Kolbay rideg tekintetét odaszegzé a még piros sebhelyre, közelebb
hajolt, hogy még jobban lássa, azután beleirta a védlevélbe: «egy
sebhely a homlokon.»
Judit nem tudta, mi történt vele tovább? Hogyan jutott ki abból a
szobából, hogy ért le a lépcsőkről a pavillon folyosójára, hogy
támaszkodott a vállára annak a szürkeszakállú tüzértisztnek, ki egy
pohár vízzel kinálta?
– Rosszul lettél pajtás. Nem csoda. Abban a pogány melegben, s ebben az
állig begombolt bekecsben. Miért nem gombolod ki?
– Nem, nem, tiltakozék Judit, nagyot lélekzve a szabad levegőből; már
semmi bajom, köszönöm.
– No hát eredj a szállásodra s feküdjél le. Itt van a védleveled, meg a
pénzed.
– Micsoda pénz?
– Hát az egy havi díjad, a mi még kijár.
– Úgy? Igaz. Köszönöm.
Az öreg tüzér megveregette a fiatal társ vállát s gondolta magában:
«neked is jobb lett volna még otthon az anyádnál pamutgombolításban
segíteni.»
Judit megemelé köszönés közben sipkáját. A vén katona ekkor észrevette a
sebhelyet.
– Megbocsáss! szólt hirtelen kezét nyujtva.
– Miért? kérdezé Judit bámulva.
A vén sas nem szólt semmit, csak megszorítá kezét. Azért az elébbeni
gondolatért kért bocsánatot.
Judit a szabad levegőn magához térve, sietett haza Kapor gazdához.
Egész úton azon gondolkozott, hogy mi módon lehetne mégis valahogy a
német «ein und zwanzig»-ból «vier und zwanzigot» varázsolni?
A mint e töprengéseiből egyszer felpillantott, épen Béla anyjának háza
előtt haladt el.
A ház már be volt födelezve, csak nem volt még újra vakolva. Az ablakok
azonban már be voltak rakva újból.
Ez ablakok egyikében látta állni Béla anyját.
Az öreg nő fején nem volt főkötő. Ősz haja lecsüngött halántékaira.
Kisirt szemeivel ott állt és kérdő tekintettel nézett meg minden embert,
a ki előtte elhaladt, mintha keresné azt, a ki egyetlen fiáról hírt
tudna mondani.
És Judit olyan kegyetlen volt, hogy elfordítá tőle arczát, nehogy rá
találjon ismerni.
Hisz addig, míg ő Bélát rejthelyén újra fölkeresheti, nincs elfordítva
róla a veszély. Az anya megnyugvása elárulná őt. Az anyának még sokáig
sírnia kell, hogy a csel sikerüljön. Oh e kegyetlen gondolatáért nagyon
meg kelle Juditnak egykor lakolni.
Hisz az anyától még sem kellett volna féltenie kedvesét. Hiszen ha
annyit mondott volna neki: «Béla él, védlevele kezemben van; addig, míg
ez az ő kezébe jut, zárkózzál el, ne mutasd magad, mert az arczodról
leolvassák titkodat!» hát ő megfogadta volna azt, s azon percztől fogva
zárt börtön lett volna háza és ablakán sem látott volna be senki.
De Judit rettegése oly nagy volt, hogy nem oszthatta bizalmát senkinek.
Azon az egy emberen kívül, a kit szeretett, a kit oltalmazott, nem
létezett rá nézve senki.
Most csak az volt aggodalmai központja, hogyan lehetne a különbséget az
évszámban megváltoztatni?
A kénszesz kiveszi a tintának a szinét… A nagy E-ből lehet V-t
idomítani, a kis n-ből r-et… akkor lesz «Vir»… Azt fogják hinni, hogy
csak a helyesirás hiánya az.
Megérkezve gazdája házához, rögtön felkérte Katiczát, hogy hozzon
számára a gyógyszertárból egy üvegcse kénszeszt és kék alizarin tintát.
Olyannal volt irva a védlevél.
Addig elő sem vette azt, míg Katicza vissza nem érkezett.
Azután arra kérte a háziakat, hogy már most hagyják magára a szobában.
Tehát oklevelet fog hamisítani!
Egész teste összerázkódott ennél a gondolatnál. E hamisítás miatt ugyan
senkinek sem támad kára: kegyes csalás az, mely sem Isten, sem ember
ellen nem vét. De mégis csalás, de mégis hamisítás!… És hátha minden
csalás már fogamzásakor magában hordja büntetését; mert az igazság örök
és győzhetetlen.
Hátha e hamisítással egészen elrontaná a védlevelet, – megfosztaná
érvényétől, – megsemmisítené azt? – Mit tegyen? – Oh mit tegyen?
Kétségeiben alá s föl járkált a szobában, s a ki látta volna akkor, a
mint kezeit fejére kulcsolta, a mint szemeivel a magasságban lakókat
kereste, a mint keble nyugtalanul hullámzott, oh az megtudta volna, hogy
ez nem férfi, hanem nő, egy szerető, egy kétségbeesett nő.
Hirtelen elővette a védlevelet s kiterjeszté azt az asztalon.
A bámulat, az öröm, a meglepetés sikoltása tört ki ajkán, midőn egy
pillantást vetett belé.
A védlevélben öreg és vastag betűkkel volt beirva az évszám rovatba:
«Vier und zwanzig.»
Jól tudta azt Kolbay, hogy Béla hány éves? hisz szemei előtt látta őt
felnőni.
Judit térdre esett s arczával az asztalra borulva elkezde sírni és
sírtában kaczagni és kaczagás közben azt a papirlapot csókolni, és
csókjai közt Béla nevét emlegetni.
Asszony volt! nagyon, nagyon – egészen asszony.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A bánatos öreg asszony még este későn is ott állt az ablakban s nézte
kisírt szemekkel a járókelőket.
A nap munkájában kifáradva haladt végig az utczán Kolbay őrnagy, ki a
sors merő fordultával előjött odujából, s helyet foglalt, nem azért,
hogy gúnyolja a fényehagyott zászlót, hanem hogy könnyítse a menekülők
útját.
Mikor Lávayné ablaka alatt elballagott, megállt egy perczre,
megkopogtatá az üveget mutató ujja hegyével és beszólt:
– Nagyasszonyom. Jegyezze fel magának ezt a napot, és emlékezzék vissza
reá valamikor, hogy Kolbay őrnagy mai napon kegyednek ezt mondta:
«asszonyom! öreg asszonyság: – a kegyed menye-asszonya megérdemli, hogy
mikor legelőször össze jön vele, kezet csókoljon neki.» Én mondtam. Rá
emlékezzék.
És azzal tovább ment s nem magyarázta meg jobban.