Tehát már most mind a kettő meg van halva.
Az egyik él még, a föld felett jár; de azért mégis halott és semmi joga
az élethez többé: egy eltemetett ember. Kötelessége elrejtőzni,
hallgatni, tűrni, mint a halottaknak, még följárási ideje is az éjfél,
mint a kisérteteké.
A másik pedig – már a ravatalon fekszik.
A jó emberek, kiknek házához jött Judit, mindent elkövettek, hogy őt
életre hozzák ismét, s hogy másnap estig minden kisérlet hasztalan
maradt, a halál fehér szine örökkévalónak látszott az arczon, akkor
felöltöztették halotti ruhába, koporsót csináltattak neki s meghuzatták
a harangokat, holnap el fogják temetni.
Tehát itt a minden élet titkának megfejtője, a halál.
A ki maga olyan titok, melynek mélyét emberi gondolat még meg nem járta.
Az anyag bölcsei, a kik mindent kimagyaráztak már a chemiából,
kifejtették, hogy az életerő semmi más, mint vegytani alakulás-folyam, s
a halál semmi más, mint hogy egy lomha tömeg új fermentátiónak adatik
át, semmi más, mint hogy a borból eczet lesz. Hanem egyet nem fejtettek
meg a bölcsek… Hogy lesz az eczetből újra bor?!
A vér megállt már, a szív nem dobog; az idegnek nincsen akarata többé;
az anyag nem érez, a teher a földre vágyik, a por rokonai közé siet… de
hátha az ezeredik, a százezeredik még akkor gondolkozik!? Mi az, oh
bölcsei a mindenható anyagnak, midőn a tudomány semmi mozzanatát sem
fedezheti fel az éltet magyarázó vegytani működésnek, midőn az anyag már
bevégzé halálát, s odabenn valami még mindig él. Valami, a mi nem «lél»,
hanem «lélek». Valami, a minek lakhelyét hiába kerestétek: a főben, a
szívben, a vér melegében van-e? a homlokban, a gerinczagyban tartja-e
szállását? valami, a mi akkor is jelen tud lenni, a midőn az egész
porhüvely lakálytalan és rideg; melynek van öntudata, eszmélete,
akarata-, vágya és félelme, midőn az idegekhez semmi köze többé?!
Magyarázzátok meg, hogyan lehet az, hogy egy halott, kinek minden
vércseppje jég, még hallja azt, a miről fölötte beszélnek; hallja, midőn
az öltöztető asszonyok suttogják: «milyen szép halott, hogy illik
homlokára a myrtus» és a myrtuslevelek szúrását már nem érzi homlokán;
hallja, midőn mondják: «jegygyűrűjét vonjuk le ujjáról, hogy majd ha
egyszer férje visszajő, átadhassuk neki», és nem érzi, mikor azt
lehúzták. Hallja a virrasztók énekét, hallja a gyászharangszót, a
látogatók érzékeny suttogását egymás között; hallja, hogy a függönyöket
leeresztik az ablakon, hogy ne süssön arczára a nap, és a napsugárt nem
érzi arczán, nem tudnak felőle szemei.
És mindent tud, a mi elmult és a mi eljövendő.
Van eszmélete visszagondolni az időre, mely még napokra és órákra volt
felosztva: a szép földi időre, melyben éj és nappal váltogatják egymást;
van gondolatja arról, a kit szeretett, a kit oltalmazott, a kiért
meghalt. És van gondolatja arról, hogy ez a szerelem, ez az oltalom a
halállal együtt mind le fog szállni a földbe és senki sem veheti azt fel
onnan.
Még holtan is szeret és félt, még akkor sem az rettegéseinek központja,
hogy nem sokára le fogják zárni egy fabörtönbe, leeresztik mély föld
alá, hat lábnyi agyagot temetnek feje fölé és ő hallani fogja a hulló
hantoknak mind jobban-jobban enyészetes döngését; és azután körül fogja
venni a földalatti mély csend és e halálos hosszú éjben még azután
sokáig fogja hallgatni, hogy túrnak a földalatti sírvájó vakandok
koporsója körül, s ha napok mulva, idegeinek dermedése fölenged, ha
fölébred, hogy fogja e rettentő egyedüllétben, a koporsó deszkái között
imádni a halált, mint örök szabadítót.
Még ekkor sem arra gondolt.
Hanem avval a gondolattal küzdött, hogy ime eltávozott a férj,
elmenekült a széles világba, ő pedig magával hozta azt a levelet, mely
annak életét megmentené. De azt a kis levelkét senki sem fogja
megtalálhatni, mert az jól el van rejtve. Bevarrva halcsont közé a
viselt öltöny vállfűzőjébe. Ki jönne ott valaha rá? Ki találhatná azt
ki? Hogyan juthatna az az üldözött kezébe?
A halott homloka hideg volt és e homlokon belül a kétségbeesés élt.
Ezt magyarázzátok meg, bölcsei a mindenttudó anyagnak!
Az óra nyolczat ütött, a halottlátogatók jó éjszakát kivántak.
A házigazda azt mondta háznépének, hogy csak menjenek aludni, ő majd
fennmarad virrasztani a halott mellett.
A háziasszony igérte, hogy fog beküldeni bort. Az éjszaka hosszú, a
szoba hideg, a halott közelléte még hidegebb. A gazda ráhagyta, hogy jó
lesz.
Az óra ismét ütött, kilencz volt.
A házajtóban kardcsörtetés hangzott, mely egész a szobaajtóig jött.
Valaki belépett sarkantyús csizmával.
A házi gazda megszólítá:
– Jó estét őrmester úr. Látja, halottunk van.
– Látom, szólt egy ismeretlen hang. Alkalmasint annak az úrnak a
felesége, a ki innen megugrott.
– Nem tudom, felelt a házigazda, sem azt az urat, sem ezt az
asszonyságot nem ismerem.
– Jól teszi, ha azt mondja; felelt a káplár. Ne is beszéljünk erről
többet.
– Ne ám. Tessék egy pohár bor inkább.
– Köszönöm. Az úr egészségére!
Egy szék recsegése hallatszott. A csendőr altiszt leült.
– Valóban nem tudtam, hogy vendégem valami veszedelmes ember, szólt a
házigazda.
– Bizony veszedelmes, állítá a csendőr. Jó volt rá nézve, hogy eleve
megugrott.
– Baja lett volna neki, ha megcsípik?
– Nagyon kereskednek utána.
– Tehát még tovább is fogják nyomozni?
– A míg csak meg nem kaphatják. Első osztályú szökevény.
– Micsoda az az első osztályú szökevény?
– No, olyan ember, a kinek a fejéért nem adnék egy fületlen pitykét.
– Tessék még egy pohárral őrmester úr.
– Köszönöm, a biz elkel. Mikor az ember egész nap az erdőt járja, ilyen
időben.
– Tetszett már valami nyomot felfedezni?
– Oh igen. A kondások az erdőn beszélték, hogy látták a megillanás óta,
még nem lehet nagyon messze.
– Talán futás közben meg is lőnék?
– Sajnálnám a magam részéről, mert én nem örömest teszem, de ránézve
aligha ez nem volna a kisebbik baj.
– A kisebbik?
– Azt gyanítom, hogy az odvas kőben van egy barlang, abban
tartózkodhatik, egyébiránt ezt csak köztünk mondtam, nehogy elmondja
valakinek.
– Oh dehogy szólok. Tessék még egy pohárral őrmester úr.
– Köszönöm, de már inkább feküdni mennék.
– Hol fog hálni az éjszaka? Szobáját a szegény halott számára kellett
elfoglalnunk.
– Nem tesz semmit. Majd fölfekszem a padlásra, ott a szénában is jól
alhatom.
– Jó éjszakát őrmester úr.
– Nyugodalmas jó éjszakát.
– Nekem nem lesz, én a halott mellett virrasztok.
– Hideg mulatság. Én inkább a férjére vadászok. Holnap újra kezdődik.
Isten őrizz.
A puskaagy csörrenése hangzott, a mint azt a földről felvették, az ajtó
nyikorgott, a padlás lépcsői recsegtek, azután a padlás deszkáin
hangzottak a lépések, a mint a fegyveres vitéz helyet keresett magának;
végre letelepült aludni. Épen a halott feje fölött választá fekhelyét.
És a halott ezt jól hallá.
És az rettenetes volt gondolatnak!
A kárhozatot úgy festi az irás, mint sírás és fogcsikorgatás kínját; oh
de mi ez a kétségbeeséshez, melynek nincsen szava, nincsen mozdulata?
Hisz a fájdalom adta őrültségben, mely öngyilkossá teszen, még van
valami emberi, de a tébolyodás, melynek ajka zárt, melynek minden
rémlelke egy mozdulatlan testbe van elátkozva, ez valami dæmoni!
Nem mozdíthatni meg egy izmot, nem kiálthatni el egy hangot és viselni
az égrelázadó szellemet odabenn, mely egy jégtetembe van lezárva!
– Üldözik őt és én nem segíthetek rajta… Kergetik és én nem kiálthatom
el, ime itt van az oltalom, ő védve van!… Élete egy szavamba kerülne és
nyelvem nem tud megmozdulni… Halott vagyok… Elevenen tesznek a sírba…
Nem fogom őt látni soha… Nem fogja megtudni, mit tettem érte?.. Meg fog
halni kétségbeesve, mint a hogy meghalok én, tagadva az Istent… Oh
anyám, anyám!… A te átkod rettenetes!… A te hideg kezed messzire elér!…
Oh miért-nem követtelek le a víz fenekére… Az a halál nem volt oly
irtózatos, mint ez… Oh Isten! Isten!… Nem segítesz-e rajtam többé?…
Örökké a benned való hit tartott fenn, – most hagysz-e el halálom
órájában?… Engeded-e, hogy átmenjek egy másik világba azzal a
gondolattal, hogy nincs Isten sem itt, sem amott.
… Egy tompa zuhanás verte föl az éji csendet, mintha a nyitott ablakon
át valaki beugrott volna a szobába.
Erre a virrasztó férfi felriadó kiáltása hangzott.
– Szentháromság egy Úr Isten!…
Valaki odarohant a ravatalhoz; Judit hallá, de nem érzé a csókokat, a
mik kezére, arczára hullottak, és a zokogást, mely nevét hangoztatá.
«Judit! Juditom.»
És a halott megismeré férje hangját.
Mint a galvan-ütés, úgy futotta be a hang egyszerre minden idegét.
A halottak örömöt is éreznek.
– Az Istenért! hogy jösz te vissza? suttogá a házigazda. Itt a házban a
csendőrök.
– Meghallottam a kondásoktól az erdőn, hogy nőm megjött és itt halt meg,
szólt Béla, és szavait olyan közelről vélte hallani az örök álomra
szunnyadt; bizonyosan oda tette fejét az ő vánkosára.
– Szegény. Így rendelte az ég.
– De nem rendelte! riadt bele vadul a férj, – az nem igaz.
– Csendesen. Az égre! Te veszélybe döntöd magadat. Ha itt találnak! A
csendőr itt alszik a fejünk felett, ha fölébred, el vagy veszve. Csókold
meg egyszer és fuss!
A férj azzal felelt, hogy halottja arczát százszor csókolá össze és ott
maradt.
– Uram! Barátom! unszolá őt a házigazda, távozzál, mentsd meg magadat;
az erdő körül van véve; az odvas kőbe ne menj, az már fel van fedezve;
siess északnak, arra még szabad az út. A holttal ne törődjél többé: ő
már boldog. Ő már nem érez semmit.
– Hagyj nekem nyugtot. Ne törődjél velem. Én holt ember vagyok így is,
úgy is. Mi az én életem ezután? De az nem igaz. Ő nem halhatott meg. Hát
ilyenek-e a halottak? Így mosolyog-e azoknak az arczuk? Nem igaz, nem
igaz.
– Bár ne volna igaz.
– Hivattál-e orvost? Megengedte-e, hogy eltemessék?
– Itt volt és megengedte.
– Bolond volt, nem értett hozzá. Mit törődnek ezek azzal, hiszen nem az
övék! Nem nekik fáj.
– De az Istenért! Mit akarsz itt most?
– Mit akarok? Meg akarom gátolni, hogy őt eltemessék. Mit bánom én,
akármi történik velem. Tépjenek széjjel! De a míg egy ízem él, nem fogom
engedni, hogy Juditot eltemessék. Ő él! Nézzed! Mint mosolyog! Nem, nem!
A ki őt a föld alá akarná tenni, az engemet is oda tegyen vele.
Oh a mi kezdete az üdvnek, Judit e perczben érezé azt.
A férj, a hű szerető, visszajött, a halálos veszélytől nem rettegve,
hogy nejét a legirtózatosabb végtől megszabadítsa, – hiszen csak azok, a
kik ennyire szeretnek, mondhatják azt: «én nem hiszek a halálnak! álom
ez! fölébredésre vár. E jégtetem nem a földé még; az enyim és én nem
adom oda. Mondjatok bolondnak, mondjatok eszelősnek, de én nem engedem
rázárni a koporsó födelét, s megölöm, a ki hozzája nyúl».
Oh e szavaknak melegét érzi a lélek az éktelen éj fagyain keresztül!
– Megállj! szólt Béla. Látni fogod, hogy én nem vagyok őrült. Judit
gyakran szenvedett szívgörcsökben. Olyankor nem volt más gyógyszere,
mint hogy keblére lehelltem és lélekzetem melegétől, és talán szerelmem
forróságától rögtön elmult a baj. Neki fel kell éledni attól újra.
Oh mily édes volt e szavak zengése az elrejtőzött léleknek! Judit valami
jóltevő zsibbadást érze, mely a lélek öntudatát kezdé kábítani; mentől
jobban hanyatlott a gondolat ereje, az állati élet érzete aként vett
magának erőt; csak egy gondolatja volt még, nem is gondolat tán: ösztön,
érzelem, megdicsőülés, e gondolat a lelki béke kutforrása: «Isten
mindenütt jelen van».
Azután nem tudott magáról többé semmit.
A férj, mint egy őrjöngő feküdt arczával neje márvány keblén s hosszú
lélekzetével iparkodék azt átmelegíteni, a másik kétkedő férfi oly
szánakozva tekinte le rá: mi hasztalan küzdelem ez a halál ellen!
– Nézzed, nézzed; nem veszed-e észre, hogy arcza pirul?
A gazda fejét rázta, nem lehetett azon észrevenni semmit.
– Hozz egy tükröt, tartsd szája elé. Nem lesz-e homályos?
A tükrön nem hagyott nyomot semmi lélekzetvétel.
A férj folytatá a kétségbeesett kisérletet.
– Hagyj engem. Ne szólj hozzám. Ne szakíts félbe. Az elébb, ha tovább
folytatom, már sikerül… Hiszen már az érverést hallották füleim.
S folytatá az őrült munkát: átlehelni saját életét kedvese keblébe.
– Nézzed! Nem látod?
– Mit?
– Mit? Azt a verítékgyöngyöt homlokán.
A kérdezett azt felelte, hogy nem lát semmit. Hiszen saját szemei is
kápráztak már. Ez észvesztő jelenet, hol egy háborodott lélek, mert a
sors végzetében nem akar megnyugodni, a föltámadást készül erőszakolni,
eltölté borzadálylyal az egyszerű embert. Reszketett.
Pedig a hideg verítékgyöngy a márvány homlokon valóban ott volt.
– Még sem látsz semmit? kérdé Béla vad tűztől villogó szemekkel.
– Nem. Semmit.
Abban a pillanatban a hulla felnyitá fekete szemét s mereven rábámult a
tagadó szó kiejtőjére.
Az hörgő ijedelem fuldoklásával rogyott térdre… Minden jó lélek dicséri
az Urat!
A hulla merően nézett maga elé felnyitott nagy fekete szemeivel.
Nem az élet öntudó tekintése volt az, hanem egy halottnak kőmerev
nézése, melylyel élőket ijeszt.
– Látod! Látod! Ő él! rebegé magánkívül a férj. A másik férfi pedig
eltakarta arczát és reszketett és gondolá:
– Nem él, hanem «kisért!»
S valóban olyan volt e jelenet, mintha az őrült szerelem csendes
halottját kisértetté változtatta volna át.
Egy fehér alabastrom arcz és két fekete, mozdulatlan szem!
Béla nem irtózott tőle. Odahajolt a kisértő rém arczára és megcsókolta
annak ajkát.
– Mit cselekszel? – Ne kisérts Istent!
Oh e fehér arczra, fekete szemekre irtózat volt tekinteni, őrjöngés
annak száját csókkal illetni!
És ime a csók után – csendesen lezárta ismét hosszú selyemszálas
szempilláit a halott és halvány pir kezdett átderengni arczán.
És a mint kezei össze voltak téve keblén, selyemszalaggal egymáshoz
fűzve, lassan összekulcsolá ujjait, mint a kik imádkoznak.
Béla őrjöngő nevetéssel mutatott rá; diadaltól hevült arczán a köny és
halántékain a veríték csorgott alá. Oh ez rettenetes harcz volt. Ez
Jákob éjszakai küzdelme volt Istennel a pusztában! – Isten engedte, hogy
az «ember» győzzön.
A házigazda áhítattal ragadá meg Béla kezét s ajkához szorítá azt.
– Csodát míveltél. Az erős szerelem halottakat támaszt fel.
– Most szólítsd nődet, vigyétek őt e hideg szobából és ápoljátok.
– Bizd ránk. Őrizni fogjuk, mint Isten ajándékát.
– Küldj az orvosért.
– Magam megyek érte, nem bizom másra. Lovaim pihentek. Reggelre itt
leszek vele. Te pedig most siess és menekülj. Nem jó itt lenned tovább.
– Elmegyek. De elébb esküdjél meg a közöttünk jelenlevő Istenre, hogy
nőmnek gondját fogod viselni, hogy bármily halottnak látszassék is, soha
el nem hagyod őt temetni, míg én meg nem érkezem hozzá. Esküdjél meg!
– Esküszöm. E rettenetes éj emléke biztosít, hogy el nem felejtem, a mit
fogadtam. De most siess.
– Egy csókot még, Judit!
És a csóknak nem akart vége szakadni.
«Siess, siess!» A csendőr fölébredt a zajra odafenn, neszt fogott,
gyanúsnak találta a zajt, megindult; a nyikorgó lépcsőkön hangzanak
léptei. Közelít. Oh siess, siess!
Csak midőn az ajtó előtt hangzottak a léptek, midőn a csendőr a zárva
talált ajtón kezdett zörgetni, akkor szökött ki Béla az ablakon.
A belépő csendőr gyanúsan kérdezé:
– Ki volt itt? mi történt?
– Nézze ön. A halott magához tért, szól rá mutatva a gazda. Segítsen a
koporsót átemelni a meleg szobába.
A hadfi lelke meg volt hatva; elhagyta a miért jött, megfogta lábtul a
koporsót, a házi gazda fejtől emelte azt, s kivitték együtt a halottas
házból.
Félóra mulva útban volt a derék házi gazda a székváros felé, hol az
orvos lakott. Fele úton szemközt találkozott az orvossal, s midőn
megállítá, hogy tudassa vele az esetet, bámulva tapasztalá, hogy az
orvos már mindenről értesülve van s épen oda indult. Valami fiatal ember
verte föl álmából még kora hajnal előtt. Leirta, milyen volt.
Az Béla lehetett. De hogy gyalog, a hegyeken keresztül, hogy birta
órákkal megelőzni házi gazdáját, ki szekéren járt gyors hajtással, azt
magyarázzák meg azok, a kik valaha nagyon szerettek.
Judit a halálos dermedésből életre térve, nehéz ideglázba esett; hetekig
szenvedett és többnyire magán kívül volt; mire a kór megfordult, midőn
eszmélete, életereje visszatért, már akkor Bélának híre sem járt sehol
az országban.