Dolnay bárónő egyike volt a legünnepeltebb honleányoknak.
Ez a szó sem régi eredetű; hajdanában a honfiak elvégezték a haza minden
dolgát, most azonban vagy annyira megszaporodtak a haza viszontagságai,
vagy annyira elfáradtak a férfiak, hogy a leányágnak is osztozni kellett
a küzdelmekben, s azt sokan példás igyekezettel teljesíték is.
Dolnay bárónő is egyike volt azoknak, kiket az emlékezet hálásan fog
szájról szájra adni, kinek kastélya egy időben valódi sebesültek
kaszárnyája volt, ki később menekültek rejtegetője, bujdosók táplálója,
államfoglyok vigasztalója lett, s a mit azok odabenn apró
faragványocskákat készítettek, hogy hosszú idejük teljék, azzal Dolnayné
házról-házra eljárt más gazdag úrnőket is megadóztatva, eladván nekik
mesés áron e kis faemlékeket, s a foglyok kényelmesebb ellátására
fordítva az így szerzett összeget. Magának is fele jövedelme ilyen
czélokra fogyott el.
A bárónőt százan meg százan áldják most is, és ez áldásokat meg is
érdemelte, mert valóban honleány volt.
És ha egy honleánynak van valami hibája, ez az, hogy ő «leány».
Egyszer csak Dolnay bárónő férjhez ment Volozoff muszka herczeghez.
Isten látja lelkemet, nem azért szólom meg, hogy muszkához ment; mert
hiszen a herczeg igen derék, mívelt ember volt; nem azoknak a torzonborz
hetmanoknak az élőképe, a kiket a világ minden bolond lapja
karrikaturában örökít, hanem épen a szabadelvű Oroszország új ivadéka;
Hertzen és Bakunin titkos jó barátja, a ki együtt működött ugyan a
magyarországi campagneban, hanem azért tele van e noble nemzet iránti
szimpathiákkal; – hanem csupán az a kifogásom e házasság ellen, hogy a
bárónő ötvenhárom, a herczeg pedig harminczhárom éves volt.
Azért Volozoffné tovább is nagy honleány maradt, bár az ilyen czélokra
kevesebb anyagi költséget fordíthatott, hanem bőven pótolták azt a
herczeg szabadelvű szavai, a miknek közrebocsátásában nem is volt fukar.
Félév mulva férjhez menetele után a herczegnő meghalt.
Akkor már olyan törvények voltak, melyek az ősök szerzette földet nem
kötötték a család nevéhez; minden egyes ember rendelkezhetett kénye
szerint a rábizott darabjával az országnak. A herczegnő férjének
hagyományozta minden vagyonát.
Ezt ismét nem szemrehányásképen említem fel. A herczeg, mint ezt
mindenki beszélte, azért, hogy magyar honfivá lehessen, kénytelen volt
elébb denaturalizáltatni magát s ennek folytán lemondani oroszországi
roppant terjedélmű birtokairól, a mik ezer, vagy tán két ezer, ha nem
három ezer négyszögmértföldre terjedtek; s a mikben két, vagy három
millió jobbágya lakott, a kiknek darabját szabadságában állt száz
rubelével eladni; s a mely jószágért évenkint tiz-húsz millió rubel
jövedelmet húzott. – Hogy egész pontossággal így vannak-e a számok, azt
én bizonyosan nem állíthatom, de nekem így beszélték jól értesült
körökben, s én most olyan kedvemben vagyok, hogy mindent elhiszek, csak
parancsoljanak velem.
Tehát a herczegre nézve valódi áldozat és nagylelküség volt egy
magyarországi rongyos uradalom birtokát elfogadni, mely alig tesz
húszezer holdacskát.
A birtokba iktatásnál Fertőy volt a végrehajtó hatalom.
Ebben sincs semmi különösebben megjegyezni való.
A herczegnek még neje életében volt két «niéce»-e a kastélyban, a kik
igen vidám és kitünő míveltségű herczegasszonykák voltak.
Hogy minő családi leszármazásnál fogva voltak a herczeggel
unokahugaságban, azzal bizony hirtelen nem szolgálhatok, s miután azt
nem várhatni tőlem, hogy most rögtön minden korlátozó körülményen
keresztül törve Moszkauba fogok utazni, ott a Kremlben előkérem a
nemességi aranykönyvet s fölkerestetem, minő családi ágon függnek össze
Olga és Feodora herczegkisasszonyok a Volozoff herczegi családtörzszsel,
tehát legjobb lesz, ha megnyugszunk abban, hogy Olga és Feodora
úrhölgyek csakugyan a herczeg «niécei».
Mind a kettő herczegi szépség. Egyik szőke, telt idomú, piros életszinű
alak, másik barna, halovány és karcsú.
Olga és Feodora herczegnők a beiktatás után meglátogatták Fertőynét s
meghívták kastélyukba, s úgy illett, hogy Szerafine a meghivást
elfogadja s a látogatást visszaadja.
Ime tehát Varsóig sem kellett menni!
De ne rágalmazzunk senkit idejekorán. Hiszen Fertőy is mindig együtt
járt nejével, s a herczeg igen nemes keblü férfi volt, ki még a hatodik
hónapban is borsos kelméből készült kabátot viselt, megholt nejét
gyászolva s valódi cultust csinált a megboldogult emlékezetéből.
Hanem ezért vendégeinek szabadságukban állott magukat mulatni
kényük-kedvük szerint.
A mint hogy Fertőy nagyon is gyakran ellátogatott a herczegi kastélyba,
s hosszasabb időre is ott felejtette nemcsak a feleségét, hanem még
saját magát is.
A herczeg igen szép ember volt, valódi női szépség férfiuvá travestálva.
Deli termet, finom síma arcz, nagy kék szemek, dúsgazdag szőke haj, szép
metszésű száj, a hogy Adonisokat festenek.
Szépségéről ő maga is teljes öntudattal bírt s azt úgy ápolta, mint a
bibliai sáfár a rábizott talentumot, a minek jól felhasználásáról számot
kellend adnia, mikor az idők teljessége eljő.
Az egész világ beszélt már róla, hogy Szerafine és a herczeg között
valami szívbeli viszony létezik, még pedig a férj elnézésével. Pedig még
akkor talán nem is volt igaz. A világ rossz nyelve megelőzi az embernek
a rossz gondolatját.
Fertőyék sokat időztek a herczeg kastélyában.
Néha megtörtént, hogy a herczeg és Fertőy elmentek vadászni s olyankor
Olga, Feodora és Szerafine egyedül maradtak.
Az különös volt! Szerafine nem érezte magát jól a két herczegnő
társaságában; valami ellenszenvet, valami delejes ingerültséget érzett
magában, midőn velük egyedül maradt; nem tudott magának számot adni
róla, miért?
Olyankor, mihelyt szerét ejtheté, megszökött tőlük, lement a kertbe,
valami regényt vitt magával, leült valamelyik «bosquet»-ba, s hagyta
magát keresni és olvasott és ábrándozott, míg Olga és Feodora rá nem
találtak s kaczagva vissza nem vitték a kastélyba a szökevényt.
Vagy pedig óraszámra elnézte, hogy dolgozik a kertész a virágágyak
között; ültetgeti a rabatokat, metéli a fattyúhajtásokat s ójtogatja az
exoticus virágokat nagy gonddal és figyelemmel.
A kertész is egyike volt azon cselédeknek, kikről a meghalt herczegnő
hagyatékilag kikötötte, hogy azokat a szolgálatból soha elbocsátani nem
szabad, s fizetésüket hozzányulhatlan hitbizományban biztosítá.
Fiatal legény volt még, alig 25–26 éves; simára borotvált arczú,
valószinűleg német eredetű, nem is beszélt más nyelven; lapos sipka,
hosszú ernyővel volt a fején, s zöld blouset viselt.
Szerafine olyan sokáig elnézegette azt az embert, hogy mit dolgozik s
kérdezgeté tőle, mi ennek a virágnak a neve, mi amazé? A kertész
felelgetett neki mindenre köteles készséggel.
Egyszer, mikor az öntöző napszámosok jó tova mentek, Szerafine
megszólítá a kertészt.
– Hogy híják önt?
– Fridrich.
– Kedves Fridrich, legyen olyan jó, szakítsa le nekem azt a halvány
sárga rózsát, én félek, hogy a kezemet megszúrom.
– A sárga rózsának nincs tövise.
– Hát akkor leszakítom magam.
Szerafine leszakítá a rózsát, a kertész dolgához látott.
– Kedves Fridrich, ennek a «lángvirágnak» mért nincsen szaga? én
Olaszországban illatosakat találtam.
– Itt elvesztik az illatot, saját hazájukban van nekik.
– Hát ön nem tudja, hogyan lehet a virágot ismét illatossá tenni? Jőjjön
ide, majd én megmondom.
A kertész közelebb lépett.
– Figyeljen rám.
Szerafine eddig németül beszélt a kertészszel, most magyarul szólt
hozzá, lassan, alig hallhatóan:
– Ön, barátom, rosszul van álczázva…
A kertész ijedten tekinte rá.
– Önre már két ember ráismert; az egyik én vagyok, a másik Fertőy… Ön
Lávay Béla…
A megszólított szoborrá merevült e név kimondására.
Hisz olyan jól hitte magát elrejtve egy következetesen játszott szerep
mögött: ki ismerhetett volna rá e helyzetben, ez alakban, ha nem annak a
szeme, a ki szeret, és annak a szeme, a ki gyűlöl?
– Jőjjön utánam az üvegházba, súgá neki Szerafine. Az ifju gépileg
követte.
Itt az egymásra hajló délszaki növények zöld árnyékában, senkitől észre
nem véve, elvetett minden tartózkodást a nő és lett – nő.
Megragadá az ifju kezét, mely barna volt és kérges a munkától, s mielőtt
az akadályozhatta volna, összecsókolá e kezet és sírt.
– Oh e kéznek alacsony munkát végezni most! A földet vájni e kéznek,
mely az eget lehozni volt hivatva!
– Oh asszonyom! szólt az ifju, a földmunka a legédesebb, s a zöld levél
a legjobb barát.
– De önnek nem lehet tovább itt maradni; sietett Szerafine beszélni,
csipkekendőjével hirtelen letörülve könyeit. Én láttam Fertőy arczát,
midőn az sokáig önre függeszté szemeit. – Akkor gyanakodott. Egyszer
azután hirtelen hátratekintett önre: akkor ráismert. Én figyeltem rá, és
tudom jól, hogy önt megismeré. Csak az akadályozta eddig, hogy önnek nem
árthatott, mivel a herczeg magával vitte vadászni; de ha bevárja őt,
akkor ön veszve van.
– Köszönöm asszonyom, de én mindenre kész vagyok.
– Mindenre?
– Igen. És e szónál hegyesre köszörült kést vont ki kebléből Béla s
megmutatta az élét Szerafinenek. Mielőtt elfognának, én szabad embert
csináltam magamból.
– Az Istenért, minő eszméket hord ön magával! Éles késsel fekszik le,
mint esküdt hitvestárssal, és a halált hordja szive fölött. Ezen meg
lehetne őrülni.
– Oh nem, asszonyom; ettől a gondolattól egy Istennek érzi az ember
magát. Az nagyon nagy úr, a ki azt tudja magáról, hogy akkor halhat meg,
a mikor akar.
– Nem, nem, nem; az nem igaz. Gyáva emberek dolga az – a bátor küzd.
Valaha engemet fog elérni ez a sors, mert én asszony vagyok, gyönge és
gyáva; de ön férfi. Adja ön nekem ezt a kést.
– Mit érdekli önt, asszonyom, az én életem rövidebb, vagy hosszabb
volta?
– Ön velem megvetően bánik. És azt hiszi, hogy igaza van. Pedig nincs.
Az egész világ kárhoztat, rágalmaz, megitél. És az egész világnak igaza
van: csak önnek nincs. Csak önnek nem szabad engem elitélni. Ön jól
tudhatja azt, miért nem? Valahányszor rám gázolnak, mint egy sáros kőre,
önnek eszébe kellene jutni, hogy «én ebből a kőből gyémántot
alakíthattam volna». Én nem szerettem soha életemben senkit, – senkit –
soha. Ön jól tudja azt, mert gyermekkoromtól fogva ismert. A mit anyám
iránt érzék, az félelem volt, a mi meghalt Róbertemhez kötött, az
végtelen becsülés, s a mi jelenlegi férjemhez hozott, az hideg, hiú
asszonyi cselszövény. Ki tudja, mi lehet még belőlem? A bűnlajstrom még
nem egész. De szerettem valakit, szerettem igazán; teljes szivemből és
lelkemből; igazán és titokban. Hogy szerettem, onnan igaz, mert soha sem
tudta meg senki. Hanem ennek vége.
Bélára fájdalmas hatása volt e jelenetnek, szeretett volna menekülni
belőle.
Szerafine megfogta kezét.
– Ne forduljon el tőlem. Bírám akart lenni: hallgassa meg, a mit gyónok,
s vallomás útán itéljen. Nekem semmi jogom valakinek azt mondani, hogy
szeretem, mert annyiszor mondtam azt másnak, midőn nem volt igaz; de van
egy gondolat, a mi még e felett lesujt, összezúz, az a gondolat, hogy
van ezen a világon még egy nő, a ki őt jobban, igazabban szereti, mint
én, s a ki magát oly mértékben tette érdemessé viszonszerelmére, a
milyen mértékben én azt eljátszottam. Lássa ön, ez a gondolat az, a mi
megöl, és ez az, a mit el nem hallgathattam. Önnek el kell innen menni –
nem azért, mert itt önt elfognák, hiszen van nekem annyi
összeköttetésem, hogy önnek sorsán akkor is lehetne fordítani, hanem
azért, mert ebben a kastélyban rövid időn önnek a nejét rágalmazni
fogják, az cseléd-szájra kerül s azt ön is meg fogja hallani.
– Juditot! kiálta fel lángra gyulladtan Béla.
– Legyen ön csendesen. Méltatlanul rágalmazzák. Én mondom önnek. Egy-egy
ízt szakítok le saját szivemből, midőn azt mondom önnek, hogy Juditot
ártatlanul szólják. Oh nekem jól esnék az, ha igaz volna, ha bűnös
volna; ha azt mondhatnám, most már választhatsz ismét; de nem igaz;
Judit oly tiszta és hű, mint egy angyal. Oh érzi-e ön azt a rettenetes
kínt, hogy azt nekem kell önnek megmondanom?
– Köszönöm; rebegé Béla, kezét nyujtva a reszkető hölgy elé.
– Lássa ön, milyen bolond vagyok én? a helyett, hogy tépném, szakgatnám
a fonalakat, a mik önt Judithoz fűzik, még összébb kötözni segítek.
– S ki az, a ki őt rágalmazza? tudakozódott mohón Béla.
– Beszéljünk önről; önnek azért kell megszabadítania magát, hogy őt
megvédhesse; önnek azért kell élnie, mert egy nő, a kit szeret, az ön
oltalmára van szorulva. Átadja-e ön már azt a kést?
Béla kivonta kebléből a rejtett vasat s némán átadta Szerafinenek.
– Lássa ön, ez mégis valami ajándék öntől. Azt mondják ugyan, hogy
barátok közt kést ajándékozni nem jó jel, de én azt is elfogadom. Lássa
ön, milyen bolond vagyok én. A helyett, hogy örülnék annak, hogy egy
kőkemény szivet, egy hideg, kegyetlen szivet egy még keményebb, még
hidegebb vas átszegez, hogy ne legyen se enyim, se másé, a helyett a vas
és a szív közé állok. Tehetek-e róla? De most hallgassa ön meg, mi
tervet gondoltam ki, hogy ön megmeneküljön és nejével újra szabadon
találkozhassék.
Most már elfordítá Szerafine tekintetét Béla arczáról; addig ő szegzé
szemeit annak lecsüggesztett arczára, de midőn Juditról, a vele
találkozás reményéről kezdett előtte beszélni, akkor az öröm fénye
élénkíté az ifju tekintetét, akkor vágyva leste a szót Szerafine
ajkairól, a mik beszéd közben oly szépek voltak s Szerafinenek ez az
öröm úgy fájt; ő okozta azt, de nem akarta látni.
– Tehát hallgassa meg tervemet; igen egyszerű az, és könnyen
létesíthető. Nem messze innen a hamvasi pusztán lakik egy jó barátném,
gr. Szélaknayné. A grófné özvegy; egyetlen fia van. Engem nem rég
felkért, hogy nincsen-e ismerőseim között valaki, a kit nevelőül
ajánlhatnék fia mellé. A nevelőnek magyarnak kell lenni s angolul és
francziául érteni. A mint ilyenhez juthatnak, rögtön utazni fognak
külföldre. A hogy én ma reggel önt ez álruhában felismertem, első dolgom
volt a grófnénak levelet irni, melyben azt irám neki, hogy egy
igényeinek megfelelő ifjut fedeztem föl; neve Komáromi Albert: egyik az
ön szülöttevárosának neve, a másik németre fordított Béla. Ön még ez
éjjel általam előre küldött szekéren elutazik a grófnőhöz, a szekér a
faluvégi csárdánál egész napestig befogva várakozik önre. Az ajánló
levél itt van nálam. Két nap mulva a grófné kiutazik Schweizba s ön ez
úton kimenekül az országból. Két hónap mulva azután társalkodónét fog a
grófné keresni, ki őt utazásaiban kövesse, s ön egy napon azt fogja
látni, hogy Judit is ott lesz ön mellett.
Szerafine egy forró szorítást érzett kezén. Nem viszonozta, nem örült
neki, jól tudta ő, hogy ez nem neki szólt.
– És ezután ki fog tehetni róla, ha a nevelő és a társalkodóné egymást
megszeretik? folytatá Szerafine kaczagva; a grófné bizonyosan nem fogja
önök szerencséjét akadályozni.
Szerafine most már visszatalált szokott gunyoros hangulatába.
– Tetszik-e önnek a terv?
Béla némán intett, hogy elfogadja.
– S már most «lieber Fritz», sentimentalis ideák a part! mi megint nem
ismerjük egymást; ön menjen azáleákat oltogatni, s szolgáljon az
uraságoknak bouquetokkal, este pedig lásson hozzá, hogy merre van a
kerékvágás!
E perczben két egymásután következő lövés hallatszott az üvegház
közelében.
– Jézusom! sikolta fel Szerafine s a rémület önfeledt rezzenetében
hirtelen Béla keblére borult, két kezével annak fejét takarva el. Mintha
öntestével akarná megvédni.
A kívülről hangzó kettős kaczaj tanusítá, hogy a sikoltást odakinn is
meghallották s a tréfa tökéletes.
A herczeg és Fertőy tértek vissza a vadászatról, s a mint az üvegház
felé közelítettek, a kerten és a parkon végig haladva, Fertőy felismerte
Szerafine hangját. Igen természetesen azt hitték, hogy Olga és Feodora
herczegnők is vele vannak, azokkal beszél, s ennélfogva Fertőy egészen
vadászos enyelgésnek találta kilőni fegyverét, hogy a delnők hadd
jőjjenek egy kis kellemes emotióba.
A sűrű virágcsoportozattól, meg az ablakokra sütő nap miatt nem
láthatták, kik vannak jelen!
Mire az urak az ajtóhoz értek, már akkor Szerafine egészen szerepénél
volt; szeretetreméltó durczával sietett a nimródok elé, s követelte,
hogy ki volt az a szerencsétlen, a ki itt lőtt?
– A herczeg elárulá, hogy Fertőy cselekedte.
– Szerencséje; mert ha a herczeg tette volna, meg nem bocsátanám.
– S Fertőynek megbocsátja? Kérdé tréfásan a herczeg.
– Oh ha azt tudom, hogy ő ijesztget, attól nem ijedek meg.
– S valóban megijedt nagysád?
– De hogyne! Ha valaki más lett volna még itt, mint a kertész,
okvetlenül odaájultam volna a karjai közé.
(Valakinek másnak talán nem; hanem épen annak a kertésznek igen is.)
– Tehát csakugyan nincs itt más, mint a kertész? kérdezé fürkésző
tekintettel Fertőy.
– Egy lélek sem, felelt Szerafine. A kertészeket pedig Moszkauban nem
számítják a lelkek közé, ugyebár herczeg? Egy-egy virágbokrétát
rendeltem meg hármunk számára.
– Oh szép nagysád, az én kertészemről ne tessék oly lenézőleg beszélni.
Nekem őt a megboldogult herczegnő különösen ajánlotta, mint igen jó
nevelésű ifjut, a ki tanult ember; iskolákat járt.
Szerafine összerezzent; – ez veszélyes tárgyba kezd.
Fertőy gúnyosan nevetett.
A herczeg azt hitte, hogy azon nevet, a mit ő mondott.
– De bizony, tessék elhinni, egy kertésznek nagyon sok «lateint» kell
tudnia. Én világért sem értek annyit, mint ez a jó fiu; pedig nekem
«Hofmeisterem» volt, a ki annak idejében a tudományokkal gyötrött. Én
gyakran bámulom ennek a fiunak az óriási emlékező tehetségét. Annyi ezer
növényt mind nevéről ismer.
– Ah, az lehetetlen, mondá Fertőy; talán csak mond, a mi eszébe jut.
– Au contraire! mindennek az igazi nevét adja elő.
– No én meg tudnám examinálni, mert én is nagy virágismerő vagyok.
Szerafine rosszat kezdett sejteni. Ő tudta, hogy Fertőy semilyen sem
virágismerőnek. Ez bele akar kötni az ifju emberbe.
– Tessék megkisérteni! ajánlá a herczeg. Lieber Friedrich! – Hát mutasd
meg ennek a nagyságos úrnak, hogy érted a mesterségedet.
Ilyen módon produkálják a nagy urak a kitanított vizsláikat is.
Az úri társaság belépett az üvegházba.
Elől ment Fertőy, utána Béla, mint kertész, azután a herczeg és
Szerafine egymás mellett.
Szerafine aggódva nézett Bélára, hanem annak legelső mozdulatánál meg
volt nyugtatva; Béla valóban oly ügyesen játszotta szerepét, hogy
tapsolni lehetett volna neki érte.
Először is, emberségtudásból, levette a sipkáját, míg az urak feltett
föveggel jártak s akkor látta Szerafine, hogy a homlokán a haj kétfelől
úgy van felborotválva, hogy arczjellegének egészen szokatlan kifejezést
ad. A mellett épen úgy tudja nyakába húzni a fejét, mint a hogy kitanult
kertészek szokták, a kik tán azért tesznek így, hogy a papmacska az
inggallérukba ne essék. A mit németül beszél, az oly valóságos «gmoan»
dialectus volt, hogy azt ugyan senki sem foghatta rá, mintha valami
iskolában tanulta volna. És a mi a legismerhetlenebbé tette: nyájas és
alázatos volt. Ilyennek csakugyan nem látták a régi világban.
A legnagyobb készséggel és csoda folyékonysággal recitálta el minden
növénynek a nevét, a mit csak Fertőy meg akart tudni tőle; ki eleinte
csak arra szorítkozott, hogy a latin «us»-ba végződő főnevek
mellékneveit szinte «us»ra igazítgatta ki, s Béla birt annyi
önmérséklettel, hogy nem világosította fel, miszerint a fák és cserjék a
diáknál mind a «szép nemhez» tartoznak.
– Nos, ugy-e, hogy nagy tudomány ez? szólt diadalmasan a herczeg, kinek
öröme akkora volt ezen a «sport»-on, mintha borzebe minden borzfiut
kihúzott volna a lyukból.
– Igazán! szólt Fertőy, kár neked öcsém Fricz, hogy professorrá nem
lettél, ugyis annyi szamár van most az iskolákban.
– Hát még akkor mennyi lehetett, mikor ön is ott járt, vágott közbe
Szerafine.
A herczeg nevetett; Fertőynek pedig az a jó szokása volt, hogy mikor
szeretett nejétől egy oldaldöfést kapott, azt rendesen nem neki vissza,
hanem valakinek másnak adta odább.
– Hát ezt hogy híják itt? kérdezé hirtelen Bélától, egy virágzó tőre
mutatva.
– Ez kérem Gloxinia.
– Hát az a másik?
– Ez pedig Zinnia.
– Az hazugság! Ezt már ismerem. Amaz a Zinnia, emez a Gloxinia.
A kertész meghajtotta magát, s nagy önmegadással felelte:
– Ha nagyságod úgy találja, én abban is megnyugszom.
– Hát ez itten micsoda?
– Ez engedelmével czebravirág.
– Hol ennek a hazája?
– Kérem alássan, Madagaskár szigete.
– Az hazugság. Ezt már én jól tudom. Ez az Antillákról való, másutt nem
terem.
A kertész megadta magát: «a bizony meglehet».
– Hát ez micsoda?
– Ficus elastica.
– Volt-e már gyümölcse?
– Kérem ennek nem szokott lenni.
– Az szamár beszéd. Én magam tenyésztettem s olyan fügék termettek
rajta, mint az öklöm. Ostoba beszéd.
– Teringettét! szólt közbe a herczeg, ön olyan szépen tud cselédekkel
gorombáskodni, mintha pólyás korától fogva mindig orosz muzsikokat
rendszabályozott volna.
Most Fertőy oly közel állt Bélához, hogy csaknem az orraik érték
egymást.
– Hát lieber Fritz! a sok theoria mellett tudod-e, hogyan kell dinnyét
ananászba ójtani?
Béla e szóra nem felelt semmit, hanem félrekancsalított a herczeg felé,
sipkáját hóna alá szorította, mellénye zsebéből kivett egy
burnótszelenczét, nagyot szippantott belőle s megint a herczegre nézett,
mintha mondaná neki: én ugyan csak egy paraszt vagyok, ez az úr pedig
nemes – hanem «ló».
Szerafine rendkívül meg volt elégedve Bélával. Neki nem volt szabad
elárulnia az emberi általános büszkeséget, hanem azért a
meghunyászkodást még sem annyira vinni, hogy a specialis kertészi
büszkeség keresztül ne érezzék rajta, mert az ismét gyanút költött
volna.
Valóban oly jól játszott, hogy Fertőyt magát is zavarba hozta; kezdett
kétkedni gyanúja alaposságáról. Ez nem Lávay Béla.
Most egy pompás aquarium elé értek.
Egy gyönyörű öles átmérőjű márvány vízmedencze kristályában a legbujább
tenyészetű vizi növények úsztak s azok között egy pompás nilusi lótus,
mely első, arasznyi nagyságú rózsáját az nap tárta szélylyel, mély
rózsaszin kelyhét aranysárga himporbojtjával magasan emelve ki a víz
szine fölött, míg tányérnyi sötétzöld levelei veres és sárga erektől
márványozva a víz tükrén lebegtek.
E ritka dísznövény az egész társaság figyelmét megragadta.
És ez a szép virág volt az, melyet Fertőy jónak talált arra, hogy belőle
olyan mérget szíjon, mely ellenfelének igazi alakját visszaadja, ha
csakugyan ő az.
– Lássák, szólt a herczeg, ezt én saját magam hoztam a párisi jardin des
plantesból tulajdon felügyeletem alatt és már virágzik.
– Hát ennek mi a neve? kérdé Fertőy.
– Lótus! Hát Lótus. Sietett egyszerre herczeg és kertész megfelelni,
mintegy neheztelve azon, hogy lehet valaki, a ki egy lótust első
tekintetre meg nem ismer!
– Tudom, tudom; azt tudom, de hogy nem viseli-e valamely magas úrhölgy
nevét?
– Oh igen, bizonyítá a herczeg, mi is a neve? kérdé Bélához fordulva. Én
mindjárt elfelejtem.
– «Reine d’Egypte Semiramide».
– Igaz, igaz; én is így tudom. Bizonyítá a herczeg.
– Ah, ah, ne tréfáljon velem a herczeg, kötődék naiv enyelgés hangján
Fertőy. Tán nem hallottam hírét annak a hirhedett lótusnak, mely önnek
aquariumában egy szép asszony nevére van keresztelve.
– No úgy hiszem, Semiramide asszonyság szép lehetett valaha.
– Igen valaha, a triumviratus idejében; de itt egy mostani asszonyról
van szó, a kinek kegyelmességed udvarol; jól ismerjük azt.
– Bizony Isten nem tudok róla semmit. Ez egy egyptomi királyné.
– Hiszen királyné az is.
– Királyné? No azt őszintén megvallom, hogy erre a genre-ra a most élők
közül nem fordítottam kellő figyelmet, ha csak bálkirálynékról nincsen
szó.
– Vagy szinpadi királynékról.
– No no, azzal hagyjon békét, abból semmi sincs. Ezt csak azért mondja
ön, hogy bizonyos helyeken diskreditáljon.
– No no herczeg, én tudom, a mit tudok; szólj csak meiszter Fritz, mi
ennek a virágnak az igazi neve? Mikor keresztelte el azt a herczeg egy
igen-igen szép asszony nevére? Valld ki. Segítsek az emlékezeteden?
Szerafine reszketve látta, hogy Béla ez utóbbi szavaknál el kezd
görnyedt állásából kiegyenesedni, arczvonásai visszanyerik eredeti
jellegüket s az utolsó szavaknál annyira elfeledkezik magáról, hogy
hirtelen felcsapja a sipkát a fejére.
Fertőy dæmoni gúnymosolylyal hajolt oda hozzá.
– Nos, meiszter Fritz, nem úgy híják-e ezt az új szépséget, hogy «reine
du theatre, madame Lávay…?»
Abban a perczben az álkertész úgy ütötte öklével arczul a kérdezőt, hogy
az hanyattesett az aquariumba s váratlan látogatásával minden egyptomi
királynét egyszerre agyonzúzott, míg Béla hirtelen egy szökéssel
keresztülveté magát az üvegház nyitott ablakán.
A herczeg, e jelenet által fellázasztva, hirtelen lekapta válláról
puskáját s arczához emelé, a menekvőt gyorsan czélba véve.
Egy pillanattal elébb, mint lőhetett volna, Szerafine megragadta kezét,
s félrerántotta a fegyver csövét.
A herczeg bámult és újra bámult. Egy paraszt arczul üt minden felfogható
ok nélkül egy vele csendesen virágokról beszélgető urat; valaki őt ezért
meg akarja büntetni, s a megsértett neje megakadályozza a büntető kezet.
Ki értene ebből valamit? A másik perczben már eltünt a gonosztevő a kert
bokrai között.
Szerencsére Fertőy maga, az alatt a tenger fenekén járván, nem láthatá
Szerafinenek e tettét, s mikor egy percz mulva az aquariumból ismét
felmerült, mint egy tengeri isten, hinárral és sásliliommal koszorúzva,
s elkezdett a felvilágon prüszkölni és habuczkolni, azt a jelenetet a
herczeg oly tréfásnak találta, hogy e fölötti mulatságában mindent
elfelejtett, még a Semiramide tönkrejutását is.