Kolbay őrnagy életrendébe némi kis változatosságot hozott az új időszak.
Olyan napok fordultak elő, a mikben az öreg úr azt hitte, hogy lám, ő
neki is lehet valami hasznát venni.
Ez az üdvös foglalkozás abból állt, hogy naponkint fellátogatott a
várba; megtudta, nem hoztak-e új foglyokat; azokhoz könnyű volt neki
bejutni. Azután eljárt azoknak az apró kivánalmaikban egyik hivataltól a
másikhoz, porkolábtól a várparancsnokig; mindenkinél otthonos volt. Az
egyik fogolynak az a kívánsága volt, hogy olvashasson, adjanak neki
könyveket; a másik többször óhajtott volna szabad levegőn járni.
Némelyiket a felesége kívánta meglátogatni, más meg egy kis borocskát
beküldetni, kinek meg nedves volt a szállása; ezeknek a megbízásait ő
mind rendre szedte s azokban telhetőleg eljárt. Minden egyes embernek
elmondta a velük érintkező főfelügyelő hatalmak előtt egész
élettörténetét, családi összeköttetéseit, jellemét; mindent a legjobb
oldalról fogva fel, és aztán nagy volt az öröme, mikor egy-egy súlyosan
fenyíttetnek kieszközölhette, hogy beszélhet a feleségével, vagy
olvashat könyveket, vagy hogy épen tintát és papirt is kap.
Már úgy is csúfolták a szegény öreget, hogy «a rabok apja».
Délben, este pedig, mikor hazament a várból, rendesen bekoczogtatott az
öreg Lávayné útbaeső ablakán: itthon van-e nagyasszonyom? Ne sírjon
mindig. A fiának még semmi baja.
Az öreg asszonyság azután olyankor ki szokta nyitni az ablakát s
elbeszélgettek, rendesen ugyanerről a tárgyról. Kolbay biztosítá a
kegyes özvegyet, hogy Bélának még semmi baja, mert ő neki rögtön
megmondanák, akármely részében az országnak lenne is elfogva.
– De hátha meghalt? ez volt a jó asszonyság legnagyobb kétsége. Ha élne,
csak tudósítana.
– Nehéz ám most levelet irni, kivált bujdosó embernek.
– De hogy a felesége sem ir.
– Az pedig derék asszony! Mért nem megy hozzá maga nagyasszonyom, hogy
beszélne vele?
– Pest ezer mértföld most. Útlevéllel kell járni, azt zsandárnak
mutogatni, policzájra felküldeni, oda személyesen érte menni, magának a
nevét aláirni; száz emberrel ungorkodni. Nem ilyen öreg asszonynak való
az már.
Erre aztán nagyot köszörült a torkán Kolbay s nem mondott se jót se
rosszat, hanem odább ment.
S ez a beszéd másnap is így folyt, mindennap ugyanarról a tárgyról, s
mindennap veresebbre sírt szemmel jelent meg az özvegy az ablaknál s
mindennap erősebben állítá, hogy Bélának halva kell lenni, mert még sem
tudat magáról s mindennap keserűbbé vált panasza az ifju asszony ellen,
ki nem tudatja vele, él-e vagy meghalt Béla?
Az öreg katona csak vigasztalta azért mindennap s védelmezte az ifju
asszonyt.
Egy délben szokatlan gyorsasággal s egészen felhevült állapotban látták
az utczán végig sietni a hadastyánt. Úgy tetszék, mintha egy szekeret
akart volna utolérni, mely előtte döczögött s a hepehupás kövezeten egy
halom rőzsével megrakodottan bizony nem is igen gyorsan haladhatott, de
a melyet Kolbay úr köszvényes lábainak mégis elég dolog lett volna
megkeríteni.
Nem is foghatta el hamarább a szekeret, mint mikor az Lávayné kapuján
behajtott, s az udvaron megállapodva, a szekér gazdája, Kapor uram,
elkezdé arról a rőzsekötegeket lehajigálni.
Kolbay oda topogott a szekérhez s belekapaszkodott a lőcsbe, mintha nem
akarná odább ereszteni.
– Frissen, frissen, Kapor András uram! Hányja le hirtelen azokat a
rőzséket, s aztán vigyen engem fuvarba rögtön.
– Adjon Isten; felelt András gazda a nem is mondott «jó nap»-ra s
egykedvűen hányta le a rőzsekévéket. De bizony még egyet kellene
fordulnom a szigetbe a nagyasszonynak.
– Azt hagyja máskorra; most velem kell jönni.
– Aztán hová?
– Majd megmondom akkor; csak siessen.
– De mennyi időre, kérem?
– Nem tudom, nem tudom! Mit tudom! Talán fél napra, talán egy napra,
talán egy hétre, a míg utol nem értem azt az embert!
– Kit akar utolérni őrnagy uram? szólalt közbe az öreg asszonyság
hangja, ki már negyedszer kivánt szerencsés jó napot a hadastyánnak az
oszlopos folyosóról, de a mit az egyszer sem hallott.
– Ah! Adjon Isten édes lelkem. Csakhogy egyszer megkaphattam azt az
embert.
– Kit kapott meg?
– Hát képzelje azt a hallatlan vakmerőséget. Most ment itt végig az
utczán, fényes nappal, kocsin. Ezekkel az élő szemeimmel láttam.
Tulajdon szemeimmel láttam, különben nem hinném.
– Kicsoda? kérdé repeső hangon Lávayné, egy perczre az a gondolatja
támadt, hogy talán az ő fia.
– De hinné-e valaki azt a botor merészséget. Épen ebbe a városba merni
jönni! Fényes nappal! A maga tulajdon ábrázatával! Igaz, hogy ki volt
borotválva az álla, de az ilyen pofára ráismer az ember, ha kifordítja
is.
Lávayné elszomorodott. Itt nem Béláról van szó.
– De hát kit látott már, őrnagy uram?
– Hát kit mást, mint azt a gézengúz Bárzsingot; a ki tavaly itt ezen a
helyen, itt épen ezen az utczán engem azzal fenyegetett, hogy vasra
veret. Engem! Kolbay őrnagyot! Hiszen kegyed előtt történt,
nagyasszonyom maga is hallotta. De csakhogy elém került egyszer.
– Hát most mit akar vele, őrnagy úr?
– Utána megyek és elcsípem a gézengúzt.
– Az őrnagy úr maga?
– Én magam. Soha sem tettem senkivel. Mentettem védelmeztem, magam is
elősegítettem a menekülésben a szegény szerencsétlen elbukottakat; de
ennek nyakát fogom törni.
– Ejh, hagyja el őrnagy úr, nem kegyedhez méltó munka az.
– Tudom, nagyon jól tudom. Az «őrnagy» haragudni fog érte; de tartozom
vele a bennem levő ördögnek; annak emberhús kell ma. Azt az embert én
meg akarom enni!
– Ugyan, édes őrnagy úr, nem érdemes az az ember arra, hogy ilyen derék
úr haragudjék rá.
– No, no, asszonyom; egy szóval se fáraszsza magát. Én láttam azt az
embert. Még rám mosolygott. Mintha kutyába se venne. Nem ugorhatott meg
előlem. Még nem lehet messze. De – utána hajtatok. De – megkergetem, ha
Liliputig szalad is. De – elcsípem és visszahozom, azt már fogadom.
– S hát aztán mit csinál vele, őrnagy úr?
– Mit csinálok? Mith cshinálokh! Kurrrtha vasssra verrretem! Kurrrtha
vasssra! Ahhogy ő akkarrt engem, engem vassra verretni, öregh emberrth!
Kóstolja meg ő, hogy milyen az a kurta vas! Kapor uram! Siessen azokkal
a kévékkel, megyünk embervadászni!
No majd meglássuk, hogy mit hoz vissza ebből a hajtásból a haragos
vadász?
Kolbay még arra sem akart várni, míg Kapor uram hazamegy a szekerével,
pedig annak sokféle baja volt még; a tarisznyát is el kellett volna
készíteni az útra, ha azt sem tudja az ember, meddig tart; a gubája is
jó volna, ha itt volna; aztán meg kiváltképen ülést is kellene csinálni
a saroglyában, mert így csak nem ülhet fel bele valaki, a hogy a rőzsét
hozta a szekéren.
– Nem, nem; egy percznyi haladékot sem. Menjünk rögtön, még utolérjük.
Nincs szükség egyéb ülésre, mint egy kéve zsuppra, azt pedig ád a
nagyasszony.
– Nem adok biz én; felelt meg hirtelen Lávayné.
– Nem ád? Nekem egy kéve zsuppot?
– Nem én egy szalmaszálat sem. Valakinek az üldözésére nem adok semmi
segítséget.
– Igen! de Bárzsing! – Bárzsingh!
– Én tudom legjobban, hogy ki az a Bárzsing? Ellenségem nekem is, a
fiamnak is, de azt én nem kérdem. Most csak azt tudom, hogy ő szalad; ön
pedig uram kergetni akarja, s nem adok zsuppot.
– De hisz maga rettenetes asszony.
– Azt régen tudják felőlem.
– Hát igazán: nem ad nekem valami ülésnek valót?
– Máskor, ha tetszik, sáfrányt, de most szalmát sem.
– De hátha én megharagszom?
– Majd visszaharagszik, monda a jó öreg asszonyság s igazán nem adott
szalmát.
– Pedig azért mégis elmegyek. Felülök a kocsis mellé a deszkára.
– Ne menjen drága jó uram, biztatá őt Lávayné, bizony meglássa, hogy nem
lesz Istenáldás ezen a jártán; valami éri az úton. Nem kegyednek való
ez. Kegyed olyan jó ember különben.
– De ma rrrosssz akarok lenni! pattant ki az öreg úr s nagy indulatosan
felkapaszkodott a ferhéczen keresztül az első saraglyába s helyet
szorított magának Kapor uram mellett. Hajtson kend szaporán.
Lávayné fejcsóválva ment vissza szobájába, Kolbay pedig hajtatott
sebesen a hídig; mely merényletnek értelmét csak az foghatja fel, a ki
ismeri egy József császár idejében lerakott s azóta nem renovált kövezet
minőségét, a mit még a bombák is felszakgattak, s meggondolja, mit tesz
az: rázós parasztszekéren végig hajtatni rajta, köszvénytől merev
tagokkal, egy szál puczér deszkán ülve s a lőcsbe kapaszkodva.
– Csak kend hajtson sebesebben!
A hídnál kérdezősködni kezde a vámosoktól: nem láttak-e egy zöldre
festett bricskát ezen hajtatni, szürke köpönyeges, veres galléros ember
ült rajta? – Látták. Félórával ezelőtt hajtatott arra a véki puszta
felé.
Fél óra! Ezt még be lehet érni. Csak sebesen előre!
A hol a Zsitva-hídnál lekanyarodik az út Vék felé, egy pár ács dolgozott
a híd-karfákat javítva; azokat is megszólítá, nem láttak-e egy zöld
bricskát ezen hajtatni, szürke köpenyeges utazóval?
Azok is látták. Egy jó negyed óra előtt ment át a hidon.
Tehát már egy negyed órával közelebb volna a háta mögött.
Tovább a Zsitva rekesztéseinél halászokkal találkozott; azokat is
interpellálta a zöld bricska és tartalma felől. Épen nehány percz előtt
hajtatott ezen; ha az a fűzfás ott nem volna, meglátszanék, a mint
porzik az úton.
– No András, most már se kocsit, se lovat, se ostort ne kiméljen
kegyelmed. Sarkában vagyunk; fogjuk a gallérját. No, ezt nem adom
százezer forintért! Nem, százezer forintért. Most már nem menekül meg
tőlem.
A mint a fűzfásból kiértek, már meglátszott a közelben a kis telep,
melyen Magyarország leghíresebb dohánya terem. Kevés rendetlen házból
áll az, jegenyefákkal körülvéve.
Tudnunk kell pedig legelébb is, hogy e kis dohánytelepen magának Kolbay
őrnagynak is volt egy kis őseitől maradt részbirtoka, melynek haszonbére
abból állt, hogy az a becsületes tót ember, a ki az egészet használta,
tartozott az öreg urat egy pár mázsa dohánynyal ellátni, – a mit ő
évről-évre el is szivogatott s elosztogatott.
Ezt a szivélyes patriarchalis viszonyt ugyan egy kissé megrigázta a
dolgok újabb rende; mint sokan érteni fogják, a haszonbért bizonyos
epochán túl természetben nem lehete többé kiadni s a haszonbér
készpénzül behajtása maradt nagyon problematicus kilátásban.
Kolbay valahányszor a véki birtokára gondolt, mindig nagyon kedvetlen
hangulatba hozta vele kedélyét.
Tehát a mint a sokszor emlegetett helységbe bevágtat döczögő szekerén,
szemközt jön rá a kerülő. Azt megállítja. Persze a sokat emlegetett zöld
bricska a kérdés.
– Itt van, pán velkomozsnye: a biró háza előtt áll épen.
– Rajta van egy szürke köpönyeges ember?
– Már nincs rajta, mert leszállt, egy másik úrral, a kinek pápaszem volt
az orrán, s a ki tud tótul. Csakhogy a helyett, hogy «dobre», azt
mondja, hogy «dobzse».
– Hát aztán hová lettek?
– Igen is. Hát magukkal parancsolták a birót, meg két esküdtet s
egyenesen a pán velkomozsnye földeire mentek ki együtt.
– Mit csinálnak ott?
– Megkövetem: a földet eszik.
– Bolond kend?
– Nem én, kérem alássan. Láttam jól; a nyelvük hegyére veszik a földet,
megforgatják a szájukban s aztán megint kiköpik. Valami babona lesz az:
talán a földi bolhát űzik el, hogy ne menjen a dohányra.
– Ez az ember részeg! Hajtson kegyelmed András gazda.
Kolbay mégis el nem tudta gondolni, voltaképen mi hozhatta Bárzsingot
erre a helyre?
A mint a falu házához ért, csudálkozva tapasztalá, hogy a zöld bricska
már visszafelé van fordítva; az nem akar tovább menekülni.
Kolbay még a köszvényt is elfelejté térdeiben, úgy iparkodott mentül
előbb leszállni a szekérről. Egy pár szájtátó ember volt a falu háza
előtt, egyet felszólított, hogy vezesse őt azon emberek után, a kik ezen
a kocsin jöttek.
Egy pár bűzös árkon és nádkerités résein áttörve, végre egy szilvásba
értek, mely épen Kolbay sajátja volt, de a hol ő ugyan soha sem járt;
ott az aszalóban hallatszottak az ismeretes hangok, Bárzsing beszélt még
valakivel.
Kolbay nagy ovatossággal került az aszaló mögé, nehogy észrevétessék ez
ember által s az még eleve megillanjon. Sikerült is elállnia az ajtót.
Ott állt Bárzsing az aszaló padja előtt egész természeti nagyságában s
egy plajbászszal, melynek egyik vége kék, másik veres, jegyezgetett
valamit egy hosszú papirosra.
Kolbay egy boszúálló kerubim lángoló orczájával toppant be az aszalóba.
– Itt van ön tehát, Bárzsing uram!
Bárzsing úr a véletlen betoppanás által valóban meg volt lepetve, de
örvendetesen meglepetve.
– Ah! Ez nagyon derék; mintha csak kivánságra jött volna uraságod. Ugyan
jó, hogy itt van.
Kolbay visszahökkent. Mit örül ez annak, hogy én itt vagyok?
– Egészen a propos tetszik érkezni. Épen uraságod ügyével foglalkozunk.
De ugyan hogy is vallhatta be uraságod az itteni földeit III-ik
osztályúaknak, mikor ezek I-ső osztályú dohányföldek?
Az öreg urat annyira kivette ez a váratlan ripost a sodrából, hogy nem
tudott rá mit felelni.
– Igen, igen; bizonyítá az a másik úr. Hibásan tetszett a bevallást
intézni; harmadik osztályban vallván a birtokát s ehez vallották azután
a többi tulajdonosok is a magukét.
Azután megint Bárzsing vette át a szót.
– Pedig ez hát dohánytermesztő föld levén, úgy vétetik, mint kerti föld.
Arra megint a másik úr folytatta.
– Mert ámbátor hogy ez homok, de megbecsülhetetlen jó homok: valódi
humus. Televény tartalmú termékeny homok.
– A minek a jövedelmi átlaga évenkint legkevesebb 120 pengőre tehető.
– S igen természetes, hogy e földeket a szerint kell tehát bemesszolni.
Kolbay pedig mind azon gondolkodott, hogy hiszen nem a dohányföldemnek a
minéműségét megtudni vágtattam én ide utánad lóhalálában, hanem hogy
elővegyelek, hol jártál, mit tettél ezelőtt egy esztendővel? Végre
kitört belőle az indulat.
– De hát micsoda az úr? riadt rá Bárzsingra, a mutató ujja hegyével
megbökve a jeles ifju vállát, a mitől ez majd beesett az aszaló
kemenczébe.
– Kérem, kérem, sietett felelni az a másik úr, Bárzsing úr kivatalos
minőségben katastrális-bizottsági-reklamatzionalis-törvényszéki
segédbiztos.
Kolbay csak elámult.
Hisz még a cserebogárnak is két esztendő kell, a míg földi pajódból
repülő rovarrá átváltozik.
– Megbocsásson uram; szólt aztán Bárzsing úr, tekintetadó positurába
téve magát: két kezét a pantalon zsebébe s egyet-egyet emelkedve a
sarkán. Én tudom, minő tisztelettel tartozom ön korábbi érdemeinek,
azokról soha nem fogok megfeledkezni; de a midőn a státus érdekei
kivánják, mellőzni kényszeríttetem minden személyes tekinteteket. Ezt
előre kell bocsátanom.
Most megint a másik úr szólt. Ennek már nem voltak ismeretei a hadastyán
korábbi érdemeiről, annálfogva ez sarcasticus változatokban forgatta
ellene a fegyvert.
– Hja, mert azt «az urak» nem akarják átlátni, hogy sok kicsinyből
lesznek a milliók; ha minden ember eltagadja a birtokát egy osztálylyal
a valódinál hátrább, abból az államnak millió és millió vesztesége fog
lenni.
Bárzsing szólt:
– Melynek ellenőrzése minekünk, bár kellemetlen, de mulaszthatlan
kötelességünk, s annak lelkiismeretes megtartására eskünk és
becsületszavunk által vagyunk kötelezve.
A másik úr szólt:
– Különben bátor vagyok megjegyezni, hogy a fassio benyújtmányi ívén
világosan ki van nyomtatva, hogy az illető bevallók maguk is adataikat
esküvel egyenértékűnek tekintendik.
Bárzsig szólt:
– Én ugyan hajlandó vagyok uraságod mentségére felhozni, hogy talán maga
sem tudta földeinek minőségét, s csupán tévedésből irt bevallásába a
valóságtól eltérő adatokat.
Megint a másik szólt:
– Ámbátor az évenkinti haszonbérből kiszámíthatta volna, hogy birtoka
mely osztályba tartozik.
Most Bárzsing kenetteljes hangon szólt:
– Mert tessék elhinni, őrnagy úr, annyi rossz akarattal, annyi
malitiával, annyi alattomossággal kell találkoznunk ezen a téren, hogy
nem csoda, ha az ember utoljára az egész nemzet irányában elkeseredik. –
Soha sem sejtettem volna annyi ravasz titkolózást, alattomos egykézre
játszást, tettetést, az állam megrövidítésére czélzott hamiskodást, az
üdvös intézmények meghiusítására törekvést, a hatósági közegek
szántszándékos félrevezetését, mint mennyit jelenleg a magyar népben, de
kivált a volt kiváltságolt osztálynál tapasztalok.
– Még azoknál is, sietett közbekiáltani a másik úr, a kik különben
állásuknál fogva gyámolítani, elősegíteni volnának hivatva az üdvös
intézményeket. – Nyilván az öregre czélzott e váddal.
– De nem! szólt Bárzsing, a másikat csitítva. Én az őrnagy urat
szándékossággal nem vádolom. Régóta ismerem, mint igazi derék, loyalis
férfit.
– Óconservativ loyalis? tréfálózék az a másik úr.
– A ki minden bizonynyal átlátandja tévedését s mindig kész hűséggel
iparkodand a támasztott hibát helyrehozni.
– A mely szívességgel egyébiránt, intra parenthesim, kénytelen is leend.
Kolbay csak hagyta magát egyik kézből a másikba dobatni. Csak hallgatta,
némán, mozdulatlanul, hogy tartanak neki leczkét hűségből, loyalitásból,
állam iránti kötelességekből, olyan emberek, mint Bárzsing; hogy
vádolják csalfasággal, alattomos rászedéssel, a közjó megrövidítésével,
hamis bevallással, őt mind egész nemzetestől együtt, olyan emberek, mint
Bárzsing; hogy vádolják, hogy védelmezik, hogy gyanusítják, hogy
mentegetik, hogy vallatják, hogy convincálják, hogy gúnyolják, hogy
dicsérik és összesen milyen semminek veszik az olyan embert, mint ő, az
olyan emberek, mint Bárzsing.
Csak állta és nem szólt rá semmit. Csupán az öreg Lávayné jutott sokszor
eszébe. «Megmondta az a kriminális asszony, hogy megver az Isten ebben
az utamban; ugyan megvert.»
Csak nézte, hogy irnak előtte rovatokba mindenféle ákombákot, hogy kötik
össze ismét csomagokba az aszaló hidjára kirakott hosszú iratokat; hogy
indulnak meg, a nélkül, hogy őt üdvözölnék s járnak végtül végig a
földeken; felmarkolva, megszaglászva, megkóstolva a porondot; hogy
veszik jegyzőkönyvbe a parasztok beszédeit, hogy határozzák meg, mennyi
rész televény lehet ezen a földön, melyet hetvenhét ősapjának vére
öntözött, a ki mind katona volt és soha egy háborúból is seb nélkül haza
nem jött; és a kik között ő már a legutolsó.
És akkor még inkább érezte, milyen szomorú dolga van egy olyan vén
csontnak, a ki már régen meghalt, rég kimaradt a századból; csakhogy
elfeledte magát eltemettetni és most itt maradt hazajáró léleknek, egy
kisértet hússal és vérrel.
Hanem ettől a naptól fogva nem ment fel többet a várba.