… A kis sánta doktor, Melchior, két nap óta nem hagyta el szobáját.
A mint az első kozákot meglátta sárga uborkát enni a nemzeti szinház
előtt, őt lelte ki a hideg e látványtól, – talán nem is az uborka miatt.
Akkor hazament, bezárkózott, még a függönyeit is leereszté az ablakán, s
többet ki nem nézett az utczára. Nem kellett neki a világból semmi.
Leszedte a régi arczképeket a falról, üresen hagyta a rámáikat, s egész
éjjel fűtött idei hírlapjaival, pedig a nélkül is kegyetlenül meleg volt
augusztus vége felé.
A második nap kezdett csak azon gondolkozni, hogy vajjon mit
csinálhatnak ilyenkor a betegei, a kiket két nap óta nem látogatott?
Egészen képtelenségnek hivé, hogy mikor ilyen nagy baja van valakinek,
akkor még kisebb bajokkal is vesződjék, s ha elgondolta, hogy van egy
betege, a kinek torokgyíkja van, egy másik ideglázban fekszik, a
harmadik a sorvadás utolsó stádiumában, hát akkor abban nyugodott meg,
hogy azoknak mind sokkal kevesebb panaszuk van, mint ő neki, és ha
gondolt arra, a ki a bizonyos halált várja, úgy azt igen irigylésre
méltó embernek találta.
Estig sokat is dörömböztek az ajtaján, de ő csak nem nyitotta ki; könnyű
azoknak, a kik csak betegek. Azonban egyszer mégis olyan szerényen,
olyan szeliden kopogtattak az ajtaján, hogy nem vehette lelkére, hogy ki
ne nyissa azt és be ne bocsássa a kérezkedőt.
– Uram, Jézus! kiálta aztán, ijedten visszatántorogva.
Egy nő állt előtte, lefátyolozott kalappal, lecsüggesztett fővel, ölébe
eresztett kezekkel. Judit volt az.
Melchior ráismert s hirtelen betette mögötte az ajtót, kétszer is
ráfordítva a zárra a kulcsot s aztán a rémülés suttogásával kérdezé: –
kegyed az?
A nő némán intett fejével s helyet foglalt a legelső széken, mely útjába
akadt.
– Kegyed Pestre jött! Nem ment külföldre?
– Nem tudtam. És nem akartam; felelt a nő s aggódva tekinte körül a
szobában.
– Hát Béla? kérdé reszketve az orvos.
– E perczben jó helyen van.
– De meddig tart e percz?
– Azt nem tudom, beszélt a nő, rövid lélekzettel. Rettegek, ha rá
gondolok; de mit ér rettegni? mikor segítni szükség, mikor segíteni
kell, ha a lehetetlent kisértem is meg.
– Hogy reméli kegyed őt megmenthetni? Van valami gondolatja?
– Van. Azért jöttem önhöz, hogy segítsen a kivitelben. De csendesen. Nem
hallgatózik itt valaki?
– Senki sincs kivülem a szobában.
– Hát a kandalló ott?
– Ott senki sem rejtőzhetik, most is ég benne a tűz.
– Tűz?
– Igen. Hirlapok és affélék.
Judit egy üldözött vizsga tekintetével fürkészte körül a szoba zugait.
Egyszerre megpillantott a könyvszekrény mellett egy emberi alakú
tárgyat, mely lepellel volt leterítve, de úgy, hogy a fej, a térdek,
könyökök, vállak tisztán kivehetők voltak.
– Ott valaki van elrejtve! kiálta ijedten. Itt leskelődnek rám!
Azzal szilajon ugrott fel helyéből, a hallgató alakra mutatva.
– Nem, nem, oh nem, biztosítá őt keserves zavarral a kis sánta férfi.
– Ki hát az ott? Ki van ottan?
– Oh ne nézze meg, ne menjen oda, erőszakolá őt Melchior, kezét
megragadva, de hogy birt volna ő e nővel? az kiszakítá magát kezéből,
odarohant a hallgató alakhoz, letépte róla a leplet s aztán elfuladtan
tántorodott vissza, kábult homlokához kapva.
A hallgatózó alak egy csontváz volt, orvosi tanulmány hideg tárgya, egy
nagyon régen hallgató ember, de a ki azt, a mit hall, nem mondja el
senkinek.
Judit egyik rémületből a másikba esve, önkénytelen keresé régi barátja
kezét, gyámolul támaszkodva rá s fuladtan rebegé:
– Megbocsásson ön, én oly rettegő vagyok. Minden megrémít.
Az orvos sietett letakarni a csontvázt, s a könyvtár mögé tolta azt, s
aztán csendes szemrehányással monda Juditnak:
– Ön bizalmatlankodott bennem.
– Oh ne csodálja azt, én most mindenkitől félek. Bocsásson meg érte.
Jóvá fogom tenni. Mindent el fogok önnek mondani, kezébe adom sorsomat.
Látni fogja, mennyire bizom önhöz.
– Csak annyit mondjon: Béla biztos helyen van-e?
– Jelenleg igen. De meddig tarthat az? Minden perczben elárulhatja
valaki. Örökké rettegjek-e életéért? Örökké bujdosónak tudjam-e?
Halottam legyen-e, a kinek életéért imádkozom? Ez az őrülésre visz.
Nekem meg kell őt szabadítanom! ugy-e, ön fog nekem ebben segíteni?
Melchior abban a pillanatban felelt, hogy mindenre képes, a mit Judit
kivánni fog tőle.
– Megigéri ön, mindenre, a mi szent, hogy a mit én szükségesnek találok,
azt teljesíteni fogja?
– Mindent, mindent, anyám emlékére fogadom; sietett válaszolni Melchior,
forrón szorítva meg barátja nejének kezét.
– Akkor tudja ön meg, hogy mit akarok. E perczben mindennek vége. Csak
egyetlen biztos hely van még: Komárom.
– Azt is fel fogják adni.
– Tudom. De a kik ott benn vannak, azoknak sorsa meg van váltva, azoknak
élete biztos lesz, azokat semmi veszély nem éri.
Melchior agyán egy örömvillám czikázott keresztül.
– Bélának ott kellene lenni.
Judit csüggedten felelt.
– De ő már nem lehet ott.
– Messze van? kérdé elszomorodva az orvos.
– Nagyon messze. És én nem is engedhetném, hogy ő azt megkisértse. Más
kell ide, egészen más. Neki azalatt nem szabad onnan kimozdulni, a hol
elhagytam.
– Tehát minek kell történni?
– Valakinek ő helyette kell magát beiratni a várőrség közé, az ő nevével
kell magát bejelentenie, az ő nevére kell nyerni védlevelet.
Melchior sóhajtva nézett nyomorék lábára, mintha szemrehányást tenne
neki, s magában mondá: ne volnék csak sánta, én tenném azt magam.
– Bélának vannak ott jó barátjai, vigasztalá Juditot.
– Az neki keveset használ. Ki tenné azt, hogy saját személyét
elfelejtse, azért, hogy egy távollevő barátjáé jusson eszébe? Ki tenné
azt, hogy egy mentő deszkát, mit a hajótöréstől megkapott, egy veszendő
jó barátnak általadjon?
– Oh szóljon hát kegyed, hogy mit cselekedjem én? szólt e tárgytól
kinozva az orvos.
– Figyeljen ön rám jól. Én huszonegy éves vagyok. Béla huszonhárom,
életkorunk csaknem egyforma. Ő férfiunak középtermetű, én nőnek magas.
Ha két nap a forró napon járok, oly barna lesz arczom, mint az övé. Én
magam akarok bejutni Komáromba, mint nő, s ott aztán magamat beiratni a
hadseregbe Béla nevével, mint férfi, és úgy térni vissza.
– Mire gondol kegyed?
– Kérem! Egy szó ellenvetést sem. Nem azért virrasztottam át annyi
álmatlan éjszakát e gondolat mellett, hogy valaki egy rövid
ellenvetéssel kitérítsen határozatomból. Én így akarom. És ez sikerülni
fog. Segítségemre lesz-e ön?
– Önnek le kell vágni azt a szép hosszú haját, szólt messze
elgondolkozva Melchior.
– Az már megtörtént, szólt Judit, és leemelé kalapját fejéről.
Abban az évben az volt a férfi divat, hogy a hajazatot tövig simára
lenyirva viselték. Judit feje épen olyan simára volt lenyirva.
Melchiornak a köny gyült szemeibe, ha arra gondolt, hová lett az a
gyönyörű hollófekete haj, mely a szinpadot söpörte, mikor Juditot, mint
halálra itélt királynét, a vesztőhelyre kisérték. Így letarolva!
Oh mennyire lehet szeretni egy férfit!
És Judit mosolygott, mikor kalapját leemelte.
– Ön egy világot tett semmivé Béláért! szólt neheztelő hangon az orvos.
– Majd kinő az újra. De az még nem elég. Az illető védlevelekben
személyleirást is adnak. Ön emlékszik rá, Béla homlokán egy hosszú
sebhely látható.
– Igen. Én voltam az orvos azon párbajnál, melyben azt kapta.
– Ön emlékezik rá, mily irányban vonult, mekkora volt e vágás?
– Hiszen én kötöztem be.
– Jó. Tehát most csináljon egy hasonló vágást itt az én homlokomon.
– Az Istenért! Mit kiván kegyed tőlem?
– Azt, hogy a mit megigért, teljesítse. Egy műértő vágást homlokomra.
– Ah! Kegyed én velem tréfál. Hogy én ezen alabastrom szépségű homlokon
karczolást ejtsek éles vassal? bár csak olyan mélyen, mint egy tű
véletlen karczolása, hogy én ezt az arczot vérezni lássam kezem alatt?
Nem! Az a kéz átkozott legyen, mely e tettet végrehajtaná.
– Kérem önt, vonja vissza ez átkot, mert meglehet, hogy saját kezemet
átkozta meg, mert ha ön nem teendi meg nekem e szolgálatot, akkor magam
fogom azt megtenni, s meglehet, hogy gyakorlatlan kezem nem a kivánt
irányban s talán mélyebben fog vágni, mint szükséges, a mit csak azért
sajnálnék, mert a bekövetkezendő seblázzal nincs sok időm fekve maradni.
Melchior kétségbe volt esve, látta, hogy ez a nő legyőzhetetlen.
– Nos, kedves barátom, akarja-e ön nekem ezt a szolgálatot megtenni?
S e szónál nyugodtan, hidegvérrel ült le a karszékbe Judit, a melyben
Melchior műtői remekeit szokta végezni s szép fejét a karszék támlájára
hajtva, nagy eleven szemeivel az orvosra tekintett, ki e tekintéstől
egészen azon nő akaratának rabjává lenni érzé magát…
Nyolczadnapra vehette le Judit homlokáról a köteléket; már akkor egy
hosszú rózsaszinű vonal, egy begyógyult seb hegedése látszott a
márványtiszta homlokon. Az is úgy illett rajta. Őt még az is szebbé
tette.
Hét napig betegnek volt jelentve a színlapon, a nyolczadikon már fel
kellett neki lépnie. A sebhelyet eltakarta a színpadi festék, a közönség
nem vehette észre, s a színházi tagok között soha sem volt árulkodó.
Azok sokat irigykednek egymásra, rágalmaznak, cselt szőnek, de a kinek
honfi-bánata van, az szent titok előttük, azt őrzi jó barát, vetélytárs,
férfi, asszony, művész, kontár, zenész, sugó, öltöztető és cseléd. Judit
sebhelyéről homlokán nem beszélt senki, pedig száz meg száz ember látta
őt órahosszat.
Mikor este játék után kijött a szinházból, egy kék dolmányos ember
megszólítá a szinház kapujában.
– Jó estét tensasszonyom.
Előadás vége után tíz perczczel már üres a kerepesi út, – különösen
ezekben a napokban, – csak az őrjáratok elhangzó léptei kisérik az
elcsillapuló estmorajt. Judit egyedül ment cselédjével az utczán.
Azonban hangjáról ráismert a megszólítóra.
– Ön az, Kapor bácsi?
– Rámismert a tensasszony? mondá örvendve a megszólító. Pedig de régen
látott.
– Hiszen sokszor volt atyám házánál; mikor kicsiny voltam, hányszor
hintázott az udvaron.
– Emlékezik még rá? A tensasszony még olyan kicsike volt, de máris olyan
vakmerő volt; mindig azt mondta, jobban hajtsa Kapor bácsi azt a hintát;
felhajtsa az égbe! Én pedig mindig azt mondtam: jaj, Juczi kisasszony,
lelkem, bizony leesik! – – Uram és én Istenem.
– Még most sem estem le, szólt Judit meg nem szelidített hangulattal.
– Adná az Isten! fohászkodék Kapor András uram. Azért jöttem a
tensasszonyt fölkeresni; nem akartam a lakására menni, mert hogy magam
sem egészen tizenhárom próbás vagyok: tetszik érteni ugy-e? Minthogy
pedig holnap jó hajnalban indulóban vagyok hazafelé, hát be akartam
szólni, hogy nem tetszenék-e valamit izenni odahaza az öreg
tensasszonynak?
– Ön kocsival van itten?
– No igen. Hiszen tetszik tudni, mikor Magyaráton felül találkoztunk. De
én nem láttam semmit, nem szóltam felőle senkinek; tudom én, hogy miről
kell hallgatni. Nem is akarok én sokat kérdezősködni, csupán csak
annyit, hogy majd mikor otthon leszállok a szekeremről, a legelső lesz a
jó öreg asszonyság, a ki fölkeres s első szava is egy kérdés lesz, a mit
már száz embertől, fűtől, fától, madártól megkérdett. – Hát csak azt
kivánom tudni, vajjon azt mondjam-e erre a kérdésre, hogy «igen», vagy
azt, hogy «nem»?
Judit a beszélgetés alatt lakása ajtajáig ért, cselédjét előre küldve.
Ott megfogta a szekeres gazda kérges kezét, s azt erősen megszorítva
mondá:
– Egyedül van ön?
– Egyes egyedül.
– Elvinné-e magával be a városba egy cselédemet?
Kapor András uram egy kicsit neheztelt.
– Ha a cselédjében jobban megbizik, mint én bennem…
– Nem a bizalom végett, hanem azért, mert annak vissza is kell ismét
térni.
– No már az más. Hogyne vinném; igen szívesen elviszem.
– Hány órakor akar indulni?
– Akarni akarnék én már kettőkor éjfél után, de arra, a kit küldeni
tetszik, elvárok akármeddig; tudom, városi cseléd nem kel korán.
– Ne féljen, ott fog lenni két órakor. Hol van szállva?
– Bizony az jó messze van; a két kecskénél. Szívesen ideállnék a
szekérrel, de valaki még észrevenné.
– Okosan gondolta. A cseléd fog odamenni. Elmondom, milyen ruha lesz
rajta, hogy mással össze ne téveszsze. Piros kendő lesz a fején, tarka
pruszlik és kék viganó lesz rajta. Beszédéről is mindjárt rá fog
ismerni, mert komáromiasan beszél; odavaló.
– No annak még jobban örülök. Tehát csak tessék küldeni őtet akármikor,
én rá várok.
– Köszönöm, jó Kapor bácsi, áldja meg az Isten.
– Istennek ajánlom.
A szekeres ember jószívűen kezet szorított hajdani jó ura leányával, kit
rövid két év alatt annyi viszontagságos változáson vitt keresztül a
sors, s a míg a belvárosból visszatért a külvárosi fogadóig, elgondolta
magában: «boldog Isten, milyen forgandó a világ!» A hajdani pompás víg
élet az úri házban otthon; – a nagy szerencsétlenség órája oly
váratlanul; – a nagy úr leánya a szinpadon; – ott is hírt, dicsőséget
szerez, a helyett, a mit elvesztett, kitagadva; a fényes napok, a
hirhedett férj; – azután az a nagy sötétség, mely mindent elborít;
mindent, mindent… Az a kérges tenyerű ember is érezé, hogy e nagy
sötétségen mégis világít keresztül valami, s az két csillag: – egyik a
szerető nő hűsége, – másik a letéphetlen koszorú, mit a művészet font
homlokára.
Kapor uram olyan jól volt szoktatva, hogy a hol letette a fejét, ott
elaludt. A mint a szállásra ért, lefeküdt szekerébe és aludt addig, a
míg fel kelle ébrednie. Órát nem tartott, hanem azért pontosan fel
szokott ébredni, mikor ideje volt a lovaknak reggeli abrakot adni.
Olyankor egy az óra éjfél után.
A míg azt megeszik, ő maga pipára gyujtott, s nekivetve a hátát a «Két
kecske» kapubálványának, ott várta, míg Judit cselédje megérkezik s
nézegette a közben a gönczöl szekerét, merre áll már a rudjával?
A mint a józsefvárosi toronyban ütötte a három negyedet egy után, egy
cselédforma közelített felé az utczán, piros kendővel, kék rokolyával;
kezében kis összekötött batyu; csak egyedül jött.
Kapor uram meg akarta előzni a tudakozást s messziről köszönté.
– Adjon Isten jó reggelt, hugám! Kapor Andrást keresed ugy-e? Én vagyok
az.
– Adjon Isten kigyelmednek is, szólt a leány félreismerhetlen
dunamelléki szóejtéssel; hát ugy-e, hogy jókor eljöttem?
– Nem féltél magadban ilyen éjszaka, hogy valaki elfog az utczán?
– Ki is kapartam volna a két szemét.
– No derék leány vagy. Hát itt van a szekerem: mászsz fel az ülésbe, én
csak a lovakat itatom meg, azután mindjárt befogok és megyünk; jobb
setétben elhagyni ezt a várost. Hát te szeretsz-e hazajönni?
– No, de még!…
– Hm. Csunya ám most odahaza nagyon. Minden le van égve: nekem is csak a
félházam van tető alatt, másikba belelát a fiastyúk az égről.
Azzal felsegítette a cselédet a szekérre, a mi nagy ügygyel-bajjal járt,
elébb a felhérczre kellvén lépni, arról a saraglyára, a lőcsbe fogózva,
onnan a kocsisülésen átlépni s úgy a hátulsó szénaülésre telepedni, a mi
asszonyfélének nagy akadály. A leányzó értette már azt nagyon, látszott,
hogy szegény emberek leánya.
Kapor uram aztán rendén megitatta a lovait, befogott, előhivatta a
korcsmárost s kifizette, elővevén ez alkalommal ismét a maga hivatalos
nyelvét, embergyilkos «ván» «vén»-jeivel, számlálván, fizetvén, s
megiván utoljára még egy hatalmas egyest abból a törkölypálinkából,
azzal felkapván a szekerébe s elkihajtván az átkozott döczögős, rázós
kövezeten, tekervényes, háztalan utczák tömkelegébe, a mikben még derék
nyáron is sár és pocséta van, s lámpásnak csak a szegleteken van némi
kezdetleges kisérlete. Egyszer meg is szólítá már a hátulsó ülésben
kapaszkodó fehér nép.
– Kapor bácsi! nem tévedtünk mink el?
– Hallgass te hugám! Tudom én, merre járok. Ott kell nekünk kimennünk, a
hol a városnak nincsen szája.
– Aha! értem. Kigyelmednek nincsen útlevele.
– Nincs ám, aztán nem is lesz. Hát csak majd kitalálok én azért innen.
Azután még egy nehány gyomszagú utczán csavarogtak végig, a miket csak
deszkakerités tart össze, utoljára egy sor trágyakupaczon keresztül
szerencsésen kijutottak abba a homoktengerbe, a mi a fővárost oldalba
fogja.
Itt jobbról balról egy jótékony ákácz faültetvény vette az utazókat
oltalma alá, azon különös mesterséggel keresztülvitorlázva, utoljára egy
nagy árok elé jutottak, melyen túl egy nagy töltés volt: az volt az
országút.
– Fogózzál meg a lőcsben jól, hugám, dörmögé pipája mellől Kapor uram;
aztán ne félj semmit s azzal megcsapkodva lovait, bámulatos mesterséggel
átvetemedett árkon, töltésen; semmi sem tört és szakadt.
Akkor azután, hogy az országúton voltak, hátra mutatott az ostora
végével.
– Látod azt a lámpást ott a hátunk mögött, hugám? – Az ott a vám. Azt
kikerültük szépen. No már most semmi baj aztán. Már most csendesen
elkoczognak magukban is a lovak. Hát még a nevedet sem kérdeztem, hogy
hínak?
– Örzsi. Hát nem ismer kegyelmed; a nagyságos úr hajdújának a leánya
vagyok.
– Igaz biz az. Ejnye, hogy a beszédedről rád nem ismertem. Mindjárt
mondtam én, hogy hallottam én már ezt a hangot valahol. Úgy lévén! Tehát
Örzsi lévén, a nagyságos úr hajdújának a leánya lévén. Hát az apád hol
lévén?
– Ide gyütt az is Pestre; egy újságirónak segít.
– Micsodát? Irni?
– Nem; hanem elhordani a városban, a mit az elkészített; hanem hát most
annak is rosszul megy. A gazdája, tudja kigyelmed, egy kicsit félre állt
az útból, most nem ir senki ujságot.
– No azt jól is teszi. Hát te hogy vagy az asszonyoddal, he? búsul-e
szegény nagyon?
– Hallja kigyelmed, csak arra az egyre kérem, hogy az asszonyomrul ne
tudakozódjék, mert mikor eljöttem, megfogadtam neki, hogy róla egy
teremtett léleknek se beszélek s tudja: én becsületes leány vagyok,
megtartom a szavamat.
– Azt jól teszed; hagyá helybe Kapor uram s hogy még csak kisértetbe se
hozza a leányzót fogadásának megszegésére, azt cselekedte, hogy a pipája
kupakját tűzmentesen lezárta s csendesen szunyókálni kezdett.
Azért nem lett abból semmi hiba. A lovak azért egyformán koczogtak; ha
szekér közeledett szemközt, arra mindjárt felhőkölt András gazda;
valamit mondott nagy titokban a rudas lovának, az kikerült szépen; ha a
gyeplűszár lógásáról észrevették a kezei, hogy a nyerges lassabban húz,
arra megint felpillantott; szép csendesen megdorgálta a restet, mintha
nem akarná, hogy a másik előtt megszégyenítse; néha meg aztán eszébe
jutott, hogy tekintélyét gyakorolja, elővette az ostorát, megsuhogtatta
mind a kettő fölött, hogy csak úgy porzott bele az út, mely rövid szigor
után ismét visszadugta ostorát maga mellé, s egy jókora kulacsból
nagyokat húzott, azt állítva, hogy a nélkül az ember mindjárt
elálmosodik. Ilyenkor rendesen megkinálta a leányzót is. Az pedig nem
szokott semmit inni.
Majd meg ismét, hogy kiverje az álmot szeméből, maga kezdte el Kapor
uram sok földet bejárt viszontagságait elregélni útitársnéjának, ki azt
hallgatta nagy figyelemmel, s a hol épen kellett, leányok módjára
sopánkodott vagy nevetett.
Váczon fölül, egy kis faluban állt meg kívül a csárdánál Kapor uram egy
rövid itatóra; a mikor maga is elővette posztószél tarisznyájából a
Pesten vásárolt sonkát és kenyeret s elébb a viseltes felét leszelve
magának mindkettőből, a frisséből megkinálta a leányzót. A leányzó
szívesen fogadta és jóizűen evett belőle.
– Ha már borfélét nem iszol, hát megtöltöm a számodra ezt a zöld korsót
a kútnál vízzel, monda Kapor uram s tetszett neki nagyon, hogy a leány
olyan igazi komáromiasan tudja, hogyan kell a zöld korsó csőbimbójából
szopva inni, hogy az ember a felső szájából meg a szeme közé ne öntse a
vizet? – Ej, de meg is látszik rajtad, hogy komáromi leány vagy te
Böske! – Hanem szó a mi szó, nagyon megszépültél te, a mióta ide fenn
vagy; csak hiába, ki tudják fáinítni a leányt ezen a Pesten. Hiszen rád
se ismer senki Komáromban.
– Igazán nem ismer rám senki? kérdé nevetgélve a leányzó.
– Nem oda bizony.
– Még kegyelmed sem ismerne rám?
– Elmehettél volna én mellettem; azt se mondtam volna, hogy láttalak
valaha.
– Úgy? szólt a leányzó s hangja, tekintete egészen más volt, mint eddig.
Köszönöm, kedves barátom, az engem nagyon megvigasztal.
Kapor uramnak kiesett a pipa a szájából e hang hallatára. Ránézett a
beszélőre; egy perczre lekapta a süvegét, meg hirtelen föltette; azután
sebtén felszerszámozta a lovait, nem szólt semmit, felugrott az ülésébe
s kihajtott a faluból, a hogy csak a lovak birták futással.
Mikor aztán már jó messze voltak minden emberi lakástól, csendesen
visszafordítá a fejét, megszólalván.
– Tensasszony… Többet nem mondott, csak a kezével, meg a fejével, meg a
szemöldöke hunyorításával, meg a válla felhuzásával intett, hogy nagyon
jól van, minden jól van, tökéletesen van.
Az a leányzó ott a cselédruhában – Judit volt maga.
És ezt Kapor uram mindekkorig észre nem vette; olyan jól sikerült az
átalakítás. – Nem hiába mestersége.