– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap Szerafine termeiben egyik ismerős a másiknak adta a kilincset.
Siettek egymást megelőzni válogatott üdvkivánatokkal; hoztak
ajándékokat, ünnepi emlékeket, a minőkkel az olyan ember szokta
megörökíteni magát egy szép asszony szobájában, a ki attól tart, hogy a
szép asszony különben hamar el fog felejtkezni a nevéről.
Előkerültek olyan emberek is, a kiket egy évben egyszer látott, vagy
épen csak szinházi páholyából ismert. Ma nyitott tereme volt.
Eljött a herczeg is, Olga és Feodora herczegasszonyokkal, a kik még
mindig unokahugai.
Csak az az egy nem jött, a kire várt.
Szerafine a vacsora idejéig háromszor is kiment az előszobába,
megkérdeni Venczeltől, nem volt-e itt egy szürke, kúszált hajú, széles
vállú férfi, kopott fekete ruhában?
Nem mutatkozott.
Azt valahogy el ne utasítsák. Be kell vezetni a terembe.
Éjfélig nem jelentkezett.
Hiszen éjfél épen a hazajáró lelkek órája.
Pontban tizenkét órakor… Szerafine úgy összerezzent, midőn az óra ütött
s az inas jött jelenteni: – no igen azt, hogy a Soupé fel van tálalva.
A másik teremben süteményekkel, drága halakkal és sültekkel megrakott
asztal mellé települt le a vendégsereg.
Az asztalfőnél két személyre volt terítve, az egyik hely Szerafinet
illette.
Úgy került, hogy mellette azt a helyet senki sem foglalta el. A herczeg
balfelől ült le Szerafine mellé, a jobbfelőli szék üresen maradt.
– Nagysád fázik? kérdé Volozoff.
– Hideg van, felelt Szerafine.
Az üres székre nézett és összeborzadt. – Ez «ő reá» vár.
Hasztalan volt a szomszédok jókedve, az ünnepélyes, az elmés, a szikrázó
toasztok, a mikben a szép asszonynak hosszú életet kivánnak, késő
évekkel, a mikor már a mostani toasztmondók azt fogják róla beszélni,
hogy hamis fogakat és kölcsönzött fürtöket visel, s nevetni fognak
rajta; hasztalan a herczeg nyájas suttogási, a pohárban habzó bor: – a
szép asszony csak az üres szék közellétét érzé.
Néha, midőn a herczeggel beszélt, alattomban, félve, óvatosan
hátratekintett, mintha azt hinné, hogy ezóta már talán ott ül?
Az pedig, mint mi tudjuk, ott ült ekkor valahol a «Kék macskában» s
tápláltatta magát az ő dajkája, a kocsmáros által; míg a másik, az
igazi, kinn a zöld pusztaságban itta az ég harmatját, őszi kökörcsin
alakjában…
… A vigalom aztán reggelig tartott.
A zaj, a táncz, a mámor, vége felé elüzték Szerafine aggodalmait. A
dáridó hevélye szétszórta visióit; mulatott, jókedve lett, tánczolt,
ivott, őrült volt.
Mindenki azt mondá, hogy soha sem látta szeretetreméltóbbnak, mint ma.
– Ez szép nap volt, szólt a herczeg, midőn reggel felé búcsúzni kezdett.
Ilyen derültnek régen láttam önt, szép asszony.
– Azt mondják az emberre ilyenkor, hogy «vesztét érzi».
– Oh az ilyen szép asszony nem veszhet el, mert mindjárt megtalálnák.
– Mit szólna ön hozzá herczeg, ha holnap kérdezősködnék felőlem s azt
hallaná, hogy meghaltam?
– Nem hinném el addig, a míg öntől magától nem hallanám.
– Jó éjszakát.
– Mikor az utolsó hintó is elrobogott az utolsó vendéggel, s alant
becsukták a kaput, Szerafine még egyszer megkérdezte a vén komornyiktól,
nem volt-e a leirt alak a házban, nem utasították-e el? Menjen, kérdezze
meg a többi cselédektől, a kapustól.
Venczel elment tudakozódni, s visszajött azzal a bizonysággal, hogy
senki sem látott olyanforma embert.
Azzal Szerafine lefeküdt. Kifáradt idegei keresték az álmot.
Másnap borongós, hűvös idő volt. Talán említettük is már egyszer.
Szerafine a szokottnál korábban becsengeté komornyikját, hogy a
kandallóba tüzet szítson, mert fázik.
Azután komornáját hivatta és felöltözött.
A legegyszerűbb ruhát vette magára, mintha útra vagy falura öltöznék, a
hol az ember csak magának akar jó lenni.
Venczel komornyik az előszobában tisztogatta egy darab krétás posztóval
a tegnapi lakomán használt ezüst kargyertyatartókat, s ingujjra volt
vetkőzve.
Ma nem vártak vendégeket. Legalább úri vendégeket nem.
Csengettek.
Ez vagy a posta lesz, vagy a pipereárus mamzellje. Időt engedett neki,
hogy várakozzék, míg ő a frakkját felölti.
Az pedig, a ki az ajtón kívül volt, épen nem látszott azok közé
tartozni, kik az egyik csengetéstől a másikig azon a mondaton törik a
fejöket, a mivel odabenn előadásukat akarják kezdeni, hanem most már
kétszer-háromszor megrántotta a csengetyűt.
Venczel aztán törte magát felnyitni az ajtót.
A szürke torzonborz ember állt előtte.
– Biz úgy, öcsém, csak nyargalj, ha én csengetek, mert a kezemben talál
maradni ennek a bolondságnak a fogantyúja.
– Mi tetszik? kérdé a komornyik félig mérgesen, félig elámultan.
– Bizony, fráter, nekem ezen az egész ostoba világon semmi se tetszik;
hanem ha azt akarod megtudni, hogy miért jöttem? hát azt röviden
elmondom. Itthon van az asszonyod?
Venczel egy kicsit apprehendálva csavarta félre a nyakát.
– No no: azért ne dúzd fel az orrod, hogy «te»-nek szólítlak. Ez
szokásom. Tegezz vissza: azt én szeretni fogom. Hát itthon az úrnőd?
– Nem tudom, felelt gyanús tartózkodással a komornyik.
– No hát tudd meg. Mert attól függ, hogy meséljek-e aztán még neked
többet is, vagy se?
– Mit tetszik akarni tőle?
– «Tőle» semmit; «vele» szintén semmit; hanem «hozzá» van valami mondani
valóm.
Venczel tetőtől talpig végignézte az alakot.
– Biz öcsém, én most jövök egy bal parée-ból, a hol ez a costume. Azért
ne sokat válogass bennem, hanem jelents be.
– Van uraságodnak látogató-jegye?
– Haha. Nincs bruder; – magam képviselem magamat.
– Tehát a nevét fogom kérni.
– Soha se kérd biz azt, mit nyernél vele? Te sem ismernél rám róla, meg
az úrnőd sem. Csak annyit mondj neki, hogy itt van egy ember, a kivel
Komáromban találkozott, az hozott neki messze földről izenetet.
Venczel egy kétkedő pillantást vetett az asztalon levő ezüst
gyertyatartókra, mintha nem tartaná tanácsosnak egyedül hagyni őket
ilyen kinézésű alakkal; hanem eszében volt, hogy úrnője mennyit
tudakozódott tegnap este óta ilyen alakú látogató felől; ezt mégis be
kell jelenteni.
A milyen gyanakodó pofával ment be a terem ajtaján, olyan mosolygóval
tért vissza.
– Ő nagysága azt mondta, hogy csak egy perczig tessék várni, míg
öltözékét rendbe szedi. Addig tessék besétálni a terembe és ott helyet
foglalni.
Most már Venczel nagyon nyájas és forgolódó kezdett a furcsa vendég
körül lenni; úrnőjén bizonyosan észrevette, hogy ez a csodabogár
csakugyan érdekli őt.
– Nem tetszik levetni a felső kabátját?
– Az már tetszenék, mert meleg; de mivel egyúttal ez az alsó kabátom is,
hát csak hagyd rajtam.
– De talán mégis a csizmáiról leverném nagysádnak ezt a port?
– Soh se bánts öcsém. Porrá vagyok én válva egészen. Ne haragudjál a
porra; magad is az fogsz lenni. Ki tudja, hátha nagyapád pora ez a
csizmámon? Ne üsd.
Most már a vén szolga is kezdett valamit érezni abból a borzadályból, a
mi úrnőjét megreszketteti, ha ez alakra gondol, a ki azt mondja, hogy
porrá vált már egészen, s nem engedi ruháiról leveretni a port. Hozzá
tartozandó az.
– Tessék belépni a terembe.
Pusztafi belépett a teremajtón; a teremben még akkor nem volt senki.
Ráért körültekinteni.
Selyemszőnyeg a falakon, selyemfüggöny az ablakokon. Köröskörül minden
selyem.
Pusztafi úgy gyűlölte a selymet! Mindenkit, a ki selyemben jár; azt az
egész régiót, mely a közönséges emberek osztályán felül és «alul»,
selymet visel. Soha sem tűrte azt öltönybélésnek, hanem ha selyemhez
juthatott, azt viselte kapczának és zsebkendőnek, a legalacsonyabb
szolgálatra; azt hitte: ez által megalázza azt.
Rosszúl érezte magát itt a pillangó lakásán, a ki csupa selyem között
él.
A mellékajtó nyílt s kilépett rajta a halvány asszony.
Alig birta reszketését eltitkolni, alig merte szemeit fölemelni az
előtte álló kopott, zilált alakra. Pedig valami úgy kényszeríté, hogy
hozzá lépésről lépésre közelebb menjen, hogy sok év óta elváltozott
arczában keresse az ismerős vonásokat és kimondja azt a nevet, mely
szívén akar kitörni, ha ajka zárva tartja, s melyet ha kimondott, akkor
meg kell halnia.
És mikor aztán egészen közel volt hozzá, hova a delejes iszonyat vonta,
akkor a szürke alak eléje nyujtá kezét, két ujja között valami csillogót
tartva, és megszólalt:
– Szép nagysád: én e gyűrűt hozom kegyednek vissza.
Szerafine meglátta az opálgyűrűt, a belenőtt fekete kereszttel a kisérő
alak kezében; két kezével arcza elé kapott: «Róbert!» rebegé, s azzal
félrehajtá fejét és összeroskadt.
Pusztafi azt hitte, hogy az elájulás elég szinpadi routinnal van adva;
fölemelte a tisztelt hölgyet, s egy karszékbe segíté ülni. És azután ő
maga eléje állt és elmondá neki röviden:
– Asszonyom, én nem vagyok Róbert, nem jövök reclamálni. Hasonlítottunk
ugyan egymáshoz egy kicsit valaha; de most már épen nem hasonlítunk. Én
megvénültem, ő pedig fiatal maradt: mert meghalt. Engem bízott meg e hír
tudtuladásával, s hitelesség végett átadta jegygyűrűjét. Azt ide
leteszem az asztalra, majd ha fel tetszik ébredni, itt megtalálja.
Tovább pedig nem kivánván alkalmatlankodni, magamat egész tisztelettel
ajánlom.
A hölgy feje halványan csüggött a szék támláján alá, hanem Pusztafi
abban a hitben volt, hogy az elájult nők szokták hallani, a mit
körülöttük beszélnek.
És ezzel végezve küldetését, meghajtotta magát és kiment az ajtón.
A vén komornyik az ajtón hallgatózott, de olyan csendesen végeztek
odabenn, hogy semmit sem tudhatott meg.
– Bruder, monda neki a kilépő költő, hívd össze az asszonyod
fehércselédeit és mondjad nekik, hogy hozzanak illatos eczetet, repülő
sót, mert úgy látszik, hogy ő nagysága elájult. Azt képzelte a jó
teremtés, hogy én vagyok megholt első férje. Pedig bizony mondom neked,
olyan jó por az már, mint az, a mit a csizmámról le akartál verni. –
Isten áldjon.
Azzal eltávozott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Délután az utczán találkozott Melchiorral.
– Csodálatos esetről jövök, monda a kis doktor, most tartottunk orvosi
tanácskozást Fertőyné asszonynál.
– Tán beteg a szép asszony?
– Nem beteg. Egy perczczel azután, hogy te nála voltál látogatáson: –
szívszélhüdésben meghalt.
– Kár érte; – jó előfizető-gyüjtő volt.