törődtek, hogy rá sem értek gyönyörködni
magukban a költeményekben. Vagy száz elméletre alig esik náluk egy
ítélet. Az ítélet a mult században oly kedvezőtlen volt, hogy a
sonetteket föl sem akarták venni a költő összes munkái közé. Azóta az
emberi ítéletek változásának törvénye szerint a másik szélsőségbe esett
a közvélemény. Bodenstedt kijelenti, hogy «a világ egyetlen irodalmában
sem lelünk egy hasonló gyűjteményt, melyet e csodálatos költeményekhez
még csak fogni is lehetne.» Tudjuk, hogy Bodenstedt nemcsak megbírálta,
de bámulatos művészettel le is fordította a sonetteket, pedig a fordító
még jobban szokta bálványozni szerzőjét, mint a kiadó s életrajzíró. A
szerző gondolatai benne újra fogamzanak, vajudik velük mint maga az író
és ha végre megszűli, véréből való vérekként szereti s korlátlanul
magasztalja, hisz ez esetben a szemérem nem tiltja az öndicséretet. Így
keletkezett Bodenstedt dithyrambja is. Abban készséggel megnyugszunk,
hogy Shakespeare sonettjei rendkívüliek és jobban vonzanak, mint a világ
bármely sonettgyűjteménye, de nem kell felednünk azt, hogy varázsuk nem
egyedül műbecsükben rejlik. A világ legnépszerűbb költőjének személyét
homály födi. Életét nem ismerjük, műveiben nem férhetünk hozzá, még
nevét sem tudjuk pontosan, csak sonettjeiben veti le álarczát és szól
önmagáról. Ereklyékül tisztelnők e költeményeket még akkor is, ha
teljesen érdemetlenek volnának, azonban érdemök sem csekély.
Shakespeare sonettjeit csak válogatva lehet megbecsülnünk. Ha közülök
kizárjuk azokat, melyekben Shakespeare a műfaj hagyományait követve,
mesterkélt elmefuttatásban tölti kedvét, nem sokat hagytunk ki. És
ezáltal nem is ejtünk nagy csorbát a sonettek hírnevén, kivált ha
meggondoljuk, hogy e gyomirtást Petrarca sonettjei erősebben
megsinylenék. Ha továbbá még azokat is kirekesztjük, melyekben a költő
phantasiája elmés és csinos, de hideg játékait űzi, még meghagytuk a
sonetteknek majdnem negyedét, pedig ez a rosta Petrarca sonettjeiből már
csak néhány szemet hullatna át. De az így leszűrtük gyöngyökben az érzés
heve, s a gondolat mélysége a formával oly összhangba olvad, hogy
csodálatos. Bennök tárta föl szíve titkait, belőlük látjuk, hogy minden
alkotása közt Hamlet forrt legjobban lelkéhez, Mint Hamletet, őt is
sértették a teremtés visszásságai és belőlök az a rész, mely neki
jutott, ép úgy élesíté fájdalmait, mint Hamletét a maga osztálya. És
része is volt oly súlyos, mint a dán királyfié. Siratnia kelle
önérzetét, melyet letiport világi állása. E silány foglalkozás – hangzik
panasza – úgy beszennyezi egész lényét, mint a színkeverés a ruhafestő
kezét. Oh, hogy gyalázata még azokra is bélyeget üt, kik hozzá kötik
magokat. Kéri azért barátját, istene után mindenét, hogy csak életében
szeresse és meg se nevezze haló porát.
Ne hogy a bölcs világ e bút megértse.
És szivedet, velem gunyolva sértse.
Olvashatunk e valahol ennél meghatóbb följajdulást? Csak Milton keservét
kihamvadt szeme fényén mérhetjük hozzá. Azt sem egészen. Milton legalább
megnyugodott teremtője akaratában és vigaszát elzengé ama sonettben,
mely a puritán fenköltség egyik legdicsőbb emléke. De Shakespearenek nem
volt ily erős vára az Úr, és vigasztalan maradt, ha ugyan meg nem
enyhíték azok a bűvös dallamok, melyekben ajkáról ellebbent panasza.
Panaszai miatt a kegyelet áhítatával olvassuk könyvét.
Ily benső érdek nem fűződik elbeszélő költeményeihez, melyek más
tekintetből vonzanak. Nem remek alkotások. Az egyénítés, a lelemény, a
szerkezet dolgában a fejlődő ember és világismeret szokásos hiányai
terhelik. De érdekel bennök puhatolnunk a költő erejének legelső
nyomait. Gyakran megütköztünk azon, hogy a bírálók Lucretiát többre
becsülik, mint Venus és Adonist. Ítéletük aligha őszinte visszhangja
érzésüknek, talán álszemérmük sugallata, mely mindenáron meg akar
botránkozni a szerelem istennőjének meztelenségén. Azonban Lucretia
cselekménye ép oly szegény, mint társáé és terjedelme mégis aránytalanul
nagyobb. Meséje vontatottan bonyolult és lankadó figyelmünket nem eléggé
ébresztik alakjai, melyek kissé merevek. Mennyivel különbek ezeknél
Vénus és Adonis! Adonis, bár olykor szűziessége nagyon is tudatos,
egészben azzal a harmatos, üde bájjal ékes, mely a Szent-Iván-éji álom
tündérei játékát övezi. Vénus szenvedélye néha rikítóan színezett, de
szavaiban oly vakmerő a csáb, oly mámorító az erő, mintha a kéj
démonának lihegését érzenők. Majd megtisztul szenvedélye a fájdalom
Veszta-tüzén és gyöngéd búja visszfényében mintegy enyhítve látjuk
féktelen indulatát.
Van e két költeménynek közös sajátsága, mely leginkább jellemzi a
forrongó géniust. A legkicsapongóbb érzéki képek mellett a legmélyebb
erkölcsi eszméket találjuk bennök. Ez utóbbiak közül egy sem hatott meg
bennünket annyira, mint az, melynek két változatát idézzük. Vénus és
Adonisban a költő leírja a nyúlvadászatot és leírása végén e szavakba
tör:
«A nyúl» Lábát galádul minden tüske tépi
Minden kis árnyra, neszre meglapul;
Mindenki rálép és tapod a nyomorra
S nem védi senki, ha le van tiporva.
Lucrétiában szintén vadászatot ír le, csakhogy itt az elejtett vad egy
nő. A költő ismét az üldözött pártjára kel, néhány gyönyörű strophában,
melyek így végződnek:
Kárhoztatást ne mondj a nő felett,
Ha férficsábok áldozatja lett,
Férfin a bűnsúly, ki szégyenbe ránt
Gyarló szegény nőt, martalék gyanánt.
E két helyet egy érzés lengi át: a szánalom a védtelenek iránt. Mily
éles ellentétben vannak ily sorok Vénus és Tarquinius kéjmámorával!
Évek zajlottak le, míg az ellentét azzá az összhanggá enyhült, melyet
későbbi alkotásaiban bámulunk. A közbeeső időszakra a legóriásibb
szorgalom sem bírt fényt deríteni. Tudvágyunkat nem csillapítják, de
részvétünket fokozzák a sonettek, melyek azt hirdetik, hogy ez időközt
szenvedések hidalják át.