Fertőyné arcza csak egyre haloványabb.
Neki bezzeg nincs szüksége liliomkenőcsre, herczegnők vizére; neki van
egy tündére, a ki éjszaka mindig eljön s egyre fehérebbé festi orczáját:
olyan már, mint a liliom.
Volozoff herczeg nem tehet arról.
Ő igazán önfeláldozó imádó: ő csak dicsvágyból hódít. Tetszik neki az,
hogy a világ azt beszéli, miszerint a legszebb, legelmésebb asszony az ő
kedvese.
Csak egy hibája van a legszebb, a legelmésebb asszonynak; az, hogy miért
nem pirosabb? Volozoff herczeg országokat adna érte, tele muszka
parasztokkal, ha Fertőyné arcza pirosabb volna.
Az gyűlöletes dolog, ha az embernek a kedvese blazirt. A felesége lehet
az; de a másik, a vidámabb társ: az legyen életkedvű.
Volozoff herczeg nem bánta volna, ha Szerafine akármi áron deríti fel
kedélyét.
Hogy mi az az akármi ár? azt csak a férfiak tudják.
Azt nagyon jól tudta, hogy férjét teljes szívéből gyűlöli ez asszony:
hiszen épen azért választotta férjeül.
Az pedig lehetetlen, hogy egy nő, a ki férjét gyűlöli, akármilyen
halavány is, valakit ne szeressen a világon.
A herczeg tudta azt nagyon jól, hogy ezen valaki nem ő. Tehát más.
A szép nő elfogadja udvarlásait, karján sétál, vele tánczol, páholyban
ül, keresztnevén szólítja, ha egyedül van, tud mulatni vele,
elpanaszolja, ha valamije fáj; hanem hogy valaki más van lelke
rejtekében, a ki őt elfoglalva tartja, azt mindennap jobban kezdte
tudni.
Ezt a mást fel kelle találnia.
Miért? Talán hogy megölje? Talán hogy féltése dühével üldözze? Épen nem,
ezt a valakit fel kelle találnia azért, hogy Szerafine hadd legyen
egyszer boldog; a halavány arcz hadd legyen egyszer piros.
Bálokban, fürdőkön, divaturacsok rajongák körül a nőt, de a herczeg
egyikben sem találta azt fel, a kinek láttára a fehér arcz egyszer
pirul.
Egyszer a szinházban voltak; Szerafine páholyában ülve, szokása szerint
nem nézte az előadást, hanem a közönséget; a herczeg szemközt ült vele s
egy pillanatban úgy tetszék neki, mintha az a hajnalpir, mely oly idegen
vendége a liliomarcznak, elborítaná azt s Szerafine egészen titkolózva
üdvözölne ott alant a földszinten valakit. Máskor föltünőleg szokott
köszöntgetni új ismerősöket, ezt csak rejtegetve.
A herczeg követte Szerafine szemejárását s észrevette azt, a kinek az
üdvözlés szólt. Nem kérdezősködött felőle Szerafinetől, hanem a mint uj
látogató jött a páholyba, búcsut vett tőle s lement a kaszinóerkélyre,
helyet foglalva Dombay Elemér mellett, a ki semmiről egyébről nem
nevezetes, minthogy minden embert, asszonyt, leányt, férfit kivétel
nélkül ismer, a kit csak a szinházban látni szokás; még tán a karzaton
ülőket is.
– Te Elemér, mondd meg nekem: ki az a fiatal ember ott a földszinten, a
ki a negyedik páholy alatt áll, a pálczájára támaszkodva.
– Az ott, abban a manchester paletotban? Az egyik szinésznőnek az ura.
– De patvart! Az tulnan rajta. Abban a chamois kabátban.
– Úgy? Az is egy szinésznőnek az ura.
– De hogy híják?
– Lávay Béla.
– Miféle mesterember?
– Boldogabb időkben publicista; – ilyenkor ügyvéd.
– Te? De ki ne nevess azzal, a mit mondok. Ez az én rejtélyes kertészem.
– Hogyan? A kiről azt mesélted, hogy egyszer Fertőyt az üvegházadban
belelökte az aquariumba, s azzal megugrott?
– Ugyanaz, tökéletesen ráismerek, s most már értem az egész rejtélyt.
Fertőy arról beszélt az aquarium előtt, hogy az a Lotus bizonyosan
Lávayné nevét viseli, s erre kapta azt a furcsa felköszöntést.
– No ez derék! Holnap mindjárt megkérdezem ezt Bélától.
– Te ismered?
– Nagyon jól. Igen furcsa gyerek az.
– Hát tudod mit? ne hozd neki elő ezt a dolgot. Más szándékom van vele.
– Tegyünk úgy, mintha semmit sem tudnánk az azonosságról. Mi szükség
nekem egy mai gentlemanben egy hajdani cselédemre ismerni, ki politikai
okokból öltött livréet? Én szeretném őt jogigazgatómnak választani.
– Azt jól teszed. Rendes ember és nem csal meg. Egyébiránt én kitalálom,
hogy miért jöttél e perczben erre az ötletre?
A herczeg kétkedve tekinte szomszédjára.
– Nem azt.
– Fogadjunk.
– Jól van. Ezer rubelbe.
– Eredj, ne légy bolond. Nem vagy most otthon.
– Hát fogadjunk egy fertálybankóba.
– Áll. Te neked ez a bizarr ötleted jött most: az én Fertőy barátom,
azon rendületlen barátságnál fogva, mely engemet az ő házához köt,
nagyon sokszor megtisztel azzal, hogy pénzügyi viszonyainak mibenlétét
velem bizalmasan megismerteti; olyankor én őt mindig fiskálisomhoz
szoktam utasítani, s az megért mind a kettőnket. De milyen mulatságos
fordulat lesz az, ha Lávay Bélát nevezem ki jogigazgatómnak s jövőre
Fertőy barátomat a legártatlanabb orczával küldözöm ő hozzá, hogy
értekezzék vele, ha tetszik.
A herczeg kaczagott a vége felé. Az ötlet mulatságos volt, de nem az ő
agyában szülemlett. Kaczagott, de a fejét rázta; az igazi indok nem volt
eltalálva. Hanem – ez a magyarázat nagyon jó volt arra, hogy a valódit
eltakarja mindenki szeme elől. A világ azt fogja hinni, hogy satyrát
lát, és nem veszi észre mögötte az idyllt.
Volozoff engedte diadalmaskodni szomszédját; mosolygó malitiával vett
elő tárczájából egy újdonatúj egy forintost, azt négyrét hajtotta,
nyelvével a hajtás szélét megnyálazá s figyelmesen leszakított belőle
egy negyedet. Ez is egy politikai divat volt.
– Megnyerted, szólt Dombay elé téve a nyereményt.
Az anecdota még az előadás alatt megtette a körutat a kaszinóban.
Mindenki igen genialisnak találta a módszert, melylyel egy szerencsés
udvarló egy terhére válni kezdő férjnek megnehezíti a szekrényéhez
vezető utat.
Volozoff pedig kiegészíté magában a történetnek azon részleteit, a miket
a világ nem ismert.
Midőn ő a vélt gonosztevő kertész után akart lőni, Szerafine megfogta a
kezét és visszatartotta a lövést.
Szerafine egyedül volt akkor az állítólagos kertészszel a téli kertben,
s gyakran eltünt máskor is, hogy őt fölkeresse.
Szerafine egyszer elmondá előtte, hogy Lávayné egykor közeli ismerősnője
volt, egy városban laktak, ablakaik átellenben: a város azt is hitte,
hogy vetélytársnők.
Most már emlékezett arra is, hogy Szerafine nagyot sóhajtott, mikor
azzal végzé leánykoruk regéjét: «most Judit boldog.»
Volozoff azt hitte, hogy érti az egészet, s gondolá: «jobb lenne, ha
Szerafine lenne boldog és Judit egy kicsit boldogtalan.»
Mert hiszen utoljára is az egész asszony-boldogság csak emberi tréfa és
sorsszeszély.
Szerafine majd vigabb lesz, ha élni kezd, a művésznő pedig annál
művésziebben fog játszani, ha egy kis szenvedés éri.
Másnap Dombay Elemér meglátogatta Bélát.
Az az igen becsülendő gyöngeség megvan az embereknél, hogy ha valami jó
hírt tudnak meg előbb, mint a kit az közvetlen érdekel, sietnek elsők
lenni, a kik azt tudassák vele, s olyanforma genesist adni a
történetnek, mintha annak megindításában nagy részük lett volna. Már
pedig egy tekintélyes uradalom jogigazgatóságát csak úgy egy álom alatt
elnyerni egy fiatal ügyvédnek, csakugyan a szerencsés esetek közé
számítható.
– Barátom, jó ujságot hozok: tegnap Volozoff herczeg előhozta, hogy a
tagosztályi ügyek nagyon megnehezültek a jószágain, s a bécsi doktor, ki
eddig minden peres ügyét vitte, annyit ért a tagosztály, úrbér,
majorsági földek, regalék és remanentiák kérdéseihez, mint a tyúk az
abéczéhez; kénytelen magyar ügyvédet választani jogigazgatónak, kit
ajánlanék neki? Én, tudva azt, hogy az urbarialis ügyek neked különös
tanulmányaid, téged neveztelek meg neki, s ő mindjárt kezet adott. Nos,
barátom?
Béla pedig nem adott oly hamar kezet.
– Hát mi a patvar? gondolkozol tán rajta, hogy elfogadd-e? Barátom, ha
én ügyvéd volnék, két kézzel kapnék az ilyen alkalom után. Mit gondolsz?
Egy ilyen állás szerencsédet alapítja meg. Mai világban már nem élhet az
ügyvéd máskép, mint ha vagy a váltók után szaladgál, vagy az uradalmi
ügyek vezetésének nyugalmas positiójába teszi le magát.
– Tudod, szólt Béla kitérőleg, van valami kellemetlen az ajánlott
helyzetben, a mit én neked meg nem mondhatok.
– De a mit én neked elejétől végig elmondhatok. Te, mint politikai
bujdosó, a sok álarcz között egyszer felvetted a kertész-livréet is;
szolgáltál Volozoff kastélyában; nem is igen szépen váltál meg, mert
búcsú fejében a herczegnek egyik úri vendégét, minthogy nődet
rágalmazta, úgy beledobtad az aquariumba, hogy most is benne volna, ha
ki nem huzták volna. Ezt tudja minden ember, pedig te nem mondtad
senkinek. A herczeg azonban nem fog rád ismerni, ha ismét találkozol
vele. Más arczod is van most, és ő nála soha nem fogod észrevenni, hogy
emlékezik rá, miszerint már valaha találkozott veled; egyébiránt őt akár
esztendő számra ne lássad, kivéve mikor a helyszinén kell megjelenned,
hogy a parasztjaival kiegyeztesd.
– Jól van; majd gondolkodni fogok rajta.
– A mi annyit tesz nálad, hogy majd közlöm elébb a feleségemmel. Jól
teszed barátom: ő okos asszony; több esze van, mint neked, meg nekem,
meg az egész familiádnak, in ascendenti et descendenti, boldog ember
vagy. Két fejed van; a mit az egyikkel ki nem találtál, megkérdezed a
másiktól. Úgy is illik. Nőd bizonyosan azt fogja mondani, hogy fogadd
el.
– Azt nem tudom.
– No hát tudd meg minél elébb és aztán közöld velem.
A mint Dombay eltávozott, Béla rögtön sietett át Judithoz.
– Kedvesem. Volozoff herczeg uradalma jogigazgatásával kináltatott meg;
mit szólsz hozzá?
Judit gondolatokba merült.
Azután hirtelen megfogta Béla kezét és így szólt:
– Most fogadd el. Végezd be legfontosabb ügyeit, a mily rövid idő alatt
lehet. És akkor mondj le.
Béla megköszönte a jó tanácsot.
Hiába, a nők tapintata legfinomabb.
Egy kis világi mendemonda, egy kis látszat, egy kis féltékenység, s a
sok apróságból oly általános tömkeleg támad, a miből az ember jó hire ki
nem igazodik. Pedig vannak emberek, a kiknek a jóhirök drágább a
mindennapi falatnál. Ha Béla elutasít ily fényes ajánlatot, mindenféle
bántó találgatások raját támasztja fel maga és neje ellen. Egy ügyvéd
férj, a ki nem fogadja el a főurat cliensének, ki koszorúkat szokott
hajigálni a szinésznőnek, a ki az ügyvédnek neje. Oh ebből olyan szép
lánczos syllogismusokat tudnának szőni, fonni.
Ha pedig ott maradna az állomáson végig: mi lenne abból újra? Egy ügyvéd
férj, a ki meggazdagodik egy főúri cliens mellett, a ki koszorúkat
szokott hajigálni a szinésznőnek, a mely szinésznő az ügyvéd neje.
«Végezd el ügyét, a miért hivatott, s azután hagyd ott.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor Fertőy megtudta, hogy a herczeg Lávay Bélával micsoda új
ismeretséget kötött, így gondolkozott magában:
«A herczeg szeszélyes ember, olyanok szoktak lenni a nagy urak. Judit
szép asszony, művészi hírben áll; és a mi több, abban a hírben, hogy
férjéhez hű; ez csábító körülmény. Szerafine pedig napról napra hervad,
s szeszélyei inkább untatók már, mint bámulatra méltók. A herczeg
megtudhatta könnyen, hogy Béla valamikor udvarolt Szerafinének, s
Szerafine sem volt iránta közönyös. Nem gondolhatott-e egy kettős
cserére? A régi tüzet könnyű föléleszteni.»
Ez a combinatió nem elégíté ki Fertőyt.
Föltette magában, hogy mindkét nő erényét védeni fogja: Szerafineét Béla
ellen, Juditét pedig a herczeg ellen.
Lám tehát mégis vannak esetek, a mikor az erényt is becsülik valamire!
Fertőy nagyon meg volt elégedve magával, mikor e védelmi hadjárat
részleteit kifőzte.
A helyzet igen bonyolódott lehetett.
Fertőynek szép neje volt és szép unokahuga.
Szép nejének volt gazdag imádója s ugyanaz szép unokahugának
távoltartott tisztelője.
Viszont szép unokahugának szegény férje és ugyanaz szép nejének
távoltartózkodó tisztelője.
Az gonosz escamotage volna, mely egyszerre elcserélné a fehér galamb és
a fekete galamb fejeit.
Kiben lehet itt bizni? Egyesegyedül Juditban. Az ő jelleme legerősebb
valamennyié között.
Fertőy gondolt ki valamit, a mi által Juditot a cselszövény gyúpontjába
lehetne helyezni, s általa az egészet megsemmisíteni.
Hogy mi volt ez expediens? azt nem sokára megtudjuk.
Annyiról tisztában lehetünk, hogy a mikor Fertőy unokahugára és annak
családjára gondolt, mindig a tenger legmélységesebb fenekére kivánta
annak öregét apraját; és senkit sem gyűlölt olyan nagyon közte, mint
magát ezt az asszonyt.
Sejtette talán, hogy ennél az asszonynál van az a lelki kapitális, mely
fölér az ő gyűlöletével? hogy épen oly engesztelhetlen szivet talál
magával szemközt e nőben, mint a milyen engesztelhetlen ő maga?
Egy szép szüreti nap volt, midőn Béla a herczeg kastélyába megérkezett.
Jól ismerte a járást még korábbi időkből; a cselédeket is, a kik ott
voltak, de azok nem ismertek ő rá: nagyon megváltozott. Csak a vén
vizslakopó az előszobában nyihogott elé, mintha még emlékeznék valamire
a jövevény multjából.
A herczeg után kérdezősködve, a vén komornyik a kertbe utasítá; oda
mentek le ozsonnázni az egész társasággal. Sokan vannak itt a
környékből; ma végezték épen a szüretet.
Béla sietett a herczeget fölkeresni a kertben.
Tudta, hogy annak kedvencz mulatóhelye egy vasból és üvegből alkotott
chinai mulatólak, melynek oszlopaihoz még az ő idejében ültették a
szőlővesszőket. Azok már terebély lugossá nőttek fel azóta s befutották
a pagoda tetejét s úgy csüggtek le világos-zöld indáikkal. E kéjlak
hátulsó ajtaja egy kertlabyrinthra nyilt, mely, mint tudjuk, azzal
szokta érdemelni az elnevezést, hogy fákat és bokrokat csigatekervény
sorjába ültetnek, mely először befelé csavarodik, azután a górt elérve,
onnan megint kifelé csavarog vissza.
A herczeg olyankor, mikor jól akart mulatni, leszedette a kéjlak első
három ajtajáról a kilincseket, lebocsáttatá a festett chinai
függönyöket, úgy hogy annak, a ki be akart a kéjlakba jutni, elébb az
egész kacskaringós csigautat végig kellett vándorolnia, hogy a hátulsó
ajtóig eljusson, úgy hogy azon időtől, a midőn az ablak alatt elment,
addig, a míg az ajtóhoz eljutott, valami ezer lépésnyi utat kellett
tennie. Ez jó találmány rögtöni meglepetések ellen.
Béla ismerte már ez utat; maga nyeste eleget a labyrinth bokrait; nem
tartozott azon vad vendégek közé, a kik elébb minden szárnyablakot sorba
próbálgatnak, hogy nem lenne-e belőle ajtó? a míg rászánják magukat,
hogy az eleven sövényútnak neki induljanak.
A pagodában nagy férfizaj volt, pohárcsengés és hahota, egy-egy vidám
női hanggal is élénkítve. A herczeg unokahugai azok valószinűleg.
Béla egykori kertészeti működése szinhelyére érve, érzé, hogy
önkénytelenül feltámadt szívében valami emlék: mit csinálnak a régi
ismerősök, az általa ültetett fák?
Ah, az valódi szenvedély, a mit a kertész fái iránt érez; szenvedély,
melyben van szerelem, bánat, féltés, kéjérzet és sötét buskomorság;
melynek van vágya a távollétben, öröme a viszontlátásban, keserve az
elmulás fölött.
Vajjon megnőtt-e? vajjon virágzik-e gazdagon az a tulipánfa, a mit ő e
tömkeleg közepébe ültetett? Ezóta egész terebélyfa lehet már.
Béla kiváncsibb volt e perczben a tulipánfára, mint az egész társaságra.
A tulipánfa azóta megnőtt, lombos lett és virágzott; a rotonda körül
ültetett hibik fák összeborultak már, s a vadszőlő elszabadult indái
boltozatként fonódtak össze a pompás virágfa galyaival, mintegy élő
barlangot képezve, melynek hogy dryásza se hiányozzék, egy halavány
hölgy támaszkodott a fának, egyik kezével annak kinyuló ágába
kapaszkodva, másik kezét lehajtott feje fölé emelve, melynek selyem
fürte közé a vadszőlő éretlen zöld böngjei voltak virág helyett tűzve. A
mint a nap keresztül sütött az átlátszó szőlőleveleken, a halványzöldes
fény még bágyadtabb színt adott az élveteg arcznak, melynek piros ajkai,
égető szemei úgy követelték még az életet.
Szerafine állt ott egyedül.
Béla is épen úgy meg volt lepve, mint Szerafine, midőn a véletlen így
egymással szembe állítá őket. A csigaút úgy hozta, hogy épen csak akkor
vették észre egymást, midőn már szemtől szemben álltak.
Szerafine, mint a ki nagy mély merengésből idült fel, sokáig nézett
merően a közeledőre, csak azután tért meg arczára az ismerős mosoly,
midőn Béla üdvözlé.
– Ah, ön az Lávay? ah!
És azzal pajzán nevetést erőtetett.
– Én valóban nem látszhatom másnak, mint a ki vagyok, szólt Béla hasonló
kedély hangján; de kegyedet bátran nézhettem volna e liget
hamadryadjának, ily egyedül és a falevelek beszédét hallgatva.
– Tudja, a mit a falevelek beszélnek, az ennél a háznál a legokosabb
beszéd. De mit keres ön itt? Tán eszébe jutott, hogy egy alvó szemet, a
mit kertész korában kötve felejtett, kibontson?
– Az is meglehet. Egyébiránt a herczeg hivatott magához, igen prózai, de
azért mégis igen magasztos ügyekben. A parasztjaival akar kiegyezni, s
rám bizta érdekeit.
– Ah, az igen szép. Akkor sokszor fogjuk egymást látni. Fertőy két hetet
szándékozik itt tölteni.
Ezt elég érthető gúnynyal mondá Szerafine, tudva, hogy Fertőy neve nem
igen fogja Béla örömeit szaporítani. Béla elértette azt.
– Sajnálom a szép alkalmat, melytől a pörös ügyek halmaza megfoszt. –
Nekem gyorsan kell itt végeznem: otthon is kötelességeim vannak.
– Ön igen izetlen ember, Lávay; a helyett, hogy azt mondaná: azaz, hogy
ne mondana semmit. Mi szükség önnek mindenre felelni, a mit én mondok?
És abból a hangból felelni, a min én kezdtem? Az nekem jól jön, önnek
rosszul. Ne beszéljen semmit. Én legjobban szeretem önt akkor látni,
mikor hallgat: olyankor találgatom, hogy miről gondolkozik? – Mikor
beszél, akkor nehezebben tudom kitalálni.
Béla nevetett.
– Tehát én mindig mást gondolok, mint a mit beszélek?
Szerafine vállat vont.
– Ön kiállhatatlan! Én önt sérteni akarom s ön nevet fölötte. Csak azt
tudnám, hogy mivel lehetne önt megsérteni?
– Kegyednek semmivel sem.
– No no; vigyázzon magára. Én önt szeretném egyszer megharagítani;
szeretném rám megharagítani, hogy dühbe jönne, felcsapná előttem a
kalapját és veszekedne velem.
– No hisz akkor meg épen nem hihetné azt, a mit mondok; – gondolja meg:
ügyvéd vagyok; annyiszor czivakodom egy nap, a hányszor ügyfeleim
óhajtják, pedig nem haragszom az ellenfeleimre.
– Jól van tehát ügyvéd úr, nekem is van egy perem; szabad önt megkérnem,
hogy vállalja el?
– Az a kérdés, hogy nem védenczem ellen van-e? Kétnyelvű nem lehet az
ügyvéd, mert nyelvzárt kap.
– Oh ne törődjék ön most védenczével, ha a herczeget érti alatta. Azzal
ön nem fog ma egy okos szót válthatni. Összeakasztott Fertőyvel, hogy ki
iszsza le a másikat – fogadásból. Ahogy mind a kettőt ismerem, a vitézi
torna nem fog «ma» elvégződni. Én eltüntem a csata szinhelyéről; maradt
még ott nő elég, a ki a győztes homlokára a kivívott babért feltűzze.
Van önnek kedve odamenni és besorozni magát a nemes küzdők rangsorába?
vagy inkább itt maradni velem? Ugy-e keserű dilemma?
– Sőt igen kellemes a választás, szólt Béla, helyet foglalva Szerafine
mellett, ki egy leszakított szőlőkacsot rágcsált fogai közt, a
legfanyarabb növényt egy édességektől túlterhelt lakoma után. Tehát
lássuk az ügyet, a mit rám akar kegyed bízni. Ki ellen van?
– Az egész világ ellen, szólt a nő, egy csomó éretlen szőlőt hajítva fel
a levegőbe.
– Ah! az igen nagy úr! és micsoda jogalapon?
– Osztályújítás. Osztályt kérek abból a boldogságból, abból a
becsültetésből, abból a nyugalomból, a mi a világon mindenkinek kijár:
cselédnek, parasztnak, bolondnak; mindenkinek, csak nekem nem;
mindenkinek, a ki utána nyul.
– Kedves Szerafine. Ezek, az igaz, olyan jogok, a mik mindenkit
megilletnek.
– Jaj, kérem, ne akarjon okos színt adni annak, a mit én bolondul
beszélek. Miért nem nevet most, épen most a szemem közé, még rám ragad a
nevetése. Ön soha sem veszi észre, mikor tréfálok.
– Hát, lássa kegyed, én nem tréfálok. Hogy én kegyed sorsán igen sokat
töprengtem, azt egy szavamból meg fogja itélhetni. Én a mult hetekben
azon határozatot érleltem meg magamban, miszerint nekem mulhatatlan
kötelességem kegyedet felszólítani egy nagy elszánásra. Nekem rá kell
arra beszélnem kegyedet, hogy váljék el Fertőytől.
Szerafine arcza egy pillanatra még halványabb lett, mint eddig volt,
azután pedig elkezde kigyulladni, hogy szinte lángolt. Bámulva és
remegve nézett Lávayra.
– Miért? kérdezé.
– Azt most meg nem mondhatom, mert az az én titkom. De kegyednek el kell
hinnie, hogy nem ok nélkül, nem semmiskedésből mondtam ezt. El voltam
szánva kegyedet fölkeresni, vagy levélben fölszólítani, ha a véletlen
össze nem hoz. A multak mindig kegyelt emléke, a jóindulat, melyet
kegyed balsorsomon tanusított irántam, kötelességemmé tették, hogy
sürgessem kegyedet egy olyan lépésre, melyet tennie kell, ha ki akar
térni egy olyan balsors elől, mely magával söpörné, ha szavamra nem
figyelmez. Kegyed jövőjének tartoztam e szóval, Szerafine. Én kegyedet
el akarom férjétől választva látni és csak azután mondhatom meg, hogy
miért?
Szerafine elmélázva tekinte Béla szemeibe és azt hitte, hogy olvas
belőlük.
Mint csalatkozott.
Szerafine önkénytelenül bocsátkozék le a lugos mélyében levő fehér kerti
padra, mintha szédelegne valamitől.
Nagyon is nő volt, hogy egy gondolat elől elzárhatta volna szivét.
Gyermekkori játszótársa ajánlja azt, hogy váljék el férjétől. Egy férfi,
a kire soha sem gondolhatott szívdobogás nélkül, kivánja, hogy hárítson
el egy akadályt, mely kettőjük között áll.
Összetette kezeit, fölnézett Bélára, s oly könyörögve, oly benső
remegéssel kérdezé tőle:
– Béla! Komolyan beszél ön most velem?
Béla meg volt indulva a halavány nő esdő tekintetétől s megfogta annak
összekulcsolt kezeit.
– Szerafine! Az a csapása az égnek érjen engem, a mit soha nem mérhet
rám: az emberek megvetése, ha nem tisztán, őszintén szólok kegyedhez.
Higyjen nekem. Én tudom, hogy merész szó volt, a mit kiejtettem, de
kegyed «becsültetésről» szólt előttem. Fölösleges volt. Én tudtam azt,
hogy nő, mint kegyed, ki a tisztelet napsugarában fejlődött, kinek
minden vonására büszkeséget lehelt a természet, arra, a mi az életnél
nagyobb jó, nem lehet közönyös. Nekem nagy okaim voltak kegyed
útmutatójának lenni. Nézzen úgy kegyed, mintha nem volnék egyéb, mint
egy hideg kő, mely az útat mutatja: «erre menj». Annak hinne kegyed s
nem kérdené, vajjon igazat mond-e? Nem győzhetem meg kegyedet okaim
felől, mert abban a Nemezis keze van, a minek be kell teljesülni; de
annyit mondhatok kegyednek, hogy oly jóvátehetlen balsors fogja kegyedet
ez összeköttetésben érni, a melyből azután nincs több út kifelé.
– Ön megdöbbent.
– Óhajtom, hogy megdöbbenjen. Egykor igen jól meg fog kegyed engem
érteni és akkor tisztán belátandja, hogy nem volt tőlem sem hóbort,
cselszövény, sem idétlen érzelgés, a mi e tanácsot adatta velem, hanem
egy igen természetes, egyenes számítás, s hogy én előre tudva dolgokat,
a mik történni fognak, mind azzal lelkemben, a mi kegyedre emlékeztet,
nem hallgathattam, és ha szóltam, ezt kellett mondanom.
– Engedjen ön találgatnom. Fertőyvel fog valami nagy dolog történni. Ön
Nemezist emlegetett. Vagyonában fog-e megbukni?
– Arról nem tudok. Nem is szólnék felőle. Jól tudom, hogy kegyed akkor
épen mellette maradna. A szegénység szégyen ugyan a mások szemeiben, de
legalább a magunkéban nem.
– Tán a politikai hangulat változik, s Fertőy pályája hanyatló
meredélyre jut?
– Azt tudja kegyed, hogy politikáról ebben az országban senki sem beszél
ez idő szerint.
– Vagy tán irányomban van Fertőynek valami ármánya? Tehet-e velem még
több rosszat, mint a mit már tett? Nem volnék-e miatta rég a másé,
akárkié, az egész világé, ha a magamé nem volnék?
– Kedves Szerafine! ne áltassa magát, egy nő soha sem egészen a magáé.
– Tehát egy részben kinek a birtoka?
– Birtoka annak a névnek, melyet a magáé helyett fölvett. Az
fölemelheti, az levonhatja magával a sárba, a nélkül, hogy tehetett
volna ellene.
– Tehát mégis Fertőyt fenyegeti valami veszély, olyan veszély, a mely az
ő nevét fogja megmérgezni?
– Meglehet.
– S nem tartaná ön azt lehetségesnek, hogy Fertőyné megtudva azt, hogy
férjét valami gyalázat fenyegeti, elválás helyett fölfedezze előtte e
titkot?
– Nem ütköznék meg rajta, s ha elhárítaná róla e szégyent, örülnék
rajta. Ne felejtse el, a mit mondtam: nekem lenne legnagyobb örömöm, ha
Fertőyt baj nem érné. De ön nem fogja őt megmenteni.
– Miért hiszi ön?
– Mert ő erővel el akar veszni.
– Rejtélyes ember! Ön boszúállása ez?
– Semmi, semmi. Egy ujjam nem mozdul, hogy őt űzze; egy szavam nem
riasztja előre. Ő megy, megy és nem látja maga előtt az örvényt és bele
fog hullani.
– Tudja ön, hogy én mit gondolok most?
– Tudom.
– Ön tudja? Nos, mit?
– Azt gondolja kegyed, Szerafine: ez az én gyermekkori játszótársam el
akar engem választani a férjemtől, azért – azért – hogy elválaszthasson
a herczegtől.
Szerafine, mint a villámvakított, takarta el egyszerre két kezével
szemeit és félrefordulva Bélától, leborult és elkezde sírni.
Béla csak állt előtte és nem szólt neki semmit.
Nehány percz mulva fölemelte könyes arczát a sápadt asszony, s zokogó
szemrehányással monda neki:
– Mi szükség volt önnek ezt kitalálni?
– Mert ez igen természetes volt. Minden asszony gondolná ezt magában.
– Azért még sem kellett volna önnek ezt szemembe mondani. Hiszen már
most e szóval rabszolgájává tett; már most parancsolhat velem a mit
akar. Le vagyok álarczozva; ön tudja, hogy én félek öntől; ön tudja,
hogy nem gondolhatok semmit ön ellen a nélkül, hogy ön meg ne látná azt.
Mit akar ön velem tenni?
– Azt, a mit ön kivánt e perczben, önnek perét megnyerni a világ ellen.
– Ön valóban saját szavaimmal fog meg. Én kértem önt, hogy védjen. Mint
a gyermek a mesében, a ki épen attól kér segélyt, a kitől retteg.
– Kegyed igaztalan hozzám, Szerafine; kegyed nem akarja hinni, hogy az
az érzelem, melyet ön iránt megtartottam, a legőszintébb tisztelet.
– Nem hihetem, mert az nekem vagy nagyon kevés, vagy nagyon sok. Ön
játszik velem, épen úgy, mint gyermekkorunkban, mikor ön egy kavicsot, a
mit öntől el akartam venni, markába szorított, s nevetett rajta, hogy
hasztalan erőködtem kezét kinyitni: erősebb volt. Ön érzi, hogy erős, s
tudja, hogy én gyönge vagyok; – többet is tud: azt is tudja, hogy ha ön
gyönge volna irányomban, akkor én lennék az erős. Ezt az ismeretét ön
nagyon jól föl tudja használni. Itt van egy asszony, a ki meg van
bűvölve, a ki lábainál hever, a kit egy ujjával fölemelhetne; de a kinek
őrizkedik ujja hegyét nyujtani, mert ha őt fölemelné, akkor neki kellene
az ő lábainál heverni.
A sápadt asszony arczán, mint két nyiló rózsa, égett az indulatos
kitörés után a felgyult szenvedély.
– Ah Szerafine, kegyed még mindig az élet költészetében él s elfeledi,
hogy annak prózája is van; szólt Béla leülve Szerafine mellé s annak
forró kezét kezébe véve. A regényekben vannak hősök, a kik ráérnek
mindig egy tárgyról gondolkozni. A szinpadon kezdődik a dráma
ábrándozással, végződik csalatkozással s a szereplők öt felvonáson
keresztül mindig egy tárgyról beszélnek. De hát a felvonás-közökben mit
csinálnak? Ez ám az élet! Az entreact. Ott reggeltől estig fut, fárad az
ember, küzd idegen bajokkal, mestersége után lát; üzletét viszi, tanul,
oktat, tapasztal, világi állásáért munkál, jövőjét építi, kötelességeit
rójja le, s öröme van benne, ha siker után békén megpihenhet. Ez a
rettenetes próza az életben, kedves Szerafine! és ez nem önnek az
ideálja, ugy-e?
– Fájdalom, hogy épen ez az; és épen azért, mert tőlem legtávolabb esik.
Magam könnyelmű bolond vagyok, a ki hozzám közel esik, az mind
versenytársam a «vanity fair»-en és én imádom az antipedeseimet.
A chinai lakból kitörő bachanáli zaj megzavarta a beszélgetést.
Szerafine úgy borzongott utána.
– Menjünk e helyről, szólt Bélához.
– «E helyről?» kérdé Béla czélzatos hangnyomattal.
Szerafine elértette.
– Igen, erről az egész helyről.
– És visszatérjünk?
– Én tehetem, hogy soha se térjek vissza. De ön?
– Én tenni fogom. Az ügyet, melyre most fölkért a herczeg, bevégzem, és
azontul nem állok vele semmi viszonyban.
– Ön felmondaná a jogigazgatói állomást?
– Elhatározásom az.
Szerafine eszméiben mind mélyebb gyökeret kezdett verni egy hit. – Ez a
gyermekkori álom.
Megszorította Béla kezét.
– Akkor elvállalja ön az én válóperemet?
– El. Biztosítom róla, hogy ha meg lesz kezdve, rövid időn be is lesz
végezve.
– Most Isten önnel. Menjen a kastélyba vissza. Ma nem lehet önnek
Volozoffal beszélni, mulatni pedig bizonyosan nem akar vele. Én megyek a
parkba. Szükségem van az egyedüllétre. Ez óra életemnek egyik
naptérítője; a mikor azt mondják: vége van a nyárnak, kezdődik az ősz.
És azután legyen ön rajta, hogy ne találkozzunk itt többet. Magamra nem
bizhatom ezt. – Én az adomai furcsaságig őszinte vagyok önhöz, azt
látja; – de hisz önre nézve csak megtisztelő, hogy valaki eldobja magát
ön előtt és nem fél tőle, hogy reá tapos. Isten önnel Béla.
Most mind a két kezével megszorítá Béla kezét s nehogy a csigaúton
együtt legyen kénytelen Bélával kimenni, útat tört magának a bokrokon
keresztül, toilettje világos feláldozásával.
Béla visszatért a kastélyba s a kulcsárral szobájába vezetteté magát.
Jó, félreeső kis szoba volt az, mely a levéltárba nyilt; a szokott házi
zajtól elzárva.
Béla azt hivé, hogy ez a napja igen csendesen fog végződni.
Csalatkozott.
Alig esteledett, a szüretelők távoli danája kezdett felhangzani s Béla
szobájához közeledő lépteket hallott. Koczogtattak. Szabad-e? Lehet.
Volozoff nyitott be hozzá.
A herczeg természet rende szerint ittas volt, miután sokat ivott.
Egyébiránt arról volt nevezetes, hogy olyankor mikor részeg, igen kedves
ember. Sok asszony mondta már azt felőle, hogy olyankor szeretett bele,
mikor részegnek látta. A herczeg olyankor, mikor ittas volt, nyájas lett
és lekötelező, barátságos, áldozatkész; vidámsága elragadó volt és
arczvonásai valódi csábító bűbájjal birtak. Akkor költői ér nyilt meg
lelkületében, ötletei elmésségtől szikráztak, akkor szabadelvű volt és
democrata.
Vannak ritka példányok, a kikre ilyen jótékony hatása van a bornak.
– Üdvözlöm önt, kedves Lávay, szólt kezet szorítva vendégével. Most
hallom udvarnokomtól, hogy ön megérkezett. Ennek igen örülök. – Siettem
önt felkeresni. De nem azért, hogy pörös dolgokról beszéljünk; látja, az
ma nem nekem való, ma az ingemet is oda adnám, ha kérnék, s nem tudnék
senkivel czivakodni; hanem azért jöttem, hogy önt is levigyem magammal
társaságunkba, azért csak kérem, mondja el szaporán, hogy mi kifogásai
vannak a jövetel ellen? s azután, ha másképen nem lehet, hát majd a
vállamon viszem le.
– Köszönöm, herczeg, szólt Béla nevetve, nem kivánom én ezt a nagy
tisztességet: megyek a magam lábán, a hová akarja a herczeg.
– De ugyan kérem, ne titulázzuk egymást, legyünk per tu. Van is mit
válogatnunk a czímekben mai világban. Egyforma kutyák vagyunk
mindnyájan; azt mondják: marsch! kuschti! elértjük: megyünk és
hallgatunk. No hát nyujtsd a kezedet bruder! Ne tartsd ám azt, hogy most
belőlem a bor beszél, s majd holnap, ha kipárolgott, ismét
megtekintetesurazlak. A bor én nálam nem autokrata, mi egészen
constitutionalis viszonyban élünk egymással, én projectálok és ő
sanctionálja, de neki «nihil de me, sine me».
– No hát tegezzük egymást, szólt Béla. Voltam én már nagyobb urakkal is
per tu, mint te vagy.
– Parbleu! Hiszen ez igaz. Ez a felelet nekem nagyon tetszik. Még ilyen
jól nekem nem felelt senki. Bizony úgy van. Bizony úgy. Szegények! hová
lettek? No majd ha egyszer egy toasztot mondok «nálunknál volt nagyobb
urakra», akkor koczints velem, s vágd fejéhez a poharat annak, a kinek a
szeme tele nem lesz könynyel.
A herczeg vitte magával karonfogva Lávayt s míg a folyosón és lépcsőkön
lejutottak, elmesélte neki, miféle falusi mulatságok várnak reájuk
odalenn? Két czigánybanda fog versenyezni. Az egyiknek vezére a
hirhedett Pikó, a másiké a nyalka Dandi. Húzni fognak indulókat, a
mikért meglehet, hogy vasat kap az egész társaság, a mi gyönyörűség
lesz; a paraszt legények, meg a parasztleányok tánczolni fognak, s
végezetül tűzijáték lesz, a miből fényes scandalum fog kisülni, mert
Fertőy vállalta magára a rendezését, a ki pedig oly részeg már, hogy
mindent kettőnek lát; az imént, hogy a felesége közeledett a
társasághoz, s mondák neki, hogy Szerafine akar vele szólni, azt
kérdezte, hogy melyik. Ez bizonyosan fel fog gyujtani vagy egy pajtát a
röppentyűkkel, a milyen állapotban van, s ha valami tűzkerékkel ki
találná lőni az egyik szemét, az sokkal sajnálatraméltóbb volna, mintha
mind a kettőt kilőné.
Béla mindezt egyik fülén beeresztette, a másikon ki.
A mulató társaság odalenn volt a földszinti erkélyen. A herczeg nem
vetette oda prédául az új vendéget a már «elkészült» seregnek. Nincs is
kiismerhetlenebb helyzet, mint egy tökéletesen józan emberé egy
félig-meddig jó fejjel lett társaság közepett. Néhány útbavetődő
emberről megmondta neki, hogy ezt ennek meg annak híjják; egy-egy nagyon
vérben forgó szemű bús hazafi már szorongatni is kezdé Béla kezét s
beszélt volna valamit «hiréből tisztelés s régóhajtott szerencse» felől,
de a herczeg nem hagyott ilyesmit bevégezni, vitte odább.
– Ez itt az Olga hugom, amaz meg a Feodora hugom, szólt félig-meddig
bemutatásformán, aztán félrevonta s fülébe súgá: Ne beszélj velük,
kérlek, ostoba mind a kettő, mind a gyöngytyúk; ha majd egy csárdást
akarsz valamelyikkel tánczolni, azzal le fogod kötelezni, aztán hagyd
ott. Amott is van még egy szép asszony, az a halavány; igen jeles nő,
hanem megint valami hava van, nem lehet hozzá közelíteni. Az imént a
férjét hivatta, hogy szólni akar vele, aztán mikor odament hozzá, s
kérdezte, hogy mi tetszik? nem szólt neki semmit, csak végig nézte
hidegen; megint kérdezte: mit akar neki mondani? akkor meg vállat vont s
elfordult. Jobb magára hagyni, mert ilyenkor megölni való szép!
Béla azt mondta rá, hogy innen-onnan ismeri.
Azzal aztán a czigányokhoz mentek.
Vannak órák, a mikben a czigánynak elsőbbsége van minden szép asszony
fölött.
Hiszen a szép asszonyok is tudnak zongorázni, néha még szépen is. Meg is
csudáljuk – szép, gömbölyű vállaikat s magasztaljuk, hogy milyen szépen
zenéltek; el is vagyunk ragadtatva a szép fehér kezek által, melyek
olyan művészien billegtették azokat az elefántcsontokat, csakhogy legyen
miért megcsókolhatnunk azokat; hanem ha egyszer a czigány rákezdi
odakinn, az már csak mégis egészen más. Akkor csókolom a szép fehér
kezét mennyei nagysád! de a czigány fekete keze mégis csak más valami.
A herczeg el volt ragadtatva czigányai által s akarta, hogy Béla is az
legyen.
– Nézzed ezt a fiatal kölyköt, alig húsz éves, aztán az egész banda
feje. Nézzed, mikor a fejét hátraveti, nem törődik se emberrel, se
angyallal, mintha csak magának játszanék az egész világon. A könyöke ki
van szakadva, de az őt nem zsenirozza; ő azért tudja, hogy nagyobb
művész Ole-Bullnál. Csak úgy félszemmel kacsint le ránk, de azért már
kitalálta, hogy melyikünk szivéhez micsoda hang fog szólni? s ha akarja,
megteszi, hogy én itt rikoltozni fogok, mind egy bolond, te pedig
könyezni fogsz, mint egy kisasszony. Nézzed, hogy vonaglik minden idege,
mint a kit az ó-testamentomi szellem gyötör. Minden porczikája érzi azt,
a mit húz s az egész társaságra egy villanyfolyam árad el róla. Ezt a
ficzkót katonának akarták vinni; én kifizettem a markába a váltságot, ő
azt beitta s kitörte két ép fogát, hogy itthon maradhasson. Gyémánt egy
kölyök! hát azt a vén brugóst nézzed! Tegnap vályogot vetett, még most
is sáros minden körme tőle. Nézzed, mily patriarchalis arcz, barna mint
a legszebb kordovány. – Tüskés szakálla, szemöldöke, mintha gyapotból
volna rárakva. Mily mélabús szinezet minden vonása. Egy olyan
életphilosophia, melynek alapelve, hogy mindenből az a jó, a mi van s az
a szükséges, a mi rossz. Csak a szemei körül van egy-egy humoristikus
hieroglif. Lelógó kondor haja egy sebhelyet takargat homlokán, melyet
tán a csatában kapott, vagy tán a korcsmában. Szemei milyen nyugodt
méltósággal pihennek rajtunk. Tudja jól, hogy bámuljuk s gondolja
magában: üssön meg a devla! adnátok inkább egy pohár bort!
A herczeg ömledezéseit a czigányok jellemrajzai fölött félbeszakítá a
nagy süstörékelés, a mit a legelső elbocsátott röppentyű támasztott.
– Ah! Fertőy kezdi a mulatságot. No ha ezt a napot túléli a kastélyom, a
nélkül, hogy fel legyen gyujtva, akkor fölösleges lesz továbbra is
biztosíttatnom.
Azzal felugrott egy székre a herczeg, s vezénylő hangon kiálta:
– Uraim és hölgyeim. Kezdődik az a mulatság, a mely valószinűleg
mindnyájunk levegőbe vettetésével fog végződni. Előre utasítok
mindenkit, hogy a mint látni fogja, hogy Fertőy úr az egész puskaporos
készletet meggyujtja, csak vesse magát a földre. A hölgyek ne féljenek,
velük van elég parachut, a mivel a levegőből megint leszállhatnak.
A szüreti élczet megkaczagták. Csak egy rekedt hang tiltakozott ellene
az udvarból, melyben Fertőy hangjára nehezen lehetett ráismerni.
– Ne tessék félni! Mephisto tud bánni a tűzzel.
Abban a pillanatban két tűzkerék és négy római fáklya kezdte el szórni
színes sziporkáit, s a dæmoni világítás közepett ott állt Fertőy alakja
félrecsapott kalappal, vigyorgó orczával, melyet egyik oldalról kékre,
másikról vörösre festett a bengali fény s diadalmasan emelt ott poharat
«minden szép asszony» egészségeért: a bor úgy villogott poharában,
mintha az is csupa tűz volna.
Minden trombita és hegedű rivallása kisérte a toasztot; elmulva a
süvöltő tűzlövegek zajában.
– No ezt túléltük, szólt a herczeg. Mi volt az a pièce? kérdé a
rendezőtől, mikor ismét sötét lett az udvaron, csak a terraceon lévő
lámpák világítottak.
– Ez volt a «Höllenfahrt des Zauberkönigs», hangzott fel a rekedt válasz
a sötétből.
– Mi következik most?
– «L’eruption du Popocatepetl!» felelt Fertőy hangja.
– No uraim és hölgyeim, a ki ebből épkézláb a tánczterembe visszajut, az
nevezetes szerencsével fog dicsekedhetni.
Hanem azért a hölgyek nem mozdultak.
– Nézzed; szólt a herczeg Bélához. Milyen átkozott szeszélyes ez az
asszony. Az egész tűzijáték alatt háttal fordulva ül egy thujafás edény
mellett, hogy semmit se lásson belőle.
Más tűzijáték volt annak a szívében akkor.
Valami villant s megint egy röppentyű szállt a magasba.
– No barátom! ingerkedék a herczeg, ez volt az a Popocatepetl? csak így
tudnak kitörni a mexicoi tűzokádók? Én már ilyen Vezuviust akárhány
kovácsműhelyben láttam.
– Türelem! Ezek csak az entreact betöltésére valók. Most jönnek elébb a
lámparöppentyűk és a csillagrúgók.
– A csillagrúgó majd te magad fogsz lenni az éjjel.
Nagyon kaczagtak rajta. Hogy a kaczagás okát értsük, elébb tudnunk kell,
hogy a herczeg és Fertőy arra fogadtak, hogy a melyik ivás mellett
tovább talpon marad, az előbb kidülttel csillagot rúgat. – Áll pedig a
csillagrúgatás mulatsága abból, hogy az álomtól elnyomottnak mezitelen
talpára papirost borítanak s azt meggyujtják. Ezért a nagy nevetés.
Fertőy egy féltuczat röppentyű egymásután eregetésével torkolta le a
kaczajt, mely valószinűleg az ő rovására mehetett; láthatólag nagyobb
útat tévén azon czél megközelítéséig, a hol az ember a csillagrúgásra
megérett, mint vetélytársa.
Egy röppentyű azonban nem sült el.
Fertőy odament megnézni, hogy mi történt vele? Látta, hogy a kanócz
kialudt, nem jó volt.
Azzal mámoros fővel levette a karóról a röppentyűt s ki akarta húzni a
kanóczot, hogy majd újat tesz bele.
A röppentyű abban a perczben elsült a kezében.
Ő ijedten dobta el azt a földre s azzal az egész röppentyű süvöltve ment
neki a mulató társaságnak.
Kaczaj, lárma, sikoltozás támadt; a hölgyek ugráltak fel a padokra. El
kell taposni! kiabáltak a távolabb állók, míg végre sikerült a veranda
alatt nyakon önteni a rebellis égi tüneményt s meggátolni
szétpukkanását.
Mikor mindennek vége volt már, egy szögletben sikoltás hallik s az
odatekintők rémülve látják, hogy Szerafine ruhája meggyulladt.
A felriadt nő, mint ilyenkor mindenki szokta, elkezde a szabadba futni:
neki az udvarnak.
A futás által a veszély végzetessé válik: a légroham még szítja a tüzet.
Két pillanat csak és a nő lángban fog állani tetőtől talpig az egész
társaság előtt.
Ha nincs valaki, a ki e két percz egyikét fölhasználja, hogy őt
megmentse, a másikban már a legnyomorultabb halállal fog elveszni.
De volt.
Abban az első perczben, a mikor a rögtöni rémület mindenkinek elvette
tanácsadó eszét, hogy elnémulva nézett a futó nő után, akkor Béla
érczhangon kiálta rá:
– Szerafine! Megálljon.
S a nő, mintha lebűvölték volna, megállt e szóra.
Abban a pillanatban ott termett Béla s széles plaidjével hirtelen
körültakarta a nőt s egy pillanat alatt elfojtotta égő köntösein a
lángot.
Hogy ezt tehesse, át kellett karolnia a hölgy térdeit s annak egész
remegő testét erőszakosan sokáig magához szorítva tartani; életének
megmentéseért tette ezt: égő ruháit össze kellett sajtolnia kezeivel s
megakadályozni, hogy a nő mozdulhasson.
És mikor a nő meg volt mentve, akkor ájultan rogyott megmentője vállára.
Hiszen nem volt csoda, oly halálos ijedelem után. És talán egyébért is?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor minden ijedelem és veszélyen túl voltak, Szerefinét fölvitték
szobáiba; s azután a nők, kik segíték őt ágyba fektetni, biztosíták az
urakat, hogy semmi komoly baja nem történt. Néhány könnyű égésfolt és az
ijedelem az egész; Volozoff herczeg örvendve mondá magában:
Pompásan kezdődik! A férj meglövi a nejét röppentyűvel s az ideál ott
terem, hogy megmentse az életét. Ezt jobban nem lehetett volna adni.