Emlékeztek-e még arra a szomorú divatra? Mikor az ember daróczruhát
öltött, pór köntöst, nem olyat, mint a minőt most viselni divat, selyem
utánzatát az abaposztónak, hanem valódi, igazi kocsis ruhát, zsir
szagut, fontos talput és a – megfelelő szolgálatot is hozzá. A tudós, a
dandy, a hős, lovakat vakart.
S ha egy álmezben felismerték, ismét más divatot öltött, más házhoz
szegődött, másféle parasztnak adta ki magát.
Ha pedig aztán nagyon elterjedt a híre egy vidéken, akkor kezébe fogta a
vándor botot és indult országot világot kerülni. Erdőn, völgyön, gyalog
ösvényeken, miket kecskék vertek a hegyoldalakba.
Óvakodva leskődött be az útjába került falvakba: minő nép lakik ott?
érti-e a nyelvét? nem haragosa-e? nincs-e ottan zsandár? A szélső
házaknál szállt, a zsindelyes tetőket kerülte. Erdők mélyéből, odvas fák
menedékéből hallgatta a vihar zúgását, szive dobogását. Vándorolt sötét
éjszakákon át, mikor más jó lélek aluszik, s áldotta a vihart, mely
fergeteg szárnyával hajtói elől eltakarta.
De mit vihar, mit üldözők neki! mit a kifáradt test aléltsága ahhoz, a
mit lelkében viselt. Egy elvesztett mult emléke s egy kínzó jövő réme
szeme előtt. Ezek az árnyak, a mik még éjszaka sem maradnak el. A lélek
vadászkutyái, a kik előtte, mögötte ugatnak, kergetik, megmarják,
pihenni nem hagyják!
S ha valamelyik futónak ifju neje volt otthon!
Ifju nő, kihez a férjnek nem «szabad» közelíteni.
Aztán meddig tart a nők hűsége? Vajjon van-e benne valami igaz?
A kik vissza tudnak gondolni azokra az időkre és érzelmekre, a mikben az
ilyen történetek születtek, a minőket én itt mesélgetek, tudni fogják,
hogy olyan tövissel, minőnek hegyét Fertőy Béla szivében törte, az ember
nem megy nyugodalmas nevelői állomást keresni, arra várva, hogy majd
egyszer neje is utána fog szökni külföldre, hanem megkérdi a legelső
éjszaka csillagaitól, hogy merre van dél, s egyenesen haza tér.
Beletelt abba két hét, míg olyan messzeségből, kerülő utakon, sokat
lappangva, sokszor eltévedve, az ország fővárosába elérkezett. Az utolsó
napot már a kerepesi téglavetők agyagvermeiben várta végig.
Szerencséjére esős idő támadt; bőrig átázott, de feltünés nélkül közé
vegyülhetett egy csoport napszámosnak, kiket megszólítás nélkül
beeresztettek a vámon.
Legelső hely, a hova sietett, volt a szinház. Pedig őrizkednie kellett,
ott legtöbb ismerőse fordul meg. De lehetetlen az, hogy őt e rongyokban
valaki észrevegye.
A kapu előtt ki volt függesztve a szinlap, a lámpavilágnál olvasá:
«Lávayné jutalomjátéka».
Az eső nem volt hideg többé, teste, lelke forró lett, mint a pokol.
Judit jutalomjátéka lesz ma! Ezért siet annyi ember a szinházba ebben a
rossz időben, azért robog annyi fényes hintó a kapu elé. És ő minden
egyes emberre olyan féltékeny volt, de kivált azokra, a kik a hintókon
érkeznek!
Ott maradt a szomszéd vendéglő falának támaszkodva, a míg a szinmű
elkezdődik és nézte az arczokat, a miket egy perczre a lámpák
megvilágítottak. Sok ismerős volt köztük. Azok nem néztek ő rá.
Judit már rég itt van és öltözik.
Valami kertészlegény bokrétát visz a kötényével letakarva; azt
bizonyosan Juditnak küldi «valaki». Oh mint szerette volna azt az embert
nyakon ragadni, a bokrétát kitépni kezéből s a sárba taposni. Pedig
akkor tapasztalta volna, hogy az nem kertészlegény, hanem szinházi
szolga, nem is bokrétát visz Juditnak, hanem egy pohár sört valamelyik
muzsikusnak, a ki nem tűrheti odabenn a nagy melegséget.
Nem sokára rákezdték a zenét. Az öreg dob keresztül hallatszik az
utczára. Nem sokára kezdődik a játék.
Béla képzelmében maga is ott volt a nézőkkel zsufolt teremben, s várta a
függöny fellebbenését.
A tapsvihar, mely keresztülzengett a falakon, jelenté, hogy Judit
kilépett. Mily hosszan tapsolnak eléje. Vajjon kik lehetnek azok? – Hogy
hívják őket névszerint? mi okért tapsolnak? Mi joguk van hozzá?
Azután csendesség lett, a közönség figyel. Judit játékát, szavallatát
senki sem kiséri oly figyelemmel, mint Béla ott künn, ki nem lát és nem
hall belőle semmit. Egy-egy hintóra, mely az utczán végig robog, úgy tud
haragudni: mit háborgatja a «nézők» figyelmét ilyenkor.
És újra zendül a taps. Talán nem is Juditnak már, hanem bizonyára egy
másiknak, harmadiknak, ki a lámpa nymbusba lépett, de Béla minden tapsra
oly féltékeny azért. A szerelem az, melyet a düh fokoz s a büszkeség,
mely a megaláztatással verseng. Minden taps, melyet a férj hall, azt
tudatja vele, hogy az, a kit szeret, e perczben királynő «és» szolganő,
a legfüggetlenebb népnek királynéja s a legzsarnokabb úrnak szolgája: –
a közönségé.
Irtóznék odabenn lenni és látni őt most! és mégis úgy óhajtaná azt.
Látni őt, általa látatlanul és fürkészni vonásaiban a valót, akkor, a
midőn alakoskodik.
Ha lehetne belépti jegyet kapni úgy, hogy a pénztárhoz ne kellene érte
menni, a hol rögtön ráismernének? Hogyan?
Talán játék vége felé mégis akad olyan derék ember, a ki a szinpadi
hősök kivégeztetésénél többre becsüli a friss beafsteaket s elhagyja az
előadást. Egy ilyen goromba ficzkótól el lehetne kérni a térti jegyét.
Szokás az a szinház kapujában.
A harmadik felvonás után jött is már kifelé egy pár marodeur nagy
zajongva. Béla összeszorítá öklét s eléjük akart menni, valószinűleg
azzal a szándékkal, hogy beléjük köt, miért hagyják el ily korán az
előadást.
«Nem lehet kiállni! olyan meleg van, – nem birtam előbbre furakodni az
ajtószőnyegnél s onnan nem láttam semmit. – Pedig csak azért maradtam
Pesten, hogy Lávaynét lássam».
Béla megbocsátott nekik s ismét visszatámaszkodott a küszöbnek.
Megint jött valaki a szinházból. Ez alkalmasint csak az udvaron jött
keresztül, mert szivarja égett. Béla azt nem vette észre. Szemére húzta
sipkáját s nagy szégyenkedve megszólítá: «kérném a térti jegyét». A
megszólított félreérté a kérelmet s odaadta neki elhajításra szánt
szivarcsutakját: «Nesze öcsém, légy vele boldog».
Hát odabenn mi játékot adnak?
Egy királynét, ki kedvesét elitéli halálra, mert lázadó volt.
Azt mondták, hogy ez Juditnak mesterszerepe. Mások azt állították, hogy
nem fogja elég élethűséggel visszaadni a nő kétségbeesését, midőn a
királynő és a szerető küzdenek szivében egymással, ő sokkal inkább
királynő fog lenni, mint szerető. Azt is számba kellett venni, hogy nem
rég kelt föl súlyos betegségből, kimélnie kell idegeit. Sokan azt is
észrevették, hogy Judit jó idő óta nagyon szórakozott; magyarázgatták,
ki jobbra, ki balra.
Annyi bizonyos, hogy az ügyelőnek kellett ezúttal is minden apró
szinpadi kellékre figyelmeztetnie, hogy el ne felejtse majd magával
bevinni a szinpadra. Itt a méreg, itt a tőr, itt az elhajítani való
gyűrű, itt a pecsétes levelek. Mindezeket úgy híják szinpadi nyelven,
hogy requisitumok.
Judit fel volt már öltözve az első felvonásban, midőn az ügyelő ismét
bekoczogtat szobájába:
– Egy levél.
– Köszönöm. Tegye, kérem, a többi közé a tálczára.
– De ez nem requisitum-levél, kegyednek szól, most hozta a posta. Kívül
az van ráirva, hogy «sürgős».
Judit átvette a levelet s rögtön megismerte az iráson Szerafine kezét.
Odakünn már a zenészek számára csöngettek, de a levél sürgős volt, azt
el lehete addig olvasni.
A levél így szólt:
«Kedves Juditom!»
«Egy balesetről értesítelek, melyet mindeddig titkolnom kelle előtted,
mivel azt hittem, hogy még elejét fogom vehetni. Midőn legközelebb
Fertőyvel herczeg Volozoff kastélyában voltunk, annak udvari kertészében
ráismertem Béládra.»
Judit összerezzent, mintha villanyütés érte volna.
«De nemcsak én ismertem rá, hanem Fertőy is.»
Judit reszketve támaszkodott öltöző asztalához.
«Én siettem Fertőyt megelőzni s beszéltem Béláddal, azt ajánlottam neki,
hogy menjen el innen gróf Szélaknaynéhoz, ki őt, mint fia nevelőjét,
külföldre kiviendi s oda azután te is utána mehetsz. Ebbe ő bele is
egyezett.»
Judit homloka redőkbe vonult. Mi szükség e magas úrnőknek Bélát
védelmezni? Tudta, hogy Szélaknay grófné is fiatal.
E felhőárnyékot hamar letörlé arczáról a további sorokból felidézett
vihar.
«Fertőy közbejötte megakadályozá e tervet, ki Béláddal szerencsétlenül
összeszólalkozva, általa oly módon sértetett meg, a minőt férfi soha meg
nem bocsáthat. Béla e jelenet után rögtön eltünt a kastélyból, senki sem
tudta meg, merre; én egyedül sejtém, hogy utasításom szerint
Szélaknaynéhoz menekült. – A grófnénak irni nem akartam, nehogy levelem
valakit nyomára vezessen. Szinte két hét mult el már ez esemény után,
midőn levelet kapok Szélaknaynétól, melyben tudatja velem, hogy az
általam ajánlott nevelő még mindig nem érkezett meg hozzá. Tehát Béla
nem oda menekült.»
Juditnak jól esett azt megtudni. De tovább, tovább?
«Hogy Fertőy nyomozza megsértőjét, azt bizonyosan tudom. Sejtelme
ugyanaz, a mi az enyim. Ő a férjben neje iránti féltékenységet ébreszte
föl; Béla nem fog már sehol megállapodni az országban: ő Pestre fog
sietni. A féltés csak egy tárgyat lát, a többire nézve vak. – Azért
kérve figyelmeztetlek, ne vedd rossz néven egy régi barátnéd jó
tanácsát: távozzál el minél hamarább Pestről, jőjj e tájra
vendégszerepekre. Egy vidéki városban nem lenne oly veszély Bélára
nézve, ha rád találna, mintha Pesten keresne föl. Te legjobban tudhatod,
miért? ott minden ember ismerőse; ott ezer gyanakodó szem kiséri
lépteidet s mindenki tudja jól, hogy az ő lábnyomai a te kapudban fognak
végződni…»
Judit nem olvashatott tovább: a világ elsötétült előtte; lerogyott a
székre.
Béla üldözve és ő hozzá menekülőben; nyomában mindkettőjük esküdt
ellensége. Ha elébb feltalálná őt az üldöző, mint nejével
találkozhatott? Judit úgy érzé, hogy e gondolat alatt meg kell
fulladnia.
– A játék elkezdődött! A kegyed jelenése következik! hangzott az ajtóban
az ügyelő figyelmeztetése.
Ah! Ebben a perczben játszani indulni! Kiállni a lámpafény elé ezzel a
dúlt arczczal; hazudni királynéi dölyföt ezzel a reszketéssel minden
tagján; mondani szerepet egy kitörni akaró jajkiáltással nyelvén;
művészi indulatokat szenvelegni a kétségbeesés tőrével szívében!
Pedig ennek meg kell lenni. Rab vagy, eredj, a te urad vár.
Judit kitántorgott a szinpadra. Hosszú taps fogadta; soha gladiatort
méltóbb tapssal nem fogadtak, a ki szépen tud a közönség előtt meghalni.
Hiszen Juditnak is minden szava lelkének egy-egy elhulló vércseppe volt.
Azt mondta mindenki, hogy soha sem játszott még ilyen szépen.
Maga a kritika is elismeré, hogy minden várakozást fölülmult. Midőn
magában küzd; menteni akarva női szerelmében azt, kit királynői
haragjában vérpadra taszított, midőn egy külső és egy belső ember harcza
tünik fel ugyanegy arczon, a kegyetlen fagyon keresztül lövellő
szívmelegség oly élethűen volt világnak adva.
A kik látták őt abban a jelenetben, a midőn egyedül marad és töprengve
vár küldötteinek visszatérésére, kik az elitélt szerető számára az
elkésett kegyelem fehér kendőjét lobogtatják; a mint a rémjelenetet
lelke előtt az izgult képzelem véres vonással rajzolja, villámtűzzel és
pokol feketével riasztón kifesti és midőn megjönnek a hírrel, hogy a
kegyelem későn jött, a kedves fő legördült s midőn a királyné leomlik a
porba, koronáját messze elejtve fejéről; ah, a kik ezt látták, azt kelle
hinniök, hogy ez a művészet remeke; és tapsoltak annak, a ki így tudja
játszani a nő szenvedését.
Hanem a kik látták őt még azután is a földön fekve, midőn a függöny
legördült s látták őt igazi könyeket zokogni, a kik fél aléltan emelték
fel s szobájáig vezették megtörten és onnan ismét vissza, hogy a
jutalmazó közönség kihívására előjőjjön magát meghajtani, azok
sejtették, hogy az több – mint játék!
Az pedig, kinek álomképe ez egész játék alatt Judit szemei előtt
lebegett, olyan közel volt már. Ott járt alá s fel a szinház előtt.
A játék vége felé hintók, bérkocsik érkeznek s hosszú phalanxot állnak a
szinházzal szemben, uraságokra várva.
Béla gyanakodó szemmel mustrálgatta őket: vajjon melyik lesz az, mely
Juditot haza fogja szállítani?
Azt ő majd futva fogja követni s megtudja általa kérdezés nélkül Judit
szállását.
Az előadásnak vége lett, a hintók egymás után robogtak a szinház
csarnoka elé, selyemruhás delnőket, gyalog járni nem tudó urakat
szállítva tovább; de az öltöző szobák kijáratához egy sem hajtatott.
Az utolsó bérkocsi is megunta szolgálatait fenhangon ajánlani s
tovarobogott. Az utcza a fényes hintóphalanxtól megüresült.
És ez Bélának olyan jól esett. Judit nem jár ekvipázson. Oh az nem a
nagy urak kegyencze, a ki még jutalomjátéka után is gyalog megy haza
ebben a sárban.
Azután a szinészek kezdtek haza szállingózni, kik hamarább bevégezték a
fényes herczegekből fakó polgárokká való átalakulást.
Béla mohón leste, mit beszélnek az előadásról?
– No ez jó nap volt.
– Maradt ötszáz forint «purum».
– Ez kasszadarab lesz.
Az utcza egészen csöndes volt már, midőn utolszor nyilt az öltöző ajtaja
s egy női alak lépett ki rajta, kit Béla a félhomályban is megismert.
Megismerte járásáról, meg feje hordozásáról, árnyékáról, lépése
hangjáról. Judit volt.
Csak egyedül jött, egy cselédjével, ki jelmezeit vitte előtte, nagy két
fogantyús fehér kosárban.
Az eső folyvást esett; Juditnak magának kellett az esernyőt tartani. Ha
egy udvarias férfi volna közelében, nem engedné azt; elvenné tőle az
esernyőt s tartaná fölötte hazáig, hogy meg ne ázzék.
Béla ott állt előtte a küszöbhöz támaszkodva. Judit olyan közel haladt
el mellette, hogy ruhájával érinté.
Béla figyelmesen nézett arczába, midőn az a kettős lámpa világába érve,
mint egy tünemény átvillant előtte. A szép nemes arczvonásokon méla,
mély gondú csüggetegség volt látható. Ez a kép szívébe égette magát
annak, a ki úgy vágyott azt meglátni.
Judit félre sem tekintett. – Bélát észre sem vette.
Béla engedte őt előre haladni s csak a távolból követte azután, hogy
gyanút ne költsön kisérgetésével.
Nem a régi kényelmes belvárosi szállás felé mentek; az özvegy
királynénak egy külvárosi sikátor adott most szállást.
Ott egy újon épült ház előtt becsöngettek s a kapun át eltüntek Béla
szemei elől.
Béla még künn maradt, megvigyázni, hogy minő ablakok fognak
megvilágosodni? – Második emelet, balra. Neki nem volt szabad
kérdezősködnie.
Most azonban minden lépést meg kelle gondolni jól – mint a ki lopni
indul.
Előcsengette a házmestert.
A gyanús háziőr szemei előtt kellett a legelső próbát kiállnia.
– A szinháztól jövök, én vagyok a szolga. Megtaláltam a tensasszony
smaragd gyűrűjét, a mit a szinpadon elejtett, tudja, mikor elküldi a
hirnöktől. – Ott volt a kulisszák közt, én találtam meg.
A házmester megnézte a gyűrűt. Valóságos smaragd volt; ugyanazon gyűrű,
melyet esküvő napján cserélt Judit Bélával.
– No jól van, adja ide, majd én felviszem.
Béla nevetett.
– Tudja, barátom, nekem is jól fog esni egy kis borravaló, majd csak
magam viszem fel. Aztán csak hagyja nyitva az ajtót, mert mindjárt
visszajövök.
Arra is kelle gondolni, hogy a házmester észre ne vegye, hogy valaki
bejött és itt maradt.
– Nem szükséges; hiszen maga kimehet a korcsmán keresztül; kár is volt
nekem csengetni. Ismerősök bejárhatnak a korcsmaajtón át.
A házmester azzal visszament szobájába; Béla óvatosan haladt fel a
lépcsőn.
A házi cselédet már nehezebb volt e szereppel kijátszani, mert az
valószinűleg ismeri a szinházi szolgákat.
Azután a folyosóra feljutva, nem is tudta magát többé egész biztossággal
tájékozni, hogy a sok ajtó közül melyik lesz az, a mely Judit
lakosztályába vezet.
Míg itt töprengett magában, hirtelen kinyílt egy ajtó s azon keresztül
Judit cselédjét látta kilépni, korsóval kezében, ki dalolva ment le a
lépcsőn; valószinűleg a kútra sietett s az alatt az előszoba ajtaját
nyitva hagyta.
Béla a lépcsőtornácz ajtaja mögé húzta magát s a cseléd nem vette őt
észre.
A mint a kút kámváját hallotta zakatolni, hirtelen a nyitva maradt
ajtóhoz lépett s besuhant rajta, – mint egy tolvaj.
Az előszobában éjjeli mécs égett; annak világánál három ajtót vehetett
észre; az egyik volt egy szőnyegajtó, mely oldalt nyilt az előpitvarból,
a másik szemközt levő szárnyajtó volt, a harmadik a konyhába vezetett.
Béla a szőnyegajtó kilincsét próbálta; nem volt zárva; bemehetett rajta.
Az egy alcovenre nyilt, melynek hátterét egy fehér függönyös nyoszolya
foglalta el. Az alcovent szőrfüggönyök zárták el egy tágasabb szobától,
mely világítva volt.
Béla az alcoven függönyei mögé rejtőzött, miknek szövetén keresztül a
túlsó szobába látott.
Nejét látta ott ülni egy terített asztal előtt, melyen szerény estebédje
volt feltálalva.
Egy tányér, egy pohár az asztalon; nem várt senkit.
Az étek érintetlen, a pohár üresen állt előtte; a lámpa üvegét nézte
merően és kezeit öléből meg nem mozdította. Úgy ült ott, mint egy
halott. Arczán az a végtelenség eszméjének kifejezése, melylyel a
reménytelen bánat oly márványszerűvé változtatja az élő tekintetet. A
szemek követni akarják a gondolatokat, mik túljárnak a láthatáron.
Az étel elhült, megfagyott már; az élő szobor megmozdult, két kezét
összeszorítva fölemelte s két kezében valami csillámlott. Az egy aranyba
foglalt mellkép volt.
Béla jól ismerte e mellképet; hiszen ő adta azt Juditnak.
A nő két kezét összetartva, tenyerébe fekteté a kis medaillont s a mint
hosszasan nézett reá, tekintete ellágyult, vonásai a rideg bánatból méla
keservbe mentek át, szempilláit le-lezárta a tóduló köny s ajkai rebegni
látszottak, mintha beszélnének ahoz a képhez, mintha intéseket,
szemrehányásokat tennének neki, mintha figyelmeztetnék, kérnék, óvnák
valamitől.
A két kéz mindig közelebb hozta a képecskét a némán rebegő ajkakhoz.
Midőn ajkaihoz ért, nem birt magával többé; zokogva borult le az
arczképre s égő homlokát két kezébe hajtá.
És akkor egy csókot érzett kezén. Egy élő, valódi csókot.
Riadtan tekinte fel: – az arczkép állt előtte elevenen.
És az igen jó gondolat volt a nőtől, hogy azon perczben saját sikoltását
és férje szavát hirtelen egy csókban eltemesse.
E csóknak mennyit kellett megmondani:
«Mennyit vártalak, mennyit szenvedtem érted, mennyit álmodtam rólad,
mennyire szeretlek! Mint rettegek érted, mint féltelek, mint
oltalmazlak! Mennyire erős vagyok, mennyire gyönge vagyok! Mint örülök,
mint borzadok, hogy itt vagy! Mily boldog vagyok, mily kétségbeesett!»
A külső ajtó nyikorgott.
– El, el! a belső szobába.
Judit hirtelen felnyitá egy kis benyiló ajtaját, mely tanuló szobájául
szolgált s Bélát elrejté, mielőtt a cseléd belépett volna.
Már akkor estebédje előtt ült ismét s a sült feldarabolásához kezdett.
A belépő nőcseléd kandian tekinte szét a szobában.
– Nini, már el is ment Tihamér?
– Mi az? kérdé Judit s minden önuralkodása daczára elkezdett minden
ízében reszketni.
– Hát az a bohó szinházi szolga úgy hivatja magát, hogy Tihamér.
– Azt én nem tudtam.
– A házmester mondta, hogy meglelte a tensasszony elejtett gyűrűjét, s
azt hozta vissza.
Judit most értette a mese összefüggését.
– Igen a gyűrűt meghozták, de az nem Tihamér volt, hanem egy napidijas
kisegítő, a kit magam sem ismerek.
– Parancsol még a tensasszony valamit?
– Igen, még egy kenyeret hozzon alulról, ma éhes vagyok.
A nőcseléd megbámulta e szónál úrnéját. Hogy ő ma éhes!
Persze: nehéz szerepe volt, sokat dolgozott, megéhezett.
– Még egyre kérem. Hozzon egyuttal egy üveg bort is; az orvos azt
tanácsolta, hogy bort igyam, akkor elmúlik az álmatlanságom.
A cseléd mindent elhitt szépen. Vannak asszonyok, a kik örömest iszszák
a bort.
Judit csak most kapta meg legnehezebb szerepét!
Másnap gyászt öltött s elhiresztelé, hogy férje meghalt.
Megmutogatta ismerőseinek férje levelét, melyben tőle és az élettől
búcsút vesz. Nem akarja viselni a bujdosás átkát tovább; bevégzi azt, a
mit a sors úgyis bevégzett már. Hulláját majd kivetik a habok valahol a
partra.
És Judit játszotta a gyászos özvegy szerepét és fogadta az együttérzők
vigasztalását; sokáig keresteté férjét azokban a partra vetett
maradványokban, mikről mai világban a napi közlönyök úgy beszélnek már,
mint megszokott ujdonságrovatról. Egyszer aztán Tolna körül egy
halottban sokan Bélára véltek ismerni; Judit azt saját költségén
eltemetteté, sírkövet is emeltetett fölé, de mint sokan már akkor
botránkozva vevék észre, sem a temetésre el nem ment, sem későbben a
sírt egyszer se látogatá meg.
Judit arczával gyászolta a halottat, míg szívében boldogul birta az
élőt; s midőn jöttek események, mik mindenkit megreszkettetének, akkor
ismét arczán közönyt mutatott; hisz a halottat már nem kell félteni, míg
szívében remegett az élő miatt.
Otthon pedig cselédje nem birt eleget csodálkozni rajta, hogy milyen
különösen változtatja meg némely ember természetét a bánat. A míg Judit
nem gyászolt, annyit evett, mint egy gyermek; s mióta gyászol, annyit
eszik, mint két ember; bort is iszik, sőt még szivarozik is.
Juditnak azt kellett magára fogni, hogy dőzsöl, hogy dobzódik,
szivarral, borral él; azért, hogy eltitkolja a rejtve tartott férjt,
kinek mindaz szánva volt.
Fiatal özvegy, ki még a mellett szinésznő is, ha híre futamodik, hogy
vigasztalást keres, az hamar felkeresi őt. Judithoz udvarlók
közelítettek.
Azokat ridegen elutasítani gyanúgerjesztés lett volna, azokat meg kelle
hallgatni és tartani kitérő válaszokkal.
A hány udvarló érkezik, annyi féltékeny vágytársnő is támad s a
legármányosabb titkos rendőrség a szerencsétlen imádó, s a féltékeny nő.
Annyira már mindenki rájött, hogy a szép özvegy valakit szerelmével
titokban boldogít. A hány, annyiféle érdekből iparkodott e titkot
felfedezni.
A csalatkozott imádók lassankit arra a felfedezésre is eljutottak, hogy
a boldog kiválasztott nem az ő soraikból való. Valaki más lehet az, a ki
mindnyájuknál hatalmasabb, a kivel egyikük sem versenyezhet.
Az vagy mindenkinél szeretetreméltóbb, vagy mindenkinél gazdagabb.
Az elsőt soha sem ismeri el senki vetélytársáról; tehát az utóbbi.
Volozoff herczeg pedig igen gazdag ember s mindig eljár a szinházba,
mikor Judit játszik s szemcsövét le nem veszi róla félóra hosszat is.
Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fú.
A Volozoff herczegrőli mese lassankint elterjedt az egész városban.
A herczeg gyakran jár titokban bérkocsin a külvárosi keresztutczákba, a
hol négy-öt kicsiny szállást tart; ugyanott egy lefátyolozott úrnő is
szokott megjelenni, ki erősen titkolózik kiléte felől; majd az egyik,
majd a másik szálláson jönnek össze; kétszer ugyanegy helyen soha sem.
Judit kijátsza minden udvarlóját, csak egymást elosztani tartja őket és
a mellett arcza életvidám, szemeiben boldogság ragyog; bizonyos óráin
túl a napnak senkire nézve nincs honn. E két mondából könnyű egy kört
alakítani.
Judit egyszer csak azt vette észre, hogy ismerősei, udvarlói kezdenek
elmaradozni tőle. Látott gúnyos arczokat szemközt találkozni. Érzette
sebző czélzások nyilait pályatársai elvetett mondataiban; rájött, hogy
őt egy nagy úr szeretőjének tartják.
És – játszotta remekül azt a szerepet, melynek pirosítója a szégyen.
A gúnypillantást, a sértő czélzatokat tudta azzal a daczoló mosolylyal
fogadni, a mivel a bukott angyalok valaha az ég villámaira felelgettek
vissza; s a mitől lelke tisztaságában irtózott, azt mutogatta úgy, mint
dicsekedést.
Hisz mind azok, kik sérték, rágalmazák, gúnynyal illeték, csak a fátyolt
segítének sűrűbbre vonni, mely Béla rejtekét eltakarta. A feleség rossz
híre volt az angyalszárny a bujdokló férj menedéke fölött.
És aztán – nem volt-e gazdag jutalma érte?
A nap fele a kínos szerepé, a világé, a szégyené volt, a másik fele a
szívé, a szeretőé, a vigasztalásé.
Ha a nap egyik felében a pokol daczos izgalmát viselte arczán, a másik
felében a meny nyugalmát hordozá szívében; s ha künn minden jókedvű
társaság az ő költött kalandjainak meséjén mulatta magát, ő boldog volt
abban, a mi e mesékből igaz s kinevette büszkén az egész világot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hanem egyben ismét hibázott a nő. Hibázott épen szerelmének nagysága
miatt. Abban, hogy férjének anyját nem tudósítá a valóról.
Szerafine levele óta Judit nem tartá elég oltalomnak Bélára nézve az oly
küzdelmesen szerzett védlevelet. Hatalmas ellensége volt Fertőyben, kit
Béla halálosan megsértett. Most már nem bizhatta egy darabka papirra
férje élethalál ügyét.
Holt hírét kellett terjesztenie.
Igaz, hogy Bélának öreg anyja is van, kinek kevés napja van már hátra
élni s kegyetlenség azt tenni vele, hogy e rövid napokat is úgy sírja
le, úgy vérezzék el könyein keresztül; de lát-e a nő valakit szerelmesén
kívül? érez-e irgalmat apa, anya iránt, mikor arról van szó, a kit
szeret?
Az anya hadd sírjon! Ha nem sírna, gyanút költene.
… Hanem a kihullott köny megboszulja magát azon, a ki okozá!