– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fertőy borzadva tette le neje naplóját.
Fásult önzése mellett babonás volt; sok ember van így, ki Istent nem
hisz, de kopogó szellemeket lát.
A mit keresett, azt nem találta meg: az álomlátó nem jegyzé föl nappali
élményeit. – Semmi szó naplójában szeretőkről.
Most már értette Fertőy, miért történt vele a minap az, hogy a midőn
nejét iróasztala mellett meglepte, Szerafine mellett még egy szék volt.
Ő le akart arra a székre ülni, Szerafine nem engedte.
– Ne üljön oda.
– Miért ne?
– Mert… (Itt elnevette magát.) Hozzon magának másikat.
Az elmaradt indokolást most már ki tudta egészíteni: «mert már azon
valaki ül!»
Fertőy visszatette helyére a naplót s bezárta a szekrénykét.
Most még a kulcsot kellett Szerafine kezére visszacsatolni.
Félve közelített nejéhez.
Ha lett volna valaki, a ki hallja, kaczagott volna ezen a gondolaton,
így pedig hideg borzadály járta át tőle, hogy ime ő egy nőt vett
hitvesül, a kivel akár ébren, akár alva, egy megholt férj árnya jár, kel
és fekszik; az áll előttük, ha egymáshoz közelítenek, az tart hideget
szíveik között.
A beteg nyugtalanul aludt, nehéz álma volt.
Fertőy kitalálni hitte a lázbeteg álmát. A rettenetes vetélytárs volt
jelen, kire féltékenynek lenni nem jutott eszébe.
Valóban reszketett a keze, midőn az aczéllánczot a hófehér kézcsuklóra
visszacsatolta.
A mint a hideg láncz érte az alvó kezét, hirtelen megszakadt lélekzete;
arczán iszonyat, megfélemlés veritékes vonaglása küzdött, ajkai
felnyiltak; érthetetlenül nyögött s midőn a láncz kezére volt kapcsolva,
hirtelen elkapta azt férje kezéből, s felsikoltott: «ne bánts, hóhér!»
Azután megfordult, s csendesebben aludt tovább.
Vajjon mit fog erről az álomról irni naplójába?
Fertőy nem maradt ott tovább: csengetett a komornának s rábízta, hogy
maradjon Szerafine mellett reggelig. Ő maga szobájába sietett.
Szerafine azután igen csendesen szunnyadt, s másik éjjel már az urak
báljában tánczolt.