Épen száznyolczvan nap mult el Zeleji Róbert halála után, hogy Szerafine
Fertőyhez nőül ment.
Ő egyébiránt mindent megtett, a mit tőle várnunk lehetett.
Mikor a segesvári csatának híre jött, s vele együtt a Róbert haláláróli
monda, százféle változataival, szerteszét révedezett, akkor Szerafine
kétségbe volt esve, meg akarta magát ölni, mérget készült bevenni; talán
be is vette; – talán nem is volt méreg. Azután el akart indulni, hogy
fölkeresi őt a világban; – hanem még akkor a híd nem volt újra
fölépítve.
Még azután is sokáig, több hétig, rémületes volt, a hogy szenvedett,
kivált, hogy bizonyos hírt nem kapott Róbert felől, kinek később csendes
szemrehányásokat is tett magában, hogy ha él, miért nem tudat magáról
semmit? ha pedig meghalt, miért nem adja tudtul álmában? (Ez óhajtását
később megbánhatta nagyon.)
A világ új fordultával sok régi dologból ismét új lett. A régi ház
felépült hamvaiból, s a régi vendégek ismét ellátogattak termeibe. Nem
ugyanazok, kik a közelebb mult időkben, hanem egészen mások. A többek
között Fertőy is.
Fertőy ekkor nagy úr volt. Biz én nem is tudom már micsoda? Annak az
uraságnak a nevét sem örökítette meg a história.
Fertőy igen kedves ember lett a háznál, épen, mint azelőtt; elfeledték
neki, hogy mikor a legszomorúbb napokban menekülni akartak a városból, ő
volt az, a ki azt izente nekik, hogy csak tessék «mulatni» ezután is
ott, a hol eddig.
Holdváry mama sem kivánt többé napernyőket ilyen meg amolyan nagy
emberek vállpereczcsontjából készült fogantyukkal, sőt inkább egyszerre
igen okos asszony lett megint; leszámítva azt a csekély hajlamot, hogy
inkább szeretett volna maga Fertőyhez nőül menni, mint a leányát neki
adni.
Ez adott is némi kis feszültségre alkalmat, a minek helyenkinti
nyilatkozatait csak az érthette, a ki a dologba be volt avatva.
Például, azt senki sem foghatta meg, miért emlegeti Holdváry mama
Szerafine előtt annyiszor a szegény Róbertet? miért magasztalja oly
sóhajtozva? miért mondja minden reggel: ma Róbertről álmodtam; meglásd,
nem sokára csak itt toppan előttünk. Oh szegény Róbert! Bizonyosan
visszaveszik abba a chargeba, a melyikben átlépett, mert olyan kitünő
tiszt volt. Ne búsulj Szerafine, ne búsulj.
Hanem a ki a családi viszonyok kulcsával birt, az már aztán tudta, hogy
ez a vigasztalás arra való, hogy Szerafine ne gondolja magát egy
hirtelen özvegynek és szabadnak.
Szerafine nem szokott az anyjával feleselni.
Egy napon aztán Fertőy azzal a lesujtó hírrel lepte meg az
asszonyságokat, hogy most már bizonyost mondhat Zeleji Róbert halála
felől. Soknemű összeköttetései folytán sikerült kitudakolnia Erdélyben
azt a három embert, a kik Róbertet a csata helyén megtalálták és
eltemették; itt van mind a háromnak (hiteles szászföldi polgártársak)
authentikus vallomása, ők kutatták ki a zsebjeit, meglelték a
tárczájában a nevét; a nevét följegyezték, a tárczáját megtarták
maguknak érdemlett jutalmul; a személyleirás is összevágó, a három tanú
kész akármikor esküt is letenni vallomása mellett, a mi egyébiránt
szükségtelen. És így már most kétségtelen, hogy Róbert valóban meghalt.
Hiszen valóban meghalt! De temetéséről csak a felhők tudnak, a kik az
áldozat füstjét magukba felvették, s azok nem árulják el azt senkinek.
Az egyedüli ember, ki őt valóban látta meghalni, elvérzeni, lángokban,
füstben, párában elrepülni, a ki el tudna vezetni a körülzöldült
hamvvederhez, mely Róbert hamvait rejti: Pusztafi, a költő, nem került
azon éj óta elő.
Hová lett? őt is elsöpörte-e a harczi vihar? valahol megölték tán az
erdőn bujdokoltában? Talán azon sírok egyikébe hányták, a miknek lakói
nincsenek megnevezve? Talán elfogták a muszkák s magukkal vitték, ki
tudja hová? Vagy talán legrövidebb úton börtönbe jutott? Kinek lett
volna rá gondja?
Egy szóval eltünt, elenyészett; nem is fogunk tán róla hallani hamarább,
mint mikor itt lesz az idő jó éjt kivánni s bezárni az egész hihetetlen
történetet.
Hanem hát azért a gyászhírt szabad volt bizonyosnak venni, senki sem
kételkedhetett annak valóságában.
Erre aztán az egész család mély gyászt öltött, s mennyire meg volt hatva
a veszteség érzetétől, azt csak azon egy esetből is meg lehet itélni,
miszerint Holdváry mama a helybeli szabójának felmondott, mivel az oly
ügyetlen volt, hogy a gyászruhákat fekete atlasz-szalagokkal diszíté
föl, holott tudnia kellett volna, hogy a fekete atlasz csak
három-negyedrész gyászhoz való, az egész mély gyászt bársony-szalag
diszítmény fejezi ki.
Szerafinenek igen jól illett a fekete özvegyi mez; az eleven arczokat
különösen érdekessé tudja varázsolni a provisorius szomorúság.
De valóban igazságtalanok volnánk hozzá, ha eltitkolnók, hogy a szép
asszony szenvedett. Nagyon szenvedett. Mikor senki sem láthatta, nagyon
sokat sírt, s voltak pillanatai, a mikben szíve szerint óhajtotta, hogy
bár halhatna meg szívszakadásban, ne élne tovább ezen a világon, melyben
senkit sem szeret többé.
Csakhogy különböző a betegségek természete. Ugyanaz a fájdalom, a mi
annál a másik asszonynál idült betegséggé fajul el, ennél mint hevenyláz
tör elő, életveszélyes lefolyással, aggodalmas válsággal; hanem – azután
kigyógyul belőle az ember.
Vajjon «egészen» kigyógyulhat-e?
Erre csak a kérdező orvosok felelnének meg talán.
Hiszen egy kitömött mókusra is visszaemlékezik az ember, a mivel
játszani szeretett.
Az is meglehet, hogy szerette Róbertet Szerafine. Nőknél semmi sem
lehetetlen.
Hanem azért mégis megtörtént az, hogy Róbert halála után száznyolczvan
napra férjhez ment Fertőyhez.
Egy-két ember megszólta érte, hogy biz az még korán volt, hogy mégis
jobban utána kellett volna járni a férj halálának s megvárni, míg végkép
elhangzik a halálharang utolsó kondulásának ringása, azután kezdeni rá a
nászzenét. Olyan vakmerők is voltak, kik otthon bizalmas négy fal között
még azt is orrolták, hogy mint lehetett Zeleji Róbert után mindjárt épen
annak ellenlábasához fordulni, hisz Zeleji és Fertőy két pólus! Hanem az
utczára senki sem vitt ki hasonló érzelmeket; Fertőy és ifju neje, ha
végig kocsikáztak az utczán, minden ember ismerős mosolygással emelt
kalapot előttük. Kis városban nagyon megsüvegelik, a ki kocsiban jár.
Fertőy rossz kedvétől pedig jó volt félni.
A régi baráti körök tehát újra feltalálták egymást: Blumné megint a
várban lakott, megint Perflexnének hítták, s Szerafine gyakran
elkocsikázott hozzá, néha férjével, néha mamájával, többször egyedül is.
Ott benn a várban igen szép séták esnek; a bombamentes kazamáták teteje
gyöppel van fedve; az egyik szögleten kis khinai mulatóka van
felállítva; ezen a gyepes magaslaton sokat sétált Szerafine csevegő
barátnéjával, abban a khinai mulatókában sokat nevettek együtt
mindenféle napi bohóságon.
Arra talán egyik sem gondolt, hogy a szép zöld pázsit alatt, mely lábaik
alatt hajladozik, egy ölnyivel alább tömör boltozat következik, annak
oldalai öles vastagságú falak, e falakon keskeny ágyúlőrések szolgálnak
ablakul, s az ablakon mindenféle emberek néznek ki a távol napfény után,
s ezek az emberek ott nagyon jól hallják, mikor a fejük fölött olyan
jóizűen kaczag valaki.
A ki látott már ilyen ágyúlőréseket belül, emlékezni fog rá, hogy azok
inkább széles, mint magas kürtőnyílásból állanak, ostrom idején álló
lövegekkel vannak felszerelve, miket kerekes támlányokon gördíthetni
előre, hátra, más időben pedig mint raktárak használtatnak gabona és
lisztneműek számára, néha aztán a sánczfoglyokat is itt tartják, s
ilyenkor a lőrések külső nyílását, a belső kettős keresztvason kívül,
még sodronyrácscsal is el szokás látni.
Szerafine tehát gyakran sétált Blumnéval a szép áprilisi verőfényen a
rácsos lőrések előtt; az őrtálló katonák nem szóltak nekik, látták, hogy
a házhoz tartozandók.
Egy napfényes délután ismét nagyon jó kedve volt a két asszonyságnak.
Szerafine meggyszín piros kázsmér ruhát viselt, pálma szegélyzettel.
Blumné e fölött tréfált.
– A pálmák hiába mindenütt diadal jelei. Volozoff nem győzhetetlen
többé.
Volozoff? új név! Még ezzel is meg kell ismerkednünk?
Szerafine kaczagott.
– Bizony ha Volozoff úgy állja a tüzet férfiak ellenében is, mint a nők
előtt, akkor nem tudom, hogy jutott a Wladimir-rendhez?
– A herczeg egészen itt veszett. Pedig már egy árva szotniája sincs az
országban.
– Te, talán nem is volt?
– De bizony vitéz katona, sebet is kapott.
– Borotválkozás közben.
– Ej, ej, Szerafine, az nem jó jel, ha egy fiatal nő egy fiatal férfit
rágalmaz.
– Miért?
– Annak a jele, hogy védelmezi magát ellene.
– Oh ha! Az Fertőy dolga, a feleségét férfiak ellen védelmezni.
– De ’jsz az barátném meg nem véd. Nem mondom, hogy valami közönséges
ember ellen nem, de herczegek ellenében azt tartja a törökökkel, hogy
«egyedül Istennél az oltalom».
– Ne rágalmazd a férjemet, kérlek, szólt Szerafine azzal a hamiskás
komolysággal, mely az iróniát csak azért rejté, hogy kitüntesse. Tudod,
hogy milyen gyöngéd viszony áll fenn közöttünk.
– Oh tudom! Néha még együtt is szoktatok ebédelni.
– De hidd el, ő igen jó ember.
– Volozoff is azt mondja.
– Már hogy tudná azt Volozoff? hiszen még soha sem is látta.
– Hisz épen azért mondja, hogy jó ember.
– Ah, az nem áll; a herczeg mindig Fertőyt keresi.
– S különös szerencsétlensége van őt soha sem találni, hanem helyette
mindig tégedet.
– Ejh! hogy a te rossz nyelvednek ezúttal ne legyen igaza, hát Volozoff
két nap mulva csakugyan elutazik.
– Oh azt tudom, hanem csak Varsóig.
– Mit tesz az a «csak?»
– Azt teszi, hogy ott könnyű rátalálni.
– Kinek? Csak nem engem értesz tán?
– Nem. Fertőyt értem.
Szerafine azt tartotta, hogy ez már a határa annak, a mit tréfának
szokás nevezni, s hangos nevetéssel ütötte el a dolgot.
E perczben ismét egyike előtt haladtak el ama rácsos lőréseknek.
– Nézd, milyen hamisak ezek a rabok, szólt Blumné, más tárgyra fordítva
a beszédet; hogy dugja ki valamelyik az ujját ott a sodrony között.
Szerafine futólag odatekintett; valóban egy kidugott ujj látszott
mozogni a rostélyon kívül.
– Ha az őr meglátná, majd a körmére koppantana, jegyzé meg Blumné
tovasétáltában.
– Vajjon miért teszi azt? kérdé kiváncsian Szerafine.
– Szokták. Többször láttam. A férjem azt mondja, azért teszik, hogy
figyelmeztessék a járókelőket, hogy ott foglyok vannak.
– S mit használ az nekik?
– Hát akadhat néha olyan érzékeny lélek, a ki egy kis irónt és
papirtekercset, vagy egy pár forintost dug be nekik a rácson, mikor a
katona nem látja.
– Talán te is tetted már?
– Nem biz én. A pénz, tudod, nálam nem igen hányjaveti magát,
irószereket pedig tilos nekik adni, mert valami kárt tehetnének vele.
– Micsoda kárt? Nem tudnám. Én odamegyek.
– Azt ne tedd. Ha a várparancsnok megtudja, megtiltja az itt sétálást.
– Hát hiszen csak egy pár forintot akarok neki beadni, azt miről
tudhatnák meg?
– Ejh. Ne tégy ilyeneket. Hagyd őket magukra.
– Hátha valaki, a ki bennünket ismer? valami ismerősünk a «mult»
tavaszról.
A két nő ennél a szónál összenézett, s most már Blumné nem mondta
Szerafinenek, hogy ne adjon be valamit a rostélyon. Úgy egy kis öt pengő
forintos bankjegyecskét összehajtogatva. Milyen jól eshetik az
valakinek, a ki most tizenhét krajczárt kap naponkint, s a ki talán húsz
pengős bokrétát nyújtott valaha a két hölgy közül valamelyiknek, mikor
tánczvigalom volt.
Csak épen azt várták meg, míg a fegyveres őr ismét elhalad és háttal
fordul.
Akkor aztán megindultak ők is az őr nyomában, egy párszor végig sétáltak
mögötte jobbra-balra néhány ölnyi távolságban tőle s mindannyiszor
láthaták, hogy az az egy ujj előtünik a rács közül.
Egyszer aztán Szerafine hátra maradt, míg Blumné folytatta a sétát az őr
mögött, hogy az a ruhasuhogásról azt higyje, mintha mind a ketten
nyomában járnának, s azalatt Szerafine hirtelen odasuhant a vasrácsos
ablakhoz.
A pénzjegyet összegöngyölítve kezében tartá, hogy majd azt hirtelen be
fogja dugni a sodrony rostalyukai között.
A félig kidugott ujj a hölgy közeledtére egész a harmadik ízig előtünt a
rostély közül s azon a harmadik ízen meglátta Szerafine azt az
opálgyűrűt, a természetes kereszttel közepén, melyet Róbertnek adott
eljegyzéskor.
Szerafine egy rémületeset sikoltott és ájultan rogyott össze.