Kapor András uram nem tudta ugyan kitalálni, mi oka van Juditnak bejutni
a körülzárolt városba, de elképzelé, hogy az igen erős ok lehet.
Szekeres ember létére tudott annyit, hogy erről kédezősködni nem volna
illendő.
Másrészről ő maga teljes bizalommal elmondá Juditnak saját hadi tervét,
mely szerint egy minden oldalról körülfogott városba be lehetend jutni.
– Jóformán éjszaka lesz, mire a Mátyus földére megérkezünk.
(Az emlékező köznép még most is Csák Mátyás nevéről híja az általa
vitatott tért.)
… Szerencsénkre a Nyitra és Zsitva annyira ki van most apadva, hogy nem
kell a hidakra kerülnünk, a hol bizonyosan előőrsök állnak, hanem
átmehetünk a gázlókon. Akkor lekerülünk Füzesnek. Ott emberséges
halászok laknak, a kik mind «jó» emberek. Éjfél után csónakon
átszállítanak benünket szépen. Kocsi, ló ott marad a tanyán halász
komámnál. Nem fél tensasszonyom a víztől, ugy-e?
– Én nem félek.
– Nem fél. Tudom. Se tűztől, se víztől. Hát menjünk Isten hirével.
A faluvégi csárdáknál Kapor uram csak úgy beszélt Judittal, mintha az
valóban leány-cselédje volna: egyszer az itató puttony fülét is
megfogatta vele, hogy tartsa addig, míg a hóka iszik, ő meg az abrakot
rostálja. Senki sem gyanakodott volna rá, hogy ez valami úri asszony.
Bátorkeszin alól már letért Kapor uram a rendes járt útról, s nagy
kanyargásokat tett dülő utakon, szőlők, kertek alatt; a mit e
vargabetükkel vesztett, bőven igyekezve helyrepótolni egyenes
átvágásokkal sík mezőkön, útbaeső folyókon keresztül. Ismert ő már itten
minden bokrot.
A mint mondá, késő este lett, midőn a füzesi nyárfaerdőhöz és az
árvafűzfákhoz elérkeztek.
Bizony ideje volt helyrevergődni, mert az idő zivatarrá készült válni;
dél felől terhes felhők kezdtek emelkedni az égen, miket meg-meg
világított egy-egy villámlobbanás, mely még a láthatáron alól czikázik.
– Nem tesz semmit, dörmögé a közeledő viharra tekintve András gazda. Ha
egy kicsit zavaros lesz az éjszaka, annál biztosabban átjutunk a túlsó
partra. Nem fél-e a zivatartól? – kérdé Judithoz fordulva. Aztán felelt
is rá magának. Nem, nem; hiszen semmitől se fél. Se tűztől, se víztől,
se földi, se égi háborútól. A kinek az úr megerősíté az ő lelkét.
Épen az első nehéz cseppek kezdtek hullani a gyékény ernyőre, mikor a
halászház előtt megállt a szekér. Odabenn gyertyavilág volt már. András
gazda hátra szólt Judithoz:
– No Örzsi lányom, csak te maradj itt addig az ernyő alatt, míg én
benézek, hogy milyen odabenn a házban a «levegő?» Mindjárt itt termek,
semmit se félj.
Azzal gyorsan leszökött helyéről s bement a halászház ajtaján.
A míg a zápor kövér cseppjei egyhangúan verik a szomjú földet, a míg a
szél haragos dalát tanítja a jegenyefák zenekarának, a míg András gazda
odabenn komájával tanakodik, – ráérünk egy rövid nyelvészeti értekezést
tartani magunkban, mint a hogy szokott néha a lázbeteg hosszú álmatlan
éjszakákat űzni agyfárasztó feladványok fejtegetésével.
Van a magyar nyelvnek egy ismeretes indigenája, a kit rég bevett, magára
öltött a közélet, bárha a tudomány lételét sehol el nem ismeré, szótár
be nem törvényczikkelyezte, irók, szerzők tollukra nem fogadták; mégis
ott él, ott jár a tősgyökeres autochton szavak közt, hol verbum, hol
substantivum, hol adjectivum, néha épen adverbium vagy interjectio: mint
verbum nem tűr conjugatiót, mint adjectivum nem comparatiót. Sem elől,
sem utól rag nem férhet hozzá.
Ez a rendkivüli, egyedül változhatatlan, mindenen felülemelkedett szó a
«muszáj».
Tudják a nyelvtudósok, hogy ez ebbből a két szóból van összetéve: «muss
sein».
Nemcsak a magyar nyelv, de minden római eredetű nyelv szegény e szónak
teljes értelmébeni visszaadására.
«Debet, – oportet, – il faut, – dove», – stb ez mind csak annyit jelent,
hogy «kell» – «soll».
A «kell» nem olyan nagy úr. Ezzel lehet még beszélni; ennek még lehet
ellenvetéseket tenni: hátha nem kell? hátha nem nagyon kell? hátha csak
kellene? hátha csak úgy kell, ha lehet? – de a rettenetes «muszáj» előtt
elenyészik minden emberi kifogás: ezelőtt nincs alku, nincs
lehetetlenség; ezzel nem lehet feleselni, ezt nem lehet elodábbozni, ez
nem kapaczitálható, ezt nem szabad megvárakoztatni: a mi «muszáj» – az
«muszáj!»
Hiába a nyelvujítók tisztítási hadjárata: e szó kineveti őket: «a muszáj
soha sem fullad a Dunába», azt mondja egy nagyon régi példabeszéd. – A
muszáj halhatatlan!
… András gazda azonban visszaérkezett.
Az eső zuhogott kegyetlenül; a menydörgő menykő benyargalázta az eget;
olyan idő volt, a mikor a jó kutyát sem szokás kiverni a házból.
Testének azon részét, melyet a szűr nem takart, a gyékény alá dugván,
így szólt András gazda Judithoz:
– Hát a rossz hirektől fél-e tensasszonyom?
Judit összeborzadt. Megerősíté szívét és felelt:
– Nem félek semmitől.
Tehát a legelső ujság az, hogy nem mehetünk át a Vág-Dunán, mert a
csónakokat, dereglyéket lefoglalták, elvitték és őrizet alatt tartják.
– Mind? Mind?
– Csak épen egy lélekvesztő maradt meg a komám padlásán, egy olyan egy
fából vájt alkotmány, a mit felvitetett az eszterhajra; de ebben a
zivatarban ki merne azzal a Dunára szállni?
– Én is.
– Azután, – folytatá András gazda, – a komám beszéli, mint bizonyost,
hogy a capitulatió alá van irva; holnap fogják átadni a várat.
– Istenem! kiálta fel Judit.
– Jó azoknak a kik odabenn vannak, mert azok szabadon mehetnek s
semmiért kérdőre nem vonatnak.
– Oh Istenem! Nekem még ez éjjel be kell jutnom a városba.
– Mondtam a komámnak; de azt felelte rá, hogy ez teljes lehetetlen.
– Én magam fogok vele beszélni, szólt Judit hirtelen elhagyva helyét s
leszállva a szekérről.
Kapor uram aggodalmas tétovázással segített neki a leszállásban, s úgy
szerette volna valamivel betakarni, hogy ne ázzék, a míg a házajtóig ér.
Judit nem törődött azzal.
Az alacsony ház konyhájából a lakószobába nyitva, egy magas, ősz hajú
embert látott maga előtt Judit; «itt a gazda», monda András.
– Az Istenre kérem kegyelmedet, szólt Judit, kezeit összekulcsolva a
halász előtt, nekem még ez éjjel a városban kell lennem.
– Az nem lehet; szólt az öreg halász, fejét megrázva. Még ha a csónakom
kéznél volna is, ilyen zivatar mellett Istenkisértés lenne a vízre
menni. Magammal nem sokat törődném; úgy sem sokat ér már ezután az élet;
de a más veszedelmét nem vehetem a lelkemre. De különben is a csónakomat
elvitték.
– Oh én tudom, hogy önnek még van egy csónakja a padláson.
– Az a lélekvesztő? Jaj, az nem ilyen időhöz való. Mi az? Egy dióhéj
ebben a zivatarban. Jótét-lélek arra rá nem ül ma.
– Hallgasson rám kegyelmed. Nézze, én nem vagyok szegény. Nem titkolózom
kegyelmed előtt. Itt van tárczám, ékszereim. Mind jutalmul adom, csak
szállítson most rögtön a vizen keresztül.
– Köszönöm, tensasszonyom; nem zsugoriságból alkuszom. De nem lehet. És
ha a világ minden kincsét, a mi még ki sincs ásva a földből, nekem
ajánlaná is, még sem venném ma éjjel az evezőt a kezembe. Én utánam
senki árvája, özvegye ne sírjon. Aztán minek úgy sietni! Holnap
megnyitják a kapukat, s mindenki mehet egyenesen és szabadon, a ki be
akar menni.
– Oh de akkor már késő; akkor már hasztalan menni. Oh, hogy én azt nem
mondhatom el, úgy a hogy van. Istenem, én Istenem!
Judit sírva és kezeit tördelve járt fel s alá a szobában, míg Kapor uram
jelentékeny taglejtésekkel iparkodott a halászszal valamit megértetni, a
mit szóval elmondani nem szabad. A halász pedig csak a vállát vonogatta
s a tenyereivel mentegette keblét.
– Hallja kegyelmed! szólt Judit hirtelen megállva az ősz ember előtt.
Azt mondja, hogy nem akarja senki halálát a lelkén viselni. Tudja meg:
hogy ha most rögtön engem át nem szállít a városba, az két ember halála
fog lenni: – a férjemé és az enyém. Ha belemegyünk az előttünk álló
veszedelembe, az Isten megsegíthet és keresztül visz rajta; de ha vissza
hagyom magamat rettenteni tőle: akkor a másik veszély bizonyosan megöl,
és irtózatos módon. Nekem át kell jutnom a várba!
E szók a kétségbeesés elszánt látnoki hangján voltak mondva; a vén
halász leránczolta bozontos ősz szemöldökeit s kérges kezét szája elé
fogta. Ekkor azonban már Kapor András gazda kitört a szóval.
– Hát nem érti kegyelmed, komám? Az asszonyságnak «muszáj» átmenni még
ma! Muszáj!
A halász nagyot sóhajtott lelkéből.
– Már hiszen ha «muszáj», akkor meg kell lenni: Isten akárhová tegyen is
benünket.
Judit örömében magán kívül szorítá meg az öreg halász kezét, tán meg is
csókolta volna azt, ha engedé.
– Már hiszen tensasszonyság, a mi muszáj, annak neki kell menni. Én nem
tudom, kegyed kicsoda? mi járatban van? Nem is akarom tudni. Elég, hogy
a komám hozta ide, s hogy muszáj még ma átvinni. Tehát átviszem. Ha el
van szánva, akkor ez az idő nagyon jó hozzá. A záportól nem lát senki,
ha meglát is a silbak, mit tehet velünk? arra pedig, hogy utánunk
jőjjön, nem hiszem, hogy vállalkozzék legény. Hanem ezt nem közölhetjük
minden bolond emberrel. Kendnek kell komám segíteni.
– Hisz én is így akartam, mert magam is odaát kivánok ma lenni.
– Tud kend evezni?
– Komáromi ember: aztán ne tudna evezni!
– No hát jó, most menjen ki kegyelmed, lássa el a lovait, azután együtt
lehozzuk a csónakot.
– Elsőbb a csónak, azután a lovak. – Nagy szó volt ez egy kocsis
embertől! – Tehát előbb felmentek a padlásra, lehozták vállon a könnyű
ladikot, azt fenékkel felfordítva letették a szoba közepére; azután ment
csak András gazda lovait, szekerét száraz helyre tenni.
– Hogy híják kegyelmedet, öreg bátyám? kérdé Judit a halásztól, ki az
alatt, míg komája kinn járt, egy sulyokkal és favésüvel faggyus
rongyokat tömögetett a ladik repedéseibe. – Hadd tudjam, kit áldjak, ha
egyszer Isten a veszedelemből kisegít.
– Az én nevem Tuba János, felelt az öreg. A nyáron multam hetvenkilencz
esztendős, feleségem tavaly halt meg; utolsó unokámat a mult hónapban
hordta el az ágyúgolyó. Az Úr adta, az Úr elvette. Most magam vagyok.
E rövid életirásból megérthető volt, hogy a miért az öreg halász a kész
veszedelemnek nekimenni vonakodott, az nem a napok java volt, a mik még
reá várakoznak.
Rövid idő mulva visszatért András; a ladik is ki volt tatarozva.
– No komám, készüljünk az időnek; szólt az öreg, s elkezdte csizmáit
lehuzni. András gazda hasonlót tett.
Azután levetettek minden nehezebb gúnyát magukról, hogy épen csak a
vászonköntös maradt rajtuk.
Azzal Tuba uram ládája fenekéből kivett valami összegyűrt hosszú, vékony
foszlány-formát s annak az egyik végébe hatalmas tüdejével belefujt. Egy
vastag marhabél volt az, mely egyszerre felduzzadt a fuvásra; akkor
erősen bekötötte a végét, s minden teketoria nélkül odalépve Judithoz,
azt mondá, hogy emelje fel karjait. És azzal dereka körül kötötte az
egyszerű «life preservert». A mentő öv, mi férfi deréknak szánva
egyszeri átöltő lehetett, kétszer is átérte a karcsú termetet.
– Így. Ez nem engedné elmerülni. Már most induljunk Isten szent hirével.
Judit a magával hozott kis batyut karjára vette, a két férfi vállára
emelte a ladikot, kezébe fogta a kormányt és evező lapátot s megindult.
– Hát a vízmerő lapát?
– Azt majd viszem én, monda Judit, úgy is az én dolgom lesz az.
– Derék egy asszony. Derék asszony; dörmögé magában a vén halász.
Egész olyan idő volt, a milyenben veszni induló emberek Istent kisérteni
mennek.
A zápor rézsut vágott alá a szél rohamában; mikor a villámlobbanás
megvilágította a tájat, mintha millió ezüst húr közepett három mozgó
árny sietne végig a parton.
A meredélyről nem lehetett leereszteni a csónakot, a tomboló hab
egyszerre felfordította volna azt. Valami sekély helyet kelle keresni,
hová a hullám tajtékot túrva járt ki. Itt legelőször beszállt a vén
halász; András tartotta azalatt a kötelet, mig a halász besegíté
Juditot, azután övig gázolva a vizben, betaszítá a csónakot a folyamba,
s ekkor maga is óvatosan felhágott a ladik orrára, melyet a következő
perczben szél és hullám tovaragadt, mint egy forgácsot.
A szél a folyammal keresztben fútt s az evezőkkel szemben. A Vág egész
felszine ősz volt a korbácsolt hullámok fehér sörényétől; – a zöldes
sárga vízbarázdák között el-eltünt a kis lélekvesztő, hol elejével, hol
hátuljával tünve ki újra a haláldajka ringatásából.
S a viharnak nincs rendes észjárása.
Most oldalt fog, majd meg szembe rohan, sokáig kitart, egyszerre megáll
s megint megfordul. Ki birná szeszélyét kitanulni?
A távolban vészkiáltások hangzanak; lánczáról letépett malom indult el a
vizen, azon kiáltoznak segélyért; – a csónak a három menekvővel
nesztelenül lubiczkol két ellenség között: egyik a víz, másik a lég; ott
nem kiáltanak segély után.
Pedig a halál kezében vannak.
Minden hullám, mely előttük ketté nyílik, sírjuk fenekét mutatja; minden
tajtéksörényes habverés, mely harsogva, dulakodva közeleg feléjük,
egy-egy paripája a hideg halálnak, mely olyan gyorsan elszállít.
És ebben a hosszú órájában a kétséges küzdelemnek eszébe jutottak a
sokat szenvedett nőnek azon rettenetes perczek, miket egyszer már e
hideg sírnak fenekén töltött; a kínos küzdelem a fojtogató elemmel, a
segélytelen kétségbeesés, a hangtalan halálfájdalom, a rémület, mely
elébb megöli a lelket, mint a testet; és azután az a rettenetes kéz ott
a vizek alatt, mely megragadta és vonta le magával a kárhozatos sírba.
E kéz szorítása most is elzsibbasztá testét, lelkét; e kéz talán most is
leskelődik reá ott alant!…
A szél és hullám ragadta a csónakot, mint egy elkapott nádszálat.
A két férfinak minden erejét meg kelle feszíteni, hogy az ellenkező
roham vissza ne verje őket a parthoz. Az a reménységük volt, hogy ha a
szélre és hullámokra bizzák magukat, majd a füzes szigetre, mely a Vág
közepén esik, valahogy kijutnak, s onnan aztán álló hid vezet a városba.
Legrosszabb esetben a dobogó-hid oszlopainál fognak fennakadni, s ott,
ha a csónak felfordul is, maguk megmenekülhetnek.
Tehát az egész emberi tudomány az volt, hogy a csónakot fel ne borítsa a
szél, el ne rabolja a hullám. A két férfi egyetértő munkával forgatta a
lenge járművet habtorlat ellenében, míg a nő a csónak fenekén térdelve
meríté ki folytonosan a vizet, mivel a zápor s a keresztül csapó hullám
szüntelen újra megtölté a lélekvesztőt.
Egy-egy villámlobbanás megmutatta nekik, hogy mind a két parttól egyenlő
távolban vannak, a folyam közepén.
A pillanatokig tartó fénynél kivehették a part hosszában felállított
őrök alakjait, kik a vihar daczára helyeiken álltak.
Egy őr észrevette a csónakot s rájuk kiáltott. Mit? Talán azt, hogy
álljanak meg?
Azután egy lövés is történt; golyó fütyült a szél ellenében s lecsapott
a vízbe.
A többi előőrs figyelmeztetve volt, s csak egy újabb villanásra vár,
hogy a menekülőkre tüzeljen.
Hanem ez a villámlobbanás sokáig késett; a csónak haladt, merre a folyam
ragadta, két ellenséges sáncz között, melyeknek ágyúi egyiránt fenékre
lőhették, ha észreveszik.
Egyszerre valami sötét tömeg közelíte, a zápor és éjszaka vak homályán
csak nehezen tünve keresztül. A fűzsziget volt az.
Egy hullámtorlat a parthoz csapta a csónakot, s azon pillanatban
elmeríté.
András félkezével egy vizbehajló fűz ágát ragadta meg, másikkal Judit
keze után kapott s úgy tartá őt magával együtt a víz szinén lebegve. A
vén halászt nem látta többé senki. Az elment gyermekei s unokái után.
Judit a veszély által fokozott erélylyel segített magán; ő is
belekapaszkodott a lehajló törzsbe s András segítségével a partra
jutott.
A csónak felfordítva hányódott a víz szinén tovább.
András még egy ideig kiáltozott eltünt komája után, végre megnyugodott
abban, hogy az híres úszó, majd kikap valahol s ismét előkerül; sietett
Juditot a városba juttatni.
Facsaró víz volt a nő is. A veszélyben sem veszté el magával hozott kis
batyuját.
A sziget partján végig siettek, s a fűzbokrok között rátaláltak a kis
felhágóra, mely a szigetről a dobogó hídra felvezet.
– Itt vagyunk már. Most igyekezzünk házamhoz jutni.
A híd végén meglepte Andrást, hogy az őrhelyen senki sincsen. Nem őrizte
már az előőrs állomását, hiszen vége volt már mindennek. Az érkezőket
meg sem szólította senki.
– Tensasszonyom «itthon» vagyunk.
A hold e pillanatban kisütött a szakadozó felhők közül, mik elbúsult
morgással távoztak az almási hegyek felé.
Judit iszonyú képet látott maga előtt feltárulni.
Egy várost, melynek minden háza ismerős volt előtte, mikor legutoljára
látta, s melynek két évi távollét után egy utczájára sem ismer többé.
Néhol egész házsorok hiányzanak; üres térség lett helyükön. Másutt
hosszú sor sánczkaró zár el ismerős téreket, s törzsvár épült
hevenyészett sánczok mögött; majd egy hosszú sor következik, a hol
minden tizedik háznak van csak hevenyészett új teteje; a többi meztelen
rom, tátongó halálszemű ablakokkal.
András úgy sietteté a maradozót: «menjünk, menjünk, ne álljunk meg
sehol.»
És e romhalmaz fölött öt csonka torony dísztelen tört alakja.
«Menjünk, menjünk.»
Egy őrjárattal sem találkozhatni az utczán. Minek az már?
Most egy szeglethez érnek, melynél Judit megroskadva állt meg. E ház
mellett nem siethetett el a nélkül, hogy meg ne állna előtte, bár
vezetője úgy vonná el onnan.
Ez a ház – szülőinek háza. Le van égve porig.
A kopasz falakat végig mossa az eső; az udvart telenőtte a fű; a pinczét
beszakították a bombák.
A rozsdás ablakvason keresztül benéz a szobába, melyhez annyi életéhez
forrott emlék köti. Még ráismerhet a festés maradványairól. Ezüst szinű
volt az, kék virágokkal. A falak itt-amott még tartogatják a színt.
Ott állt zongorája, midőn Béla kedvencz dalát utoljára eljátszotta
rajta; amott függött arczképe a kedvesnek, rejtett függönytől takarva.
Itt voltak egymás mellett atyja és anyja arczképe. Ott a fülkében állt
fehér függönyös nyugágya; itt az ablaknál himző asztalkája. – Most az
embermagasságnyi dudva és laboda hajlik az ablakon keresztül, mihez
csapzott fejét bódultan hajtja le a farepedésben megfészkelt bógács.
Ez volt a boldog és boldogtalan szerelem álmainak szentélye.
Valami zörög alant a gyom között; valami hideg csúszó lesz az, a ki most
e helyen itthon van.
– Menjünk innen, menjünk! sürgeté András az elmélázót, s elvonszolta a
szomorú képtől.
Judit nagyot sóhajta magában, s e sóhaj gondolatja ez volt: «anyám! én
mégis boldog vagyok.»
A tekervényes megyercsi utczán végig haladva, egy tiltul befödelezett
házcsoporthoz értek: azok között volt András gazda háza.
Kapor András uram felesége az idén meghalt, csak egy felnőtt leánya volt
otthon, a ki a háztartást vitte. Katiczának hítták.
Katicza örömtől sikoltozva rohant ki a házból, mikor az atyja szavát
megismerte. Azt hitte, hogy égből esett le.
– No csak csendesen! csitítá őt András; nem kell lármát ütni, nem vagyok
magam.
– Hát ki van még itt kegyelmeddel?
– Majd megmondom, ha elment. Nyisd ki az első szobát s te maradj a
hátulsóban, míg híni foglak.
Judit azalatt az utczán kívül maradt, s csak akkor jött elő, mikor
András tudatta vele, hogy észrevétlen bejöhet.
– Át akarnék öltözni, mert csuron víz vagyok, monda Judit.
– Tessék az első szobába menni. A Katicza leányom ruháiból felvehet
egyet.
– Köszönöm. Hoztam magammal.
– De hisz az is nedves lesz.
– Nem tesz semmit.
Azzal bement Judit a szobába, bereteszelte maga után az ajtót; András
gazda pedig újra előszólítá leányát, s meghagyva, hogy rögtön tüzet
rakjon és valami jó meleg reggelit készítsen, elmondá nagyjából, hol
járt, micsoda viszontagságokon jutott hazáig, Judit dolgát a közben
bölcsen elhallgatva.
A tűz vigan pattogott már, a serpenyőben süstörékelt valami jó, midőn az
első szoba ajtaja félig felnyilt, s Judit kiszólt rajta:
– András gazda!
– Parancsol a tensasszony? Kiálta a gazda, készséggel ugorva elé.
Mikor aztán a szobába belépett, bámulva tekinte körül. Egy férfi állt
előtte, egy katonatiszt, teljes egyenruhában, rövidre nyirt hajjal, kis
piros sipkával a fején. Még a hangra sem ismert rá, mely nyers
merevséggel kérdé tőle:
– András gazda! Van kegyelmednek egy hánytvetett kardja?
András csak bámult, mintha azt keresné, merre tünt el Judit? s hogy jött
ide ez a katona tiszt?
Judit ekkor saját lágy hangján szólt hozzá: «hát adjon kegyelmed egy
kardot, mert a nélkül nem vagyok egész katona.»
András csak akkor csapta össze a kezeit: «no még ilyet sem látott az
ember.»
Hogyne lett volna András gazdának kardja? Saját nemzetőri kardja ott
függött most is a falon, azt levette, átkötötte Judit derekán, s nagyot
sóhajtott utána: miket nem ér meg az ember!
András gazdának természetes gyors esze volt; kezdte látni, mire való
mind ez alakoskodás?
Bele is találta magát saját szerepébe. Nyers, nyakas hangon szólongatá
vendégét.
– No vitéz kapitány uram, tessék kijönni a konyhába, hadd melegedjünk
meg a tűznél; ott főzi már a reggelit Katicza leányom.
Ő pedig elzárta Judit levetett ruháit a szekrénybe, hogy senki észre ne
vegye.
Judit egészen férfinak látszott; a mi nagy művészet. Az öltözet sokat
tesz, de nem mindent. A prémes bekecs eltakarja ugyan a női kecsteljes
formákat, a magas katonai nyakszorító megszünteti a különbséget a
gömbölyű hölgyidom s az ötszegletű férfi nyak között; egy kis barna
festék más színt ad az arcznak, s egy szájba dugott szivar befejezi a
csalódást; hanem azért mégis annyi apró részlet marad tartásban,
viseletben, a mi az álczán keresztül is elárulja a nőt, hogy egy
önfeledt pillanat semmivé teheti az egész alakjátékot. A főnek nem
szabad szeliden előre hajolni, hanem délczegen föltartva kell azt
viselni; a befelé szokott térdeknek szabadon és kifelé kell járni; egész
testnek állva és lépve mindig sarkon kell nyugodni, nem a láb elején; a
csípőnek nem szabad hajlékonynak lenni, a vállnak pedig szét kell
feszülni, és a mellett tekintetben, mozdulatban, szavakban untalan
nyilatkozni kell azon önállóságnak, merészségnek, mi a férfiak sajátja,
s a mi legnehezebb, egy férfi tekintetével szemközt megszokott közönyt
mutatni az arcznak.
Juditnak mindez remekül sikerült.
Kiment a konyhába, jó reggelt kivánt Katiczának, meggyujtotta a tűznél a
szivarát, a minek izét soha sem ismerte eddig s azzal felpattanva a
széles tűzhelyre, sarkantyuit nótára veregette össze.
András gazda nem sokára kijött utána s hozott egy négyszegletű
palaczkot, meg egy kis poharat magával. A palaczkban valami erős
pálinkaféle volt, a minek mindenféle zöldségből fűszeres ágya volt
vetve.
– No vitéz kapitány uram, egy kis papramorgót! szólt teletöltve a
pohárkát a smaragdszinű nedvvel. Jó lesz sarkantyut adni a kávénak.
Előbb sarkantyut neki! ez az első pohár a kávé előtt, azután meg patkót
rá, az a kávé után való pohár.
Judit sohasem ivott semmi szeszest.
Fenékig kiürítette a poharat.
– Hát te hugám, nem iszol? kérdezé Katiczát, a szesztől fojtott hangon.
– Jaj, dehogy kell! tiltakozék a leány, takarózva a kinálás elől.
Kiégetné az az én gyomromat.
Judit is csaknem úgy érezte.
– Bizony pedig ez jobb, mint a te kotyvalékod, monda András gazda,
miután maga is bizonyossá lett egy pohár tartalmának minősége felől. Azt
akár ne is főznéd.
– Hát annak a tensasszonynak odabenn? szólt Katicza gazdasszonyi
bölcseséggel.
Judit hangosan felkaczagott; az pedig nagyon nehéz: nőnek úgy kaczagni,
a hogy a férfiak szoktak.
– Micsoda tensasszonynak?
– Hát a kihez beszólt édes apám az elébb, hogy «mi tetszik tensasszony?»
András gazda rettenetes dühbe jött.
– Én mondtam azt, hogy «tensasszony?» te hülye te! Hát te még rám fogod,
hogy részeg vagyok! Tensasszony! máskor nyisd ki jobban a füledet, hunyd
be a szemedet, s tartsd zárva a szádat!
– Ej no, András bátya, nem kell a leányt megpirítani férfi előtt; szólt
Judit. Azt én nem engedem, a ki lelke van.
András gazdának csak egy kis invitatio kellett arra, hogy most
káromkodni kell; mindjárt megértette ő azt.
– De ilyen adta szedtevette, megszidom én, mert az én leányom.
– De hátha nekem meg szeretőm lesz; eszem a lelke!
– De már azt kikérem, menykőhordta!
– De én meg azt mondom, teremtette!
– Teremtette?
– Lánczos lobogós teremtette!
Katicza elszaladt a konyhából; András gazda pedig majd a földhöz verte
magát nevettében.
– Pompás! nagyon pompás! Még azt mondja, hogy lánczos lobogós
teremtette! Mintha csak esztendeig lett volna a kaszárnyában s ott
tanított volna huszárujonczokat!
Katiczát alig lehetett újra becsalni a konyhába. Többé rá nem mert nézni
a tisztre, s az nagyon jól történt így.
András gazda pedig, mikor készen volt a kávé, paprikás szalonnát hozott
elé, s hozzá ült vendégével. Judit ott hagyta a kávét és evett
szalonnát, férfiak módjára, evés közben mohón beszélve, tele szájjal és
ökle bötykével törülve meg a száját evés után, a hogy férfiak szokták.
András gazda folyvást elégülten nevetett magában, s csak néha mondott
annyit, hogy «ha nem látnám, el nem hinném».
E közben csendesen megvirradt; az utczán az ébresztő dobszó hangzott, s
erre megnépesült a város. Minden házból katonák jöttek elő, teljes
készülékben, s sorakoztak az utczákon; tisztek egyenruháikban siettek a
vár felé. Judit hirtelen búcsút vett gazdájától s a tömeg közé elegyedve
ment, a merre a többiek.
András gazda sokáig utána nézett. A nőt nem lehete nőnek felismerni.
«Nem hinné az ember, ha nem látná.»
Judit szerencsésen eljutott a várba, s útközben megtudta hirtelen akadt
társaktól, hogy ma fogják a kapituláló hadseregnek kiosztani az
oltalom-leveleket.
Judit úgy gondolkodott, hogy vagy a várparancsnokság, vagy a megszálló
sereg parancsnokai fogják a jegyeket kiosztani. Ha az első osztja ki, s
ott valaki által felismertetik, az bizonyosan meg fogja érteni a kegyes
csalás okát, s inkább segélyül lesz, mint akadályul. Ha pedig az
utóbbiak végzik e feladatot, azok között ismerőst nem találhat s így
bizton keresztül csúszik férje nevével, a ki ez által meg lesz a legfőbb
veszélytől szabadulva.
Azt hitte, minden bajon keresztül esett, semmi gát sincs terve
ellenében.
Hiszen olyan «amabilis confusio» uralgott már, a hol ily csekély
quiproquot bátran el lehetett csusztatni.
Mintegy háromszáz őrnagy volt a várudvaron; olyan őrnagy, a kinek egy
közkatonája sem volt a várban; – alsóbb rendű tisztek számát ezernél
többre tehetni, a kik nem tartoznak a várőrséghez. Volt közöttük elég, a
ki még tegnap nem volt katona. A menekvésnek olyan neme volt ez, melyet
könnyedén elnéztek. Mindenkinek, ki a várőrséghez tartozott,
bántatlanság és szabad elvonulhatás volt biztosítva.
A várban megtudta Judit, hogy vegyes bizottság osztja ki az
oltalom-leveleket.
Nem igen tolakodott előre, úgy számítva, hogy vége felé kevésbbé lesznek
figyelmesek s nem veszik annyira szemügyre az embert.
Azt is kiszámította, hogy az életkor rovatába huszonegyet fog beiratni.
Abból azután akár számmal, akár betűvel lesz irva, két vonással lehet
huszonnégyet csinálni, a nélkül, hogy a hamisítás észrevehető lenne.
Béla huszonnégy éves volt.
Tehát mindent jól kifőzött előre.
Délfelé gyérülni kezdtek a jelentkező csoportok, sok megunta magát és
ebédelni ment, délutánra halasztva a dolgát: ekkor Judit is bement a
pavillonba, a hol a védleveleket oszták.
Ugyanazon szobák voltak azok, mikben az öreg Lávayné egyszer éjnek
idején megjelent fia becsületét fegyveres kézzel védni. Akkor az anya,
most a feleség.
Oh az ég legerősebb oltalma az, a mit a nők szerelmére bizott!
A túltömött termekben egyptomi hőség volt, daczára a nyitott ablakoknak;
az előszobákban nem volt hova leülni. Judit szédelegni érzé fejét: a
zsibbasztó helyzet, az életbevágó pillanat közelgése, annyi kétség,
annyi fenyegető balsors nehezült e perczben keblére, a midőn lelke és
teste minden erejére legfőbb szüksége volt.
Végre rákerült a sor, hogy az ajtóhoz juthatott, melyen belől a
bizottmány ülésezett.
Bebocsáttaték.
Egy hosszú asztal mellett ültek többen a várőrséghez tartozó férfiak
közül, a kiket nem ismert. És azután az ellenkező részről is többen; –
hanem azok közül egyet nagyon jól ismert és az is nagyon jól ismerte
mind őt, mind Bélát… Az volt Kolbay.
Judit minden vérét fejébe érzé tódulni, midőn ez ismerős arczot
meglátta. E balszerencsére nem volt készen. Pedig az nagyon természetes
volt, hogy Kolbay ott üljön.
A hadastyán előtt egy csomó üres nyomtatvány állt, miket az egymásután
jövők neveivel s személyleirásával betöltött. E czélból szemüvege is föl
volt téve.
Egy másik főtiszt egy nyitott láda mellett állt, melyből az utolsó
havidíjat osztá a távozóknak.
Lehetetlen volt az alakoskodás.
Judit úgy érzé, hogy mindjárt el fog szédülni, s lelke minden erejére
szüksége volt, hogy zsibbadó idegeinek parancsoljon, hogy e válságos
perczben el ne árulják gyöngeségökkel.
Kolbay mereven nézett az ifju alakra, végtől-végig mérve őt
tekintetével. Azután szárazon kérdezé:
– Mi a neve?
Judit az eget érzé vállára nehezülni minden terhes fellegével, midőn e
kérdésre válaszolt:
«Lávay Béla.»…
… Kolbay hosszasan nézett az előtte álló arczába; Judit a kétségbeesés
agoniájával várta, hogy fog e száraz, hideg hang felkiáltani: «Az nem
igaz! Lávay Bélát ismerem jól. Ön nem az, hanem Hargitay Judit, a
felesége!»
A hadastyán megtörlé szemüvegeit, újra feltevé s azután lehajolva az
előtte fekvő üres lapra, beleirta a mondott nevet: «Lávay Béla
százados.»
Azután ismét felemelé tekintetét s az elébbi száraz, csikorgó hangon
kérdezé:
– Hány éves?
Judit e perczben vette észre, hogy az oltalom-levél németül van irva s
az évszámot betűkkel jegyzik fel belé.
És e szerint nem lehet úgy, mint ő kiszámitá, a huszonegyből
huszonnégyet csinálni; magyarban könnyű, németben lehetetlen az.
Ez újabb ijedtség alatt roskadozni érzé térdeit.
Mit feleljen? Ha huszonegyet mond, akkor Béla nem veheti az
oltalom-levélnek hasznát, ha pedig huszonnégyet mond, nem hiszik el;
nincs arczán a férfi bélyeg.
«Huszonegy.»
«Milyen fiatal gyerek», dörmögé egyik ismeretlen, fehér kabátos tiszt.
«Ismertető jelei, mormogá magában a hadastyán: tojásdad arcz, – nagy
fekete szemek, szabályos ajk, – fekete rövid haj.»