– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Ma a tegnapi álmom folytatását láttam.
Ugyanazon úton jöttem vissza a fényes teremből, melyen át odajutottam.
Ugyanazon rejtélyes állványtömkeleg gerendái közé tévelyedtem, mely most
is le volt nehéz szőnyeggel takarva.
Most már megtudtam, hogy mi az a sok gerendaalkotvány ott.
Az volt a vérpad.
A kijárás minden végén alabárdosok álltak ókori pánczélöltözetben; nem
mehettem sehova. Elbujtam az állványt borító szőnyegek alá.
És azután hallottam katonai csapatlépteket, dobpörgést, lánczcsörrenést;
felemeltem a szőnyeg egyik szegélyét és kileskelődtem alóla.
A termet szurokfáklyák világíták meg.
A veres fáklyafénynél egy csoport lánczra vert fogoly jött elő a sötét
végtelenségből.
A foglyok egyenkint lépdeltek fel az emelvényre, mely alatt rejtve
voltam, s azután egyet sem láttam azok közül többet, a ki egyszer oda
felment; hanem hallottam mindannyiszor egy nehéz csappanást, mintha
valami éles vas vágna be kemény tőkébe; azután hallottam valamit
elgurulni fejem fölött, és egy csendes zuhanást, melynek utóhangjai
feszült vonaglások voltak.
Én ezt hallgattam mind csendesen. Szivem úgy dobogott, hogy dobogását
mindezeken keresztül hallottam.
Egyszer a legutolsó a foglyok sorában, lépett elő. Ráismertem. Róbert
volt. Soha sem láttam ilyen szépnek. Ugyanazon mente volt rajta, melyben
az oltár előtt állt velem.
Szemét nem engedte bekötni. Most is olyan villogó tekintete volt, mint
akkor.
És nekem nem jutott eszembe, hogy kirohanjak rejtekemből, és a
kegyetlenek lábaihoz vessem magamat, és sikoltozzak: «kegyelem!
kegyelem!» Inkább elrejtém magam a függöny alá és eltakartam arczomat,
és bedugtam füleimet, hogy ne lássak, ne halljak semmit. De mégis
láttam, mégis hallottam. Hallottam szívem elfojthatlan dobogását és
láttam a rettenetes sötétséget, melynek arcza van az álmodó előtt; a
feketeség, a semmi él, mozog, nő, közelít!
És egyszer valami meleg kezdett el nyakamra csepegni onnan felülről.
Éreztem, hogy az vér.
Az iszonyat fölébresztett… De szívem dobogását még akkor is hallottam. S
a vércseppek melegét éreztem nyakamon.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Oh mint irtózom az elalvástól.
Reggel fekszem le, mikor már világosodik. Az egész éjszakát bolond víg
társaságban töltöm. Kábító italokba fojtom lelkemet. Imádkozom, mielőtt
lefeküdném. Hasztalan, minden hasztalan.
A rém eljön és együtt él velem.
Az éjjel komáromi kis szobánkban voltunk. Én már ágyamban feküdtem, ő
ágyam szélén ült és kezemet kezében tartá.
Azt mondta, hogy ma itt fog aludni.
Nekem úgy tetszett, mintha meg kellett volna tőle kérdeznem: «hogy
akarsz te az én vánkosaimon aludni, mikor te már meg vagy halva?» De nem
mertem ezt mondani neki.
Olyan nyájas volt, megsimogatta homlokomat.
Azután lehajtá fejét a vánkosra mellém.
Fehér zubbony volt rajta és a nyakán piros nyakravaló.
Én azt kérdeztem tőle: «ha aludni akarsz, miért nem veted le
nyakkendődet?»
Erre ő mosolyogva azt mondá: «nem lehet, mert ez tartja a fejemet a
nyakammal össze, ha leoldanám, leesnék.»
És azzal felém fordult és meg akart ölelni.
Én irtózva távoztam előle, ágyam tulsó szélébe húzva magamat; ő pedig
egyre mosolyogva közeledett felém, és kért, hogy csókoljam meg.
Felsikoltottam. Ágyam előtt feküdtem a szőnyegen, ott ébredtem fel.