– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Egy ostromlott várban voltunk együtt.
Egyedül voltunk már csak, én és ő; a többit megölte a láz és a golyók.
Csak egy ágyú szólt még, a mienk. Annak én voltam a tüzérje. Szolgálnom
kellett, mert már az asszonyok is elhulltak mind.
Féltem, iszonyodtam a csatától; de ha ő rám tekintett, attól még jobban
meg voltam igézve.
Akartam, de nem mertem mondani: «Róbert, csak ketten vagyunk már, mire
az ellenállás. Adjuk meg magunkat; irjuk alá a békét. Látod, mégis szép
élni! Te tudhatod azt legjobban, a ki annyiszor meghaltál és még sem
akarsz halva maradni, mindannyiszor fölébredsz. Jer, tűzzük ki a fehér
zászlót. Nézd, ingfodromat letépem, ez jó lesz.»
Róbert nem válaszolt, csak járt-kelt előttem alá s fel, a gránátok
sivítottak körülünk jobbra-balra; egy sem találta.
Egyszer megállt előttem, hátával épen az ágyú nyílásának támaszkodva.
Egy ádáz gondolat villant át lelkemen.
Ez a fantom engem mily régóta gyötör; mily állhatatosan kínoz.
Ha most a kanóczot lebocsátanám a lőlyukra, egy lobbanás, egy pukkanás s
ő szerteszét volna szórva. Örökre megmenekülnék tőle, soha se jönne
többé vissza.
Valami úgy kényszerített, hogy tegyem meg. Háttal volt felém fordulva,
nem láthatta, mit cselekszem. Dühös voltam rá. Akartam, hogy ne lássam
többé. A kanóczot lebocsátottam a lőlyukra. Szememet eltakartam, hogy ne
lássam. A föld megrendült alattam, s én éreztem a meleg véresőt, a mint
nyakamat és vállaimat elborította.
Azután lassan felnyitottam szemeimet, s Róbert még akkor is előttem
állt, csakhogy a fejét hátra fordította s úgy nézett rám vissza hidegen;
csakhogy a szívén keresztül lehetett látni, a mint a golyó átfuródott
rajta.