– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Mintha a czári palotában lettünk volna Moszkovában.
Róbertet elhurczolták Siberiába.
Egy szökevény, ki onnan visszatért, hozta hírét, hogy Róbert él, és ott
dolgozik az uralhegyi ólombányákban.
Én útra keltem és utaztam mindaddig, míg azokat a különös hegyes
kupolájú tornyokat el nem értem, a miket annyiszor láttam lerajzolva, s
mikről oly elevenen tudtam álmodni.
Nem kellett vezető, odataláltam magamban.
Nagy harangok zúgtak siketítő zajjal. Azt mondták: a czár születése
napja van ma.
Be akartam surranni a néptömeg között a palota kapuján; egy őrt álló
kozák észrevett, s rám kiáltott. Nem értettem mit mond, s menekülni
akartam előle. Lándzsája hegyével utánam nyult s elérte vele a vállamat,
de meg nem tudott szúrni. Úgy érzettem a vas hidegségét.
Nagy széles márványlépcsőkön, szűk, összeszorult folyosókon át haladtam,
utoljára egy csodálatos gerenda-tömkelegbe tévelyedtem bele, melyből nem
tudtam kiigazodni. Mintha sok állvány volna egymás mellé rakva, azokon
egy padozat, szőnyegekkel leterítve; végre egy szűk oldalajtóhoz
jutottam el, azon benyitottam s előttem állt egy roppant tánczterem.
A czári palota tánczterme volt az, száz csillár által kivilágítva.
A fényes udvaroncz sereg, a feszes egyenruhák, a gyémántokkal rakott
delnők; a prémes kaftánok az ó-nemesek vállain; a feszes
czeremonia-mester, ki a csoportokat rendezi; a katonai zenekar, mely
valami ünnepélyes indulót játszik; a háttérben a trón magas lépcsőjével,
melyen az óriás termetű czár ül a czárnő mellett; mintha most is szemem
előtt állna, fülembe zajongna mind.
A mint én megjelentem, mindenki utat nyitott előttem, hogy mehessek a
czárig.
Rajtam fekete ruha volt, a többin mind színes, aranyos, himzetes.
Eljutottam egész a trón lépcsőjéig.
A czár intett, hogy szóljak, mit akarok.
És én akkor kétségbeesve vettem észre, hogy elfelejtettem a férfi nevét,
a kiért könyörögni jöttem, el a helyet, a hol fogva van, és az okot, a
miért elfogták. Hasztalan erőködtem azt eszembe juttatni, elmém
megtagadta a szolgálatot; ott álltam és nem tudtam mit mondani? Akartam
szólni oroszul, és azt is elfelejtettem; pedig álmom elején azt hittem,
hogy tudok. Sírni akartam: azt talán megértik; hanem a zene
közbezendült; tánczra húztak. És akkor egy skarlát vörösbe öltözött
férfi lépett oda mellém és fölkért egy keringőre. Én kezet adtam neki és
elfelejtettem mindent.
Repültünk, keringtünk a hosszú termen végig, s a mint a terem oldalai
tükrökkel voltak ellepve, én mindenütt láttam magamat a tükrökben. Az
oly borzasztó volt. Egy skarlát vörös tánczos és egy fekete ruhás
tánczosné, egymás körül forogva. Pokolbeli visio!