Ha valamely munkámhoz, úgy bizonyára a «Politikai divatok»-hoz szükséges
a felvilágosító végszó.
Valószinűleg feltünik az olvasónak az a sok hézag, a mi e regény
folyamatán elárulja magát. A történet, mely egy irányban megindul,
egyszerre csak más irányt vesz: az elbeszélés ott, a hol
legérdekesebbnek igérkezik, hirtelen letörik s új fejezetbe csap át.
Köztudomású tényeken átugrik a mese, s lesz belőle _mese_, a hol lehetne
igaz történet: érdekesebb a költött dolgoknál. A jellemek széles alapon
vannak megkezdve, s erre az alapra alig van valami felépítve. A nagy,
dicsőségteljes harczból, mely a szereplő alakok tisztító tüzét képezte,
semmi sem jut érvényre, csak a vég katastrofa: az is csak allegoriákban,
a miknek a sorai között kell keresni a komoly valót; a históriai háttér
pedig egészen elvész, a korrajz elhalaványul, az előadás hangulatában a
hazafias lendület kerültetik.
Ennek a magyarázata az, hogy én ezt a regényt akkor kezdtem el megirni,
a mikor az új alkotmányos korszak (1861-ben) azt a csalóka reményt
költötte fel, hogy az elmult szabadság újra életre kel hazánkban.
Felszabadult a politikai szószék és a sajtó.
Régi óhajtásom volt olyan nagyobb regényt irni, mely a szabadságharczot
tünteti vissza. Még ekkor élénken emlékeztem a 48/49-iki világra: minden
nagy és apró, tragikus és komikus alakja a dicsőséggel és rémekkel
teljes korszaknak ott élt, ott kisértett a lelkemben: és én elég naiv
voltam azt hinni, hogy ezt mind föl lehet már támasztani a hamuból, a
ködből.
Mire aztán elkészültem a regénynyel, akkorra vége lett az alkotmányos
korszaknak. Jött az átokterhelt Schmerling-æra. Százszorta rosszabb a
Bach-korszaknál; mert «ez» egy becsületes absolutismus volt, mely
kimondta az őszinte jelszót, a mihez tartsuk magunkat: «Zahlen und’s
Maul halten»; de Schmerlingék egy hazudott alkotmányosság színe alatt
követtek el rajtunk erőszakot, s ha Bach kormányozni ránk küldte a
németeket és a katonákat, azok tisztességes idegenek voltak, a kikkel
lehetett beszélni, ha németül tudtunk; de Schmerling ránk eresztette
azokat a hazánkfiait, a kik gyűlöltek bennünket (mert gyűlölni a magyart
csak a magyar tudja igazán). Azok aztán azonfölül, hogy mortifikáltak
bennünket, még gúnyt is űztek belőlünk: úgy hogy a katonai törvényszék
valóságos oltalom volt ránk nézve az administrativ közegek dühöngése
ellenében.
Hát természetes, hogy ennek az én regényemnek ebben a korszakban nem
akadt kiadója. Pesti Napló, Magyar Sajtó szerkesztői kidobtak
regényemmel együtt az ajtón, mikor belepillantottak. «Hisz ez a
forradalomban játszik!» Voltak kiadóim, a kiknek szintén bemutattam.
«Van önnek két bőre, hogy az egyiket le engedheti magáról huzatni?»
A regény ott penészedett a fiókomban.
Egyszer aztán a magyarországi ellenzék megemberelte magát, vezérférfiai
elhatározták, hogy egy sajtóorganumot hoznak létre, mely nézeteiket
képviselje. Engem bíztak meg a szerkesztőséggel. Én adtam az új lapnak a
«Hon» nevet. Magam jártam utána Bécsben az udvari kanczelláriánál, hogy
az engedély megadassék rá. Gróf Forgách Antal első kértemre megadta az
engedélyt. Én siettem az irásommal fel Budára gróf Pálffy Móriczhoz,
bejelenteni, hogy van passzusom az új lap kiadásához.
– Hjaj, barátom, monda a helytartó, az még nem elég, hogy a kanczellár
beleegyezett; még én is itt vagyok. Önnek elébb reversálist kell adni
magáról, hogy lapjában a _kormányt pártolni_ fogja.
– Kérem: itt van már a zsebemben a reversális. Tudtam, hogy ez is
szükséges.
Az volt pedig ebben a reversálisban, hogy én kötelezem magamat a magas
kormányt _minden a hazára nézve üdvös_ intézkedéseiben teljes erőmmel
támogatni.
A kormányzó nagyon csóválta a fejét: «_a hazára nézve üdvös_».
– Hallja, barátom, maga nagyon ravasz ember. Hát csak irjon újságot. De
vigyázzon a pennájára, hogy valami ki ne cseppenjen belőle.
Az új lap szerkesztősége nagy hamar megalakult, régi, kipróbált
ellenzéki politikusokból és új szabadelvű tehetségekből. Új évre oly
nagy előfizető közönség gyűlt össze melléje, mely annak fennállását
biztosítani látszott; azonfölül voltak előkelő, nagybirtokú támogatói:
azok között első rendben Almássy Pál (a debreczeni országgyűlés volt
elnöke, ki már egy halálitéletet tartogatott az emlékei között).
Most azután módomban volt a «Politikai divatok»-at a közönség elé hozni
a saját újságomban.
Folyt a munka akadálytalanul valami hat hétig.
Ekkor egy új munkatárs koczogtatott be hozzánk.
Egyike a legelőkelőbb magyar főuraknak: vagyonban gazdag, műveltségben
alapos, testben, lélekben fiatal: gróf Zichy Nándor.
Egy terjedelmes, jól kidolgozott memorandumot hozott, melyben mély
szakavatottsággal voltak kimutatva a politikai hibák, melyek Schmerling
rendszerét Magyarországon kivihetlenné teszik, s erőszakos
keresztülvitel esetén Magyarországot és Ausztriát teljesen tönkre
tennék. Különösen nemzetgazdászati tekintetben volt ez fényesen
megvilágítva.
Zichy Nándor elébb a Pesti Naplót kinálta meg ezzel az emlékirattal; de
Kemény Zsigmondnak nem volt kedve a fejét az oroszlán torkába bedugni;
akkor aztán én hozzám hozta a czikket. Én közöltem azt barátaimmal:
nagyon tetszett nekik. Szerző beleegyezésével valami keveset
módosítottam rajta. (A módosítás _szelidítés_ volt a kifejezésekben:
szerző igen erősen bánt el az uralkodó politikai rendszer
vezérférfiaival.) A memorandum egy számban jelent meg. Roppant sensatiót
idézett elő az olvasó közönség táborában.
Két nap mulva azonban egy jó barátom, kinek összeköttetései voltak a
helytartóságnál, azzal a jó hírrel lepett meg, hogy «Pálffy Móricz dühös
ránk a Zichy Nándor gróf czikke miatt, s kiadta a parancsot, hogy
katonai törvényszék elé kell bennünket állítani, s mindkettőnket három
havi börtönre elitélni.» (Schmerling alatt az volt a politikai divat,
hogy a szerzőn kivül még a szerkesztőt is becsukják.)
Én egy nagy plaidoyerre készültem, melyben napnál fényesebben
bebizonyítottam, hogy gróf Zichy Nándornak tökéletes igaza van.
Ezt a védbeszédet (ékes német nyelven) elő is adám a katonai törvényszék
előtt, mely állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy
főhadnagyból, egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy
frájterből és egy közbakából.
Ily szakértő biróság előtt lehetetlennek hittem, hogy argumentumaim
meggyőző hatást ne eszközöljenek.
Annál nagyobb volt aztán a meglepetésem, mikor az auditor kihirdette az
_egyhangúlag_ hozott itéletet.
«_Egy esztendei tömlöcz, nehéz vasban._»
– Mi a kakukk? mondám én az auditornak; hisz a helytartó csak három
hónapi fogságot kért ránk kiméretni.
– _Das übrige ist für die schöne Vertheidigung!_ Mondá nevetve az
auditor major.
Azonkívül ezer forint birság.
A birságot lefizette Zichy Nándor; de a börtönt bizony együtt kellett
leülnünk.
S a legszebb az volt az egész itéletben, hogy nem sajtóvétségért lettünk
ám elitélve; nem valami politikai bűntettért, hanem
«_közcsendháborításért_». Tehát gróf Zichy Nándor és Jókai Mór
elmehetnek vele dicsekedni, hogy ifju korukban együtt hajigáltak be
ablakokat és gázlámpákat a kerepesi-úton, a miért egy esztendei börtönre
lettek elitélve, s fizettek ezer forintot az összetört üvegekért. Így
lett az megmagyarázva – a morva cserepárnak, a mi törvénybiránknak.
És én azért mégis maradok a fentebbi állításom mellett, hogy a katonai
kormányzat valóságos oltalom volt ránk, szegény szabadelvű hirlapirókra
nézve, az administrationalis tyrannokkal szemben.
Először is a katonák megtették azt a kitünő tréfát, hogy nem érték be
azzal, hogy minket elitéltek közcsendháborítás miatt ellenzéki
czikkünkért, hanem aztán előfogták a kormány által subventionált
schmerlingianus lapok szerkesztőit is, a kik _minket_, _védtelen
ellenfeleket_, megtámadtak; azokat is elitélték, becsukatták:
«közcsendháborításért.» A ki csak vezérczikket irt, akár a
kormánypolitika mellett, akár ellene, az mind közcsendháborító volt,
mind becsukták. Pokoli humor volt ez!
A börtönben pedig a katonák oly emberségesen bántak velünk,
elitéltekkel, a hogy csak magyar vendégszerető gazda bánhat a
vendégével, szó sem volt «harminczhárom fontos vasról, kezére lábára.»
Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint
fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a
svábhegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk, a jó
Haymerle, kívül-belül valóságos mintaképe volt egy magyar viczispánnak.
Én egy héttel elébb kezdtem meg a fogságot, mint Zichy Nándor. A minek
ez volt az oka: Ugyanazon a napon, a melyen Zichy Nándor a kegyetlen
itélet folytán megfosztatott a nemességétől (a mire Deák Ferencz azt az
élczet csinálta, hogy jelenben nagy Magyarországon a leggazdagabb
_paraszt_ Zicsi (sic) Nándor), ugyanazon a napon ajándékoztatott meg egy
minden titulusoknál méltóságosabb czímmel, az «apa» czímével. Akkor
született az első gyermeke. Fiatal, ideális szép neje gyermekágyban
feküdt. A helytartó megengedte az apának, hogy egy hétig, a míg a neje
veszélyen túl lesz, otthon maradhasson.
Mikor aztán az egy hét leteltével ő is _bekerült_, a derék Haymerle
azonnal feljött hozzánk (két egymással szomszéd szobában laktunk) egész
udvariassággal felajánlani, hogy bárminő kivánságai lesznek a fogoly
úrnak, azokat készséggel teljesíteni fogja.
(Nekem például megengedte, hogy a faragó szerszámaimat felhozassam a
börtönbe; ott faragtam ki a feleségem mellszobrát fából.)
Zichy Nándor azt az egyetlen kivánságát nyilvánította a térparancsnok
előtt, hogy engedtessék meg neki minden nap a börtönből kimehetni
_hajnali misére_ a templomba.
A jó Haymerle azt mondta, hogy erre az egyre nincs instructiója a
hadügyminiszteriumtól; de majd kérdést fog intézni az iránt Bécsbe.
Megadták-e Bécsből e kegyes óhajtására az engedélyt az én mélyen
tisztelt fogolytársamnak? azt nem tudom; mert én nekem ő felsége
legmagasabb kegyével elengedte a hátralevő fogházbüntetésemet, s Zicsi
Nándornak is csak az otthon töltött héttel kellett tovább szenvedni
nálamnál. Úgy látom, hogy a nemességét is visszakapta. Hanem az ezer
forintot nem adták vissza: az ottmaradt a csendháborítás által okozott
károk megtérítésére.
Hát ez idáig egész humorisztikus történet volt; de most következik a
szomorú része – rám nézve.
A mint engemet elitéltek fogságra, az én lapomnak a publikuma úgy
széllyel szaladt, hogy a második évnegyedre fele sem jött vissza.
Megijedtek a tisztelt hazafiak, hogy odavész az öt forint, ha én ott
rekedek; talán attól is tartottak, hogy most már a prenumeránsokra kerül
a sor: azokat is rendre fűzik rabszijakra közcsendháborítás miatt. Most
már veszteséggel folytattam a lapkiadást. A regényemért sem kaptam semmi
honoráriumot. Ellenben meg volt vele az a kegyetlen mulatságom, hogy a
censor minden lépten-nyomon lefoglalta a lapot a Tárczában folyó regény
miatt; nekem aztán egyre-másra törülnöm, másitanom kellett benne:
kihagynom ívszámra azokat a részleteket, a mik a szabadságharczra
vonatkoztak, a mik hőseimnek a jellemét kiemelték, megszöknöm a legjobb
gondolataimtól, üresen hagynom az összekötő epizódok helyét. Soha még
regényirónak keservesebb vajudása nem volt a munkájával, mint nekem
ezzel az elbeszéléssel. Irigyeltem a muszka iróknak a sorsát. Így
készült, foltokra szakgatva, újra összefoltozva a «Politikai divatok».
A hirlapom közönsége pedig egyre apadt. Irni sem mert már bele senki a
neve alatt. Egyszer aztán lapom főpártolóját, Almássy Pált is elfogták,
állítólagos összeesküvés miatt. Erre a többi pártoló hívek is itt
hagyták a fővárost.
Azért még folytattam a lapot, s vele együtt a regényt. Volt egy kis
örökségem a szüleim után, az egy magyar-utczai házban feküdt. A házat
eladtam, az örökségemet ráköltöttem a lapra, folyvást bizva a haza
sorsának jobbra fordultában. De ez csak nem következett be. Aztán
adósságra folytattam a lapot. Mikor aztán már a nyomdai hitelem is
teljesen ki volt merítve, mikor a nyomdászom nem akart tovább kontóra
nyomatni, az előtt a kényszerűség előtt álltam, hogy a lapot
megszüntessem. Megegyeztem Keménynyel, hogy a még hátralevő egy hónapra
a Hon előfizetőit a Pesti Naplóval fogja kielégíteni. Barátaim mind
beleegyeztek az elhatározásomba. Minden embernek insége volt. A búza ára
leszállt két forintra (olvasd: 2 forintra o. é.). A mely nap reggel
megegyeztem Keménynyel, másnap kellett volna aláirnunk a szerződést, az
nap este kaptam egy táviratot Zichy Nándortól: «Lapodat meg ne szüntesd,
holnap reggel nálad leszek.» Már nyolcz órakor ott volt. Rövid volt a
találkozásunk.
– Ámbár lapod politikáját nem osztom, pártodhoz nem tartozom, mégis nem
engedhetem, hogy ez a lap megszünjék: mennyi összegre van szükséged,
hogy azt folytathasd?
Mondtam neki valami összeget.
Szó nélkül kezembe adta; nem várta, hogy megköszönjem: eltávozott.
Én aztán folytattam a lapot, a jövő évnegyedben az előfizetők újból
felsereglettek, nyomdászom vállalkozott az együttkiadásra, s attól fogva
a Hon virágzásnak indult.
Ezt az adatot kötelességemnek tartottam az emlékezetnek átadni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ilyen viszonyok között, ilyen kedélyhangulat mellett jött létre a
«Politikai divatok» czimű regényem.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Igy hitták a héttagú rendezőséget.]