Szerafine annak minden sorát keresztül tanulmányozta, azzal feküdt,
azzal ébredt, s minden sornál jobban meggyőződött felőle, hogy ez a
kisértet – «az ő réme».
Mikor ezt mondja:
«Ha meghaltam volna,
Eltemettek volna,
Te is, én is, mind a ketten
De jól jártunk volna.
Én nyugodnám ott lenn,
Te siratnál itt fenn.
Én sem volnék, te sem volnál
Szerelmünkhöz hűtlen.»
Szólhat-e ez másnak?
Szerafine naplója elkezdett valódi anthologia lenni e költemény
szakaszaiból, miket ő abba átirt, észrevételeivel, vallomásaival kísért;
mik ellen védte magát, vagy segített nekik a vádat sulyosbítani.
Egy névtelen vádló állt vele szemben egy láthatatlan biró előtt,
mindennap, minden egyedüllétben, – és ez a pör sokáig folyt így.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Rongyos a mentéd, – befoldom, legyen jó;
Sebes a vállad; bekötöm, gyógyuljon, –
Éhes vagy, fáradt vagy, – pihenj meg, lakjál jól;
De ha a szived fáj, – nem bánom: hadd fájjon.»
«Igaz.» Irta utána Szerafine naplójába. Igy tettem vele én. Ez volt az
én nagylelkűségem. Azoknak, kik az államfoglyok számára ruhát,
gyógyszert, pénzt gyűjtöttek, én is adtam pazaron – de egy jó szót, egy
kérdő szót nem ejtettem el érte. Elhittem egy ember szavára, hogy
meghalt; egy hamisító szavára!
Most még Fertőy bűne is az ő lelkére nehezült.
A ki hamisított most, hamisíthatott akkor is, midőn Róbert halálhirét
bizonyítá.
Szerafine tovább olvasott a költeményekben.
A költő sötét kedélye mindenütt a legélesebb sarcasmusokban tört ki; egy
utczára kitaszított őrjöngő volt az, ki sárral dobálja be azon ház
ablakát, mely valaha az övé volt; egy csontváz kaczagása hangzott
rímeiben, ki az itthon maradtak örömeit gúnyolni kikelt lepedői közül.
«Tíz évi távollét után
A hű nő mint csókoland
Hogy nyalja gazdája kezét
A vén eb, a hű bolond!
Viszontlátás titkaiból
Egyet megtanult a rab:
Nagy idő mult! Nőd nem csókol,
És a kutyád megharap.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem álomrontó volt-e e kép, melyet nehány vonás Szerafine képzelmébe
rajzolt?
«Ocska sirboltot tisztogatnak
Régi zsellérek hadd menjenek,
A vázak vigyék zörgő csontjaik,
Az áldott nap hadd fehérítse meg.
Ne fuss, szép hölgy, a koponya elől,
Mely ellöketve ott, feléd gurul,
Tán férjed volt az, és veled kiván
Beszélni föld alatti álmirul.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Százszor elolvasta Szerafine e nyolcz sort, s ismét ujra visszatért
reájok. El tudott mellette ülni órahosszat és mindig ugyane tárgyról
gondolkozni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Emlékezel-e rózsám, még mikor
Fehér ruhám volt s fekete hajam?
Mi szép fiu lehettem akkor én!
Midőn elváltunk búcsuzástalan.
Ha látnál most, vajjon mit mondanál?
Rajtam most minden megfordítva áll:
Hajam fehér most s ruhám fekete,
Ilyen furcsa a holtak élete!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az alak mindegyre közelebb jött Szerafine izgatott képzelmében, a
kisértet mind jobban körvonalozta magát.
Néha egészen alanyivá lett a költő alakítása; a hol a világ jelen
állapotát saját kedélyében iparkodott visszatükröztetni, s olyankor még
inkább ráismerni vélt Szerafine.
«Hajdan sas volt a jelvényem,
Most bogár szól dalaimba;
Hajdan pálma volt eszményem,
Mostan futó szederinda.
Pálmasudár, égjáró sas,
Nagyratörő szivek kedve; –
Szederinda, parti bogár! –
Földön fekszem, – fedjetek be…»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy ember, a kinek azt mondják, hogy keljen fel, s ő azt kérdi, hogy
«minek?»
Az alak mindig elevenebben kezdte magát rajzolni:
«Találkoztunk már az utczán:
Azt mondtad, hogy «ne egy krajczár…»
… (Rongyos koldus, rongyos tolvaj…)
… Te még most is olyan szép vagy…
Minden idege végig-végig borzadozott; visszaerőtette emlékezetét azokra
a sötét, kapu mögé huzódó alakokra, a kik nem tanulták még meg, hogyan
kell az utczán koldulni, csak annyit mondanak: «uram» – «asszonyom»; –
azt sem minden embernek, csak minden tizediknek, kiben biznak, hogy nem
fogja őket lenézni, elutasítani, nem mondja nekik, hogy dolgozhatnának
még. Némelyiknek talán ősz haja is van már és fekete ruhája, a mely
kopott, rongyos és foltozott. Szerafine szokott nekik aprópénzt adni, ha
megszólítják, de nem szokott rájuk nézni. Ezután – ah ezután nem fog
nekik adni semmit; mert nem fog merni előttük megállni, szemeit hozzájuk
felemelni; hátha egyikben épen ő rá ismerne?
Végre ott volt e kegyelemdöfés.
«Még nyilik a partokon a nefelejts:
Gyűrűmet oh kedvesem el ne felejtsd!
– – – – – – – – – –
Holt szíve felett nefelejts füve zöldül
Csak gyűrűs ujja maradt ki a földbül.
– – – – – – – – – –
Nézd, gyűrűdet, kedvesem, visszaadom!
– Zeng tánczterem; hallgat a puszta vadon.»
Oh ha tudta volna, a ki e költeményeket szerzé, minő kegyetlenséget
követett el egy nő iránt, a ki neki nem vétett soha, mily irtóztató
büntető ostort vett kezébe akkor!
Hiszen tudjuk jól, hogy e költeményeket nem irta Róbert, mert ő rég ott
van, a hol mindnyájan megbocsátjuk egymásnak, a mit vétettünk egymás
ellen, s a mérhetlen kegyelmű úr mindnyájunknak azt, a mit vétettünk ő
ellene; és onnan senkit boszút állni vissza nem tér,
A névtelen költő bizonyosan nem gondolt Szerafinera; tán nem is tudott
annak élményeiről semmit. Képzelem volt az; egy magába zárt pók
szövevénye, ki gyűjtött mérgéből szivárványos selyemszálakat ereszt;
vagy tán egy más ember életének szomorújátéka, mely történetesen
hasonlított – talán nem is egyedül Szerafine történetéhez.
A dorgált nő tán nem is neje annak, a ki irta; talán meg is halt már!
talán nem is született soha. Ki venné szorosan a keresést a költők
ideáljai után?
Szerafine pedig valóban betege, igen nagy betege lett e költeményeknek.
Utóbb már gyalog nem is mert kimenni az utczára, s ha találkozott néha,
a mi ez időben nem volt ritkaság, egy-egy olyan félig megszürkült, de
azért egy kissé ismerős alakkal, a milyenről rémlik az embernek, hogy
látta valahol, fényesebb körülmények között, oly félve huzódott előle
kocsija mélyébe. Ha ez találna lenni!
Szegény asszony! Alszik az már.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy hideg októberi reggelen Béla sietve jött haza valamelyik
törvényszéktől, a hol már napi munkát végzett s igyekezett hazafelé.
– Hahó! fiu! fel ne taszíts! kiálta rá valami rekedt hang s egy
sajátságos torzonborz alak fél kézzel mellbe ragadta.
Béla meg volt lepetve a szokatlan megszólítás által. Rég ideje már, hogy
őt «fiu»-nak nevezték, ahoz is csak egy ember vett magának jogot. –
Szemébe nézett az útját álló férfinak.
Nagyon elhanyagolt külsejű alak volt; haja és szakálla torzonborz, több
közte már a fehér, mint a fekete szál; termete nehézkes és elterült,
homloka barázdás, arczbőre rezes, mint a ki erős italokkal vigasztalja
magát. Azután minden ruha úgy állt rajta, mintha azt csak fogadásból
hordaná, s normális időkben pőrén szokott volna járni. A csomóra hurkolt
nyakkendő igen valószinűleg nem lehetett napok óta kioldva, sőt azt
szétmetszés nélkül aligha is lehetne egyáltalában kioldani. Úgy
tetszett, hogy most is vagy bor, vagy égett szesz, de valami erősen
érzik rajta.
– No csak az kellene még, hogy te se ismerj rám! dörögte fenhangon a
szürke ember, hogy a járó-kelők megálltak a csodájára.
Erre azután Lávay Béla átölelte, nyakába borult és megcsókolá.
– Pusztafi!
– No, bizony Pusztafi, szólt a torzonborz alak, keserüen nevetve. No
csak még sem felejtetted el a nevemet. Látod, én rád ismertem.
– Nagyon megváltoztál.
– Meghiztam, ugy-e? Hja, a szegény rabok nagyon jól élnek.
– Nem, de megőszültél.
– Azt tudhattad. Nem tegnap óta vagyok kéjutazáson. Mondd ki igazán:
nagyon rezes lett a pofám, a mióta nem láttál.
– De jer hozzám, menjünk innen az utczáról.
– Hm! Minő megvetéssel beszélsz az utczáról! Könnyű neked. Eleget
jártad. De én nekem tetszik az utcza. Az emberek, a kik jobbra-balra
taszigálnak, a szép leányok, a kik hátranézegetnek, s a nagy urak, a kik
rám se néznek. Ilyesmit nem élvez az ember ott, a hol én utaztam. De hát
a menykőbe is, azt ne gondold, hogy ezentul a tömlöczi élményeimmel
foglak mulattatni, mint valami ujoncz martyr, a kit hat hétre behoztak s
aztán már most minden disznótoron elmondja, hogy volt, mint volt! Sebaj.
Jól van minden. Szép az élet. Hát vezess az odudba, hol van?
Béla karjára ölelte rég látott barátját, ki oly büszke volt, hogy még
vele sem tudatta soha, hol van. Ezért sok szemrehányást fog kapni, majd
ha magukra lesznek.
És azt nagyon jól tette, hogy karjára fűzte, mert a nemes kedélyű férfi
lábai nagyon bizonytalanok voltak annak az elhatározásában, hogy melyik
kőre kell lépni? s életnézetei szerint az utcza igen szép ugyan, de
nagyon szűk.
Béla szomorodva nézett rá, míg hazáig elvezette. Mi lett belőled!?
Az került még sok dolgába, míg a lépcsőkön fölvihette. Azt állította
Pusztafi, hogy lábai meg vannak dagadva az átkozott levegőváltoztatás
miatt.
– Ah, hiszen neked már úri szállásod van, szólt Pusztafi, midőn Béla
szobájába vezette. Nem olyan, mint az a kertre nyiló, a miben
legutoljára láttalak. Hanem azt szeretem, hogy tükör nincs a szobádban.
Nem férfiszobába való. Mert tudod: sok olyan pofa van a világon, a mivel
nem örömest találkoznám: azok között első helyen van a saját magamé.
Kilencz éve, hogy tükörbe nem néztem. De megint magamról beszélek;
ostoba beszéd. Hogy vagy te? Beszélj arról. Még mindig a mézes hetek?
– Még mindig.
– Azt tudtam. A felől nem aggódtam. A mi a csomót én kötöttem, az nem
szakad el. Van-e sok «új nemzedék»?
– Egy szál az egész hadsereg.
– Fiúcska?
– Az, de nagyon fiatal még.
– No, annak én leszek a nevelője.
– Dajka kell annak még, nem nevelő.
– Azt mondanám rá, hogy «no hát leszek dajkája». De magam is dajkaságon
vagyok. Csupán tejjel élek. A jámbor korcsmáros a kék macskánál a
kisdedóvó dajkám.
Béla nem tudta, hogy könyekre, vagy nevetésre fakadjon-e?
Pusztafi határozott. Elkezdett hahotával kaczagni, hogy a szék rezgett
alatta, s a szemei kivörösödtek bele; a miket aztán egy nagyon tarka
selyem zsebkendővel megtörülgetett.
– Látod, milyen bolond az élet, édes fiam, szólt azután elkomolyodva,
hogy Béla mozdulatlan arczát látta, kire a nevetés nem igen akart
ragadni. Add ide a kezedet, hadd álljak fel, mert elfáradtam.
Béla fölemelé őt a székből.
Odahajolt hozzá a költő és fülébe súgta:
– Tegnap este óta a mai találkozásunk órájáig folyvást ittam. Hol bort,
hol pálinkát.
– Az Istenért, hisz így elölöd magadat.
– Te is azt hiszed?
– Komolyan aggódom.
– Lásd, ezt nekem már sokan mondták, a kikről azt hiszem, hogy jó
barátaim: «Ha így folytatod az ivást, egy év alatt meg kell halnod.»
– S te nem hittél nekik?
– Hisz épen azért teszem, mert elhittem.
– Ah, te megadod magadat.
– Ne beszélj bolondokat, fiu. «Megadod magadat?» Látod, én nekem
folyvást innom kell, hogy jó, csendes, alkalmatos ember legyek. Belőlem
az ital szelid, tréfás embert csinál. Szükséges ez nagyon. Mert hogyha
csak egy óranegyedre kijózanodnám egyszer egészen úgy, hogy minden
érzésemnek, minden gondolatomnak ura volnék, akkor őrülten kellene
végigszaladgálnom az utczákon, s a kit elől-utól találok, ismerőst, nem
ismerőst, mint a veszett ló, rugnom, harapnom és kiállnom a piacz
közepére és átkozódnom tele torokkal. – Jó szerencse, hogy nem vagyok
józan soha. A mint fel-felüti bennem a fejét egy emlék a multból, hajrá!
egy pohár bort a nyakába; ez aztán elalszik. Majd meg a jövő posványából
dugja ki egyszarvú fejét valami mythoszi remény szörnyalakja. – Bort a
fejére! bort, míg elmerül benne. Végre azután e jámbor, nyugalmas
czilinder-kalapos jelen vesz egyhangú zúgásával körül, mely máskor
őrültté tett volna. Bort, mindig csak bort reá! mig úszom az árban, mint
a bolond, vízbe esett ember, ki a míg él, mindig a víz fenekére megy le,
de ha már meghalt, akkor fenn tud úszni a víz szinén.
– Az ember nemcsak magának tartozik az életével.
– Hát még kinek?
– Hazájának.
Pusztafi felkaczagott, úgy hangzott a kaczagása, mintha valami nagyon
beteg ember köhögne egész erejéből.
– A hazájának? Hahaha! Nem magyaráznád meg, kérlek, mi az? város az,
vagy vármegye? vagy tán épen egy egész helytartósági kerület? Gondold
meg, hogy én a Vojvodinában születtem. Vagy szélesebb hazát értesz? Tán
épen az egész rhenusi szövetséget? Szűkebb hazámról beszélsz? vagy
tágabb hazámról? mert nem tudom, hogy melyiknek irtam alá az
adóslevelet, hogy élni fogok érte.
Béla szomoruan fordult félre.
– No no, jó fiu, ne haragudjál meg olyan könnyen. Ne fordulj félre.
Látod, ti nektek többieknek igazatok van. Azt mondjátok, legyünk
hangyák, hordjuk össze morzsánkint, a mit a menykő egyszerre szétzúzott,
s beleedződtetek már a munkába; de én most estem le a felhőkből ide,
olyan vagyok, mint a ki egy évtizedet átalszik: s fölébredtében nem
akarja elhinni, hogy más jelszavak igazgatják a napok történetét. Egy
darab fölösleges eszköz vagyok a világon. Egy kőhajító gép a lőpor
feltalálása után. Mit csináljak én itt ti veletek? Segítsek bélyeget
ragasztani pörös okiratokra valamelyik prókátornál? Vagy neki induljak
bús hazafiakkal együtt «Szózat»-ot énekelni ünnepélyes alkalmakon? vagy
irjak megbolondult verseket szerelmes történetekről, meg épületes
gyermekregéket érettebb ifjuság számára? vagy tegyem magamat bolondnak s
vessek kilencz bukfenczet, hogy mikor fejjel lefelé vagyok, elmondhassak
egy kétértelmű élczet, melylyel a czenzurát rászedhetem? Irjak Chináról,
a holdról, meg Liliputról allegóriákat s magyarázzam magam mindenkinek,
a ki el nem találta, hogy mit értettem azok alatt? Vagy beálljak igavonó
rabszolgának valamelyik lepedő-hirlaphoz, s ott kapáljam az európai
diplomatia tetteinek homokos, atkás, szikes krumpliföldjét?
– Nem. Azt egyiket sem szükség választanod,
– Hát mit?
– Kinevettél, mikor azt mondtam, hogy van hozzád joga a hazának. Tehát
ha annak nincs, van nekem. Élj nekem.
Pusztafi átölelte Bélát és sokáig magához szorongatá és könyezett.
– Bolond fiu vagy te Béla. Mindig is az voltál. Mindig mondtam. Hogy én
te neked éljek? Te neked?
– Az pedig igen rendes dolog. Régi történet az már mi közöttünk, hogy
mikor egy darab kenyerünk volt, azt kétfelé törtük, megosztottuk. Csak
folytatása lesz ez. Látod, én is úgy vagyok a világgal, mint te; sokat
járok benne, de csak e négy fal között élek. Maradj itt nálunk. Lesz egy
kis csöndes szobád, a hol senki sem háborít, s a kiket látni fogsz, mind
régi, tűzpróbálta alakok: anyám, nőm és a kis Melchior.
– Nőd? szólt Pusztafi s arczát, mely már lágyulni kezdett, újra az
elébbi gunyoros árnyék vonta be. Gondolt ilyesmit: «Majd én a te derék
nőd nyakára ilyen iszákos czimborát engedek hozni, mint én!»
– Igen, nőm téged nagyon sokszor emleget. Hiszen alig van életünknek
olyan korszaka, melyben te benne nem vagy. Ő igen fog örülni, ha nálunk
maradsz, azt szívem szerint mondhatom.
– Tudod, pajtás, szólt Pusztafi elutasító gőggel, ti nem nekem való
emberek vagytok. Nekem olyan emberek kellenek, a kik gyűlölnek, a kik
elhúzzák a székeiket, ha közéjük leülök, s bedugják a füleiket, mikor
beszélek, s ha velem összevesztek, epelázt kapnak utána. Azok közé
szeretek én járni, a kik harapnak, s a kiket én visszamarhatok! A kiket
minden újabb találkozáskor mindig sárgább, mindig cserszinűbb pofával
látok elém jönni; a kik vasvilla-szemekkel néznek rám s várják, hogy
melyikünk boszantja ki a világból a másikat? Ha öten-hatan rohannak rám,
mint a csahos ebek, a mik kigyót hajtottak fel, de nem mernek
hozzákapni, az én nekem a gyönyörüség. Olyan gorombaságokat mondok
nekik, hogy a szívem tágul bele. Nem tudom: üdvösség előize-e az, vagy
kárhozaté? de ez valami túlvilági mulatság! – – Ti nálatok én első nap
elmetszeném a torkomat. Látni egy embert, a ki becsületes, egy asszonyt,
a ki hű, egy jó barátot, a ki szeret, egy sorsot, mely igazságos, egy
háztájt, a mely boldog! és aztán magamat, és körül a szürke világot… az
engem megtébolyítana. Hagyj engem marakodni az emberekkel. Majd talán
agyonütnek valahol. Ne félj, dehogy ütnek. Kikerül engem minden. Hiszen
ellátogatok én hozzátok sokszor, mikor megtudom, hogy a feleséged a
szinpadon játszik és te egyedül vagy. Mert tudod, a becsületes
asszonyokat nem szeretem. Én csak olyannal állok szóba, a kit meg lehet
vetni. Aztán akkor majd elbeszélgetünk.
Egy tenger volt az, tele keserüséggel, melynek se partját, se fenekét
nem találni!
Béla elbúsultan állt meg e szép rom előtt, melyet fölépíteni nem lehet
többé. A művész, a ki azt alkotta, maga sem tudná azt tán újra
kigondolni már.
– Azonban most adass innom; nono, félre ne érts. Ne bort adj innom;
vizet. Még ma egy szép asszonynál kell látogatást tennem, s nem
szeretném, ha a bor megérzenék rajtam.
– Te? Egy szép asszonyhoz készülsz?
– Igen, Fertőynéhez. Hisz neked is ismerősöd.
– Mi dolgod nála? Kérdé Béla csodálkozva.
– Hát, tudod, holmi ostobaságokat irtam össze álnév alatt, a mikre a
jámbor lélek kétszáz aláirót gyűjtött, azt meg kell neki köszönnöm.
– Te? Személyesen megköszönni, hogy műveidet megvették? Hová hagyott el
büszkeséged?
– Büszkeség? szólt Pusztafi cynikus gúnynyal. Hát tenyésztik még ezt az
állatot ez alatt a clima alatt? Én azt hittem, hogy rég kiveszett már
annak a faja is, mint a mopszli kutyáé. Hiszen ha egy quincunxnyi
részecskéje a szemérmes büszkeségnek volna kiosztva milliomod dilutioban
e földön, minden férfinak lefátyolozott arczczal kellene járni az
utczán. Hát nem a legnagyobb potentiája-e az emberi szemtelenségnek az,
hogy «mi» még élünk? Egyébiránt félre a sophistikával. Titkot akartam
előtted rejtegetni, s rajta vesztettem. Nem ez az oka, a miért Fertőynét
fel kell keresnem.
– Hiába is mondanád, hogy ez az, mert nem hinném.
– Igazad van, én nem tudok megköszönni semmit. Ha van, van; ha nincs,
nincs. Alios vidi ego ventos! Tizenhét krajczárja jár naponkint egy
státusrabnak, s az rettenetes pénz. Egy szőnyegész Josefstadtban, ki
együtt volt velem bezárva, volt az az ember, a ki életemben
megszégyenített, mert az nyolcz krajczárt otthon maradt családjának
küldött belőle, ő maga kilenczből herczegileg élt. De kérlek: tedd meg
azt, hogy valahányszor rávisz a bűnöm, hogy a börtöni élményeimről
beszéljek, üss jól, de jól oldalba. Nekem úgy látszik, mintha rám is
ragadt volna belőle valami, hogy a fogságomból anecdota-capitalist
csináljak, s a kamatjaiból éldegéljek. Tehát Szerafineról akartam
szólani.
– Az ám.
– Az ám. Hidegvérű férj! egy szép asszonyra azt mondja, hogy «az ám».
Hát biz én két rendbeli üzenetet hoztam számára két férjétől.
– Két férjétől?
– No: a holttól, meg az eleventől. Valahogy azt ne gondold, hogy
spiritusokkal társalkodom, más mint folyékony alakban.
– Tehát Róbert csakugyan meghalt?
– Meg biz az. Én temettem el. Római temetést adtam neki. Róguson. Nem
volt más. A kozák meg a farkas üldözött. Halála óráján rám bízott egy
üzenetet, a mit holmi aprólékos gátló körülmények miatt mindekkorig nem
adhattam át. A másik férjével pedig, az újabbikkal (no azt ugyan szépen
belemártottad az enyvbe!) a régi szállásomon találkoztam. Odahozták a
derék embert épen abba a szobába, a honnan engem kilöktek. Én
ráismertem, pedig csak egyszer láttam életemben. Hahaha! Furcsa alak
volt szegény. A mióta kereset alatt van, nem festhette se szakállát, se
bajuszát, a mi azóta nőtt, fehér volt, úgy nézett ki vele, mint egy
ausztráliai töviskes disznó, félig fehér, félig fekete tüskékkel. Én
szépen liquidáltam neki mindazon szerzeményeimet, a mik részint
cserépedényekben, részint tapasztalásokban hét esztendei kursus alatt
sajátommá lettek. (Kérlek, üss oldalba, ha renommirozni találok.) Ő
pedig viszont egész bizalommal elmondá előttem, milyen fatálisan
megjárta veled. Már az igaz, hogy prózai egy fátum! Egy árkus papirosban
kitörni az embernek a nyakát. Azt is elmondta, hogy Bárzsing barátja a
vasuti szállítás alatt megszökött.
– Megszökött?
– Oh bizonyos légy arról az egyről, hogy lesz még idő, a mikor elő fog
kerülni, mint a hazáért szenvedő emigráns, és itélni fog nálánál
kevésbbé radikális patrioták felett. Ő rá még nagy szerepek várnak
itthon. Ráemlékezzél, ha majd egyszer nyakad a guillotin alá fog
kerülni, hogy Bárzsing nyakaztat le, mint náladnál derekabb hazafi.
Pusztafi keserüen nevetett e szónál.
– Mennyiszer hallottam én ezt az embert declamálni, s mennyiszer láttam
szaladni; a hol valami kapni való volt, mindig ott volt, s a hol aztán
tenni kellett, azt mondta, hogy «szólj már te is». Mindig talált elég
barmot, a ki higyjen neki, s elég lovat, a ki elhordja a hátán. A
szúnyog, a ki teleszítta magát vérrel, önzéssel vádolta a méhet, a ki az
utókor számára fárad. Czudar hálátlan kor! Elfelejtesz mindent! a kart,
mely küzdött, a szivet, mely szenvedett, a főt, mely megőszült; csak a
nyelv marad előtted becses emlékben, a nagy száj, mely telelármázta
füledet. Kérlek, Béla fiam, nem ütsz még oldalba?
– Csak folytasd.
– Dehogy folytatom. Nagyon szép az élet. A világ tökéletes. Hova
kivánhatnék magamnak nagyobb szerencsét, mint hogy egy gazember üzenetet
küldjön tőlem a feleségének, a ki par ecxellence szép asszony?
«Szeretnek engemet az Istenek; hogy az ördögbe ne szeretnének?»
Pusztafi számára behozták a vizet. Az egész üvegkorsóval kiitta.
– Így; látod, már most még arra is emlékezem, hogy a két férj mit üzent
annak az egy asszonynak? Az egyik üzenete nagyon rövid, mindössze
ennyiből áll: «violám! én már meghaltam, elfelejthetsz.» A másiké annál
hosszabb. Ez ellenkezőleg épen azon rimánkodik, nehogy el találja őt az
asszony felejteni; hogy ezt meg azt küldjön neki, különösen mentül több
pénzt, mert arra szükség van. Hogy honnan vegye, azt nem üzente meg;
pedig annyit kivehettem a beszédéből, hogy saját vagyonára holmi
törvényes nazarénusok tették a kezeiket, s hogy a neje hozománya is
erősen úszik; hanem hogy vannak régi jó barátai, – tudod, jó barátai! –
Többek közt valami muszka herczeg: az sokat tehetne érte. Köztünk
mondva, ha én asszony lennék, én is szerelmes tudnék lenni a muszkákba.
Az nekem gusztusom. Így is bámulatom tárgyai, a mióta Mencsikoff föltett
kalappal ment a divánba. De kérlek, üss oldalba, hogy ne politizáljak.
Látod, milyen vén fecsegő lettem. Úgy szaporítom a szót, mintha ívszámra
fizetnének érte.
Bélának pedig azon a szomorú síron akadtak meg eszméi, a miről Pusztafi
oly futólag beszélt.
– Tehát Róbert csakugyan meghalt?
– Meg, édes fiam. S ezóta a hamvában olyan szép őszi kökörcsinek
nyilnak, milyenek csak nyilhatnak október vége felé. Majd egyszer, ha
sok időd lesz, eljösz velem Erdélybe: felkeressük azt a mocsárt,
rávezetlek a leégett fűzfára, s egy követ czepelünk oda, a hol derék
bajtársunk nyugszik s rávéssük a nevét.
– Szavadon foglak. Még e télen. Mikor fagyva van a mocsár, akkor
könnyebb benne járni.
– Szegény fiu, utolsó szava az volt hozzám: «Bajtárs: gyűrűmet el ne
felejtsd». Én nem is felejtettem el; mindig ujjamon hordoztam azóta,
mintha én lettem volna vele eljegyezve. Hej, pedig de sokszor lett volna
alkalmam egy jó ital borért túladni rajta. A menyecskének még Aradról
megirtam, hogy férje meghalt, s gyűrűje nálam van, de soha sem jött
érte, vagy meglehet, hogy nem kapta a levelem. Tán az a balga ordináncz,
a kire rábiztam, előbb ment az elárult borok után, a mik közt egy
palaczk durrhigany is volt, mint a postára. Hiszen hallottál arról az
esetről, mikor tömlöczöstől együtt a levegőbe repültem? De ihol van ni:
már megint a börtöni élményeimről beszélek.
– Nem tudok róla semmit; kérlek mondd el.
– Nem mondok biz én egy szót sem. Tréfa volt az egész, aztán else
hinnéd. Beszéljünk másról. Ugy-e bár eljösz velem Szerafinehoz?
– Nem megyek.
– Nem jösz?
– Oda nem megyek. Ezt a nőt kerülöm.
– Te is? Micsoda? Az én fiam a szabadság urában: és te is aláirod a
zsarnok világ balitéletét? Hát mit vétett ez a nő? Azt, hogy ma ezt
szerette, holnap meg amazt? Hát vétek az? Ha egy férfi egy esztendő
alatt hétszer megváltoztatja hitét, Istenét, meggyőződéseit, az azért
tisztességes ember, azzal kezet fogtok, annak keresitek a barátságát,
azt megsüvegelitek; de ha egy asszony, a kinek szívét az alkotó
gyöngének teremté, hallgat a szerelem édes szavára, s hajlik erre,
hajlik arra, a mivel senkit se bántott: az becstelen a világ előtt! Mit
tett? Rabolt? Nem. Ajándékot osztott. Gyilkolt? Nem: – boldogított.
Ellenséggel czimborált? Nem: – meghódította azt. Hanem azért az ingatag
nőhöz közelíteni szégyen! Elitéli a világ! Én csak azért is pártját
fogom. S ha a világ köveket hajigál rá, én azokat visszahajigálom.
Bélára nagyon tréfásan hatott Pusztafinak ez indulatos kifakadása.
Nevetett rajta.
– Ne menydörögj öreg, olyan nagyon. Eszem ágában sincs nekem, hogy én
Fertőynére csak annyi követ is hajítsak, a mennyit egy hangya
visszahozhat. Én neki ajándékozom az egész szép világot: azt teheti
benne, a mit akar. Érts meg világosan. Nekem számot kell itthon adnom,
hogy hol jártam?
Pusztafi homlokára ütött tenyerével.
– Oh én amerikai bölény! Hogy ezt a magam eszével föl nem tudtam érni.
Hogy az ilyen derék, becsületes ember, mint te, szükségképen
papucskormány alatt van. Ne pirulj el, fiam, ne szégyeld a dolgodat. Ez
az egy zsarnokság, a mit tiszteletben kell tartani; a mit csak azok
gúnyolnak ki, a kik irigykednek rá. Én is gúnyolnálak, ha nem ismerném
bátorságodat, hogy te attól meg nem ijedsz. Mert nem Bayard és Cid én
nekem a bátorság eszményképei, hanem az a férj, a ki őszinte, derült
homlokkal meg meri vallani, hogy «nem megyek, mert a feleségem…» Jer,
hadd öleljelek meg.
Béla egy szóval sem tagadta az állapotot.
– Bajtárs: e biz úgy van. Mikor az ember fiatal, olyan nagynak látja a
világot; azt hiszi, hogy az mind tele van az ő jó barátjaival,
szeretőivel, alázatos szolgáival, a kiknek mind nincsen elébbvaló
dolguk, mint az ő lábai számára egyengetni az utat, őt magasztalni,
karjaikon hordani, szerelmükkel boldogítani és a fejük fölé emelni.
Lassankint aztán mind összébb szorul a világ; minden nap egy leczkét
veszünk; míg utoljára megtanuljuk, hogy az egész világ ez a négy fal, s
a mi benne egyedül a mienk: – a nő, az anya és a gyermek. És a ki azt
föl nem tudja fogni, hogy ez a kicsiny világ mégis egész világ, – ám
járja a bolondját.
– Rengeteg igazság, a mit mondasz. Ha száz embertől kérdezem, hogy van?
mindenik elkezdi előttem a világot szidni, de senki oly kegyetlen
kritikát nem mondott ellene, mint te ezzel a szóval: «boldognak érzem
magamat itthon». Az emberek boszankodva beszélnek arról, hogy nem
szorulsz rájuk. A méreg eszi őket miatta. Ah, ha én őket így tudnám
boszantani!
– Tehetnéd. Foglald vissza magadat, és légy az, a mije voltál e
nemzetnek: csillaga.
– Lehullott az már. Csillagok csak az érdemes hivatalnokok gallérain
divatoznak. Az én viselt dolgaimnak indexét készíti a sors. Testem,
lelkem csak feloszlása elé megy. A mit irok, maró méreg; nem ének már
az, csak rímes káromkodás. Mikor meg fogok halni, azt mondja rám minden
ember: «ugyan jól járt». – De nem, nem. Ne legyünk igazságtalanok
nemzetemhez. Pompásan fognak eltemetni. Mert hát azt nem vethetem
imádott fajomnak szemére, hogy a hol parádét lehet csapni, azt az
alkalmat elszalasztaná. Hisz utoljára ez is egy nemzeti mulatság, ha az
ember a poétáit fényesen eltemetheti. Lesz fáklya, kivont jurátuskard,
czifra koporsó, babérkoszorú, gyászfátyolos honleányok, és mind, a kik
kisérni fognak: fáklyavivők, honleányok, akadémikusok és poéták,
szomorún fogják suttogni: «ez is nagy ember volt, ugyan hamar agyonitta
magát». – Hahaha!
– Oh kérlek, ne szólj, ne nevess így.
– Nem, nem. Te ott fogsz lenni és gondolni fogod magadban: «ez az ember
nem ilyen temetést szánt magának». – Ugyan kérlek, adass még egy korsó
vizet: nem látod, hogy még most is részeg vagyok?
Szegény öreg poéta! Részeg vagy te, részeg is maradsz te már mind
halálig; de nem a bortól, hanem attól a keserű pohártól, a mit fenékig
ki kelle innod!
– Tehát maradj itthon. Tájékára se jőjj annak a háznak, a hova én most
megyek, odatalálok magamban is. Tudom, hol lakik a menyecske, épen a
kapuja előtt jöttem el, mikor azon kihajtatott. Majd elgázoltak a lovai.
Az asszonyság nagyot sikoltott: én pedig igen nyájasan köszöntem neki,
mire ő hirtelen visszakapta a fejét. Valószinűleg meg lehetett ijedve
attól, hogy a lovai elé kerültem. Megjegyeztem magamnak a házat és
odatalálok. Ki van ugyan irva a kapu alatt, hogy «a koldulás és házalás
tiltatik», hanem azért tán csak nem dobnak ki. Bizom az inasának a
protectiójában, a kire ráismertem a bakon. Úgy hiszem, Venczelnek híják.
Még Komáromban tanultam megismerni e magas ülésű férfiut, mikor
látogatáson voltam náluk. Akkor nagy jót tettem vele, két huszas
borravalót adtam neki: és én úgy olvastam a regényekben, hogy az emberek
a jótéteményeket meg szokták hálálni s azokra hosszú idők mulva is
megemlékeznek. Talán kieszközli, hogy úrnője színe elé juthassak.
Hahhahhaha!