Volt aztán egy időszak, a mikor az egész világ unta magát. Szinte
lehetett hallani a népek millióinak sympatheticus ásítását, melylyel
egyik unatkozó ország a másik életunt országnak felelt.
Egészen kifogyott a beszélgetésre való tárgy s a história muzsája
kezdett a csendes magánéletbe való visszavonulásról gondolkozni.
Az óriás gyermeknek pedig játék kellett; a nép-óriások számára a kedves
Amerika talált ki valami szép játékot: a tánczoló asztalokat.
Ha a földön már nem volt mit tanulni, áttértünk a földöntúli régiókba s
csináltunk magunknak a szellemekből mulatságot.
Ez a játék is egészen politikai divattá nőtte ki magát.
A szellemek természetesen mind szabadelvűek. Ők nem barátjai a
conservativismusnak, mert ha azok volnának, nem hagyták volna itt
porhüvelyeiket; ellenben nagyon is kedvelői a gyors haladásnak, a miről
meggyőződhetett mindenki, ha megkérdezte a tánczoló asztal kopogó
szellemétől, honnan jött e perczben? s hallá a bámulatos választ, hogy
Calcuttából, Tiflisből, vagy Conecticutból.
A szellemek azonkívül democraták is s anyagi érdekek által meg nem
vesztegethetők, ellenben annál hajlandóbbak mindenféle conspiratiókra s
e tekintetben valódi vakmerőséget fejtenek ki.
Annálfogva is rövid időn nem volt olyan ház, a hol eddigelé békében
nyugvó asztalok eleinte rátett tenyerek delejes lánczolata által
körültánczolni ne kényszeríttettek volna, később pedig, midőn a
practicus világ e fölfedezést haszonra is fordítani óhajtá, láthattunk
minden családnál, a kézművestől a herczegekig s a művésztől a tudósig
olyan apró, kis három lábú asztalkákat, a kik (tévedésből eleinte a
«mik»-re ment tollam, elfelejtve, hogy az asztal nem tárgy, hanem
személy) tehát a velük szövetségben élő «medium» érintése mellett
válaszokat adtak a legczifrább kérdésekre, bámulatos praecisioval,
melynek helyességét kétségbehozni nagy tisztelethiány lett volna, a mint
hogy ha a table moving azon kérdésre: mi volt a kérdező nagyapjának
keresztneve? azt felelé «Mátyás» s az ember ugy tudta eddig, hogy
nagyapja Kristóf volt, világért sem merte volna megczáfolni a szellemet,
sőt inkább skrupulusokat támasztott magában, hogy hátha mégis annak van
igaza?
Láttunk komoly, őszbecsavarodott férfiakat, reszkető ujjakkal állani a
table moving előtt s ihletett hangon tenni hozzá kérdéseket: mikor fog
ilyen, vagy amolyan változás történni? Mikor látjuk meg ennek, vagy
annak a híres embernek az arczát? Mi történik itt meg amott a zárt
kabinetekben? Hol jár most ez meg az? Hogy híják, a ki ezt meg azt a
titkos tettet elkövette? Lesz-e még ilyen meg amolyan tárgyaknak
divatja? és figyeltek nagy érdekeltséggel a kért válaszra, a melyet tán
szívük sugallt, s aztán «quis quid optat, cito credit»: ki mit óhajt,
könnyen hiszi.
Hát aztán ki vehette volna rossz néven ilyenkor azoknak a gyászban járó
tisztes asszonyoknak, a kik távollevő kedveseik után tudakozódtak a
table moving szellemétől, a kik óhajtottak egy kézvonást, egy leirt
nevet látni sokszor elsiratott halottaktól s ha megkapták, úgy elhitték,
hogy az mennyire hasonlít a megboldogult irásához.
Oh! Egy évtized: és minden ember nevet ezen elmúlt évek játékán; de mi,
kik benne éltünk, emlékezünk azon sötét hangulat mély titkaira, a mik
érthetővé teszik, hogy lehetett egy korszak, a mikor a reménytelen hit
egy szalmaszálat istenévé emelt s mikor az ég nem adott választ semmi
sóhajtásra, a holt fától kérdezett tanácsot.
Voltak hirhedett médiumok, a kiket messze földről fölkerestek; voltak, a
kik rendes protocollumot vittek a table moving által adott válaszokról s
egy neme a rajongásnak támadt belőle, mely politikai és vallásos
eszméket olvasztott össze.
Ilyen hirhedett szellemidéző a többek között a kis Blumné.
Most már régóta Pesten laknak s nem híják őket többé Perflexéknek, hanem
Finánczrathéknak. A jó Blum avandzsérozott: pénzügyi tanácsossá
léptettetett elő. Ő igen jó ember, a ki felől akárki megirhat akár
mekkora regényt, a nélkül, hogy érintkezésbe jönne vele. Egész nap
bureaujában ül. Hagyjuk őt ott. – Hanem annál többet mutatja magát
helyette a kedves Blumné asszonyság. Vele az egész város ismerős. Ugyan
rendkivüli dolog, hogy Judit annyi év óta most találkozik vele először
az utczán. Meg is szólítja a kis eleven asszonyság, a kit a rang és czím
nem kapatott el, hogy régi ismerőseit, még ha komédiásnék lettek is, meg
ne ismerje – hébehóba.
– Jónapot, Judit! ezer esztendeje, hogy láttuk egymást. Hát hogy vannak?
Mit csinál a kicsike? Jönnek-e már a fogai? vigyázzon rá, mert a
vörhenyhimlő nagyon grassál a városban. Itt van-e még az öreg
asszonyság? Én nagyon szeretem őt, mert olyan őszinte. Száz milliomszor
feltettem magamban, hogy meglátogatom kegyeteket, de holnap lesz a
napja, hogy elmegyek, ha megengedi.
– Örülni fogok, szólt Judit szárazon.
– Hová indult most? Elkisérem odáig. Bizonyosan a szinházba!
– Oh nem. A hetivásárba megyek, csirkéket venni.
– Ah haha! Ön csirkéket vásárol? Ön gazdasszonykodik! Az ember mindig
herczegnének, királynénak szokta látni s azt hiszi, hogy nem is csinál
egyebet, mint mindig jámbusokat szaval otthon. Valahányszor ön felől
megkérdezem a kis asztalt, az mindig azt irja, hogy tanulmányaival
foglalkodik.
– Kis asztalt? kérdé Judit, nagy fekete szemeivel végig bámulva a kis
fürgencz asszonyt, onnan a magasból.
– No igen: a table movingot. Hát önnek még nincs ilyen? A szellemiró
asztal; lapokban olvashatott felőle eleget. Pedig sok delejességének
kell lenni.
Judit nem akarta elrontani a kis vidám menyecske kedvét s nem felelt rá
semmit.
– Ah, kegyed tán a hitetlenek közé tartozik, a kik azt állítják, hogy az
asztalirás csak szemfényvesztés, csak komédia? No ezt nem engedem el.
Kegyedet én meg fogom téríteni. Oh én már sokakat megtérítettem, okos,
philosophus férfiakat, a kik nevetve jöttek oda s meggyőzve tértek
vissza. Holnap elviszem magammal a kis asztalkámat is kegyedhez; vagy
még ma délután, ha nem leszek alkalmatlan. Hiszen mi régi ismerősök
vagyunk, nem kell a látogatásra úgy kikeresnünk épen az etiquette
óráját.
Judit azt mondta neki, hogy szivesen látja.
Blumné még azután igen sokáig örült, hogy ily régi kedves barátnéját
újra láthatta s engedte aztán Juditot menni a hetivásárba.
Délután pontosan megjelent. Hivatalszolga hozta utána a háromlábú
asztalkát az ajtóig, – Blumné ott elvette tőle s a viszontlátás örömétől
elragadtatva ölelte összevissza régi barátnéit: idősb és ifjabb Lávayné
asszonyságokat.
Judit a vendégszeretethez tartozó nyájassággal viszonzá a szives
látogatást, hanem az öreg asszonyságnak sokkal inkább szája izében volt
még az a bizonyos dinnye, a mivel őt egyszer Blumné a kis kertben
megvendégelte, mint hogy most újabban és erősebben föl ne támadt volna
benne a gyanú, miért hogy ez az asszonyság ma megint ráismer és
meglátogatja az embert?
A délutáni vendéget terített asztallal szokták várni.
Blumné, asztal mellé ülvén, nem állhatta meg, hogy rögtön a «szellemdús»
tárgyra ne fordítsa a beszédet.
Azt állította, hogy ha ő a kétkezét az asztalra leteszi, úgy, hogy a
hüvelykujjai egymáshoz érnek, nincs az a nehéz tölgyfaasztal, a mely
rögtön két lábra ne emelkedjék, ha mindjárt a legerősebb férfiak akarnák
is erővel letartani.
Az öreg asszonyság csak arra kérte, hogy addig ne produkálja ezt a
bűvészetet, a míg a findzsák az asztalon vannak.
Blumné úgy tett, mint a ki neheztel, ha asztalszellemeiről közönséges
modorban beszélnek. Az nem enyelgés tárgya. Minden asztal egy
megdicsőült szellem tanyája. A fiókokban laknak. Az nem olyan bútor,
mint más.
Az öreg asszonyság pedig nagyon skeptikus volt erre a mai napra. Először
már Blumnéban sem nagy hite volt, az asztalban épen olyan kevés, a
hazajáró szellemekben pedig semmi: hát még a háromban együtt hogy lett
volna?
– Kedves Juditom, szólt Blumné, az ifju asszonyba kötve bele, kegyed
bámulni fog, ha ezt meglátja. Adjon kérem egy ív tiszta papirost, aztán
meg négy gombostűt, a négy szegletét letűzni, hogy ne mozogjon.
Lávayné figyelmezteté, hogy vigyázzon, nehogy a szellem lábát megszúrja
valamelyikkel.
– Nos, hát mit kérdezzünk tőle? Akarják tudni kegyetek, hogy mi az én
szellememnek a neve? Mindjárt le fogja irni ő maga. Tessék ide nézni.
Blumné letette a háromlábú asztalkát a fehér lapra, azután tíz ujja
hegyét csendesen ráereszté, az asztalka mozogni, járni kezdett ujjai
alatt, míg Blumné arcza, melyet vidámnak, örökké csevegőnek szokott meg
minden ismerője, egyszerre ábrándos, túlmagasztalt kifejezést vett föl;
szemei mereven néztek a tárgytalan semmibe s ajkai félig megnyilva
látszottak hallgatni a füllel meg nem hallható szavakat.
Az asztalka nagyot kanyarított; ez volt a manupropria a név végén.
– Nézzék! szólt Blumné benső meggyőződés hangján, a leirt névre mutatva.
Mindig ugyanez a név: «Talleyrand». És ez valóban az ő keze irása. Én
láttam a bécsi udvari levéltárban eredeti aláirásait, hajszálnyira
hasonlít hozzájuk. – Aztán én magam a világért nem tudnék így irni:
nekem fertelmes irásom van, ez pedig calligraphiai remek. Lássák: ez
Talleyrand irása. Nos, kérdezzen tőle asszonynéném valamit; akármit,
csak azt ne, hogy meddig él, meg hogy mi számok jönnek ki a lutrin? mert
azokra nem adnak a szellemek választ.
– Hogy beszéljek én ezzel az urral? veté ellen Lávayné, az öreg, mikor
ez franczia, én pedig nem tudok, csak magyarul.
– Oh kérem, a szellemek minden nyelvet értenek. Ők tudnak mindent.
– Akkor ugyan kár őket életükben annyit fárasztani az iskoláztatással,
miután rövid idő mulva úgy is megtudnak mindent.
– Hja, kedves asszonynéném, ennek az a theoriája, hogy ki mennyire
míveli ki szellemét életében, annyira fokozódnak képességei halála után.
Oh erről egész könyvek vannak irva.
– És így a tudós embernek másvilági jutalma az, hogy holta után a
theaestélyeken a társaságot tartozik mulattatni.
– De hát kegyed csakugyan nem akar hinni? Kérdezzen tőle valamit.
– Mit kérdezzek? Hát mondja meg, hogy hány krajczár van a zsebemben?
Blumné távol attól, hogy vitatni kezdte volna, miszerint Talleyrand
szellemének sokkal magasabb feladatai vannak, mint az újabbkori hazai
nummismaticát tanulmányozni valakinek a zsebében, rögtön egész
készséggel hozzáfogott, hogy e mathematicai talánynak pontos és helyes
megoldását adassa a fenntisztelt szellem úrral.
A három lábu asztalka járt, irt, Blumné szemei meredtek a plafondra, az
öreg Lávayné gonoszkodó mosolygással integetett menyének, mint a ki
előre örül valaki megtörténendő kárának.
Mikor aztán az asztalka készen volt a válaszszal, nézték: de biz az
ákombák, a mit ott hagyott a papiron, nem hasonlított semmi nemzet
betűihez.
– Ah, ezek chinai számok, erősíté kész találékonysággal Blumné asszony;
ne tessék neki nevetni. Holnap elviszem doktor Krukfusznak, az nagy
orientalista, az szokta én nekem az ilyen idegen betűkkel irt válaszokat
megfejteni. Ez bizonyosan megmondja, hogy hány krajczárt jelent?
– Soha se fáraszsza vele kegyed doctor Kruxfuxot, kiálta bele kitörő jó
kedvvel az öreg asszonyság, nincs az én zsebemben egy krajczár sem!
S nagyobb igazság kedveért kifordítá példás természetességgel mind a két
zsebét; biz azokban nem volt egyéb egy okuláriomnál és egy gyűszünél.
Ezalatt elkészült a kávé, mit jó gazdasszony tiszta, átlátszó üvegben
vendége szeme láttára szokott főzni. Ez félbeszakítá a
szellem-productiót.
Azonban Judit már kiváncsivá volt téve: a játék ujdonsága érdekelte.
Aztán ő nem evett még abból a dinnyéből, a mivel egyszer Blumné a jó
napaasszonyt olyan erősen jól tartotta. Alig várta ő maga is, hogy ismét
a table moving csodáira térhessen vissza a napirend, bármennyire
iparkodott is azokat az öreg Lávayné puritán sarcasmusaival mechanicus
érdemeikre reducálni.
– Jőjjön, barátném, szólt a kis Blumné Judithoz, önnel még lehet
beszélni, ön nem hitetlen. Kérdezzük meg az asztal szellemétől, hol jár
mostan Béla?
Van-e fiatal nő a világon, a ki ilyen kérdésre akármilyen feleletet ne
akarna meghallani?
Judit nem bánta, ha megkérdezik: hiszen ha tréfa, hát annál jobb.
– Hanem ebben önnek is részt kell venni; erősíté Blumné.
– Hogyan: résztvenni?
– Önnek is rá kell tenni az ujjai hegyét a kis asztalra, ha feleletet
akar kapni. Azért csak rakja le gyűrűit, mert ércznek nem szabad a kézen
lenni.
Judit mosolyogva engedett a felhivásnak s lerakta gyűrűit; az utolsót
azonban: jegygyűrűjét azon vékony zsinórra fűzte, melyen a nyakában
függő medaillont viselte, egyik felén Béla arczképével, másikon
édesanyjáéval.
– «Öröködbe uram pogányok jöttek», dörmögé magában az öreg asszonyság.
– No már most tegye az ujjai hegyeit az asztalkára, szólt Blumné, úgy,
hogy a kis ujjai az én kezem ujjait érintsék. No már most kérdezzük meg
a szellemtől, hogy hol jár Lávay Béla?
Az asztalka jött-ment a papiron, nyikorgott, firkált; Judit gondolat
nélkül bámult rá, halvány mosolygással s úgy tetszék neki, mintha az
asztalka mozgása egészen önkénytes volna, minden emberi indító erőtől
ment.
Mikor aztán megállt az asztal, egy név volt a papirra irva:
«Volozoff».
– Volozoff? olvasá fejcsóválva Blumné. Mi ez? Falu?
Ő kérdezte, hogy mi ez? falu? Mintha nem elébb tudta volna, mint a másik
két asszony, hogy ez nem falunak a neve.
Judit abban a stádiumban kezdett lenni, a mikor az ember kezd kétkedni
abban, a mit hisz.
– Béla valóban ott van Volozoff herczegnél, a ki magához hivatta
törvényes ügyekben.
– Ah! Ugy-e pedig kegyed nem gondolt erre a névre?
– Nem, én semmire sem gondoltam, szólt Judit elfogultan, s nem jutott
eszébe a kérdés, hogy «hát kegyed gondolt-e rá?»
– Ugyan kérdezzük meg, szólt cselszövő asszonyi ravaszsággal Blumné,
vajjon kivel beszélhet most Béla?
– Jó. Kérdezzük meg.
Az asztalka megint jött-ment a két asszony ujjai alatt, s mikor ismét
megállt, e szó volt olvasható:
«Szeraf…»
– Ah! kaczagott hangosan Blumné. Ez jó! Béla úr a szerafokkal társalog.
Ez nagyon mulatságos válasz. Azt kellene hinnünk, hogy Béla úr ilyenkor
délutáni siestát tart s álmában társalog szerafokkal.
Judit gondolt valamit és nem nevetett. Hanem most már annál többet akart
megtudni.
– Miről beszélhet most Béla?
Az asztalka leirta a választ, csak három betű volt:
«Pör.»
– No ez mulatságos! nevetett Blumné, tenyereit összecsapva, Béla
társalkodik szerafokkal pörös ügyekben. Ez már csakugyan tréfa.
– Miféle pör lehet az? kérdé még komolyabb arczczal Judit.
A kis asztal izgett-mozgott, s egyszer jól érzé Judit, hogy akarata és
ellenállása daczára visszatért az irt szó elejére irónos lábával.
– Aha! most valamelyik betű fölé accentust csinál, magyarázá Blumné.
Olyankor szokta ezt tenni, mikor kétértelmű lenne a válasz az ékezés
nélkül.
A leirt szó ez volt:
«Váló.»
– Ezek a válaszok egyre érthetetlenebbek kezdenek lenni, állítá Blumné s
még egy kérdést koczkáztatott az úgynevezett szellemhez.
– Hát ki ellen ez a válópör?
Az asztalka felelt és irt:
«Fertő.»
– Ah! most meg épen egy tónak a nevét irja ide, szólt boszankodva
Blumné. Ez már kiállhatatlan! Szeraf, válópör, Fertő; érthetetlen
badarság! Ma ennek a szellemnek különös rossz szeszélye van. Hja, a
szellemek szoktak ilyen szeszélyesek lenni. Néha van olyan napja, hogy
egy érthető választ sem ád. Ennek egyébiránt mind asszonynéném az oka. A
szellem olyankor, ha egy nem hivő van jelen, kedvetlen és szeszélyében
ilyen balga feleleteket ád. No ma nem kérdezünk tőle semmit.
A kis Financzrathné azután többet nem is beszélt a table movingról; azt
mondta, hogy most itthagyja, majd reggel érte küldi az inast; nem is
sokáig időzött ott tovább, megnézte az alvó kis gyermeket, megcsodálta,
hogy milyen aprók a kezei, azután vette kalapját, shawlját és ajánlotta
magát.
Judit kikisérte, azután visszajött, leült és elmélázott a folyvást
előtte fekvő teleirt papirlap fölött.
Az öreg asszonyság elővette horgacsoló tűjét s folytatott valami munkát:
tán egy ujjas mellénykét kis unokája számára.
– Nem találja édes anyám ezt az egészet csodálatosnak? kérdé Judit,
megszakítva a hosszú hallgatást.
– Oh igen csodálatos, viszonzá az, folytatva a munkát azzal a nyílhegyű
fegyverrel.
– A ki nem látná, nem hinné, szólt Judit elszomorodva.
– Én látom és tudom, hogy mit hiszek.
– Mit?
– A jövendő-mondó lelkeket bizonynyal nem. Tudod, kedves leányom, én még
az óvilág növendéke vagyok, a mikor az embereket keresztyéneknek
növelték, azért, hogy a világosságot lássák. Az én időmben kevés
geografiát tanultak, az igaz, a leányok, hanem annál több bibliát. Ott
pedig meg van irva, hogy a ki az Istenen kívül jövendő-mondó szellemek
felől tudakozódik, az magában hordja büntetését. Én nem felejtettem el,
hogy Saul király saját kardjával verte át szívét, a miért az endori
boszorkánynyal lelket idéztetett; én emlékezem a szenvedésekre, a
megdicsőülésre, mely Pál apostolt felmagasztalá, midőn a jövendő-mondó
lelket kiűzte a philippibeli leányból; s akármilyen tudós ember volna
is, a ki velem ilyesmit el akarna hitetni, eleibe tartanám az én
tudományomat és azt mondanám neki: uram, a szemeim gyöngék, de a hitem
erős; a szememet megcsalhattad, de a lelkem azért nem hisz. De hogy egy
ilyen ostoba papagály megcsaljon, mint a Perflexné asszonyom, arra már
egy kicsit korán születtem.
– Tehát mit gondol felőle, édes anyám?
– Megmondom, hogy mit gondolok. Ez az asszony nagyon jól érti azt, a
miről játszani akar. A mit az asztal irt, azt ő maga irta. Szeraf annyit
tesz, mint Szerafine, válópör, Fertő, annyit jelent, hogy Szerafine
válni akar Fertőytől. Fertőy jól tudja, hogy ennek az oka Béla; Fertőy
tudósította erről Blumnét, s Blumné eljött, hogy háborút csináljon a mi
békés hajlékunkban. Mindjárt a számban volt az íze a dinnyének, a mint
megláttam bejönni hozzád.
Judit valamit akart felhozni mentségül; kinek a mentségére? Béláéra,
Blumnééra, Szerafineére, vagy tán a szellemekére? Nem jutott hozzá. Az
öreg asszony folytatta haragos elmélkedését.
– Én nem hiszek hazajáró lelkekben. Én nem hiszem, hogy a megboldogult
lelkeknek minden dibdáb halandó ember parancsolhasson, hogy azok neki
felelgessenek, s egy hívására elhagyhassák azt a mennyei boldogságot,
vagy azt a pokolbeli kárhozatot, a miről az ó-világban nekünk beszéltek;
hanem hiszem igenis, hogy vannak rossz szellemek ezen a földön, a kik
szép strucztollas kalapban, volantokkal rakott krinolinban járnak, s az
ember fiát kárhozatra viszik.
– Anyám! Nem hiszi tán, hogy Béla?…
– Nem hiszem, hogy Béla volna hibás. Nem hihetem. Hiszen én tudom, hogy
mit oltottam a fába! Az nem teremhet más gyümölcsöt. De gyakran jön
valami ismeretlen féreg, a mely a fa levelét megszúrja, hogy az egy
csodagyümölcscsé nő ki, belül hamu van és penész. Béla jó ember: nagy
hibája, hogy az. Szegény apja is az volt. Nem tudott keserű lenni senki
iránt. Nekem kellett az ellenségein boszút állnom. Ez az asszony és a
Szerafine! nagyon jól ismerem, hogy kicsoda! A közveszedelem egy
kunyhóban kényszerített bennünket lakni egy hosszú siralmas időn át.
Azalatt nem tett egyebet, mint mindig Bélát magasztalta. Azt kellett
hinnem, mennyire szeretheti, hogy még most is beszél felőle, mikor már
az egy más nő férje! S aztán, a mint egy hajdani imádója betoppant a
városba, látta, hogy az dicsőségtől van környezve: karjaiba vetette
magát s nőül ment hozzá. Hogy nevetett ez engem magában! Hogy mondhatta
százszor: itt van az a bolond öreg asszony, a kinek csak a fiát kell
dicsérni, akkor aztán, mint a cseléd, úgy szolgál bennünket. Azután
meghalt a hősemlékezetű férj is, s ő hozzá ment egy olyan emberhez, mint
– a milyenhez hozzá ment. Ez tönkre tette őt vagyonában. Ezek az emberek
alávaló cselszövénynyel fontak engem körül, hogy fiam felesége ellen
felbőszítsenek. Ezek az emberek el akarták veszíteni a fiamat. És miután
az Isten megszégyeníté őket, most konkolyt akarnak hinteni közénk.
– Anyám, ne higyje azt! esenge Judit.
– Én hallok és látok mindent, ha nem kérdezősködöm is. Minek volt ennek
a fityfirity asszonynak mostan idejönni? Látott ő meg bennünket ez
ideig? Pokolba dobom az ő egész tánczoló asztalát. Semmi egyéb nem volt
a szándéka vele, mint tudatni velünk, hogy Fertőyné válik a férjétől s
Béla fog az ügyvéde lenni. Mi szükség Bélának azt tenni? mi szükség?
– Hiszen az nem bizonyos, szólt Judit szorongva.
– Bizonyos, mert ez az asszony mondta. Hiszen tegye azt. De mi szükség
neki az én fiamat belekeverni ebbe?
Judit azt gondolta, hogy valamit kell Béla védelmére mondania.
– Hiszen Béla ügyvéd.
– Csak ügyvéd? pattant fel az öreg asszony, Béla férj, apa és fiu!
Tartozik nekem, neked és annak a gyermeknek ott, s megverné az Isten, ha
valamelyikünk iránti kötelességét elfelejtené.
Judit odafutott gyermekéhez és a félig alvó csecsemőt ölébe vette.
Mintha volnának kisértetek, a mik ellen ez a kis parányi kéz védhetné
meg őt.
Az öreg Lávayné indulatba volt hozva.
– Előttem nem mentség az, hogy százan és ezeren vannak, a kik hasonlóul
tesznek. Száz és ezer közől ő az az egy, a kin az Isten csodákat tett,
hogy egy asszony keze által kihozta őt a sírból, hogy egy asszony keze
által visszaadta neki hátralevő esztendeit; s ha csodának nevezhető az,
hogy egy férj ébren és álmában hű legyen feleségéhez, hát én követelem
tőle, hogy ő azt a csodát azért az egy asszonyért kövesse el.
Judit arczához szorítá kisdede mosolygó arczát, úgy védelmezte szívét e
nehéz szavak ellen.
– Micsoda az, a ki el tudná felejteni egy halavány ábrázatért itthon
mosolygó boldogságát? De nem fogja elfelejteni, vagy fogadom Istenemre,
hogy én ott leszek, a ki eszébe fogom juttatni, hogy egy asszony, a ki a
koporsóba feküdt le érette, még most is él.
– Ne tegyen semmit, jó anyám, engesztelé szomorú hangon Judit az öreg
asszonyt.
– Oh ne tarts valami bolondtól. Életemben mindig heves voltam, de azt
elmondhatom magamról, hogy soha rossz helyre nem ütöttem. Valakinek
megfizetek ezért a rossz óráért, és az nem is fogja tudni, hogy honnan
jön az ütés?
– Anyám! szólt Judit határozottan, gondolja meg, hogy Béla az én «uram».
Nálunk úgy híják a nők férjeiket, hogy «uram».
Meggondoltam. Béla nem gyermek többé, hanem úr. Mikor kicsiny gyermek
volt, maszlagot szedett a kertben, és én megvertem a kezét, hogy meg ne
mérgezze vele magát. Most nem tehetem többé, hogy megverjem a kezét,
mert Béla «úr» és «férfi». De a maszlagot – azt kiüthetem a kezéből még
most is!
Az anyának minden arczvonása tűzben s indulatban lángolt; az ifju nő
szemei könyeztek, és a kis gyermek mosolygott mind a kettőre.