Szerafine jól mulat!
Ezt tartá felőle minden ismerőse, a ki csak valami legkisebb hirét
hallotta. És valóban a szép delnőnek nehéz lett volna hírét nem hallani,
annyira a világ szeme előtt járt.
Ünnepelt szépség volt, nyilt termeket tartott, magas összeköttetések
előkelő köröket vontak össze körüle; s azok az elmés, kedélyes delnő
közelében nagy kárpótlást leltek leereszkedésükért.
A Fertőy-családnál soha sem feküsznek le hajnal előtt. Akkor oszlik szét
a vidám társaság.
Minden keresztül utazó művész, katonai és polgári celebritás tud mesélni
e társaságok vidám szelleméről; hanem arról az egyről nem tud senki
mesélni, hogy hol van az a California, a melynek bányái e hangadó
életmód költségeit fedezik?
Ezt maga a férj sem tudta.
Fertőy annyit tudott, hogy a világ azt hiszi, miszerint ő nagyon
felelősség nélkül kezel olyan pénztárakat, a mik nem az övéi; meg holmi
vasuttársaságokról, s több afféle, a miket nem jó emlegetni, hanem
annyit meg a maga részéről bizonyosan tudott, hogy ha van a
közvéleménynek e tekintetben némi igaza, az mindenesetre téves felfogás,
mintha Szerafinenek ez úton jutnának a módszerek a divatkirálynői
szerephez, mert ő soha sem szokta tárczáját nejénél feledni.
Szerafine anyja halála után örökölt ugyan szép vagyont, melyet falusi
földes úr, vagy városi boltos tőkének nevezett volna, de a tudvalevő
fényüzéshez az nem lehetett elég.
Igaz, hogy gazdag udvarlók is voltak a nő körül, s csaknem kétségtelen,
hogy azoknak valamelyike ruinálja magát Szerafine kedveért; csakhogy azt
nem birta Fertőy soha kitudni, vajjon melyik az a sok közül?
Pedig milyen hévvel üldözte ezt a felfedezést! Nem azért, mintha tán
sértett becsérzete a csábító vérére szomjazott volna, hanem azzal a
praktikus utógondolattal, hogy a bőkezű imádót ne a nő ruinálja
«egyedül».
Hanem Szerafine oly művésznő volt az életben! Fertőy és a világi
mendemonda vizslái soha sem hajtottak az igazi nyomon. Szerafine az
emberek szeme láttára mindig oly udvarlókat vont maga körül, azokat
halmozá el látható kegyeivel, a kikért soha sem kellend lelkével
beszámolni. Egyszer aztán a nyomozott imádó elutazott, vagy
megházasodott, vagy egészen elmaradt a háztól, s a kergetők a puszta
közepén találták magukat: katangkórót fogva nyúl helyett.
Fertőy jól tudta azt az egyet, hogy az csak játék, ő ismerte nejét
legjobban. A felől is kevés kétsége volt, hogy az igazi senki sem más,
mint herczeg Volozoff. Hisz ő maga húzta tűbe azt a fonalat, hanem
azután a fonalat nem tudta többé kezébe kapni.
Ő maga volt a kisértő, ki a tetőről megmutatta a vidék szépségeit, hanem
azután boszúsan tapasztalá, hogy a ravasz görög megcsalja magát a
sátánt; titokban elfoglalja a szép vidéket, s a sensalról utólagosan
semmit sem akar tudni.
A herczeg inkább kerülte, mint látogatta a házat, s ha megjelent is
Szerafine estélyein, a nők mulattatása helyett inkább a férfiakkal
kártyázott, s még ott is azt a gorombaságot követte el, hogy a házi
gazda pénzét elnyerte. Így nem tesznek azok, a kik a házi asszonyba
szerelmesek.
Pedig Volozoff az! Ezt senki sem hiszi, de Fertőy tudja. Épen e
kerülgetése minden feltünőnek, a mi őt gyanújában megerősíti. – Csak egy
gyönge selyemszál akadna a kezébe ebből a gubanczból, arról ő az egészet
szépen legombolyítaná saját motollájára, úgy, hogy a pillebáb pusztán
maradna ott magában; hanem hát ez lehetetlen, Szerafine csélcsap; ma
csupa tűzláng egy új arcz iránt, holnap olyan hozzá, mint a jég, s
holnapután egy rég elfeledett, s újra megtalált ismerőssel ábrándozik,
míg egyszerre átcsap az izlése megint oly alanti régiókba, hogy minden
ember elszörnyed rajta, hogy azután egy pillanat mulva ismét a bűnbánat
dicsfényében a családi hűség enyhe légkörébe emelkedjék. És Fertőy
nagyon jól tudja, hogy mind ez csak komédia, komédia az önfeledt
szenvedély, a meghasonlás, a viszontlátási scénák, a bizarr fantaziák,
és a hitvesi megtérés; ez mind készakarva rendezett alakoskodás,
színjáték, mely egy mélyebb titok elrejtésére van kigondolva, minek
nyomára akadni nem lehet.
Már pedig e titkot felfedezni napról-napra égetőbb kérdés kezdett lenni
rá nézve. Voltak különös szorongató helyzetek, a mik mindig fenyegetőbb
alakot kezdtek ölteni. Holmi deficzitek, miknek eredetét felfedezni
akarták kiváncsi emberek. Ezen alkalmatlan emberek előbb-utóbb rá fognak
jutni, hogy az irott és meglevő összegek közötti viszony nem «rim», csak
«assonance». E baj kiegyenlítésére okvetlenül szükséges volna vagy
nagylelkű, de még nagyobb erszényű pártfogó, ki a felismert házi barát
minőségében kénytelen volna elismerni azt a jogviszonyt, mely szerint a
más szobájához mellék kulcsot tartani együtt jár a saját ládájáhozi
mellék kulcs átengedésével, – vagy pedig a Hargitay-féle örökséget
kellene valahára birtokba keríteni.
Ez utóbbira nézve az a baj forog fenn, hogy a kérdéses végrendelet a
megyeház elégésekor csakugyan ott veszett, a megmentett okiratok között
semmi nyomára sem akadhatni, a nélkül pedig birói itélet a legjobb
akarat mellett sem eszközölhető. Bárzsing, az ügyvivő, ugyan azt
replikázta, hogy a végrendeletnek meg kell lenni, s igérte, hogy annak
hollétét fel fogja fedezni, s e végre határidő is tüzetett ki a biróság
által, a per alatti birtokok jövedelme az időre hivatalos zár alatt
tartatván.
Bárzsing meg is mondá Fertőynek, hol lehetne az elveszett végrendeletet
megkapni? Tökéletesen beszélt. Csak ki kellett Fertőynek a kezét
nyujtani utána, hogy felvegye. Hanem az út és mód, melyen ezt el lehete
érni, mégis olyannemű volt, hogy Fertőy egy kicsit fázott tőle s
elsőséget adott azon gondolatnak, hogy felesége titkos imádóját lepje
meg egy kis kényszerített kölcsön tervezetével.
Hanem ehez egy kulcs kellett.
Legelébb is annak a kis rózsafa-szekrénynek a kulcsa, melybe Szerafine
naplóját el szokta zárni.
Hogy Szerafinénak egy gondosan vezetett naplója van, azt Fertőy tudta.
Szerafine soha sem vonul hálószobájába hamarább, mint mikor már virradni
kezd; akkor sem záratja be ablaktábláit, csupán a vékony csipkefüggönyök
szűrik meg a beható napvilágot. Csak napfénynél tud aludni. Bizarr
bolondság! mondja rá minden ember.
Mikor aztán fölkel, rendesen dél felé van az idő, akkor, mielőtt reggeli
piperéjéhez fogna, iróasztalához ül, kinyitja szekrénykéjét, s tele ir
egy lapot vagy kettőt naplójából.
Mennyire féltett titoknak kell e naplóban lenni, az onnan is gyanítható,
mert Szerafine angol kulcsot tart a szekrénykéhez, mely minden idegen
betörés ellen biztosít.
Tehát ezt a kulcsot kellett Fertőynek minél előbb megszerezni.
A kulcsot Szerafine mindig magával hordta s soha sem szokta valahol
felejteni. Egy kis aczélláncz volt a kezén, azon függött a kulcs,
ékszernek is nézhette, a kinek tetszett.
Hanem egyszer Szerafine súlyosan megbetegült, fejgörcsei eszméletlen
állapotba hozták, akkor Fertőy egy éjjel, hitvesi részvéttel egyedül
ajánlkozott virrasztani a beteg ágya mellett, s midőn látta, hogy az nem
ismer rá, megtapintá üterét, az száztizenhatot ütött egy percz alatt, a
száztizenhatodiknál sikerült a lánczot lekapcsolni a beteg nő kezéről.
Szerafine nem vette azt észre.
Akkor aztán kinyitotta Fertőy a szekrénykét.
Kezében volt a rejtélyes napló, kitárultak előtte annak jól őrzött
titkai, a mikből annyi előnyt igért magának. A nő forró fekhelyén zilált
hajjal feküdt és hagymázosan fantáziált; a férj pedig kényelmesen végig
dűlt a karszékben és olvasá neje titkait.
A napló így kezdődött:
«Álmaim naplója.»
«Kettős életet élek: egyiket mikor ébren vagyok, másikat mikor alszom,
amaz víg, tréfával, örömmel, élvezettel tele; emez szomorú, ijesztő,
siralmas.»
«Amazt utálom, megvetem; emettől irtózom.»
«A nap mindennap más, változó; az álom mindennap ugyanaz.»
«Mindennap Róberttel álmodom.»
«A hogy ketté szakadt közöttünk az élet, úgy folytatja azt tovább az
álom.»
«Állandóul, állandóul megjelen; soha egy nap sem maradt még ki.»
«Sokáig kerülgettem ezt a rémet, el akartam magammal hitetni, hogy ez
csak álom; de ma már mindennapos ez a lét, érzem, hogy ez valami abból,
a mi az életen túl van.»
«Ezentúl mindennap fel fogom jegyezni, a mit felőle álmodom, mert hiszen
ez életemnek igaz története, és amaz az álom.»
«Ma Róberttel a mezőn jártam, paraszt földmívesek voltunk. Ő így rejté
el magát a világ elől, s én követtem őt a szalmás viskóba.
Nem volt mit ennünk, csak fekete kenyér. Jól esett.
Nekem ki kellett mennem Róberttel a mezőre veteménygyökeret ásni.
Mikor tele lett a zsák, Róbert feladta a vállamra, hogy vigyem haza.
Százszor összeroskadtam a teher alatt, míg hazáig értem.
Otthon ebédet kellett főznöm a hazahozott veteményből; a mint a
gyökereket válogattam, egy kettős gyökér akadt a kezembe, melynek
egészen más színe volt, mint a többinek.
Odakinn az ablak alatt a parasztasszonyok daloltak: «Ki az urát nem
szereti: Kopotnyikot főzzön neki.»
Én úgy haragudtam Róbertre, a miért ilyen szegény lett.
A kettős gyökeret is közé főztem a többinek.
Róbert azután hazajött és evett.
Evés után elkezdett olyan csodálatosan nevetni. Azt kérdezte, mit főztél
nekem?
Én lábaihoz borultam sírva és könyörögtem, hogy ne haljon meg.
Ő pedig nevetett s én láttam, hogy meghal.
Olyan borzasztó volt, midőn arcza elkékült és még egyre nevetett; olyan
nehéz volt ölemben tartanom.
És én hiába könyörögtem neki, hogy ha meghalt, ne nevessen így, s ha él,
ne legyen ily nehéz; ő csak nevetett és húzott le magával a földre, míg
együtt lezuhantam vele és fölébredtem.
Milyen jó, hogy napvilág van körülem; ha most sötét volna, meg kellene
tébolyodnom.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Ma kis gyermekek voltunk: iskolába jártunk, Róbert és én.
Én csínyt tettem, s Róbert magára vállalta azt.
Én úgy örültem neki, hogy nem engem bántanak, hanem őtet.
De midőn arczczal lefektették a földre, hogy megverjék, akkor úgy fájt a
szívem, majd megszakadt.
Róbert nem sírt a míg verték, hallgatott.
És mikor azt mondták neki, hogy keljen fel, ott maradt, meg volt halva.
Én még akkor sem mertem megvallani, hogy én vagyok a bűnös.
Még azt is megnéztem, mikor a koporsóban feküdt. Olyan szép kis fehér
halott volt.
Úgy haragudtam rá, hogy minek tesz így, mikor ez nekem oly rosszul esik.
És ezután kimentem játszani a többiekhez.