«Az ember, a kit a gyalázat nyom, száll fokról-fokra alá.»…
«A szép asszonyok szégyene rettentő szabadalom.»
Hajh bizony nagyon is igaza volt Bélának, mikor Szerafinet e szomorú
bölcseségre megtanítá.
Fertőy nyomorultul elesett. Oly menthetetlenül elbukott, hogy még csak
nem is védhette magát. Az egész politikai divat, mely őt felszinre
emelte, avulóban volt már, más készült helyébe; s Fertőynek e rögtöni
balesetében alig volt már kinél segítséget keresnie. Közélete gyűlöletes
volt, még egészen alkalomszerűen jött, hogy egy magánéleti botrány miatt
el lehete őt ejteni. Kinek is volna kedve politikai ügyfelei közé
számítani egy közönséges bűnöst? Ez már így szokott lenni. – A ki
elbukott, azt legjobban megtaszigálják azok, a kik ki akarják irtani a
világ emlékéből, hogy vele ismeretségben voltak. A törvény szigorú volt
iránta. Úgy itélt fölötte, mint a közvélemény.
Mi lehet aztán egy elitélt hamisító nejéből?
Mi lehet egy szép asszonyból, a kinek már nem kell «nagyobb» szégyentől
féltenie nevét?
Ugyan mi lehetne belőle?
Vagy egy szép hulla a Duna-parton, melyet egy reggel a hullám a fövényre
fektet; – vagy pedig egy szép álarcz, a mely mosolygó képpel jár
vigalomból vigalomba, – kéjt, mámort keresve, és nem tudatva senkivel,
mi féreg emészti belül?
Szerafine tudott élni.
Nagy hire volt. Más epithetont nem találunk számára.
Öröm, vígság, könnyelmű élet! Ki mondaná, hogy rosszul használta óráit?
Senki sem, csak ő maga.
Ismét azt vette már fel, hogy nappal aludjék. Tíz-tizenegy óráig
szinházban, circusban mulatni, azután víg társaságot fogadni el, melynek
hőse Volozoff herczeg; táncz, kártya mellett tölteni az éjt, s mikor a
hajnalfény betör az ablaktáblák hasadékain, akkor aludni menni; ez volt
szokott életrendje.
Alig töltött néhány órát ágyban, hanem azért délig zárkózva maradt.
De nem azért, hogy az újkori világszépítő vegyészek csalhatlan
cosmeticumainak hatását tanulmányozza, – szép volt ő kendőzés nélkül is;
hanem ilyenkor társalgott azzal a kegyetlen üldözővel, a mit az érző
ember saját lelkének nevez.
Mert hiszen ha igaz volna az, a mivel az anyag bölcsei oly szépen
megnyugtatják hivőiket, hogy a lélek is fluidum, semmi más, milyen
könnyű volna neki parancsolni: most örülj, most vigadj, most légy
csendes, most aludjál; de az nem fogad szót, az gondol, az álmodik,
mást, mint a mit a reszketeg idegek szeretnének; az gyötör, az kínoz és
nem engedi magát elaltatni.
Azon idő óta, hogy Béla karjai kiragadták Szerafinet a tűzhalálból,
megszünt naplót vinni álmairól. Ez álmok nem a halott visszatérő
arczával vesződtek többé, ez álmok ábrándjairól nem volt szabad
tudósítani még azt a papirt sem, mely pedig oly jó titoktartó.
Ama jelenet óta azonban, midőn Béla e szóval vált meg tőle: «önnek rossz
szive van», a hideg álomrém újra elfoglalta régi helyét, újra ott volt
minden elalváskor, alakjának proteusi változékonyságával s egészen
betölté a két ébrenlét közötti nyugtalan órákat.
Ez időtől kezdve ismét folytatta naplóját Szerafine.
Hisz azokat a kínos álmokat örökíteni kellett.
És azután az álmoknak is voltak új stádiumai. A hogy a külélet alakult.
Egyszer egy kiterjedt amnestia sokat azok közül, kik még e mozgalmas
idők áldozataiul temetve voltak, – feltámaszta börtön-sírjaikból s
visszaadta őket családjaiknak.
Mennyi ünnep volt akkor az egész országban! Hazatérők örömünnepe. Nő,
gyermek, testvérek, barátok vártak az érkezőre, s csókolták az arczot,
mely fekete szakállal vált meg, fehérrel tért vissza.
De hát azok a szomorú alakok, a kikre senki sem várt már?
Hát azok, a kiknek visszatérésétől rettegtek?
… Egyszer Szerafinenek egy költemény akadt kezébe, mely valami
hetilapban jött ki. Ez volt a refraineje: «Minek jön az vissza, kit már
eltemettek?» Álnév volt aláirva.
Szerafine úgy sziven találva érezte magát e költeménytől.
Mintha maga előtt látná állani azt, a ki ezt irhatta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Helye rég betöltve, ruháit más hordja:
Emléke a szélnek átadott pozdorja.
Boldog ember él itt,
Feledte a régit.
Gyászruhát, szerelmet egyszerre letettek.
Minek jön az vissza, kit már eltemettek?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kinek szólhatna e szemrehányás másnak?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Özvegy asszony könyje rég le van törülve,
Új családdal régi asztal körülülve.
Nevét elfelejték,
Hire elveszett rég.
Hideg kisértettől minden ember retteg.
Minek jön az vissza, kit már eltemettek?…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ki retteg ama hideg kisértettől jobban, mint ő?
Ha csak egyszerre betoppanna, mikor legjobban szól a zene, a fényes
társaság közé s azt mondaná: «velem is egy tánczra!»
Szerafine addig járt utána, míg megtudta, hogy ilyen álnév alatt irt
valami börtönben levő ember egy egész kötet költeményt, mely kiadótól
kiadóhoz vándorolt, de mert nevét átalkodottan titkolja, s mert a
publicum most hazafiui bánatában semmi könyvet sem vesz, csak
kalendáriumot, tehát a kiadók nem mertek belevágni; hanem majd aláirást
próbálnak rá nyitni.
Szerafine rögtön átvett egy aláirási ívet, azt tele irta kétszáz költött
névvel s ennyi példánynak az árával biztosította a költemény-füzér
megjelenését, mely azután nemsokára ily módon világra kerülvén, az ő
kezébe is eljutott.
A könyv czíme ez volt:
«KESERÜ DALOK.»