Ha Szerafine akkor, midőn magához tért otthon, puha ágyban fekve,
orvosoktól körülvéve, elég lélekerővel birt volna nem titkolni el egy
rettentő gondolatot, mely egész valóját betölté, ha nem iszonyodott
volna attól az eszmétől, hogy megtudjon valamit, a mi kétséges, lehet
igaz, lehet tévedés, ha nem hallgatta volna el azt az álomrontó
sejtelmet, a minek hatása alatt idegei reszkettek, mintha láz gyötörné,
nagyon sok fájdalomtól megkimélte volna magát, a mit később ki kellett
szenvednie.
Ha Szerafine nem iszonyodott volna szemébe nézni egy rémnek, mely őrült
óriásként magasult fel képzelete előtt, nagyon sok rossz álomtól
megszabadult volna. Mert vannak üldöző gondolatok, a miket a felkeléstől
a lefekvésig el lehet némítani; de akkor, midőn más boldog számára csend
van, azok előjőnek és megkezdik a rendszer nélküli kínzásaikat, s a
lélek nem menekülhet előlük az álomlét boldog országaiba: oda is
követik.
Ha Szerafine csak egy szóval is megmondja okát valakinek, hogy miért
sikoltott oly rémülten, midőn amaz ablakhoz lépett, s őszinte kérdést
tesz az iránt, hogy ki van odabenn, a kinek az ujján Róbert gyűrűjét
megismeré? hát akkor megtudott volna ilyenforma történetet.
Pusztafi azon napon, hogy a mocsárból kimenekült, véletlenül egy csoport
határőrre bukkant, midőn a havasokon keresztül akart vágni; azok
elfogták s elvitték Aradra.
Néhány hónappal elébb is volt már ott, tulajdonképen a vár első
átadásakor, s a helyiségekkel jól ismeretes volt.
Az a helyiség, a melybe került, több hónapig szalonnás raktárul
használtatott; úr változtával valami iroda szorult bele, annak a
szemetje látszott a szögletekben felhalmozva most is, összeaprított,
tépett és gyűrt papirrakás mivoltában.
A szoba minden szegletében voltak olyan kis ökölnyi lyukacskák, a mik
nem épen szükségesek ugyan, de már szokásosak ilyen helyeken; a
patkányok lyukai.
A szalonna-korszak idejében a patkányoknak persze jó dolguk volt. A
papiros-korszakban ezt aztán annál jobban megsínylették.
Ablaka nem volt az alkalmatosságnak, hanem az ajtó fölött volt egy
nyilás, melyen át egy homályos folyosóról világosságot kapott; már a
mennyit épen kaphatott.
A bútorzat állt egy asztalból, egy tábori ágyból és egy székből. Egyéb
utensiliák egy korsóra és egy bádog gyertyatartóra szorítkoztak, melybe
faggyúgyertya volt téve.
Pusztafi, ki idáig gyalog jött, s még hozott is valamit a lábán, el volt
fáradva s rögtön ledűlt a tábori ágyra.
Hanem ott nem maradhatott soká, mert ott rögtön neki állt egy patkány a
lábbelijének s kezdte róla a talpat lefejtegetni. Igérkezett még több is
hozzá.
Pusztafi kénytelen volt azt tenni, hogy az asztalra feküdjék, a hová már
nem mehetnek utána; s miután az asztalon feküdt, a gyertyát a
szalmaszékre kellett letennie.
Onnan aztán azzal a nyugalommal nézte, hogy mi történik körülötte
tovább, a mit csak azok ismernek, a kik már voltak abban a helyzetben,
hogy mindent elvesztettek s most nyugodtan várják, hogy ki vehetne még
rajtuk valamit?
A zörgés, motozás a papiros halomban, az aprózott futó léptek, a
visítás, czinczogás a szögletekben, a kaparás a falon, az asztallábak
dühös rágása, mindig növekedő mérvben jelenté, hogy a mélyben lakók
nincsenek megelégedve a változással.
Pusztafi hagyta őket dühösködni.
Egyszer egy kihízott őspatkány azt a mesterséget követte el, hogy a
szalmaszék lábán felmászott és a szék karjára leült és onnan pislogott
az égő gyertyába. Nem mintha abban valami nagyon gyönyörködött volna,
hanem mert abban a véleményben volt, hogy milyen jó volna a helyett,
hogy ez a gyertya itt csak haszontalan világosságot terjeszt, zsíros
tartalmával egy szegény éhező családnak egy napra való szerencséjét
megalapítani. De hogyan hozzá nyúlni, mikor a gyertya ég?
A patkány leszállt a szék karjáról, körülszaglászta a gyertyát,
felnyalogatta a tartóról a faggyúpettyeket. Vágyait ez még jobban
megerősíté. Felágaskodott hozzá; a lángnál elpörzsölte a bajuszát, meg a
szemöldökét. Azon aztán dühbe jött; derékon kapta az egész szál gyertyát
s tartóstul együtt lerántotta a székről a földre s iramodott vele,
daczára az égő kanócznak, a szeglet felé.
Pusztafi mindezt egy összetört ember flegmájával nézte csendesen.
A patkány belevitte az égő gyertyát a papirhalmazba; a papiros meggyúlt.
Pusztafinak ott volt mellette a korsó tele vízzel; – a kezét sem
mozdította utána. Nézte, hogy gyullad meg apródonkint a papirhalmaz,
arról a tábori ágy, arról aztán majd a többi.
Hanem a mint a füst kezdett kitódulni az ajtó fölötti résen, jött ijedve
a porkoláb és ordináncz; nyitották az ajtót s kérdezték, mi baj?
Pusztafi elmondta, a mi történt.
– Miért nem oltotta ön el a tüzet? kérdé a porkoláb.
– Az nem az én kötelességem, felelt az hanyatt fekve és meg sem mozdulva
helyéből.
– De hisz ön is itt éghetett volna.
– Az nem az én gondom.
A porkoláb fejet csóvált, morgolódott; végül az ordinánczon gyakorolta
hatalmát, azt hagyva hátra, hogy takarítsa ki a szobából azt a sok
papirlomot.
Az ordinánczot Venczelnek hítták, fiatal linczi fiu volt, csinált
virágot viselt a lapos kék sipkája mellett.
Venczel azalatt, míg a pörkölt hulladékot takarította, elébb fütyölt,
aztán dalolt, egyikére azon népdaloknak gyujtva rá, melyet atyánkfiai
«gassenhauer» névvel tisztelnek meg. Talán azért dalolt olyan vígan,
hogy annak az asztalon elnyúlt komor embernek egy kis jó kedvet
csináljon.
A gassenhauer tartalma ilyenforma volt: «engem megver a bor, én megverem
a korcsmárost, a korcsmáros megveri a feleségét. Didldumdáj. A
korcsmárosné szeret engem, én szeretem a bort, a bor meg szereti a
korcsmárost. Didldáj.»
Háromszor is eldanolta és meg volt vele elégedve; legalább úgy
mosolygott arra a mogorva emberre ott az asztalon.
– Hallod-e Venczel barátom, szólítá meg őt Pusztafi, két kezét vánkosul
rakva a tarkója alá. Te ugy-e bár valósággal is szereted a bort?
– Csak volna.
– Én tudnék neked sok bort és igen jó bort szerezni, ha rám hallgatnál.
– Nem szabad ám valami rosszat tenni.
– Ne félj. Semmi rosszat nem kívánok érte. Csupán csak egy üzenetet
kellene megirni egy szép asszonynak, a miben senkinek sem lesz semmi
kára. Az a szép asszony K...ban lakik; a férje elesett a csatában; azt
kellene neki megirni, hogy férjhez mehet már megint.
– No azt meg lehetne tenni. Hát aztán hol volna a borravaló?
– Nálam bizony nincs; azt láthatod, hogy én pénzzel nem járok; hanem
tudlak utasítani olyan helyre, a hol igen jó borokat lehet kapni ingyen.
– Lopni?
– Nem lopni, csak felvenni a föld alól, a hol el vannak ásva. Ott az
senki jószága úgyis.
– Hát hol van az?
– Rá utasítlak, hanem elébb igérd meg és add esküszavadat, hogy ezt az
izenetet postára teszed fel; adj egy szeletet abból a sok rossz
papirból.
Venczel adott neki egy darab nyiradékot.
Pusztafi ráirta, hogy ő is érthesse, németül e szavakat: «Zeleji
Róbertnénak K...ban. Önnek férje elesett S... alatt, Pusztafi temette
el; gyűrűje nála van.»
– El tudod-e olvasni?
– El.
– No hát tedd fel ezt a postára, s a czímre küldd el.
– Jó. Hisz azért csak nem lesz semmi bajom.
– Ne félj. Hisz ez családi ügy. Már most hát láss jutalmad után. A
borokat palaczkokban mi ástuk el a II. kazamáta alatti pinczének egyik
szegletébe, mikor egy hónap előtt itt tanyáztunk.
– Hisz ez épen a II. kazamáta.
– Nem tudtam. Tehát ide figyelj. A lépcső mellett mindjárt, a hogy
lemégy, balra van két hosszú ászokfa. A mint a külsőt felemeled, annak
aljára veres olajfestékkel van festve egy karika. Ott azon a helyen
kezdd el a földet felvájni. Majd nem sokára találsz egy rézpitykét, azt
mikor fel akarod venni, észreveszed, hogy egy vékony láncz jön fel
utána; a vékony láncz egy vastagabb lánczot húz fel maga után, s mikor
azt megkaptad, csak húzzad erősen; egy ajtó fog fölemelkedni s azon ajtó
alatt megtalálod azokat a jó borokat és pálinkákat, miket mi egy időben
oda elrejtettünk, azt gondolva, hogy jó lesz, ha majd visszajövünk
értük.
– No, majd meglátom, ha igaz, az úrnak is hozok belőle.
– Köszönöm, Venczel. Hanem hát elébb add fel a postára azt a kis
izenetet.
– Feladom, uram, a mit én magamra vállalok.
– De arra kérlek, édes szép Venczel, hogy elébb járj el a postára,
azután igyekezzél az elásott kincs után, mert félek, hogy majd azután
elfelejted.
– Esküszöm uram, hogy nem felejtem el.
– De mégis kérlek igen szépen, hagyd utoljára a borkeresést.
– Jól van uram. Meglesz.
Venczel ezalatt összetakarította a papirszemetet s kiseperte az ajtón.
– Hová tegyem a gyertyát, hogy megint el ne vigyék a patkányok?
– Csak vidd ki magaddal; én aludni fogok.
– De az ám a rend, hogy idebenn gyertyának kell égni.
– Hát akkor akaszd a kilincsre. Jó éjszakát.
Venczel is jó éjt kívánt, az ajtót újra bezárták; Pusztafi behunyta
szemeit, a víg ficzkó végig énekelt a folyosón: «engem szeret a
korcsmárosné, én szeretem a bort, a bor meg szereti a korcsmárost.»
(Hogy miért szerette a bor a korcsmárost, annak bizony nehéz volna
hirtelen okát adni.)
Venczel pedig gondolá magában, hogy ha az ember gyakorlatilag fogja fel
a kérdést, csakugyan elébbvaló a teendők sorozatában a borok
felfedezése, mint annak az izenetnek postára vitele. – A rossz hírnek
szabad egy éjszakát késni, a jó bornak pedig kár csak egy óráig is
heverni.
Csak az az egy nehézsége volt a kivitelben, hogy ahhoz a pinczéhez neki
nem volt bejárása; mert az egy tábori sütő felügyelete alatt állt, ki
ott tartotta a lisztet.
Nem volt tehát más expediens, mint a kijáró sütőlegény ismeretségét
felhasználni, azzal őszintén közölni a titkot, megtartva a helyiség
leirását rejtélynek, s a közös zsákmányt megfelezni vele jó pajtásilag.
Úgy tett tehát.
Hubert, a sütőlegény, igen kapacitálható ifju volt; a pincze azon
osztályának kulcsa nála állt; a takarodó után a két reményteljes fiatal
ember leosont a kazamáta alatti pincze lépcsőin s akadálytalanul
megérkezett a Pusztafi által leirt helyre.
A mint az első ászokfát fölemelték, a veres jegyre csakugyan ráakadtak;
most már teljes bizalmuk volt Pusztafi felfedezéséhez.
Egy lisztkeverő lapáttal, meg egy tűzhelyi vaslapoczkával elkezdék a
földet félre hárítani azon a helyen, s csakhamar ráakadtak a megigért
rézgombra is.
A gomb fülén ott volt a vékony láncz, a vékony láncz felhúzta a vastag
lánczot, s a mint abba egyesült erővel belekapaszkodtak, felnyílt lábaik
előtt egy vasajtó, mely tán hat négyszög lábnyi lehetett.
A látvány felülmúlta a várakozást. Egy üreg nyílt meg szemeik előtt,
telides tele minden alakú boros palaczkokkal.
A legelsőnek, melyet kiemelének, rövid úton nyaka szegetett, s tartalma
tettleges vizsgálat alá véteték. Fejedelmi bor volt! Valami
muskotályféle. Bezzeg nem olyan bor, a melyik a korcsmárost szereti:
ezzel ugyan még semmi korcsmárosnak se volt semmiféle liaisonja, mert ez
úgy jelent meg, a hogy valami magyar dynasta pinczéjéből kiszabadíták.
– Hallod-e Hubert, itt ne igyunk sokat, mert könnyen lecsípjük magunkat.
– Pinczében inni nem jó, tapasztalásból mondhatom. Hanem vigyünk fel
magunkkal annyit, a mennyi magunknak elég, a többit pedig takarjuk le
ismét s aztán majd apródonkint rájárogathatunk.
Hubert helyeselte ez indítványt.
Az volt csak a kérdés, hogy mit válogassanak ki? A megkezdett
muskotályhoz még igen jól illett egy karcsú derekú ménesi, villogó, mint
a gránát. – Következett a válogatás, a mindenféle égetett szeszekből. A
választás egy fekete üvegű ürömlére, s egy öblöshasú arakra esett. Volt
ott más is elég: rostopsin, cura, allash, marasquino; műértőkre nézve
varázserejű hangok. – Valóban mesés kincs olyan emberre nézve, a ki
ezeket meg tudja becsülni.
A mint Venczel adogatná fel a palaczkokat egyenkint Hubertnek, egyszer
egy szép czifra papirosos czinklappal borított üveg nyaka akad a kezébe,
melyet a mint fölemelt, egyszerre nagy hirtelen visszabocsátott megint a
helyére.
Az a palaczk, mely különben nem volt nagyobb egy közönséges pezsgős
üvegnél, legalább is nyolcz fontnyi súlyosnak tetszett, a mint
fölemelte.
Venczel igen gyors eszű fiu volt, s ilyenforma eszmejárás gombolyodott
le gondolatmotolláján:
«Olyan bor, melyből egy üvegre való nyolcz fontot akar nyomni, nem lehet
a világon.»
«Ekkora súlylyal ilyen kis terime mellett semmi sem szokott birni, mint
az arany.»
«Ebbe a palaczkba arany van eltéve.»
«Most lehet már érteni, miért volt a többi is ilyen nagy gonddal
elrejtve?»
«Hanem ennek a palaczknak a tartalmát csakugyan nagy bolondság volna
Huberttal megosztani, miután a szerződés úgy sem szól egyébre, mint csak
borra.»
Ezt gondolhatta magában Venczel, a midőn azt az indítványt tevé
bajtársának, hogy elég lesz a kiszedett palaczkok száma ez alkalomra; ő
csak vigye fel azokat; azalatt majd Venczel magára vállalja a rejtek
ajtó helyretevését, s az egész kincsnek újbóli betakarását. Addig ő
rejtse el a palaczkokat a felső bolt alatti derczés ládába.
Hubert ezt egészen okos indítványnak találva, az eddig napfényre szánt
palaczkokat köpönyege alá rejté, s felballagott vele a pincze lépcsőin.
Mikor a pinczeajtót betette maga mögött, Venczel megvárta elébb, míg a
nagy derczés láda nyikorgását hallja, s csak akkor nyúlt a rejtelmes
tartalmú palaczk után.
Hogy ez a vártatás Hubertre nézve nagyon okosan történt, azt a
következmény majd mindjárt igazolni fogja.
A nehéz palaczk átlátszatlan üvegből volt, nem lehete látni, mi van
benne?
Venczel azonban iskolázott fiu volt, s annyit tudott, hogy az arany
minden földi anyag között a legtöbb súlylyal bir; ez tehát nem lehet
egyéb, mint arany.
Felnyitni az üveget dugójánál s egyenkint kirázogatni belőle az
aranypénzeket, nagy idővesztéssel és gyanút keltő zajjal járna.
Szükségtelen is volna ily találmánynál az üveget kímélni. Ő tehát
röviden fog vele elbánni, hogy hirtelen hozzájusson a tartalmához;
megfogja majd az üveget a nyakánál, hozzá üti a csizmája sarkához, az
kétfelé esik, az arany kihull; ő zsebre rakja azt, s Hubertnek referál,
hogy biz egy palaczk pálinka eltörött, tartalma elment a föld alá.
Hogy milyen őrült vakmerőséget gondola ki ezzel a fiatal ember, azt a
következő percz bebizonyítá.
Abban az üvegben nem volt arany, hanem durrhigany.
Ha valakinek kétségei volnának az iránt, hogy a durrhiganynyal mennyire
lehet tréfát űzni, annak röviden elmondjuk, hogy a durr-higany azon
szer, melylyel a gyutacsokat készítik; az a fehérsárgás por, mely azon
kis rézkupakok fenekén szokott lenni, a mikkel a lőfegyvereket elsütik.
Ez a vegytani készítmény általában azzal a szokással bir, hogy legkisebb
ütésre, néha csak a papirról leseprő toll zsúrlására is ellobban, s
romboló ereje körülbelül százötvenszerte nagyobb ugyanannnyi súlyú
lőporénál.
Tehát nyolcz fontnyi durr-higany fellobbanása körülbelől annyi hatású,
mintha valaki tizenkét mázsa lőporba vetne kanóczot.
A mi ezentúl történt, azt Venczel nem beszélte el senkinek; azt Hubert
szavai nyomán tudjuk, ki azon pillanatban, hogy a lelt palaczkokat a
dercze közé bedugdosta, egy földrendítő pukkanás által álló helyéből a
derczés ládába vágatott, onnan ládástól együtt a Maros túlsó partjára
esett le. Szerencséje volt a tömérdek korpa, mely megőrizte attól, hogy
agyonzúzza magát. Ott rátaláltak a lelt palaczkokkal egyben.
Hanem annak az utolsó palaczknak a hatása rettenetes volt!
Tizenegy szoba repült a levegőbe. A várparancsnok, ki a lobbanásra
szobája ajtaján kirohant, küszöbén túl egy romokkal telt mélységbe
zuhant, s ott halálra zúzta magát, a kazamáták fel voltak dúlva, a
sánczok összeszakgatva; ezer ölnyire az egész környék beszórva töredék
kövekkel, téglákkal.
Venczelt a pincze falán lelték meg. Egy odamázolt tömeg volt; minden
csontja oly apróra törve, mintha mozsárban sulykolták volna szét.
Pusztafi mintegy csoda által menekült meg. Őt is felvetette a robbanás,
de nem messze egy zsuppasztagra hajította le; azonkívül, hogy haja és
szakálla mind leperzselődött, semmi baja sem történt.
Hanem azért mégis elszállíták másnap több gyanús fogolylyal együtt.
Így jutott a k...i kazamátákba.
Ő volt az, ki miután hiába törekedett holt barátja izenetét Szerafinnal
tudatni, midőn ott látta őt sétálni ablaka előtt, kinyujtott ujjával
iparkodott tudtára adni, a mit az oly aggódva kivánt megtudni.
És Szerafine e felől soha sem szerzett magának biztos tudomást.
Nem is kérdezősködött, mert félt, hogy válaszul azt is nyerheti: «a
gyűrű viselője, első, korán elfeledett férjed, Róbert.»