Szerafinenak két nappal elébb rossz napja volt. Egész estig nem fogadott
el senkit, este nem ment sehova, éjszaka bezárkózott és reggelig fenn
volt.
Mivel mulatta magát? Naplójával.
Egy új fejezet készült abban.
«Ma láttam őt!…
Mikor kocsim a kapun kigördült, ott állt előttem. A lovak szinte
elgázolták.
Ő mosolygott és köszöntött.
A vér megfagyott ereimben.
Ez arcz, e szemek, e tekintet! ő volt az.
Az idő, a nyomor, a szenvedés sok vonást irtak arczára, a mi azelőtt nem
volt ott, de azért lehetetlen magam előtt eltagadnom, hogy ráismertem.
Lelkem, mint a mentő szalmaszálhoz, kapaszkodik egy tétova eszméhez; úgy
rémlik, mintha lett volna valaki a világon, a ki Róberthez hasonlított,
mintha én azt láttam volna; de emlékezetem elhagy; ezt talán csak
álmodtam valamikor?
Hogy ismerhetne engemet valaki, a kire én nem emlékezem?
Ő ismerős mosolygással üdvözölt. E mosolygásban volt valami dæmoni,
valami pokoli keserű, a mi a szíven keresztül metsz. Mintha mondta
volna: «Ugyan jól jártál volna vele, ha most elgázoltatsz fényes
hintóddal!»
Most is előttem áll az arcza.
Ő az!
Tehát a halottak ilyen korán feltámadnak?
El fog jönni hozzám, bizonyosan.
Oh csak én tudnék meghalni elébb; hogy játszanánk bujósdit egymással:
«mikor én ezen a világon kerestelek, akkor te a túlvilágon jártál; most
te visszajöttél: most én megyek amoda át».
Hogyan fogok előtte megállani? mit fogok neki felelni, ha azt kérdi
tőlem: «Hogyan hívják önt, asszonyom?»
Mivel mentem magamat? hogyan állom ki vádoló tekintetét?
Megöl.
Oh bár tenné azt gyorsan, egyszerre, egy szembehunyás alatt; de ne ölne
meg szemrehányó tekintetével, e lassan emésztő tűzön.
De miért nem jő hát, ha rám talált, ha keresett? Mért kínoz azzal, hogy
megmutatja magát s aztán eltünik?
Láthatja, hogy nem futok előle; nem menekülök; bevárom, mint az elitélt
a hóhér bárd-csapását.
Kitaláltam.
Holnap születésem napja van. Holnap víg társaság jön nálam össze. Zajos
ismerősök, a kik a «szép asszony»-t üdvözölni jőnek.
Nem kerülhetem ki a fényt, a mulatságot, mert születésem napja az, a
melyre hivatlanul jön minden vendég.
Ah, akkor ő is el fog jönni, hogy egy áldomást mondjon reám.
Mikor legvígabban fog szólni a zene, a kaczaj, a pohárcsengés, akkor egy
rekedt hang megszólal, melynek hidegétől elnémul minden vigalom:
«Éljen az a nő, a ki leghűtlenebb volt!»
Hogy fog rábámulni minden ember! Hát ez a zord alak kicsoda?
Vagy nem fogja őt látni senki, csak én? Nem fog más előtt állani, csak
az én rémült lelkem előtt, s nem fog előtte reszketni más, csak az én
szívem és a gyertyák lobogó lángja, a mik közt végigfuvallja őt a
sírbolti szellő?
Oh e kép irtózatos lesz! És én nem birok, nem akarok előle menekülni. Be
akarom várni; egész közel akarom magamhoz várni, a míg hideg kezével
kezemet megfogja. És azután elmenni vele.
Milyen őrült eszméket irok itt le!
Hisz ő nem képzelt árny, hanem élő ember.
Nem egy halott, a ki sírjából visszatér; csak egy kiszabadult rab, kit
neje elfelejtett.
Azzal gúnyoltak, hogy halovány vagyok; oh ezentúl a szégyen pírja
örökkétartó lesz arczomon; le nem törli azt onnan még a halál keze sem.
Elhagytam egy férjt, ki hős volt és szeretett, s kezemet nyujtám egy
másnak, ki arczát és lelkét kendőzi.
Azt mondtam, hogy «meghalt az oroszlán, éljen a róka!» És azután
«éljenek a majmok!»
És az nem volt igaz, és ezt nekem tudnom kellett volna.
Hogyan fog rajtam boszút állani? – Meg nem bocsát; azt tőle nem
várhatom, s annyira még sem vethetett meg, hogy még csak rajtam boszút
állni se tartsa érdemesnek.
Valami azt súgja, hogy holnap eljön.
Születésem napja lesz, üdvözölni fog.
Nagy társaság lesz nálam; látni fogja a világot, melyet magam körül
teremték.
Ebbe a ragyogó, illatfűszeres, lepkearanyporos világba milyen jól fog
illeni egy szürke, zilált hajú, kopott öltönyű alak és egy asszony, ki
előtte térdre roskad s megcsókolja a földet.