Hja bizony, jámbor barátim, a politikai divatok is csak olyanok, mint
más divat; míg fényes, míg új, az egész publikum hordja, mikor kopik,
leveti, zsibvásárra jut; egy-két elkésett ember hordja még, azt meg is
bámulják érte nagyon, aztán az is csak leteszi, mikor látja, hogy
magában maradt.
Láttam én már excellentiás urakat olyan calabriai tollas kalappal a
fejükön, hogy szebbet se lehetett kivánni, s megint telivér flamingókat
épen semmi kalappal sem a fejükön.
Természetesen arra sem emlékezik már nagyon sok ember, hogy miért hítták
egy időben flamingóknak, a kik veres tollakat viseltek?
No ez elmult. Jött más. Divat csak divat. Egyszer az a divat, hogy a
leányok tépést csinálnak, másszor meg az a divat, hogy egyik
tánczvigalomból ki, a másikba be. Egyszer az a divat, hogy hősök, nagy
szónokok arczképeit hordják melltűkben, inggombokon, karpereczeken,
pálczafogantyukon; másik évben aztán jön egy tánczosnő, egy
lovarművésznő s annak az arczképe kerül a melltűkre, az inggombokra.
Vannak túlfogékony kedélyek, kik az elsőbb eseteknél hizelgő
diatribákkal kenik a lelkes publikumot, s az utóbbiaknál satyrákkal
ostorozzák; a józan philosoph azonban úgy veszi a dolgot, hogy a divat
csak divat: elkopik, elszakad; majd ez, a melyik most nem tetszik,
szintén elkopik, elszakad; jön helyette – talán furcsább, talán nem is
olyan, a milyet kivánunk, de mindenesetre új.
Nemcsak a kabátnak, a salüpnek, a crinolinnak van divatja, jámbor
barátim; – mi is együtt figurálunk abban, hánytvetett emberek.
Ma azt kiáltják, hogy «éljen!» s egy év mulva azt kérdik, hogy «mégis
élsz?»
Ma beverik valakinek az ablakát, s egy év mulva alázatosan koczogtatnak
az előszobája ajtaján.
Nem estem poétai túlságba, nem mondtam: «ma» ez van, «holnap» az lesz:
egy évet engedtem. Az pedig szép idő.
Vannak azonban szerencsés kedélyű emberek, a kik mindig tudnak
gondoskodni róla, hogy divatban maradjanak. Oh ez nagy előnyük az
embereknek a ruhák felett.
Vannak bölcs, józan belátású emberek, a kik sohasem kerülnek a
zsibvásárba, vagy ha nagy tisztelet akarja őket érni, a muzeumba, hol a
tisztes régiségeket őrzik.
Bárzsing úr például olyan jó flamingó volt annak az idejében, a milyen
csak tuczat számra szedte a honleányoktól a nemzeti szinű
szalagcsillagokat, s ha egy-egy csatadalát elolvasná valaki, a mit akkor
irt, aligha ki nem lelné tőle a hideg e békeszerető időben, hogy nagyobb
dolgokat ne is emlegessünk. De hát ugyan, ki vetné neki ezt szemére? Ha
akkor az volt a divat.
Most pedig olyan tökéletes doctor juris utriusque, a milyen csak valaha
a váltó-első-birósági-törvényszék kapuja alatt elfogdosta a klienseket.
Igen nagy ismeretköre van.
Jeles és kitünő férfiu a mellett. Az utczán fenhangon beszél, tiz ember
közül kilenczet üdvözöl, czímét is hozzá kiáltva; hattal okvetlen kezet
szorít, s négynek csak úgy int a kezével, kalapját sem billentve meg.
Szinházban ő adja a tónust; a kit akar, ő hivatja ki, s ha kedve
ellenére tapsol a profanus nép, magas szemöldökkel körültekint s a
lenézett vidéki tapsoló elszégyenli magát és elsompolyodik.
Per tu van minden újabbkori celebritással; bejáratos a legelőkelőbb
hivatalos uraságokhoz; azokhoz ebédre is el szokott járni.
Fiatalabbkori ismerőseit valódi protektori minákkal szokta fogadni. A
poétákat a Pillwaxból csak úgy köszönti, hogy «szervusz». Tudva van
előtte, hogy sok ember van, a ki ki nem állhatja; azokkal, ha találkozik
az utczán, azon veszik észre magukat, hogy kezet szorított velük s
hogylétükről tudakozódik. S nem akad ember, a ki azt mondaná: «s mi köze
az úrnak az én hogylétemhez?»
Ellenkezőleg mindig akad elég nagy kisérete a hangadó egyéniségnek, egy
csoport fiatal ember, a ki fiatalsága tudatában megnyugszik abban, hogy
ő még ráér kharaktert kifejteni; mindig kész mulatók, kik azt tartják,
hogy csak fidelis czimbora legyen valaki, aztán a nyilvános jellemével
ne sokat törődjék az ember; korán-vén töpörödött geniek, a kik
fiatalságuk ábrándjait botlásoknak beismerve, most már felcsaptak
hidegvérű kozmopolitáknak; és végre egy sereg léha ember, a ki soha sem
szokott a maga fejével gondolkozni, hanem felveszi a divatot, úgy, a
hogy készen kapja a boltban.
Azért természetesen vannak még emberek, a kik az utczán kapós divatot
nem hordják; – a kik megmaradtak a mellett, a mit egyszer szépnek, jónak
hittek; csakhogy azok félrevonultak oduikba, otthon ülnek, nagyon
válogatják a magukhoz hasonlókat s nem igen adnak életjelt azokon kívül.
Ezek persze a baglyok.
A kik nem akarják átlátni, hogy a világ változik, mert annak
szükségképen változnia kell; hogy az embernek új ruhát felvenni nem
apostasia, hanem csak mutare consilium in melius, hogy a mi tegnapelőtt
okos volt, az ma már bolond, s a mi ma képtelenség, az holnap egészen
helyes lesz. – Ilyen bagoly volt Lávay Béla is.
Mint ügyvéd, eljárt hivatalos teendőiben, beszélt mindazokkal, a kikkel
kénytelen volt beszélni, hanem épen csak annyi szót, a mennyit
mulhatatlan szükséges volt elmondani; s csak akkor kezdett el valóban
élni, mikor haza jutott szűk családi körébe, melyet anyja, neje és
gyermeke alkotott, s melyet néha Melchior szaporított jelenlétével.
Itthon viselte aztán mindenki a régi embert.
A jó öreg asszonyság kifogyhatatlan volt a mult évek viszontagságainak
elbeszélésében, ő ugyan még most is viselte azt a barna felöltönyt,
melyet egy röppentyűszikra két helyen kiégetett.
Azután meg Bélát iparkodott beszédbe hozni. Hol járt, miket állt ki?
Minő viszályokon ment keresztül bujdosása közben?
Béla nem örömest beszélt e felől; azt sem hozta volna elő, hogy ment
vissza tetszhalott nejéhez, ha Melchior el nem árulta volna a Judit
homlokán levő sebhely titkát. Ekkor értette meg az öreg asszonyság, mire
példálózott annyiszor a mogorva hadastyán, ki Juditra férje ruhájában
ráismert.
– Hát azután sokat éheztél, fáztál, bujdokoltál? tudakozá tovább fiától.
Béla gyöngédebb volt, hogysem nőket szenvedései leirásával szomorgasson.
– Nem volt semmi bajom. Kertész voltam egy úri háznál, jó dolgom volt.
Mikor minden tudományom elhagyott, a kertészség, mire jó apám tanított
mulatságból, kenyeret és menhelyet szerzett számomra.
És azzal bölcsőben ringó kis fiához fordult s keserű gyöngédséggel
susogott a szendergőhöz:
– Úgy, úgy, lelkem kis fiam, ha te megnősz, én kézművest nevelek
belőled; ne félj, nem fogsz te tudós lenni, mint apád, sem szinész, mint
anyád, hanem kézműves, a ki boldog.
Judit a bölcső mellett dolgozva szinpadi öltözékén, hallgatta ezt a
beszédet, s Bélára veté nagy sötét szemeit.
– Ha mi is le akarunk feküdni, ki marad akkor állva? Épen azért, mert a
tudomány szenvedés, a művészet nyomor: épen azért, mert te és én éreztük
mind a kettőt, nekünk kell azt mondanunk: itt maradj, hű maradj,
szenvedj, küzdj azért az eszméért, a miért apád és anyád küzdött,
szenvedett; folytasd, a mit mi be nem végezheténk, légy művész, légy
költő, légy tudós.
Béla fölkelt és megcsókolta neje homlokát.
– Oh asszony, nagy a te hited.
– Volnék csak férfi.
– Jobb férfi volnál, mint én. Igaz. De nem volnál ehez a világhoz való.
Te épen az volnál férfinak, a ki Pusztafi volt. Mit gondolsz, ha ő most
élne, járhatna-e az emberek között? Első nap megölne valakit, vagy őtet
valaki.
– Nincs itt emberhalálról szó, de van szó arról, hogy «ha férfi vagy,
légy férfi!» Nem lehet azt elégszer elmondani tinektek. Rosszabbak
vagytok az asszonyoknál, mert akárki udvarol, meghallgatjátok.
– Életmódunk kényszerít, hogy a világgal érintkezzünk.
– De nem, hogy barátkozzunk.
– Teszem-e én azt?
– Oh kérlek. Mikor karodba fogózva megyek veled az utczán, hányszor kell
kezedet megrántanom, hogy ne fogadd el ennek vagy amannak köszöntését.
Én nem szoktam elfogadni azét, a kit nem szeretek.
– Ez csak külső illem. A kalapemelés nem kötelez még semmire.
– Kötelez. Ma kalapot emelsz valaki előtt, holnap megszólít, s szóba
állsz vele, másnap meglátogat s elfogadod, harmadnap igen kedves
embernek fogod találni s egyszer csak barátja vagy.
«Első nap találkozol vele, második nap kezet adsz neki, harmadik nap
meglátogat és negyedik nap barátod lett.»
A mit ez az asszony mondott, olyan kimerítő kritikája az egész politikai
divatunknak. Lágy emberek vagyunk. Nagyon jó emberek vagyunk. Szeretjük
a verekedést, de a gyűlölködést a tusa után nem folytatjuk. Nálunk nincs
«fehér és piros rózsa», nálunk nincsenek Guelphek és Ghibellinok, a kik
ivadékról-ivadékra folytatják apák és nagyapák küzdelmét; nálunk már
csak pecsovicsok és kubinszkiak sincsenek; mi annyira szeretjük egymást,
hogy még a kritikusra is haragszunk, a ki egy rossz versirót leránt,
hisz az is a mi vérünkből való vér, annak a keserve is rontja azt a
tudatot, hogy mi igen jó emberek vagyunk. S ki tudja, talán erényünk ez!
Béla összeharapta ajkait s duzzogott nejére e szavak miatt.
– Te most haragszol? szólt hozzá Judit, gyöngéden vállára hajolva.
– Oh nem, viszonzá Béla keserűen; te nagyon jól ismersz, én az az ember
vagyok, a ki nagyon könnyen barátkozom.
– Azt nem mondtam, de nagyon könnyen megbocsátasz.
– Hozzá tehetted volna még: és ötödik nap te mégy oda hozzá és hatodik
nap te hordod az ő divatját. Az én tőlem mind kitelik.
Az öreg asszonyság nem akarta engedni, hogy ilyen tiszta eget, mint
gyermekeié, felhő homályosítson el. Közbeszólt, de természetesen ő is
Bélának fogta pártját.
– De iszen Béla nem olyan könnyen ingadozó ember. Kicsi gyermek korától
ismerem én, mert anyja vagyok. Ő is ilyen csendes kis fiu volt
gyermeknek, mint ez itt a pólában és olyan szelid férfi most, mint az
atyja. De azért, hogy pattogni, gorombáskodni szegény atyja sem tudott
soha, a hol helyt kellett neki állni, helyben maradt. Boldogult atyjának
is volt olyan ellensége, mint neki Bárzsing; nekem is olyan rosszul
esett, mint neked Judit, mikor azt láttam, hogy köszönését elfogadja, de
ő azt mondta, hogy a sors elégtételt fog adni, minek venne maga? és
igaza is volt.
– Oh kedves anyám, szólt Judit és arcza egészen ki volt pirulva; ha
«csak» Bélának volna ellensége az az ember, és azt kellene elfelejteni,
ha semmi más választó örvény nem volna kettőjök között, nem kérdeném,
számolt-e vele? kiegyenlítette-e tartozásait? de gondoljon arra, hogy ez
az ember sárba tiporta azoknak a neveit, kik tettek mindent és
vesztettek mindent, s azután ismét felülkerült s most neveti őket, mint
ábrándos bolondokat. Akkor az olyan emberek, mint ő, voltak a dicsők, s
az olyanok, mint Béla, az árulók, és most ők az okos emberek, és az
olyanok, mint Béla, a bolondok. Ez a mérhetlen mélység mi köztünk!
Erre már az öreg asszonyság is hevülni kezdett.
– Hiszen én nem is hiszem azt, hogy Béla valaha szót válthasson azzal az
emberrel. Mással akárkivel, de azzal nem.
– Pedig még sok szót fogok vele váltani, szólt Béla felkelve helyéről.
A két asszony reá bámult.
– Ti azt sokáig nem fogjátok érteni, de egyszer majd megértitek, addig
majd csak elviselem megvetéstek súlyát. Addig higyjétek felőlem azt,
hogy prókátor vagyok, s nem kényeskedem.
Cseléd jött be az ajtón, jelentve, hogy egy úr van itt, látogató jegyét
küldi.
Béla megnézte a látogatójegyet, s letette neje asztalára. Judit
félvállról egy pillantást vetett belé, az volt rá irva: «Bárzsing».
Aztán egy másik pillantást vetett férjére. De erre Béla jónak látta
elvenni a látogatójegyet az asztalról s zsebébe dugni.
– Mindjárt megyek; vezesd ez urat dolgozó szobámba.
És azzal fölkelt s nem nézett sem nejére, sem anyjára, hanem kiment.
E percztől fogva valami hallgató feszültség volt a család körében, mint
mikor hosszú száraz nyáron telve a lég gőzzel, ki sem tud tisztulni, be
sem tud borulni; az ember úgy óhajtozik egy kis zivatar után.
Mert az életben úgy van az: a legjobb asszonyok szerelme a legjobb
papucskormány.
A nő föláldozott érted mindent, világi szerencsét, vagyoni állást,
kényelmet, rangot, elfelejthetnéd-e, milyen adósa vagy? A nő járt
utánad, mikor bujdostál, veszélyeken, háboruk borzalmain keresztül
keresé nyomodat; el tudnád-e őt hagyni most, víg czimborák kedveért? A
nő átvette a férfi szerepét, csoda módon kezébe vette sorsod kormányát s
a hajótörésből parthoz vezetett; most elbocsátanád-e kezét? A nő éjeket
virrasztott, midőn rejtve voltál, midőn beteg voltál, most megzavarnád-e
álmát egy éjszakai ajtóbecsapással, víg mulatságból hazatérve? A nő
elzárta magát a világ előtt, midőn előled el volt zárva a világ: most,
midőn nyitva van előtted, elhagynád-e az egész világért őt? Egy egész
paradicsom mosolygása helyrehozna-e egy elborult tekintetet az ő arczán?
Oh valóban egy szerető asszony, egy szenvedő asszony nagy úr a földön.
Béla a csodával határos vállalatra adta fejét, midőn e nagy úrral
daczolni merészelt.
Nem fogja azt senki észrevenni, hogy ez Juditnak fáj; vannak hamis
hangok, a miket csak igen zeneszokott fül vesz észre, de Béla tudni
fogja azt jól.
Ki tudja, mi lesz még ennek a vége?
Mikor Béla szobájába nyitott, már akkor Bárzsing ott ült a pamlagon, az
egyik lábát maga alá téve, mint valami muzulmán. Legalább nem kellett
Bélának kinálni, hogy üljön le.
Béla sietett hamarább szólni.
– Miben lehetek szolgálatjára, uram?
Azért sietett elébb az «uram»-on kezdeni, nehogy látogatója a
«tegezésen» kezdhesse.
– Ah! Jó napot Béla – úr, alászolgája. Mi ugyan valaha tegeztük egymást,
hanem ha uraságodnak így tetszik: én nem tolakodom; nem akarok
alkalmatlankodni régi viszonyokra való hivatkozással. Vessünk fátyolt a
multakra.
– Mivel szolgálhatok?
– Különben magam sem bánom, ha félbenhagyunk minden sentimentalismust;
szólt Bárzsing úr a másodszori száraz interpellatióra. Mint a minapi
találkozásunkkor említém, az ügy, melyben önnel beszélni óhajték, csupán
üzleti természetű. Más valami charlatán ugyan azt mondaná, hogy neme a
barátságos szolgálattételnek, de én nem szépítem a dolgot; én ördöngösen
őszinte ficzkó vagyok, ördöngösen; nem szeretem a szindarabokat, a
poétázást, hahaha! nem vagyok theátrumiró.
Bélának eszébe jutott, hogy egy időben mennyi rossz drámával kínozta
Pusztafit a jeles férfiu, ki most már igen nevetséges embereknek tartja
azokat, a kik komédiákat irnak. Azonban nem volt természetében, hogy ezt
neki előhozza.
– Halljuk az ügyletet, uram; mindkettőnk ideje drága.
– Az igaz, szólt Bárzsing nagy schweiczi óráját kihúzva s elébb
megnézve, hány rajta az óra? azután füléhez tartva, hogy vajjon
ugyanannyit üt-e? Pedig tizenegy órakor ő nagyságához a Vorstandhoz kell
mennem. Tehát szabad, kérem, egy szivarra gyujtanom?
– Nem szabad. Nőmnek árt a dohányfüst.
– Ah tehát ő nagysága az ön dolgozó-szobájában is rendelkezik.
– Igen. – Mondja ön uram szaporán, mit akar velem?
– Ama bizonyos végrendeletről akarok önnel beszélni.
– Tudok már mindent, Fertőy itt volt, elmondta; a végrendelet megkerült,
de nincs az ő kezében; a ki magánál tartogatja, csak a substratum
feléért akarja neki átadni; – Fertőy egy harmadában akart velem
kiegyezni; én elutasítottam.
E rövid mondatok mindegyikére biczentett a fejével Bárzsing, mint a ki
azt mind igen helybenhagyja.
– Igy van, igenis. Mind jól tudom. Fertőy gondolta magában, hogy két
harmadrész több, mint két negyedrész, s önnek ajánlatot tett, mielőtt
azzal a másikkal alkudoznék. Neki nem sikerült. Jól van. Most az a
bizonyos másik küld engemet önhöz, tudja: az a bizonyos, a ki per avia
et devia a végrendelet eredetijének birtokába jutott; s ugyanazon
ajánlatot téteti általam önnek, a mit tett Fertőynek.
– Micsoda ajánlatot?
– Nos: szegődött bér, osztott koncz. Felét feléért.
– Nem értem.
– Pedig igen világos. A míg Fertőy tétovázik, hogy átvegye a
végrendeletet, mely az ön apósa hagyományát birtokába adja, feleérték
dijáért, addig ön megelőzheti őt s kezébe kaphatja a veszélyes okmányt
szinte azért az árért.
– S ön azt hiszi, hogy én, ha a véletlen kezembe játszaná azt az
okmányt, eldugnám azt, vagy megsemmisíteném?
Bárzsing zavarba jött. Erre a kérdésre nem terjedt már ki eszmeköre.
Hisz itt egy olyan bolond emberrel van dolga, a ki csupa
becsületérzetből képes volna egy saját maga ellen szoló okmányt a biró
kezébe adni, a helyett, hogy elsikkasztaná, mikor teheti.
– Azaz, hogy, hebegé zavarodva, azt tehetné talán más; maga az a
bizonyos, a kinél most van, juttathatná önnek a kezébe olyan roncsolt
állapotban, a mikor már a szavakat olvasni nem lehetne rajta.
– S ön azt hiszi, hogy én oly semmirekellő gazember tudnék lenni, hogy
ilyen bűntény részesévé avatnám magamat?
Bárzsingnak olyan szerencsés arcza volt, hogy nem pirulhatott el jobban,
mint a mennyire már veresnek termett; mert biz ez nem volt egyéb, mint
valakit in optima forma szemtül szemben legazemberezni.
– De tisztelt uram, ön még mindig nagyon költőileg fogja fel ezt a
kérdést. Vegyük a dolgot egészen prókátorosan. A pör abban a stádiumban
van, hogy ha a végrendelet nem kerül elő a kitűzött határidőig, az egész
vagyon az ön tisztelt nejének fog itéltetni. Szép vagyon! megérdemli a
pörlekedést. Ő nagysága nem volna kénytelen azon a komisz szinpadon
rontani magát.
– Micsoda komisz szinpad?
– No, no, ne pattanjon fel; azt értettem, hogy szegény a szinház,
rongyosak már a szinfalai, csak úgy csügg róluk a ponyva. Biz az
keserves kenyér; kegyed jól tudhatja. Ha nekem nőm volna, a félvilágért
meg nem engedném, hogy szinésznő legyen.
– Ne beszéljen erről, kérem.
– Csak azért mondtam, hogy önt figyelmeztessem arra, mennyivel nagyobb
boldogság volna, ha ő nagysága saját úri jószága jövedelméből élhetne.
Nos azonban, ha a végrendelet előkerül, akkor ennek bizony vége; Fertőy
lesz az általános örökös; ő nagyságának nem hagyatott más, mint a
komáromi ház, a mely porig égett, az eső mossa most is a romjait.
– Tehát a vége a dolognak az, hogy segítsem a végrendeletet
elsikkasztani, ugy-e?
– A vége nem az; beszéljünk prókátorosan, legyünk okos emberek. Kegyed
és tisztelt neje én nekem adnak egy kötelezvényt arról, hogy azon
esetben, ha az örökösödési per az önök részére döntetik el véglegesen, e
birtoknak felét elhasíttatják s az én általam képviselt ügyfélnek
átengedik, ön nem tud többről semmit. A végrendelet a határidőig nem
kerül elő, azontúl pedig még kevésbbé. Ön nem tud hovalettéről semmit,
ön nem részese annak, a mi azzal történhetett; az ön híre, neve
mocsoktalan marad Isten és ember előtt.
– Csak a saját szemem előtt és az ön szeme előtt nem.
– Ah, ez ismét poétai fellengzés! Beszéljünk uram prókátorosan.
– Jól van. Tehát én is mondok önnek egy prókátoros észrevételt. Én nem
hiszem, hogy az a végrendelet meg volna.
Bárzsing úr nevetve csapott térdeire. Nagy hosszú fogai egész sorral
kilátszottak jó kedvében.
– No, ezt vártam öntől; valóban nagyon csalatkoztam volna önnek éles
elméjében, mert azt el kell ismernem, ha föl nem tettem volna önről,
hogy egyszer csak azt fogja mondani: «Kedves Bárzsing, mese beszéd az
mind, a mit hol te, hol Fertőy a fülembe danoltok, arról a bizonyos
emberről, arról a rejtélyesen megkerült okiratról; ha megvolna, felém se
jönnétek; összebeszéltetek, szeretnétek a szememet kitörülni
közakarattal». Én ezt előre tudtam. És e végett előre elláttam magamat
annak bizonyítékaival, hogy a miért ide jöttem, az nem valami rossz
tréfa. Már uram azzal a tisztelettel tartozik ön saját magának, hogy
senkiről se tegye föl, miszerint az önnek az együgyűségére számít. A
végrendelet nálam van. Az a bizonyos valaki rám bizta és fölhatalmazott,
hogy ha ön látni kivánja, mutassam meg.
Azzal elővonta oldalzsebéből az okiratot s oda nyújtá Bélának. És
azután, hogy tanújelét adja, mennyire nem tart attól, hogy Béla, ha
egyszer tíz ujja közé kaphatta az irást, azt hirtelen összetépi, elnyeli
vagy tűzbe hányja, fölállt helyéről, elsétált az ablakig, magára hagyva
Bélát az asztal mellett, ki a végrendeletet figyelmesen vizsgálta
keresztül.
Annyit azonban minden határtalan bizalmassága mellett is megtett, hogy a
szemközt álló fali tükörből szüntelen figyelemmel tartotta Bélát; tán
egyrészt azért, hogy titokban a hatást tanulmányozza, a mit az olvasmány
az ifju arczvonásaira gyakorol.
Béla igen nagy phlegmával nézte végig az okmányt, megvizsgálta a
pecséteket rajta s nem tett semmi észrevételt rá.
Egyszer azonban észrevevé Bárzsing a tükörből, hogy Béla a kiterjesztett
okiratot a világosság felé fordítja.
– Nincs benne semmi vakarás! sietett féltréfásan rendreigazítani a
vizsgálót.
– Igaz, nincs; szólt Béla összehajtogatva az iratot.
Pedig nem azt nézte az okiraton, hanem a merített papir gyári vízjegyét.
– Nos, mit tegyünk tehát? kérdezé diadalmas mosolylyal Bárzsing.
– Tegye ön, a mit hasonló esetben becsületes emberek szoktak tenni.
Ez furcsa utasítás.
– Nem értek én ebből semmit.
– Remélem, hogy meg tudja ön magának magyarázni, mit tesz hasonló
esetben a becsületes ember?
Bárzsing nagyon vonogatta a vállát.
– Az a becsületesség igen relativ fogalom.
– Tehát fordítsunk rajta. Tegye ön azt, a mit hasonló esetben egy ügyes
üzér szokott tenni. Adja ön el az okiratot annak, a ki többet ád érte.
– Fertőy egy harmadot igért. És ön?
– Semmit.
Bárzsing szédelgett a nem várt válasz után. Béla odaveté eléje az
asztalra az okiratot s nem látszott azt újra fölvenni akarni. Oly
megvető arczczal dobta azt le, mint egy pókot vagy egy hernyót, mely
véletlenül a kezére szállt s melytől undorodik.
Az alkusz átlátta, hogy itt nincsen vásár.
– Ez önnek az ultimátuma?
– Kibeszéltem magamat.
– Még én nem. Én apellálom az ügyet.
– Ugyan kihez?
– Ahoz, a ki legilletékesebb: önnek védenczéhez.
– Nőmhöz? ugyan tegye azt.
– Ne tessék mosolyogni. Azt én is előre tudom csekély eszemmel, hogy ha
én ő nagyságánál személyes értekezés végett bejelentetem magamat, azt
fogja kiizenni, hogy a feje fáj, vagy szerepet tanul; ha pedig levelet
irok neki és megismeri a borítékon az irásomat, visszaküldi; hanem –
tessék arról meggyőződve lenni, hogy mikor egy vadász elindul vadászni,
nemcsak azt a töltést viszi magával, a mit a puskacsőbe tömött.
– No hát – sok szerencsét a vadászathoz.
Azzal hátat fordított neki.
Bárzsing visszadugta zsebébe az okiratot és eltávozott.
Mikor betette maga után az ajtót, Béla örömtől szikrázó szemekkel
csapott tenyerébe, mintha valami nagy, eldöntő sikernek tapsolna most,
azután felöltözött s menni készült.
Valahányszor elment hazulról, mindig meg szokta mondani nejének, hova
megy és mikorra jön haza? Nem tudom, ki adta a nőknek ezt a jogot; annyi
bizonyos, hogy gyakorlatában vannak.
A mint Judithoz belépett, szobájában találta Melchiort. A kis doktor
sűrűen használta az alkalmat, melyet a házi orvos minősége nyújt, hogy
régi barátjait meglátogassa s olyankor a végtelenig mulattatá őket
statisticai és chemiai tanulmányokkal, a miket senki sem hallgatott
olyan nagy kegyelettel, mint az öreg asszonyság, a ki végtelenül szivére
tudta venni, hogy a raffinált czukorban hány százalék kutyacsont van? s
hogy a keményített alsó szoknyák hány millió embernek a kenyerét eszik
meg évenkint?
– Épen hozzád akartam indulni; szólt Béla, midőn barátját meglátta, ki
épen akkor szándékozott az asszonyok előtt bebizonyítani, hogy a
szőnyegek a szobában mennyire előmozdítják a gümőkórt.
– Tehát menjünk, szólt Melchior felkelve a székről, melyet elfoglalt.
– Itt nem végezhetik el önök, a mi ügyük van? kérdezé Judit,
visszaültetve Melchiort a székre.
– Miért ne? felelt Béla, kalapját letéve. Csupán egy szó az egész. Egy
helységnek a neve, a mit rég kerestünk. Én most ráakadtam. E név
«Neuburg».
Melchior egy ideig felnézett a plafondra, mintha oda volnának felirva
mindazok a nevek, számok és combinatiók, a mik emlékezete nagy
szótárában felhalmoztattak; azután felszökött helyéről, mintha titkos
rugók lökték volna fel onnan, s mint a ki sánta lábáról megfeledkezett,
tánczolva ugrált barátjáig, annak megszorítá a kezét s kaczagva mondá:
– Hisz ez nagyon jó, ez nagyon pompás. Ha «Neuburg», akkor meg sem kell
mozdulnunk a helyünkből. Hiszen az (itt súgva mondá a szót) hiszen az
«1851»-ik.
– Derék, mondá rá Béla és mosolygott.
– Mi az a Neuburg és az az 1851? Kérdé az öreg asszonyság, legyőzhetlen
kiváncsisággal.
– Az tökéletes diadal! kiálta Melchior s már készült az egészet
elbeszélni, vagy legalább sejtetni, miről van szó; de Béla megrántotta
kabátját s korán eszére téríté.
– Egy fogadás az, szólt azután tökéletesen sikerült hypocrisissel Béla,
egy fogadás többek ellenében, melyet megnyerünk.
– No és mit nyertetek? kérdé az öreg asszonyság, ki mindent elhitt, a
mit fia mondott s azt szerette volna megtudni, mekkora pénzben szokott
Béla fogadni, nem koczkáztatott-e sokat?
– Oh igen sokat! majd annak idejében megtartjuk annak az áldomását.
Hanem addig senkinek se e felől egy szót sem, Melchior.
– Hallgatni fogok, mint egy orvos.
– Pár nap múlva, midőn épen asztalnál ült a család, hozta a leveleket a
postakihordó.
A kistermetű férfiu régi szolgája volt már a közönségnek, nemcsak a
lakosokat ismerte, a kiknek leveleket hordott, hanem még azoknak a
kézirását is, a kik ezeknek irni szoktak, s ha tudta, hogy valami nagyon
várt kedves levél van a tarsolyában, hármat-hármat ugrott a lépcsőkön,
úgy törte fel magát az emeleten, lélekzete is elállt, mikor bebukott a
levéllel: bele is halt korán szegény a nagy serénységbe.
– Alázatos szolgája, jó étvágyat kivánok, jaj be csúnya idő van odakinn.
Itt van a tekintetes úrnak három levele, az egyikért fizetni kell
tizenhárom krajczárt. Csak úgy szakad az eső, fuj a szél. A tensasszony
számára is van ám levelem. Külön van téve, még pedig kedves levél,
Komáromból jön, az édes papa irja.
– Az atyám? kérdé Judit elbámulva.
– Oh nagyon jól ismerem a tekintetes úr irását, sok levelet hordtam tőle
a tekintetes úrnak, mikor még jurátus volt. Akkor mindig kérdezte a
tekintetes úr, ha meglátott: nincsen-e levél Hargitay úrtól Komáromból?
Oh ez irást nagyon jól ismerem.
A serény postakihordó azt persze nem tartozott tudni, hogy az, a kinek a
leveleit oly kedvesen várták egykor, régen megátkozta gyermekeit és
meghalt.
Ő sebtén átadta a leveleket, a tizenhárom krajczárért majd eljön máskor,
mert azt a bámuló család elfelejtette átadni s azzal futott egy házzal
odább.
A Judit kezébe adott levél borítékán valóban a legtökéletesebben
felismerhető volt a megboldogult Hargitay kézirása. Ugyanazok az egymást
öklelő betűk, oppositionalis szarvaikkal, a szabadelvűen elszalasztott
betűszárak, a nyakát protestánsi keménységgel hátravető kezdőbetű, s a
végsorok vastag alákanyarítása, mely rendesen egy irótollnak az életébe
került; mindezekről akárki is, a ki egyszer látta Hargitay irását,
rögtön ráismerhetett a posthumus levélre.
Judit egészen elhalványult; maga Béla is meg volt lepetve. A csalódás
tökéletes volt.
– Bontsd fel és olvasd. Biztatá maga Béla nejét.
Judit felszakítá a levél borítékát. Benne ugyanazzal a vastag fénylő
tintával irva, ugyanolyan kézirat, mint meghalt atyjáé és ez a tartalom.
Semmi megszólítás.
«Hargitay Juditot az a csapás érte, hogy atyja Lávay Béla miatt
megátkozta és kitagadá. A halál meggátlá az apát, hogy átkát
visszavonja. Azonban az apák láthatlan keze a sírból is kiér, hogy
gyermekeiket védjék vagy sújtsák. E láthatlan kéz eltünteté nyomtalanul
az apa haragjának bizonyítékát, a végrendeletet. De a gyermekeket nem
törte meg sem az élet, sem az átok, az ő szivük kemény és büszke maradt.
Az a láthatlan kéz fölfedezte ismét az eltünt végrendeletet, az atyai
átok tanúbizonyságát. Egy régi barátja a családnak megmutatta azt a
férjnek és tudatá vele, hogy most már az átok fele van csak elengedve,
de egészen a fejök fölött függ az, s ha szivük kemény marad, egész
haragjában le fog sújtani. A nő gondolja meg, hogy saját és gyermeke
szerencséjéről van szó. Még módjában van megakadályozni, hogy atyja átka
a maga teljességében kitöltessék mindnyájok fejére. Gondolja meg ezt és
határozzon.»
Judit arcza elsápadt: atyja kéziratára ismert minden betűben. Annak a
sírkövét pedig már régen befutotta a folyondár repkény!
Némán nyújtá át férjének a levelet, mintha kérné, hogy fejtse meg ezt a
talányt.
A mint Béla végig futotta a levelet, neje elsápadt arczára tekinte
vissza. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy e levél Juditot
meghatotta.
– Úgy látszik, hogy engemet denunciálnak előtted.
– De ki? szólt Judit, elábrándozó tekintettel.
– Babonás vagy-e?
– Nem. De az irás mégis oly hasonlatos.
Judit szemei megteltek könynyel.
– Azzal vádol e levél, hogy vagyonodat koczkáztatom. Súlyos vád. Hogy
nem egyezem ki pörlekedő rokonaiddal. Majd megtudod egyszer, hogy ki
irta ezt a levelet? Addig is kérlek, tartsd meg ereklyéid között és ne
pusztítsd el; mert még szükség lehet rá valaha.
Béla nagyon jól tudta a rejtély alapját; ismerte jól azt a kezet, mely
oly híven tud idegen aláirásokat utánozni; de még nem volt szabad azt
kimondania. Vadász volt, a ki lesben áll veszélyes és ovatos vadakra;
nyomukra talált már, megtalálta a hullát, a mit elhurczoltak, tudja,
hogy meg fognak előtte jelenni és visszatartja lélekzetét, mozdulatlanul
ül: engedi arczát maró bogaraktól csipetni, nem hajtja el őket, nem
tekint félre, vár csendesen a pillanatra, a mikor a vadak lőközelébe
érnek; ha észrevennék elébb, visszafutnának, megkerülnék, talán össze is
tépnék.
Ezért titkot kellett tartania saját neje előtt is. E titoktartás sok
szenvedésébe került azután mind a kettőnek; de én Bélának adok igazat s
koczkáztatom azt, hogy az asszonyok el fognak itélni, a miért egy titkot
olyan sokáig hagyok előttük rejtegetni.
Az ebéd csendben folyt le, senki sem szólt a másikhoz egy szót sem. Ebéd
után Béla fölkelt s rögtön dolgozó-szobájába távozott. Félóra mulva neje
utána ment. Már akkor nem volt oly halavány.
– Azt mondtad, hogy tegyem el irataim közé e levelet, mert még szükség
lehet rá. Nekem semmi szükségem rá; neked adom, őrizd te, ha akarod.
– S nem bánod, akár ki az, a ki előtted elvádol?
– Bántam-e valaha? először teszik-e most?
– Bizol-e bennem?
– Élnék-e a nélkül?
– Hiszed-e, hogy még emlékszem a világosi rossz napra?
– És én emlékezem arra a «jó éjszakára» a koporsóban.
– Nem lehet minket olyan könnyen elválasztani élő embernek.
– Még a halottnak sem.
Férj és feleség ölelve tarták egymást. Olyan egy pár ember volt az, a ki
mindennap ismételte azt az esküt, a mit egyszer az oltár előtt
elmondott.
Az ember azt hinné, hogy mesét hall, mikor ezt hallja.